Sólyomvadászat

James és Kitty egy hintón érkeztek. Fabian a könyvtárszobából figyelte, ahogy a várudvaron James lesegíti Kittyt a hintóról. Kitty elegáns opálkék selyemruhában lépkedett a de Noir várban. Ő hazajött. Játszott itt kislánykorában. Ahogy Fabiant meglátta a lépcső tetején felintegetett neki.

-         Az én drága unokabátyám! – kiáltotta széles mosollyal.

-         Látom találtál kísérőt az útra – húzta el a száját Fabian, s kezet fogott James Prescottal. – Megmondtam, hogy szállj le a rokonaimról!

-         Én is örülök, hogy újra látlak barátom – vigyorgott rá James és eleresztve barátja kezét cigarettára gyújtott.

-         Fabian, annyira örülök, hogy felkértél keresztanyának, ez olyan szívmelengető. Bár nem rajongok a gyerekekért – igazgatta könnyű csipkefátyolát Kitty.

-         Ahogy én sem – morogta Fabian, ahogy követte a vár folyosóin túlságosan is magabiztosan járkáló Kittyt.

-         Még nem is láttam, hogyan rendezkedtetek be. Merre van Anna? – fordult vissza a férfiak felé Kitty.

-         Anna? – torpant meg Fabian, ahogy a lányt követte a folyosón. – A nyugati erkélynél szokott üldögélni. A pap már itt van, ivott néhány pohár burgundit, azóta is jól elvan – rántotta meg a vállát Fabian. Részéről ez az egész keresztelő csak egy szükséges kényszer. Pedig a klán nagy része hivatalos volt a családi eseményre.

-         Milyen érzés apának lenni? – bökte meg James  a férfit. Fabian elküldetett Annáért és Kittyt beinvitálta a tanácsterembe.

-         Nem sokat láttam a lányom – felelte szárazon Fabian. Unottan az asztalhoz lépett és töltött magának is az erős óborból, s lassan kortyolgatni kezdte. Anna fehér csipkeruhában lépett a társaság elé. A szülés óta az első hivatalos megjelenése volt ez, karján a pólyába bugyolált kislánnyal. Ébren volt a gyermek. Apró kezei mozogtak a puha csipkepólyában, de békés csendben figyelte a mozgolódást.  Fabian borospohárral a kezében lépett a felesége mellé. Corinne izgatottan kukucskált, a kislányt szerette volna látni, kis fitos orrát előretolva kíváncsiskodott. Maria a nagymama jogkörével araszolt egészen a család közelébe. Fabian nagyot húzott a pohárból. A pap szeme megrebbent a mozdulatra, de elkezdte a szertartást.

-         Nem tennéd le legalább a lányod keresztelőjének idejére a borospoharat a kezedből? – sziszegte Anna a mellette ülő férfinak.

-         Arra iszom kedvesem, hogy ma megkapjuk a feloldozást a házastársi tilalom alól – hajolt a feleségéhez Fabian, s félrehúzta a csipkefátylat Anna fülétől, hogy a nő minden szavát tökéletesen hallja. Anna keze megremegett, ahogy a szavakat hallotta. A kislányt átadta Kitty karjaiba, aki a keresztvíz alá tartotta. A hátsó sorban Cody és Autumn álltak, mindketten enyhén a falnak támaszkodva.

-         Mit jelent a tilalom alól való feloldozás? – súgta Autumn a pap szavait hallgatva.

-         Hogy akár már ma este is újra gyereket csinálhatnak. Ettől az estétől Fabian ismét megjelenhet Anna ágyában – felelte rá Armand. – Ahogy Fabian szándékait ismerem, nem is fog késlekedni. Fabian fiúutódot akar, minél hamarabb. – Autumn csuklásszerű furcsa hangot hallatott, alig lehetett hallani a gratulációk közt, de Fabian mégis odakapta rá a tekintetét. A dióbarna és az aranybarna szempár találkozott egy röpke pillanatig. Autumn érezte, hogy ég a szeme, de mégsem szakította meg a szemkontaktust. Fabian már egy ideje félretette kezéből a borospoharat. A gratulálók közt sem ért véletlen sem se a lányához, se a feleségéhez. A kislányt Maria kezéből Corinne kapta ki, a két nő versenyt futott szinte a gyerekért és most nem győzték babusgatni. Anna zavartan, sápadtan és bizonytalanul állt a de Noirok gyűrűjében. Fabian elgondolkodva a karikagyűrűjét forgatta a gyűrűsujján. Fabian a klántagok felé indult, menet közben kirántotta zsebéből a szövetzsebkendőjét, amit Anna hímzett neki, s ahogy elhaladt a szenteltvizes tálca mellett futólag belemártotta a zsebkendő csücskét, s egyenesen Autumn elé lépett.

-         Te mindig ilyen koszos vagy? Még a lányom keresztelőjére se tudtál megmosakodni? – dünnyögte Fabian, s a hűvös vizes zsebkendőt végighúzta Autumn arcán.

-         Ne! – lehelte a fiú, s kezét az arcához kapta, ahol Fabian megérintette. Hideg volt a víz, a szövetanyag szinte dörzsölte a bőrét, ahogy Fabian erősen rányomta az anyagot, de mégis mintha égette volna, vörös csíkot perzselve a bőrére. A körme alatt is csupa kosz volt a fiú, tekintetében őszinte riadalom ült, s mielőtt Fabian bármit is reagálhatott a fiú sarkon fordult és elrohant.

-         Muszáj mindenkit megbántanod? – kérdezte Cody fejét rázva.

-         Ha egyszer mocskos! – Fabian átfordította a zsebkendőt és nézte a fekete foltot a szövetanyagon. Nem föld volt. Itt barnaföld van. Ez a szín fekete, mint a korom. Korom? A klánból soha senkinek nem volt koromtól koszos az arca. Fabian elgondolkodva simította végig az ujját a nedves koromtól koszos anyagzsebkendőn. Mi oka lenne valakinek állandóan kormos arccal megjelennie?

-         Táncol velem egy fordulót az én kedvenc unokabátyám a lánya keresztelőjén? – karolt Fabianba kedvesen Kitty.

-         Mindig úgy kérsz Kitty, hogy azt nem lehet visszautasítani – rázta a fejét mosolyogva Fabian.

-         Azért tanultam is valamit apámtól nem igaz? – kacsintott a lány pajkosan.

-         Csakis azért viszlek táncba, mert remélem, hogy adakozó keresztanya leszel – karolta át a lány derekát vígan Fabian.

-         Mondták már neked, hogy egy kicsit pénzéhes vagy? – kacagott Fabian karjaiban Kitty.

-         Még nem elegen – nevetett rá vissza Fabian.

 

A bölcső a sarokban állt. Közvetlenül a cserépkályha mellett, hogy a kicsi ne fázzon. Fabian alatt nyekkent az ágy, besüppedt a matrac. Nem koppintotta el a gyertyákat. Anna haja aranylón fénylett a gyertyafényben. Komoly volt, s őt nézte.

- Vártál rám? – súgta felszökkenő szemhéjjal Fabian.

- Tudtam, hogy jönni fogsz – felelte rá ajkai közt szűrve a szavakat Anna.

- Tudod mit akarok – morogta Fabian, ahogy tekintetével a feleségét pásztázta a selyempaplan alatt.

- Fiút kell nemzenünk – biccentett Anna.

- Pontosan – söpörte félre az útból a paplant Fabian.

- Szeretném neked megadni, igazán, szeretnék fiat szülni neked – lehelte Anna remegve, s nagyot nyelt, ahogy megérezte Fabian érintését a lábai közt.

- Meg is fogod nekem adni. Előbb vagy utóbb – morogta Fabian, ahogy Anna fölé könyökölt. Ajkai rebbenve érintették Anna bőrét. Anna felsóhajtott. Csupa csipke és selyemhálóingje Fabian hátára, nyakába és vállaira omlott, ahogy Anna belekapaszkodott a felé nehezedő férfiba. Fabian keze felcsúszott a nő combjára, fenekére, s csípőjére. Félresodorta a hálóing anyagát az útból. Keze a nő melleit dörzsölte, melyből lágyan szivárgott ki az anyatej. Anna felszisszent a behatolástól.

- Ennyire fáj? – kérdezte Fabian tenyerével a matracra támaszkodva.

- Egy kicsit – mélyesztette a körmeit Fabian vállába Anna.

- Csak a szülés miatt van. Sajnálom – mormolta Fabian, ahogy újra és újra beljebb hatolt felesége lábai közé. Anna görcsösen markolta Fabian vállait, a férfi zihálása beleveszett a hálószoba csendjébe. Fabian összpontosító arckifejezésében az akarat és elszántság keveredett a pillanatnyi élvezet vonásaival.  Legördült az asszony felől, a selyempaplan suhogott, Anna összezárta lábait sajgó öle előtt. Mindketten a dongaboltozatot nézték a fejük felett. A vörös és aranymintás falmintán furcsa füstös árnyakat vetett a gyertya lángja. Melanie a sarokban nyüszögésszerű nyekkenést hallatott. Anna óvatos mozdulatokkal ült fel. Még mielőtt felsír a kislány kiemelte a bölcsőből és mellére helyezte. Fabian felhúzta a nadrágját, s a csizmáját rángatva az ajtóhoz lépett.

- Megyek iszom valamit – vetette oda foghegyről az asszonynak, s távozott a hálószobából. Anna arcán forró könnyek csorogtak végig, ahogy hallgatta a folyosón távozó Fabiant. Bátortalanul lemosolygott a kislányra, aki lelkesen szopta anyja telt keblét.

 

 

-         Küldjétek előre a kopókat! – szólt az embereinek Fabian, s egyenes derékkal  ülte meg a lovát. A vadászkutyák csaholva indultak neki az erdőnek. Fabian a vadászemberére nézett.

-         Határozottan tartsa a madarat uram, ha lebeg a keze, akkor elszáll – magyarázta solymász. Fabian méregette a gyönyörű madarat.

-         Szeretem a madarakat – motyogta kisfiúsan Fabian, s legszívesebben megsimogatta volna a sólyom lapos kis fejét.

-         Tudjuk – kontrázott rá Richard. Éjfekete lovai voltak Richardnak, az öccsének és Autumnnak is ő kölcsönzött lovat erre a vadászatra.

-         Ugye nem fog letojni? – nézett a solymászra bizonytalanul.

-         Pedig megérdemelnéd – vágta rá Richard a szolga helyett. Fabian keze megint megmoccant, ahogy renyhült a tartása, s a madár azon nyomban széttárva szárnyait vadul csapkodott és felszállt. Fabian kudarcosan nézett a madár után, amely már megint cserben hagyta.

-         A madarak olyanok mint a nők! – fújtatott Fabian.

-         Uram, a madár érzi, ha bizonytalan a tartása, csak akkor marad nyugton, ha nem mozog – hívta sípjával a madarat a sólymász.

-         Hallod? Nem adsz tartást neki. Persze, hogy úgy viselkedik mint a nőid! – kacagott Richard gúnyosan.

-         Egyik fáról a másikra, sehol sem maradnak nyugton, a nők is ilyenek – mérgelődött Fabian. – Szörnyen nehéz ez a sólyom. Nem is gondoltam, hogy ekkora súlya van. Lehetetlen mozdulatlanul tartani, elzsibbad a karom – méltatlankodott tovább. A madár megint visszatért és Fabian karjára kapaszkodott. Fabian minden ilyen landolásnál úgy érezte a madár a csontját töri. Karmai ismét belemélyedtek Fabian solymászathoz használt hosszú kesztyűjébe. De még így is érezte a fájdalmas szorítást. – Hogy élvezhette ezt a nagyapám. Nekem kész kínszenvedés az egész – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Mert nyápic vagy! – ereszkedett meg Richard tartása a nyeregben. – Vadászunk is ma, vagy csak a te nyavalygásodat jöttünk hallgatni? – csattant türelmetlenül.

-         Jól van, mára ennyi volt a sólyommal, elmehet – engedte át solymásza karjára a madarat Fabian. – Menjünk a kopók után! – Fabian vezetésével a vadásztársaság megindult a fenyvesekben. Fabian a vadászatot mindig lovaglóversenyekké is változtatta. A kopók után vágtatva a vadat űzve általában egyre többen maradtak le. Fabian féktelen iramot diktált a lovának. Őt nem zavarta, ha egy kiálló gally a földhöz vágta. Számtalanszor esett már le fáról. Nem egy törött csontja emlékeztette erről gyerekkora vad bolondságairól. Fabian a magasba trillázott éles rigófüttyével, s megsarkantyúzta a lovát. Nem érdekelte, hogy ki követi, vagy nem. Az ő erdeje, annyit őrjöng, tombol és vágtázik benne, amennyit csak akar, és élvezte ezt a szabadságot, a tulajdonos szabadságát. Nem voltak határok, övé volt az erdő, a dombok, amerre csak a szem ellát.   Kimelegedett, lihegett és az a furcsa nedves meleg kifulladós érzése volt újra, a lova vágta közben is megrázta sörényét, izmai feszültek és élvezte a féktelen szilaj vágtát. Fabian alatt csak ez az egy ló bírta az iramot. Egymásra találtak. Az esztelenségben, az őrültségben, abban, hogy nem számított, hogy mi lesz a következő fa után, hogy mi van előttük és mögöttük. A kopók is szétszéledtek szerte az erdőben, rengeteg kutya ugatott mindenfelé. Fiatal őz volt. Fabian szinte nem is lassította a lovát leugrott róla az avarba, s puskájához kapott. Az avarban léptető csörtetés hallatszott.  Fabian meghökkenten fordult hátra. Meg mert volna esküdni, hogy már messze lemaradtak és más irányba haladtak a többiek. Valaki lépést tudott tartani vele? Ez lehetetlenség! A fenyvesek ágai közt a fekete ménesen apró alak ült. Szinte gyereknek tűnt a hatalmas fekete lovon.

-         Autumn – eresztette le a puskáját Fabian, s nézte ahogy a fiú hajlékony könnyedséggel lecsúszik a lóról az avarba. A fiú csak bólintott. Fabian csendre intette, s átadta a puskáját.

-         Ha már lépést tartottál velem, akkor tiéd a megtiszteltetés – nyomta a fiú kezébe a puskáját Autumnhoz lépve. Autumn szeme megakadt az őz testén. Fabian várakozva figyelte, ahogy a fiú kibiztosítja a fegyvert, közvetlenül a fiú mögött állt, könnyen átlátott a svájci sapka felett a vadra. Figyelte a puskacső állását. – Ugye nem a testét akarod meglőni?

-         Lövészet alapszabály, a nagyobb felületet könnyebb eltalálni – felelte Autumn, s ujja a kakason volt. Fabian Autumn mögé lépve  átfogta a fiú apró kezét és maga is a kakasra csúsztatta az ujját.

-         De nem a vadászatban. A legnagyobb felületek a legfinomabb húsokat rejtik és én szeretem az őzhúst, nem baltázod el nekem fiú. A szeme közé lövünk! – mormolta egészen halkan Autumn fülénél Fabian, s összpontosítva finomította a puskacső irányát. Autumn lehunyta a szemét és beleremegett az érintésbe. Ő képtelen megmoccanni is. Reszketett akár a nyárfalevél a férfi karjában. Fabian mellkasa a hátához simult, ahogy ő is a puskához igazította testét. Keze a kezét markolta erősen, de nem fájdalmasan. Terpeszállásban állt mögötte érződött, ahogy a combja kívülről dőlt az ő combjának. – Most lőj fiú! – szorította meg másik kezével a csípőjét.

-         Nekem ez nem megy! – lehelte Autumn, s mellkasa eszelősen zihált. Fabian nem habozott, Autumn ujjára szorította a sajátját, s meghúzta a ravaszt. Dörrenés, s az őz könnyed ívben dőlt az avarba.  Autumn megereszkedett vállal fogadta, hogy Fabian indulatosan ellépett mellőle, s kikapta a puskát a kezei közül.

-         Mi a fészkes fene ütött beléd! Majdnem hagytad elfutni! – dörrent rá Fabian.

-         Sajnálom – hajtotta le a fejét a fiú.

-         Még sosem lőttél le állatot? Ez itt nem az állatvédők szövetsége, szóval…

-         Lőttem már le szarvast is, de… - Autumn zavartan elnézett.

-         De mi? – csattant rá Fabian.

-         De nem úgy, hogy a hátam mögött álltál uram – halt el a fiú hangja, s lesütötte a szemét.

-         Félsz tőlem? – nézett értetlenül Fabian. Felsóhajtott és a fiúhoz lépve megemelte az állát. – Ne félj tőlem!

-         Én… én nem is félek – nyalta meg idegesen az ajkát a fiú, ahogy ilyen közel fölé magasodott Fabian.

-         Akkor? – Fabian összevont szemöldökkel fürkészte a fiú arcát. A szétnyílt ajkak közül várta a választ, de a fiú csak lehunyta a szemét nagyot nyelt és  megnyalta az ajkait. Fiú létére szép ívű telt ajkai voltak. Fabian összehúzta a szemeit. Mit bámul ő egy fattyú de Noirt? Eleresztette a fiút, s hátrált az őz felé. – A nevem Fabian! És ne urazzál, nem vagy a szolgám!

-         Igenis – tördelte az ujjait a háta mögött a fiú. Fabian a levegőbe trillázott. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallgatózott. A rigófüttyre távolról valahonnan az erdő mélyéről érkezett a halk válasz.

-         Az őzet láttad, vagy a kutyákat követted? – kérdezte Fabian megpaskolva kopói ziháló pofáját.

-         Én téged követtelek – szólt csendesen a fiú. A fatörzsnek támasztva a hátát. Fabian értetlenül és összezavarodva nézett fel rá a kutyákról, de nem volt ideje már semmit mondani.

-         Szép példány! Meg is van a lakoma – örvendeztek a csörtetve közeledő klántagok. Fabian eldicsekedett a szép zsákmánnyal, de mire körbenézett, Autumn már nem volt a közelben.