S végül hazatérsz

Boldog Mikulást! :) Callie

Anna az ágyban ülve olvasott. Még hallatszott az angol WC öblítése, Fabian elzárta a csapot. Törülközővel törölgetve az arcát lépett a hálószobába. Anna felnézett rá a könyvből. Mintha várakozás ült volna a kék szemek mélyén, de inkább meghalt volna semmint kérdezzen bármit is. Fabian a székre dobta a törülközőjét, leoldotta derekáról a köntösét és bebújt az ágyba. Arcszeszének illata uralta a szobát. A nászéjszaka óta nem ért Annához. Még csak nem is közeledett hozzá. Egy ujjal sem volt hajlandó megérinteni. Anna is összecsapta a kötetet, bebújt a takaró alá, elfújta a gyertyát. S ismét ott volt közöttük az a néma sötét csend. Anna vaníliaillata hívogatóan csiklandozta az orrát. Ez a nő a felesége, itt fekszik tőle karnyújtásnyira, egy ágyban és hozzá sem ért még. Fabian lehunyta a szemét. Alig beszéltek. Ha megtették az is hivatalos, kötelességtudó felszínes üres mondatok voltak. Anna ma áttetszőbb csipkehálóruhát vett fel. Nem ez volt rajta a nászéjszakán. Vajon várja-e, s vágyja-e hogy megérintse? Vagy ennyire visszataszító lenne a számára? A teste? Az érintése? Vagy ez az egész testiség borzasztja? Az erkölcsös, prűd, már-már frigid feleségét?

Anna felsóhajtott az ágyban. Fabian hallotta a sóhajt. De nem fordult meg. Nem kérdezte, hogy mi baja. Nem akart fölösleges beszélgetéseket kezdeni, üres mondatokkal. Anna csak szenvedjen, ha erre vágyott. Szinte már őrület. Házasok, egy ágyban fekszenek, s napok óta nem is érintették egymást.

Fény szűrődött be a Hotel Imperial tetőlakosztályának hálószobájába. Újabb nap. Újabb reménytelen egyhangúság. Fabian mindennél jobban vágyott Holdföldére, a fenyvesekbe, az otthonába. Jobban mint valaha az életben. S nem érdekelte, hogy Anna vele tart-e vagy sem. Nem érdekelte semmi, csak a de Noir vár. A reggeli küldönc meghozta a tulajdonlapokat, a birtokpapírokat, a váralaprajzot. Aludni sem tudott már a korai keléstől. Most mégis olyan lusta bágyadtság volt rajta. Annának csak a reggeli közben jelentette be, hogy másnap irány Holdfölde.

• Elutazunk? – nézett rá Anna.
• Mert mégis mit gondoltál, hogy mostantól, a Hotel Imperiálban fogunk élni? – nézett rá Fabian a napi sajtó felett. – Persze, ha neked derogál, hogy vidékre utazz, északra, a hűvös fenyvesek közé, akkor természetesen maradhatsz.
• Én… ezt… nem mondtam – felelte kényelmetlenül Anna.
• Mindegy, csak közöltem, hogy holnap hajnalban utazok. Ennyi. Ha akarsz velem tarthatsz, ha nem, akkor nem – hajtotta össze az újságot Fabian, s felhörpintette a kávéját. – De a ma még kettőnkké kedvesem. Levihetlek csónakázni ha szeretnéd – állt fel várakozón Fabian.
• Ha kívánod – tette le a szövetszalvétát Anna az öléből és csatlakozott a férfihoz. Könnyű kalapot tett, fátylat vont az arca elé. Haját elegáns asszonyos kontyban tartotta, már nem úgy, mint lányként. Komolyabb lett, elegánsabb, kimértebb, és a konttyal valahogy idősebb is. Fabiant nem érdekelte. Csináljon az asszony, amit akar magával. Felőle felvághatja a kádban az ereit is. amit akart megkapta. A lány hozományát. A Montgomery vagyont. A tó partján nem tolongtak a csónakázni vágyók. Borongós szürke volt az ég. Őszi esőre állt. Fabian egy fehér csónakot választott, besegítette Annát és evezni kezdett. A tó közepénél már nem látszott a csónakház. Sem a part. Fabian a szomorú fűzeket nézte a tóparton. Időnként nagyot húzott az evezőkkel, s a csónak előresiklott a vizen. Anna a kesztyűit igazgatta a kézfején. Ismét a térdére helyezte kesztyűs kezét.
• Már… egy hete házasok vagyunk – jegyezte meg hirtelen Anna. Volt valami fásultság a hangja fátyolos selymében.
• Már ennyire régen? Nahát! – húzott kettőt az evezőkkel Fabian.
• De még mindig nem vagyunk igazán házasok – jegyezte meg halkan Anna. – Még nem vagyok a feleséged.
• Most a defloreálásról beszélünk Anna? Ami szerinted is egy férj feladata? – kérdezte gúnyosan Fabian.
• Miért forgatod ki a szavaimat? – Anna fátylát az arcához simított a hűvös őszi szél.
• Tehát? Erről beszélünk? – tette félre az evezőket Fabian.
• Ha neked így kimondva jobban tetszik, igen, erről beszélünk.
• Nem szeretnél szűz özvegy lenni? Mint Lady Anna, aki Richard királyra várt? Mh? – kérdezte fagyosan Fabian.
• Miért vagy ennyire kegyetlen? – lehelte Anna, s szemébe könnyek gyűltek.
• Mégiscsak hajlandó vagy a férjedet igazán az ágyadba fogadni? Csak nem zavar, hogy még mindig szűz vagy? – kérdezte Fabian meglepetten.
• Szeretnék kiszállni, kérlek vigyél a partra – nézett el Anna a távolba. Kesztyűs kezeit nyugodtan kulcsolta össze.
• Ahogy parancsolod – Fabian a csónakház felé kormányozta a csónakot. Kievezett a partra, s kisegítette Annát. Az asszony kapkodva szedte a lábait, de Fabian a karjánál fogva magához rántotta. Anna védekezőül tartotta kesztyűs tenyerét Fabian mellkasához. – Ne aggódj Anna, meglesz az a defloreálás, majd a de Noir várban. Ugyanis azt akarom, hogy a fiam ott foganjon és ott is szülessen meg! – mormolta Fabian. Anna kitágult szemekkel meredt rá, s végül csak kitépte magát a férfi kezéből.

A de Noir várig unalmas zötykölődés volt az út. A vár maga pedig lehangoló állapotú. Fabian meggyőződése volt, hogy senki ember fia nem adott volna már ennyit ezért a várért, mint amennyit ő adott. De neki nem valódi értéke volt ennek a várnak, hanem eszmei értéke. S ez megért annyit, többet is. Anna csak fintorogva nézett fel a várfalra. Benőtte a borostyán a várfalat, a vár körül elburjánzott a repkény, a falevelek belepték a várat. Montmarte biztosította róla, hogy a várat egy gondnok tartja rendben és ő fogja őket fogadni. Valóban így is volt, a kapu recsegve, nyikorogva nyílt ki és egy fiatal férfi várta a begördülő új tulajdonosokat.

- Köszöntöm a várban uram. A nevem Nathaniel, de csak Nathannak szoktak szólítani – hajtotta meg magát a fiatal férfi.

- Üdvözlöm Nathan, a feleségem – segítette le a fogatról Annát Fabian.

- Nathan – biccentett felé Anna. – Gondolom a várban nincs angol wc – nézett végig a szánalmas épületen Anna.

- Valóban nincs asszonyom, ahogy vezetékes víz sincs – mosolygott Nathan. – Középkori vár ez Lady de Noir, középkori életkörülményekkel.

- Már a gondolatra is kiráz a hideg – húzta fel az orrát Anna.

- A de Noir vár! – szippantott mélyeket Fabian a levegőből és elégedetten lépegetett fel a lépcsőkön. – Az én váram! – töltődött fel büszkeséggel. Végigjárta Nathannal a várfalat, mindenhonnan megnézte a kilátást, gyönyörködött az őszi fenyvesekben. – Javítsa meg a várfalat, a hálószobákra új színes ablakokat kérünk, és minden nap takarítást. A lépcsőket és a folyosókat ne csak átsöpörni, de a követ mossák is le alaposan hetente legalább egyszer – adta ki az utasításokat Fabian. – Holnap szeretnék is vadászni az erdőmben. És amit lövünk abból igazi vacsora lesz! Meghívjuk az egész klánt – csillant meg Fabian szeme.

- Parancsára uram. A hálótermet már befűtöttem és kérésének megfelelően berendeztük – mutatott egy hosszú folyosó végébe Nathan.

- Nagyszerű! – veregette meg a férfi vállát Fabian. – Vacsorát a szobánkba kérünk Nathan.

- Igenis! – mosolygott Nathan és lesietett a várudvarra. Fabian végighaladt a de Noir vár folyosóján és benyitott a hálószobába. Sötét faragott ágyoszlopokra voltak a fehér függönyök csavarva, az ágyterítő virághímzése Corinne munkája. Ezt kapták a húgától nászajándékba. Gyönyörű ágytakaró volt, díszpárnákkal, az ágy előtt kis előke. Fabian az előkét dobbantónak használva belevetette magát az ágyba és hanyatt fekve elterült a széles franciaágyon. Itt van. A de Noir várban.

- Anna! Gyere az ágyba! – kiáltotta el magát Fabian. A fürdőhelységből kilépett a nő, haja még nedves volt, értetlenül nézte Fabiant. A férfi megcsapkodta maga mellett az ágyat.

- Minek?

- Feküdj le! – Anna kedvetlenül közelebb jött és Fabian mellé feküdt az ágyra. Fabian lerúgta a cipőit, lehúzta a nadrágját átbújtatta az inget a nyakán.

- Te meg mi a csudát csinálsz? – nézte végig a szinte meztelen férjét Anna.

- Vetkőzök, neked is javaslom – bökött a fejével Anna ruhái felé Fabian. – Oldozd meg a ruhád.

- Nem. Én… most nem vagyok erre felkészülve – riadt meg Anna, s fel akart ülni, de Fabian lefogta a csuklóját.

- Itt maradsz! – Anna hökkenten nézett rá.

- Fényes nappal van – vetette ellen az asszony.

• S ideje, hogy defloreáljam a feleségem – tolta fel Anna szoknyáit a combja felé. Anna hanyatt vágódva tűrte, hogy Fabian lefejti róla a cipőt, az alsószoknyákat a ruhája kapcsait, a fűzőjét oldozgatja. – Mennyi ruha van rajtatok asszonyokon – morogta Fabian, mikor már percek óta Anna rengeteg ruhájával vesződött. Anna dús keblei végre a tenyerébe simultak. Bársonyos márványbőre volt, halványrózsaszín az egész nő. Anna lehunyta a szemét, hagyott mindent. Nem tiltakozott, de nem is segédkezett. Hagyta, hogy történjen aminek történnie kell. Fabian ajkai bejárták Anna vállait, mellkasát, nyakát, melleit, a dereka a csípője vonalát. Ujjaival női szirmait becézte. Anna fel sem készülhetett a hirtelen behatolásra, egyszerűen csak Fabian érintését érezte a combjain, és a férfi már felé is nehezedett. Felszisszent a fájdalomtól. Fabian zihálása az arcába és a fülébe verődött. Anna összepréselt szemekkel és összeszorított fogakkal hangtalanul feküdt alatta. Szűk és forró volt az öle, nedves, minden annyira finom, selymes és nedves. Még igazán bele sem merült az együttlétbe, Fabian érezte, hogy nem tudja visszafogni magát. Annára rogyott a kielégüléstől. Forró magja Anna lábai közül csordogált a szépen hímzett ágyterítőre. Anna combjait végre elengedte Fabian. Az asszony erőtlenül csukta össze lábait, térdei egymásba támaszkodtak és csak döbbenten kimerülten zihált. Vére Fabian magjával keveredve csordogált ki belőle, meleg volt és nedves, már csak tompa sajgást érzett az ölében, semmi mást. Fabian mellette szintén a mennyezetet nézte, pihegett, kimelegedve, kifulladva. Hát megtörtént. Hivatalosan is elhálták a nászukat. Férj és feleség lettek.