Bővül a klán

Néhány hónappal később

 

A boroskupa koppant a hosszú tölgyfaasztalon. Az utolsó csepp vörösbor lassan csordogált a az ezüst szélén, végig a tölgyfalapig. A de Noirok fekete ruhákban, lustán, kimelegedve és részegen hahotáztak az asztal körül. Fabian ült az asztalfőn jobbján az apja, balján Armand foglalt helyet. Őket a többi de Noir követte. A de Noir vár fokán ott lobogott a fekete oroszlános de Noir zászló. A fenyvesekbe pedig ismét visszatért a klán jókedve. Robin hitetlenkedő csillogó szemmel nézte a fiát.

- Tudod Fabian, ez volt az álmom, hogy a fiam ismét a de Noir várban éljen.

- Teljesült – emelte a kupáját apja felé Fabian.

- Nem-nem, én akartam neked adni, érted, én – bámult a serlegébe pityókásan Robin.

- Apa, a vár ismét a de Noirok kezében van, csak ez számít. Teljesült az álmod, itt vagyunk, a várunkban, mind! – emelte kupáját a de Noir unokatestvérek felé Fabian.

- A klánra! – harsogták lassan forgó nyelvvel a férfiak.

- Figyelj apa! Ne búsulj! Tudom, te ide születtél, itt nőttél fel, bármikor beköltözhetsz a várba, a régi szobádba, esküszöm nem zavarsz! – fordult apja felé Fabian.

- Nem – rázta a fejét hevesen Robin. – Az én saram, az én dolgom. Én nem élhetek már itt. De örülök, hogy te itt élhetsz ismét. S talán ma éjszaka… ismét egy de Noir születik ide, egy fiú, aki örökli a várat, tőled. A te fiad! – szorongatta meg fia kezét Robin. Elszánt, bizakodó, és elégedett volt Robin tekintete. Fabian bármit csinálhatott, ő büszke a fiára. Fabian egyesítette újra az erdőt. A fenyvesek Fabian de Noir neve alatt lettek ismét teljes egésszé. Nincsenek határok. Nincs anyai és apai ág. Robin boldog lehetett. A fenyvesek teljes egészében a fia örökségét képezik. Még így is, hogy ezt valójában a fia harcolta ki magának. Ez már nem számít.

- Igaz – Fabian elkomorodott apja mondatát hallva. Felpillantott az ablakon át látszó toronyórára. Anna már egy teljes napja vajúdik. Mikor szüli már meg a fiát? Meddig váratja az az átkozott asszony?

- Ideges vagy Fabian? – ugratták a de Noir fiúk, ahogy látták Fabian a toronyóra mutatóit keresi a sötétben.

- Ugyan mi okom lenne rá? – húzta el a száját Fabian.

- Fiú lesz! Na nyugtalankodj! – veregette meg fia vállát Robin. – A de Noiroknál mindig fiúk születnek – mosolygott a fiára Robin.

- Hát persze apa – koccintotta ezüstserlegét az apjáéhoz Fabian, s fenékig ürítették.

- Holnapra nagy vadászatot szervezek, az egész klánnal, igazi, vadászkutyákkal, mind jöttök? – nézett végig az egybegyülteken Fabian.

- Számíthatsz ránk öcskös! – vigyorgott rá Armand aki még mindig a halászatot vitte.

- Fiúk! Énekeljük el a Kakasdalt! – rikkantotta el magát Robin. – „ az északi erdő a mi hazánk…” – kezdte a dalt Robin mélyen zengő hangjával, s a de Noir unokatestvérek csatlakoztak hozzá. Dobok, egy skót duda és pengetősök is kísérték a dallamot. Együtt, részegen ordították a dalt, Fabian tekintete azonban megakadt felesége egyik lánycselédjén. A lovagterem ajtajában topogott és láthatóan nem tudta eldönteni, hogy belépjen-e vagy sem ennyi férfi közé a terembe. Fabian megkerülve az asztalt imbolyogva a lányhoz ment. Lehajtotta a fejét, hogy hallja a hírt. Egyetlen szót akart hallani, csak egyet. Ujjai görcsösen szorították az ezüstserleget, érezte, hogy a szíve fellüktet a halántékáig, és beledobog a fülébe.

- Hogy az isten verje meg! – ordította el magát Fabian, s a serleget a lovagterem hatalmas kandallójához vágta. Az alkohol sercegve vetett lobot a tűzben. – Lány?! Lány??? Hogy, hogy képzelte, honnan vette a bátorságot, hogy lányt szüljön nekem?! Nekem nem kell lány!

- Úrnőm üzeni, hogy sajnálja – suttogta megszeppenve a cselédlány.

- Sajnálja??? – kacagott fel hisztérikusan Fabian. – Hát engem az nem érdekel. Kicsit sem érdekel! Biztos, hogy nem fiú?

- Biztos uram – ciripelte a lány vékony hangon.

- Az ördögbe is! Lány! – kiáltotta a felindulására elcsendesedő klán felé Fabian.

- Úrnőm kérdezi, kíván-e nevet adni neki az uram – pironkodott riadtan a szolgálólány.

- Nevet? Egy lánynak? Nem – vágta rá mérgesen, vörös képpel Fabian.

- Úrnőm bátorkodik a Melanie de Noir névre kereszteltetni a kislányt…

- Érdekel is engem! Na eredj! Rossz híreket hoztál csak, egy hétig egyikőtöket sem akarom látni! – hessintette el Fabian ,s visszatántorgott az asztalhoz.

- Ez a szőke, nyápic gőgös arisztokrata asszony, csak egy lányt volt képes világra hozni! – tenyerelt az asztalra Fabian.

- Ne keresedj el Fabian. Annyi fiú született a klánban! – nyugtatta Armand.

- De egyik sem az én fiam! – csattant rá Fabian.

- Majd lesz másik gyereketek! – vigasztalták a fiút a klántagok.

- Szándékosan szült lányt tudom! Mindenáron bosszút akar állni! Az esküvő miatt! Hogy az én feleségem lett! Ez a bosszúja! A szőke mindenit neki!

- Erről senki sem tehet Fabian – csitította Robin a fiát.

- De igen! Az az átkozott némber! Tehet róla! Ha láttátok volna a képét, ahogy közölte velem, hogy terhes! Istenem, de legalább úgy érezhettem, hogy teljesítettem a feladatot, örököst nemzettem! De nem! Megint kezdődhet minden elölről! Anna! Már ha csak rá gondolok dührohamot kapok! Nem tett meg mindent, hogy fiút szüljön!

- De legalább jól van?

- Kit érdekel? – förmedt rá Fabian a kérdezőre. – Az élete árán is de fiút kellett volna, hogy szüljön, szóval semmit sem tett meg azért, hogy teljesítse a férje kívánságát! Ellenszenves, akaratos, Montgomery nő! – keresgélte a boroskancsót Fabian és az egyik serlegbe töltve már itta is a bódító italt.

- Mit érek egy gazdag, törvényes feleséggel, ha képtelen fiat szülni nekem? – zuhant magába bánatosan Fabian.

- Fabian, még fiatal vagy, annyi gyereketek lehet! Ne keseredj el, legközelebb fiú lesz! – biztatták.

-        Igen, persze. Amint lehet ismét teherbe ejtem, igen – bólintott rá fáradtan Fabian.

 

Az óriásnak tűnő fenyvesek között vágtázott a klánt egyesítő Fabian. Prémszegélyes kalapjába fekete tollakat fújt a szél. Fekete kesztyűje a drága londoni kesztyűboltok egyikből származott. Lépésre fogta a lovat, s körbeszippantott a fenyvesek erős gyantaszagát mélyen tüdejébe szívva. Ő már nem az útonálló rabló-fosztogató klánvezér volt, mint egykor apja. Fabiannak már nem volt szüksége mások ékszereire és vagyonára. Házassága révén Anglia leggazdagabb arisztokráciájába tartozott. Nem volt szüksége rablásra adnia a fejét, ahogy a klánnak sem. Az avarban zizegve gyalogosan érkezett egy kisebb csapat. Fabian megállította a lovát, s fényesre pucolt fekete térdig érő csizmájában leugrott az avarba, csizmája felverte a könnyű, porladó tűleveleket, s Fabian puskacsövét a földre támasztva a puskatusra nehezedett.

-        Richard! Cody! Ő kicsoda? - mutatott finom bőrkesztyűjével a vézna kis idegen fiúra.

-        Tíz mérföldre ide a faluban lakik, rokon – bökött a suhanc felé Cody.

-        Rokon? – horkantott Fabian fürkésző mogyoróbarna szemekkel végigmérte a koszos arcú, szürke svájci sapkás, saras csizmás kis alakot. A hajszíne gesztenyebarna volt, akárcsak a szeme színe. Pimasz, kis piszkos orrát felvetve nézett rá. - Egy de Noir nem így néz ki – jelentette ki Fabian ellentmondást nem tűrő hangon. - Ki vagy?

-        Fabian ne szekáld már, mondom, hogy rokon! Szeretne klántag lenni - állt a vézna kis srác mellé Cody.

-        A neved! - állt szálfaderékkel Fabian még mindig a suhancot méregetve a fekete zubonykabát alatt. Inkább tűnt a srác londoni szakszervezeti munkásnak, mint a faluban rabló de Noirnak.

-        Autumn – felelte a fiú.

-        S miből gondolod, hogy a de Noir klánhoz kellene tartoznod? Nem is vagy de Noir, márpedig a klánba csak családtagok tartoznak, a belépés vérségi alapú - mérte végig a fiút Fabian elutasítóan.

-        Törvénytelen gyerekekről még sosem hallottál uram? - kérdezte az szemtelenül. Fabian a fának támasztotta a puskáját és Autumn elé lépett.

-        Ki az apád? - sziszegte Fabian. A klántagok néma csendben figyelték a jelenetet.

-        Fabian, ez nem tök mindegy? - toporgott kényszeredetten Cody.

-        Nem! Ha igazat szól a mi apáinkról van szó! Tehát? Szóval egy de Noir fattyú vagy? Ki az apád? - lökte mellkason a srácot Fabian.

-        Valóba tudni akarod a választ uram? - húzta résnyire a szemét Autumn.

-        Nem az én apám – zárta ki a lehetőséget egyenesen Fabian.

-        Szóval szerinted a mi apánk? - csattant fel Cody.

-        Te hoztad ide! Minek állsz le beszélni egyáltalán ilyenekkel? -  mérte végig a fiút Fabian. - Hány éves vagy? Tizenhatnál nem lehetsz több – emelte meg a fiú állát erőszakosan, kesztyűs kezével Fabian. A srác kirántotta az állát Fabian kesztyűs szorításából.

-        Miért ne lehetnék? - legénykedett a kis maszatos arcú srác, s nem értette, hogy a klántagok miért kezdenek el mind mosolyogni. Fabian gúnyos-elnéző mosollyal csapkodta meg a fiú arcát.

-        Mert még nem mutált eléggé a hangod – magyarázta Fabian. A fiú testfelépítésben is Codyra emlékeztette. Vékony volt, angolkóros külsővel. - Aztán, tudsz lőni, Autumn?!

-        Legalább úgy mint te uram! - felelte rá magabiztosan a fiú.

-        Akkor mutasd meg! -  Fabian a saját puskáját adta a srácnak. - Azt a tobozt ott, lődd ki, ha tudod! - mutatott egy fenyőre Fabian. Autumn nehezen emelte vállához a hosszú, nehéz vadászpuskát. Látszott, hogy nincs hozzászokva az ekkora fegyverhez. Fabian figyelte a koszos kis ujjak matatását a kakason, s ahogy a fiú majdnem hanyattesik, ahogy a puskatus meglöki a vállát. Fabian kétkedő tekintettel felnézett a tobozra. Nem esett le, koppanás se hallatszott az avarban, de a toboz ringó hintázó mozgást végzett, a golyó súrolta a szélét. Fabian elhúzta a száját.

-        Nem rossz – biccentett, s kivette a fiú kezéből a puskát, s visszaült a lovára. Autumn kérdőn fordult Cody felé, aki felfelé mutatott hüvelykujjal vigyorgott rá.  Autumn lehajtott fejjel csak magában örült a sikernek. Cody megcsapkodta a vállát.

-        Tudtam, hogy bevesz. Iszonyat jó céllövő vagy! - súgta neki Cody.

-        Csak éles a szemem!

-        S pontos a kezed, ha kisebb,s könnyebb puska van nálad eltalálod – lépett mellé Richard is. - Gyere ne maradj le! Fabiannal nehéz lépést tartani.

 

A forrásnál abrosszal terített asztal várta őket. Fabian az asztalra dobta finom kesztyűit, szakácsa az asztalnál állt parancsra várva, Nathannal, aki Fabian közelében volt állandóan. Nem csak Autumn állt megilletődötten a terített asztal előtt, de a többiek is.

-        Fabian, azt mondtad ebédelünk a forrásnál – vonta össze a szemöldökét Richard.

-        Úgy van – vigyorgott rájuk Fabian helyet foglalva a párnázott, bársonnyal húzott széken.

-        De...mi ez itt? - mutatott  terített asztalra Richard.

-        A földön ülve együnk? Miért ne adjuk meg a módját? Fizetett embereim vannak, van pénzem hozzá, itt az étel is, együnk! Azt mondtam, asztalhoz! - csattant Fabian. A klántagok dermedten ereszkedtek le az asztal köré.

-        Nem is tudom, izé kezet ne mossunk? - nyögte Cody. Fabian meglengette a levegőben az asztalkendőjét, s oda sem figyelt a gúnyos megjegyzésre. Autumn a fényben megcsillanó platinagyűrűt nézte Fabian kezén.

-        Túl igénytelenek voltunk, de most élvezzük, ami megadatott – vágta fel a vadhúst a tányérjában Fabian. - Ma igazán jó vadászatunk volt a nyulakkal nem igaz? - nézett körbe az asztalnál ülőkön Fabian. Senki nem mert válaszolni. Fabian egy ideig hallgatta az asztalra telepedő mély csendet, végül régi fenyőrigófüttyével trillázott. A fiúk felkapták a fejüket. - Mi van? - kérdezte a klánt Fabian.

-        Ezek nem mi vagyunk! Ezüst késsel étkezünk az erdő közepén damasztterítőnél? Fabian! - szólalt meg végül Richard.

-        Jobban szeretnétek, ha a mindennapi betevőért izzadnánk, ahogy apáink tették az erdőben? Hogy állandó pénzgondokkal küzdjünk? Én áldozatot hoztam mindezért fiúk! Élvezni akarom a kibaszott nagy áldozatomat! - keményedtek meg Fabian vonásai. A fiúk lehajtott fejjel hallgattak.

-        S úgy gondolod megérte az áldozatot? - szólalt meg végül csendesen Richard.

-        Mert szerintetek ugye nem? Ezt akarod mondani!

-        Kifordultál önmagadból Fabian. Pöffeszkedsz az egész erdőn, neked a vadászat nem több mint szórakozás! Nemesi unaloműzésből csinálod már az egészet. Gúnyt űzöl mindabból, ami a klánt klánná tette! Mi nem egy kis vadásztársaság vagyunk, akik teadélutánok helyett vadászgatunk! - Richard mondandóját többen egyetértő bólogatással kísérték.

-        Nem tudom, mégis mit vártok tőlem, mit tegyek? - tárta szét a karját tehetetlenül Fabian.

-        Nagy kérés, hogy maradjon minden a régiben?

-        Én nem akarok rablóvadászatot indítani. Én nem akarok az apám kínos ügyeibe keveredni. Ha nem akartok ítélőszék elé kerülni nektek is ezt kellene tennetek.

-        Amióta megházasodtál nem vagy ugyanaz!

-        Anna kimosott engem a mocsokból! - pattant fel Fabian.

-        Anna elfeledtette veled a gyökereidet. Azt sem tudod már ki vagy és honnan jöttél. Az a nő átok ezen a vidéken!  -emelkedett fel Richard is az asztal mellől. - De különösen rajtad!

-        A nagyapám Coeur de Noir sem rabolgatta a vidéket! Lord de Noir volt, ahogy most már én is az vagyok. Egy lord nem rabolhat szerte a megyében! Ha elfelejtenétek beházasodtam a felső arisztokráciába! Én nem engedhetem meg magamnak a régi életvitelt! Ah! Legyetek magatoknak! – dobta félre a szövetszalvétát Fabian, s felállt az asztalfőről, részéről vége az étkezésnek. – A hétvégén lesz a lányom keresztelője, Richard továbbra is számítok a keresztapaságodra – morogta Fabian, s felpattanva a lovára elvágtatott.