Tisztán kötelesség

Fabian meg sem lepődött, hogy mi Corinne és Armand véleménye: jól meggondoltad? Ó hányszor feltették ezt a kérdést neki. Mert Corinne és Armand tudta csakis, hogy Fabian mennyire bizonytalan az egész esküvőben. Hogy mennyire nem tudja, tényleg akar-e házasodni, s hogy tényleg Annát akarja-e egy életre! Istenem csak ez a páni félelem ne lenne! Csak ez az átkozott ideg ne ülne a gyomrában, ha már csak rá gondol. Hat ló húzta a vőlegényi fogatot. Mögötte a de Noirok kocsijai sorakoztak. Fabian Armand mellett ült a gyönyörűen húzott vörös bársonnyal bélelt hintóban. Sötét öltönye méretre szabottan simult rá. Az apjának még mindig fogalma sincs, hogy milyen nagy mértékben volt szerepe Julien de Montmarte-nak ebben az egész esküvőben. Fabian természetesen meghívta. A Westminster apátságban már zúgtak a harangok. A magas gótikus épület előtt gyülekeztek a meghívottak. A család fut be utoljára. Csodával határos módon nem esett. Délelőtt szemerkélt csupán a fásult londoni eső, de most csak egy kis hűvös szellő támadt fel. Száraz időt fogtak ki. Londonban ez kifejezetten jó. Armand visszafogta a könyökénél fogva, ahogy Fabian készült kiszállni.

• Fabian. Az utolsó lehetőség. Most még meggondolhatod magad. Biztosan ezt akarod? – kérdezte Armand komolyan.
• Armand! Az istenért! A tanúm vagy! Több rábeszéléssel kellene mellettem állnod az oltárnál, de én csak azt érzem, hogy le akarsz beszélni!
• Mert látnod kellene magad! Halálsápadt vagy és úgy festessz mint aki temetésre készül és nem esküvőre. Biztosan, jól meggondoltad? – nyomatékosította a kérdést Armand.
• Eredj a fenébe! – lökte a bársonyülésre Fabian unokabátyját és kilépett. A londoni társaság színe java integetett neki, Fabian a közelebb állókkal kezet fogott, a többieknek csak intett. Anna fogata már itt állt. Az apjával ül odabent. Fabian a vörös szőnyegre lépett és Armanddal előre siettek. A család és a vendégekkel együtt a Westminster apátságba sietett. A gyertyák ragyogtak, mindenütt, virágok pompáztak, illatozott az egész templom. A sorokban elhelyezkedett az ünneplő tömeg, csillogtak az ékszerek, a selyem, és taft suhogott. Legyezők lebbentek. A színes ablaküvegeken különös fényjáték vetődött a templom belsejébe és zúgott az orgona a mennyek dallamával. Az oltár fényesre polírozott fakorlátjánál állt meg Fabian. A pap rámosolygott. Armand mögötte a szélső sorban ülő családjának intett. Corinne és Dylan visszaintegettek neki. Fabian túl ideges volt, hogy bárki másra figyeljen. Szinte elvakította a pompa. A vörös szőnyeg, a virágok bódító illata és a kapuban feltűnő Anna. Gyönyörű volt. Annyira szép, hogy az már nem is földi. Hosszú áttetsző fátyla lehullott egészen előre, csaknem a földig, s hátul is vonta maga után végeláthatatlan hosszúságban, ahogy hófehér uszályát is. A ruha hatalmas volt, mennyi anyag, mennyi drága kelme és mind ezért az egyetlen napért, ezért a röpke órácskáért, amíg itt a westminster apátság hűvösében örök hűséget tesz neki. Karján gazdagon összeállított csokor. Az apjába karolt, de tekintetével őt kereste. Felzúgott az orgona és Anna megindult felé, az apja karján. Halványrózsaszín szirmokat hintettek elé, s Anna királynői tartásával, elegánsan, kecsesen közeledett. Maga volt a gazdag elegancia. Tiszta fehérben, selyemben. Anna hivatalos volt. Végtelenül hivatalos. A mosolya is. Montgomery fellebbentette a fátylat és arcon csókolta a lányát, majd átadta Anna kezét Fabian kezére. Mérhetetlen volt a pompa. Igazi látványesküvő. Ahogy Fabian megálmodta. Egy gazdag nőt vesz el. S olyan esküvője van, amilyen évszázadok óta nem volt a de Noiroknak. Ő nem akarta elbaltázni. Nem akarta elrontani véletlen sem. Tökéletesre akart mindent. A családja, a meghívott londoni arisztokrácia, a társadalom krémje volt hivatalos az esküvőjükre. S mind itt voltak, és tagadhatatlanul el kellett ismerniük, hogy gyönyörű az esküvő. Semmiből sem hiányzott a nagyvonalúság, az a gáláns bőkezűség, amit csak a nagyon gazdagok engedhettek meg maguknak. Ami pénzen múlt, az nem hiányzott innen. Fabian elvette a kisebb karikagyűrűt a pap által nyújtott tálcáról. Nem arany volt, nem vékony, nem vastag. Egy az aranynál maradandóbb anyagot választott. Platinagyűrűk voltak. Fényesre munkáltan, s a csíkok futása fenyőmotívumot idézett fel. Mindkettejük gyűrűje ilyen volt. Anna is felhúzta ujjára a gyűrűt, s Fabian közelebb lépett. Magához vonta Annát a derekánál fogva. Keze alatt érezte a drága selyemruha tapintását, a fátyol csipkeanyagának finomságát és egészen lágyan Anna ajkaira hajolt. Nem is volt igazi csók. Csak a száját Anna ajkára érintette. Emlékezett Armand és Corinne futó hitvesi csókjára. Még abban is több érzelem volt, mint az övében. A mostaniban. De nem számít. Aláírta az anyakönyvet, fekete volt a tinta, akár a neve. Anna követte, s a sokat ígérő szépen csengő Montgomery nevet ezzel végleg feladta. Anna de Noir lett. Mennyire jelentéktelen kis név volt. Szeretett volna vajon Anna Richards lenni helyette? Az oltárnál fogadták a gratulációkat. Anyjáék után Corinne lépett hozzájuk kézen fogva vezette a fiát.
• Szervusz! Még nem találkoztunk. Én Corinne vagyok. Fabian húga! Örülök, hogy megismerhetlek. Most már tudom miért ragaszkodott így hozzád a bátyám! Mert meseszép vagy! – mosolygott Annára Corinne melegen. Corinne kedves volt, túl kedves. Anna gazdag volt, és amit a megjelenésében pénzen el tudott érni azt el is érte, de közmegegyezés alapján is Anna nem számított igazán szépségnek. Nem is volt csúnya, az átlagok egyike volt és a maga módján szép menyasszony, de ennél nem több. Corinne és Armand is nagyon kitettek magukért az esküvőre. Corinne különös tengerkékes sifonruhában volt. Látszott, hogy a legújabb divat szerint készült a ruha. Most a nyáron varratták kifejezetten az esküvőre.
• Ugye nem vallottál szégyent velünk bátyám? – tolta fitos kis szeplős orrát Fabian arcához Corinne.
• Veletek? Corinne, soha! – szorította magához a húgát Fabian.
• Anya megfoghatom a ruháját? – súgta Dylan az anyja karját szorongatva.
• Csak a szélét, de nehogy eltépd nekem! – nézte a fiát Corinne. Dylan áhítatosan érintette meg Anna finom selyemruhájának szegélyét, ami vörös szőnyeg felett lebegett.
• Huh, nagyon finom anyagból van! – nézett fel Annára nagy csodáló szemekkel Dylan.
• Gyere, feltartod a többieket! – húzta el vállánál fogva a fiát Corinne. – Még találkozunk! – kacsintott rájuk Corinne és sietve elvegyült a tömegben. Fabian figyelte, ahogy Anna egyik gratulációt fogadja a másik után. Bámulatos tartása volt. De Annát pont ezért szúrta ki régen is. Anna mindig ilyen volt. Tudta mi a feladata. Hol a helye. Hogyan viselkedjen. A fenyőmintás platinagyűrű feszült az ujján, amit ő húzott az ujjára. Anna fáradhatatlan volt. A vendégsereg viszont végtelen. Fabian már egyáltalán nem tudta kik azok akik gratulálnak nekik, sokukat nem is ismerte, nem egy körökben mozogtak Annával. A legfelsőbb arisztokráciába házasodott. Elérte a de Noirok álmát ő vitte véghez. Annával az oldalán. Még ha Anna nem is olyan boldog ettől az egész házasságtól.

A Montgomery-villa hatalmas parkjában terítették meg az asztalokat. Aranyhímzéses terítőkön kristálypoharak csilingelése és ezüst étkészlet, drága porcelán hangja csilingelt. A parkban a gondosan nyírt bokrok közti labirintusban futott össze a család. Robin ki akarta kerülni a kényszerű találkozást de már nem volt menekülőút. Maria a férjébe karolva állt meg a kis családdal szemközt. Corinne a fia vállára tette a kezét.

- Apa, had mutassam be az unokádat. Dylan de Noir. A fiam. Ideje lenne, hogy megismerd – szólalt meg Corinne nyugodt kiegyensúlyozott hangján. Ő már elégedett volt az életével. Armand farzsebbe dugott kézzel nyugodtan állt mellettük, laza testtartással. Várta, hogy mit fog lépni az apósa. Robin lebiggyesztette az ajkát. A kisfiú élénk mogyoróbarna szemekkel és szeplős kis orrával kíváncsian nézett fel a magas alakra, akit még nem ismert. Maria megbökte könyökével Robint.

- Dylan, nos… örülök, hogy megismerhetlek – engedte le a karját Robin és kezét a kisfiú felé nyújtotta. Dylan bizonytalanul anyjára nézett fel, de Corinne csak előretolta a fiát az apja felé. Robin megszorította az unokája kezét, s felfordította tenyerét. – Nahát, neked mogyorókrémes a kezed! – állapította meg Robin.

- Még nem sikerült róla tökéletesen lenyalnom – nézegette az ujjait Dylan.

- Ezen könnyen segíthetünk – hajolt le hozzá Robin és a gyerek ujjait bekapta. Dylan felnevetett.

- Apa is pont így szokott rajta segíteni – jegyezte meg Dylan a háta mögött apjára sandítani. – Anya szerint elég lenne megtörölni.

- De akkor elveszlik az értékes íz – tiltakozott borzadva Robin.

- Pontosan. Te tényleg a nagyapám lehetsz, mert érted, amit én is mindig magyarázok anyának – felelte Dylan.

- Na igen, a vér nem válik vízzé – nézett a lányára, majd Armandra Robin, ahogy magához vonta a gyereket, s átölelte a kisfiút. Corinne Armandnak dőlve mosolygott vissza az apjára.

Néhány fasorral távolabb Fabian a Montmarte családba botlott. Julien a lányát kísérte karon fogva, aki egykedvűen nézte a nagy forgatagot. Julien ellenben szélesen mosolygott unokaöccsére.

• Had rázzak kezet a család büszkeségével még egyszer! Pazar esküvő volt, igazán! – szorongatta meg unokaöccse kezét Julien.
• Mindenki elégedett? Annyian vagyunk, félek hogy mindenki borzalmasnak talál mindent – nézett körbe feszülten Fabian.
• Te Fabian semmivel se foglalkozz. Élvezd ezt a napot, mert a te napod! – legyintett Julien. – Mindent elrendeztem, ne nyugtalankodj rajta tartom a szemem a legutolsó felszolgáló inason is. Kitty neked is tetszett?
• A westminsterben minden esküvő szép apám – mosolygott futólag a lány.
• Szeretnéd a tiedet is itt tartani?
• Inkább leugrom előbb a Doveri sziklákról, semhogy férjhez menjek – kacsintott Fabianra Kitty.
• Bolondos egy lány, annyi szent. Na eredj, látom kiszemeltél magadnak egy áldozatot akit lefáraszthatsz – eresztette el a lánya karját Julien.
• Jó mulatást Kitty! – szólt utána Fabian.
• Túl eleven. Elvehetted volna a lányom is, akkor is a tied lett volna a de Noir vár – jegyezte meg Julien.
• Julien bácsikám, az túl egyszerű megoldás lett volna – mosolygott rejtelmesen Fabian.
• Milyen igaz. S neked nem volt elég nagy vad igaz? Rá kellett volna még dolgoznom, hogy vagyonosabbak legyünk, elpuhultam a politikában – biccentett Julien. – neked nagy hozomány kellett.
• Nem szeretnénk sokáig a vendégekkel maradni, este tízkor biztos, hogy távozunk – mondta Fabian.
• Jól van, tégy amit jónak láttok – Julien leemelt két pezsgőspoharat a tálcáról. – A mi nyélbe ütött egyezségünkre és sikerünkre! – adott egy poharat Fabiannak és a két férfi elégedetten koccintott.

A széles asztalnál gyönyörű virágkompozíció jelezte az ifjú pár helyét. Anna pezsgőt kortyolgatott, csak apró falatokat evett, nyugodt volt, kimért, halvány mosollyal. De egyértelműen unatkozott. Fabian ismerte már a lány mozdulatait. A futó elpillantásokat. Ahogy a mártásban tocsogtatja a húsfalatot, egykedvűen, ezzel is húzva-vonva az időt. Fabian letette az evöeszközt és várakozón Annára nézett. Anna sokáig nem vette észre, hogy a balján ülő, már hosszú ideje őt figyeli. Végül kényszeredetten de Fabian felé pillantott. Fabian egyértelműen jelezte, hogy fejezze be az étkezést és megfogva Anna kezét a teapavilon elé állított tánctérre vezette. Az első táncot a férj és a feleség táncolja, Fabian időszerűnek találta, hogy megnyissák a táncot. Angolkeringő dallama csendült fel. Anna szoknyájának az uszályát próbálta a karjára vonni. Fabian segített az uszályt eligazgatni, s magához húzta Anna vékony derekát. A lány hosszú szőke haja egyenesen simult a lány hátára. Drágakövekkel ékes tiarája ragyogott a lenyugvó őszi napfényben. A fákon zörgette a szél az őszi száraz faleveleket. A természet zenéje. Hamarosan a de Noir várban hallhatja ezt a csodás dallamot. S ezt ennek a nőnek és a szerencséjének köszönheti. Az egész londoni társaság őket nézte, ahogy Anna az ő karján lejti az angolkeringőt. Drága nyakék simult a lány kebleire, hozzá illő fülbevalók rezegtek a fülében. Annával ma még szinte nem is beszéltek. Azon kívül, hogy esküt tettek egymásnak ennyi ember előtt. Egy szót sem váltottak. Anna némán porcelánalakként illegte végig az esküvőjüket. Nem ismerte férje családját és egyértelmű volt, hogy nem is érdekli igazán hova házasodott. Megvolt a maga véleménye a családról és ezen mi sem változtatott. Lord de Noir felesége lett. Lady Anna de Noir. S csak ez számított. Anna nehéz súlyú drága ruhája suhogott a deszkák felett, finom hímzés futott az anyagban, a királynő is megirigyelte volna ezt a ruhát olyan szép és gazdag díszítésű volt. Csak egy Montgomery lány engedhet magának ilyen fényőzű esküvőt. Anna semmi külsőségtől nem sajnálta a pénzt.

Fabian átengedte a feleségét a táncban, most már csak a megfelelő alkalmat várta, hogy kilépjenek ebből az egész ceremóniából. Hosszú és fárasztó esküvőjük volt. Csak sejthette, hogy Anna mennyire fáradt lehet, aki nagy uszályát, és sűrű anyagban gazdag szoknyáját vitte végig ezen a napon. Az biztos, hogy a de Noir családban utoljára már évtizedek óta nem volt ilyen rangos és nagy esemény. Fabian mégis csak annyit érzett ebből az egészből, hogy legyen már vége. Essenek túl ezen a kényszerű napon, amikor mindenki kettejüket nézi. Fabian jelezte a kocsisnak, hogy készítsék a fogatot, mert hamarosan indulni fognak. Figyelte Annát, ahogy még körbeforog a teapavilon lampionjai alatt, szőke haján megcsillan a hold sugára. Késő az éjszaka. Borul az ősz London felett. Fabian kivezette feleségét a tömegből s előttük már csak az út volt a Hotel Imperial felé.

Julien Montmarte természetesen tetőtéri lakosztályt bérelt a számukra. Felért egy villa szárnnyal is olyan hatalmas és tágas terek voltak a luxushotel legfelső szintjén. Csak a számukra rendelt személyzet volt itt. Anna két szobalánya, öltöztetőnője. Fabian csak Johnt kérte a londoni de Noir villából. Anna leengedte az uszályát a lakosztály márványlapjaira. Kerülték egymás pillantását.

• Én, átöltözöm, nagyon nehéz már ez a ruha – szólalt meg végül Anna.
• Jó, menj csak – biccentett Fabian, s az italszekrényhez lépett. Anna mögött csukódott az ajtó. Fabian az üvegeket nézte. Mi illene a ma estéhez? Pezsgő? Bor? Whisky? Egy pohár víz? Fabian meglazította a nyakkendőjét. Mi legyen? Mit lépjen ezen az éjszakán? A nászéjszakájuk. Hivatalosan, csak ne lenne ennyire kimerült és fáradt. Mit szeretne vajon Anna? Hagyja békén? Vagy tegye a magáévá? Hiszen a felesége! Istenem! Ha lehetett ezt az egészet tovább bonyolítani, akkor ezzel az esküvővel sikerült. Fabian whiskyt töltött magának és kinézett a Londoni panorámára. Az ablakra néhány vízcsepp verődött. Máris esik. Ez London. Üresen koppant a whiskyspohár a lakkozott fán. Fabian megindult a hálószoba felé. Az ajtóréseken fényszűrődött ki. Fabian kopogás nélkül nyitott be. Minden joga megvan belépni ebbe a szobába. Nem fogja bekönyörögni magát a felesége ágyába. Anna a fésülködőasztalnál ült. Selyemköntösét szorosan húzta meg a derekán. Hattyúprémes papucsát lengette a levegőben, ahogy keresztbe tett lábát lóbálta. Letette a fésűt az asztalra és lesütött szemmel oldalt fordította a fejét. Fabian nézte a képet a tükörben. Anna szőke haját, lesütött szempilláját, a félreérthetetlen zavart az arcán. Ahogy hullámzik a keble az idegességtől, vörös pír önti el az arcát s a nyakát, a mellkasát. S látta magát, ahogy közeledik, Anna székének karfájára támaszkodott és lehajolt, ujjaival elhúzta a lány szőke tincseit, s ajkát Anna hosszú, vékony karcsú nyakára szorította. Kitapogatta a lány kezét és felhúzta a székről. Ajkával Anna füle mögött az érzékeny bőrt simította.
• Anna! Nem hiszem el, hogy itt vagyunk, mi ketten! Istenem, egész nap két szót sem váltottunk egymással. Beszélj, mondj valamit, bármit! Hallani akarom a hangod – mormolta a lány fülébe, s tenyerét Anna csípőjére helyezte.
• Fáradt vagyok – mondta nyugodt, szinte közönyös hangon Anna. Fabian ledermedt a mozdulatban. Sokmindenfélét képzelt a nászéjszakájáról. Hogy mik fognak történni, hogy hogyan érzi majd magát, hogy mit csinál. A valóság sokkal kijózanítóbb volt, mint egy vödör hideg víz.
• Fáradt vagy – mondta Fabian, szinte szemrehányásként a hangjában. – Értem. Sokat reprezentáltunk. Jól van – Fabian megigazgatta a lány nyakánál félrecsúszott köntöst, s ellépett Anna mögül. – Akkor aludj Anna! Ha ezt akarod! Aludj! – Fabian megkerülve az ágyat kezdte leoldani a cipőjét, kigombolni a nadrágját, levetni az ingjét. Anna súlya alatt nyekkent az ágy. Suhogott a takaró, haja a párnára omlott, eloltotta a lámpást maga felől, s hátat fordítva Fabiannak alváshoz helyezkedett. Fabian is becsúszott a takaró alá, s elfújta a gyertyát. Csak az esőkopogás hallatszott, Anna szuszogása, s Fabian keresztbefonta mellkasán a karját. Istenem mit tettem?!