Sólyomvadászat

James és Kitty egy hintón érkeztek. Fabian a könyvtárszobából figyelte, ahogy a várudvaron James lesegíti Kittyt a hintóról. Kitty elegáns opálkék selyemruhában lépkedett a de Noir várban. Ő hazajött. Játszott itt kislánykorában. Ahogy Fabiant meglátta a lépcső tetején felintegetett neki.

-         Az én drága unokabátyám! – kiáltotta széles mosollyal.

-         Látom találtál kísérőt az útra – húzta el a száját Fabian, s kezet fogott James Prescottal. – Megmondtam, hogy szállj le a rokonaimról!

-         Én is örülök, hogy újra látlak barátom – vigyorgott rá James és eleresztve barátja kezét cigarettára gyújtott.

-         Fabian, annyira örülök, hogy felkértél keresztanyának, ez olyan szívmelengető. Bár nem rajongok a gyerekekért – igazgatta könnyű csipkefátyolát Kitty.

-         Ahogy én sem – morogta Fabian, ahogy követte a vár folyosóin túlságosan is magabiztosan járkáló Kittyt.

-         Még nem is láttam, hogyan rendezkedtetek be. Merre van Anna? – fordult vissza a férfiak felé Kitty.

-         Anna? – torpant meg Fabian, ahogy a lányt követte a folyosón. – A nyugati erkélynél szokott üldögélni. A pap már itt van, ivott néhány pohár burgundit, azóta is jól elvan – rántotta meg a vállát Fabian. Részéről ez az egész keresztelő csak egy szükséges kényszer. Pedig a klán nagy része hivatalos volt a családi eseményre.

-         Milyen érzés apának lenni? – bökte meg James  a férfit. Fabian elküldetett Annáért és Kittyt beinvitálta a tanácsterembe.

-         Nem sokat láttam a lányom – felelte szárazon Fabian. Unottan az asztalhoz lépett és töltött magának is az erős óborból, s lassan kortyolgatni kezdte. Anna fehér csipkeruhában lépett a társaság elé. A szülés óta az első hivatalos megjelenése volt ez, karján a pólyába bugyolált kislánnyal. Ébren volt a gyermek. Apró kezei mozogtak a puha csipkepólyában, de békés csendben figyelte a mozgolódást.  Fabian borospohárral a kezében lépett a felesége mellé. Corinne izgatottan kukucskált, a kislányt szerette volna látni, kis fitos orrát előretolva kíváncsiskodott. Maria a nagymama jogkörével araszolt egészen a család közelébe. Fabian nagyot húzott a pohárból. A pap szeme megrebbent a mozdulatra, de elkezdte a szertartást.

-         Nem tennéd le legalább a lányod keresztelőjének idejére a borospoharat a kezedből? – sziszegte Anna a mellette ülő férfinak.

-         Arra iszom kedvesem, hogy ma megkapjuk a feloldozást a házastársi tilalom alól – hajolt a feleségéhez Fabian, s félrehúzta a csipkefátylat Anna fülétől, hogy a nő minden szavát tökéletesen hallja. Anna keze megremegett, ahogy a szavakat hallotta. A kislányt átadta Kitty karjaiba, aki a keresztvíz alá tartotta. A hátsó sorban Cody és Autumn álltak, mindketten enyhén a falnak támaszkodva.

-         Mit jelent a tilalom alól való feloldozás? – súgta Autumn a pap szavait hallgatva.

-         Hogy akár már ma este is újra gyereket csinálhatnak. Ettől az estétől Fabian ismét megjelenhet Anna ágyában – felelte rá Armand. – Ahogy Fabian szándékait ismerem, nem is fog késlekedni. Fabian fiúutódot akar, minél hamarabb. – Autumn csuklásszerű furcsa hangot hallatott, alig lehetett hallani a gratulációk közt, de Fabian mégis odakapta rá a tekintetét. A dióbarna és az aranybarna szempár találkozott egy röpke pillanatig. Autumn érezte, hogy ég a szeme, de mégsem szakította meg a szemkontaktust. Fabian már egy ideje félretette kezéből a borospoharat. A gratulálók közt sem ért véletlen sem se a lányához, se a feleségéhez. A kislányt Maria kezéből Corinne kapta ki, a két nő versenyt futott szinte a gyerekért és most nem győzték babusgatni. Anna zavartan, sápadtan és bizonytalanul állt a de Noirok gyűrűjében. Fabian elgondolkodva a karikagyűrűjét forgatta a gyűrűsujján. Fabian a klántagok felé indult, menet közben kirántotta zsebéből a szövetzsebkendőjét, amit Anna hímzett neki, s ahogy elhaladt a szenteltvizes tálca mellett futólag belemártotta a zsebkendő csücskét, s egyenesen Autumn elé lépett.

-         Te mindig ilyen koszos vagy? Még a lányom keresztelőjére se tudtál megmosakodni? – dünnyögte Fabian, s a hűvös vizes zsebkendőt végighúzta Autumn arcán.

-         Ne! – lehelte a fiú, s kezét az arcához kapta, ahol Fabian megérintette. Hideg volt a víz, a szövetanyag szinte dörzsölte a bőrét, ahogy Fabian erősen rányomta az anyagot, de mégis mintha égette volna, vörös csíkot perzselve a bőrére. A körme alatt is csupa kosz volt a fiú, tekintetében őszinte riadalom ült, s mielőtt Fabian bármit is reagálhatott a fiú sarkon fordult és elrohant.

-         Muszáj mindenkit megbántanod? – kérdezte Cody fejét rázva.

-         Ha egyszer mocskos! – Fabian átfordította a zsebkendőt és nézte a fekete foltot a szövetanyagon. Nem föld volt. Itt barnaföld van. Ez a szín fekete, mint a korom. Korom? A klánból soha senkinek nem volt koromtól koszos az arca. Fabian elgondolkodva simította végig az ujját a nedves koromtól koszos anyagzsebkendőn. Mi oka lenne valakinek állandóan kormos arccal megjelennie?

-         Táncol velem egy fordulót az én kedvenc unokabátyám a lánya keresztelőjén? – karolt Fabianba kedvesen Kitty.

-         Mindig úgy kérsz Kitty, hogy azt nem lehet visszautasítani – rázta a fejét mosolyogva Fabian.

-         Azért tanultam is valamit apámtól nem igaz? – kacsintott a lány pajkosan.

-         Csakis azért viszlek táncba, mert remélem, hogy adakozó keresztanya leszel – karolta át a lány derekát vígan Fabian.

-         Mondták már neked, hogy egy kicsit pénzéhes vagy? – kacagott Fabian karjaiban Kitty.

-         Még nem elegen – nevetett rá vissza Fabian.

 

A bölcső a sarokban állt. Közvetlenül a cserépkályha mellett, hogy a kicsi ne fázzon. Fabian alatt nyekkent az ágy, besüppedt a matrac. Nem koppintotta el a gyertyákat. Anna haja aranylón fénylett a gyertyafényben. Komoly volt, s őt nézte.

- Vártál rám? – súgta felszökkenő szemhéjjal Fabian.

- Tudtam, hogy jönni fogsz – felelte rá ajkai közt szűrve a szavakat Anna.

- Tudod mit akarok – morogta Fabian, ahogy tekintetével a feleségét pásztázta a selyempaplan alatt.

- Fiút kell nemzenünk – biccentett Anna.

- Pontosan – söpörte félre az útból a paplant Fabian.

- Szeretném neked megadni, igazán, szeretnék fiat szülni neked – lehelte Anna remegve, s nagyot nyelt, ahogy megérezte Fabian érintését a lábai közt.

- Meg is fogod nekem adni. Előbb vagy utóbb – morogta Fabian, ahogy Anna fölé könyökölt. Ajkai rebbenve érintették Anna bőrét. Anna felsóhajtott. Csupa csipke és selyemhálóingje Fabian hátára, nyakába és vállaira omlott, ahogy Anna belekapaszkodott a felé nehezedő férfiba. Fabian keze felcsúszott a nő combjára, fenekére, s csípőjére. Félresodorta a hálóing anyagát az útból. Keze a nő melleit dörzsölte, melyből lágyan szivárgott ki az anyatej. Anna felszisszent a behatolástól.

- Ennyire fáj? – kérdezte Fabian tenyerével a matracra támaszkodva.

- Egy kicsit – mélyesztette a körmeit Fabian vállába Anna.

- Csak a szülés miatt van. Sajnálom – mormolta Fabian, ahogy újra és újra beljebb hatolt felesége lábai közé. Anna görcsösen markolta Fabian vállait, a férfi zihálása beleveszett a hálószoba csendjébe. Fabian összpontosító arckifejezésében az akarat és elszántság keveredett a pillanatnyi élvezet vonásaival.  Legördült az asszony felől, a selyempaplan suhogott, Anna összezárta lábait sajgó öle előtt. Mindketten a dongaboltozatot nézték a fejük felett. A vörös és aranymintás falmintán furcsa füstös árnyakat vetett a gyertya lángja. Melanie a sarokban nyüszögésszerű nyekkenést hallatott. Anna óvatos mozdulatokkal ült fel. Még mielőtt felsír a kislány kiemelte a bölcsőből és mellére helyezte. Fabian felhúzta a nadrágját, s a csizmáját rángatva az ajtóhoz lépett.

- Megyek iszom valamit – vetette oda foghegyről az asszonynak, s távozott a hálószobából. Anna arcán forró könnyek csorogtak végig, ahogy hallgatta a folyosón távozó Fabiant. Bátortalanul lemosolygott a kislányra, aki lelkesen szopta anyja telt keblét.

 

 

-         Küldjétek előre a kopókat! – szólt az embereinek Fabian, s egyenes derékkal  ülte meg a lovát. A vadászkutyák csaholva indultak neki az erdőnek. Fabian a vadászemberére nézett.

-         Határozottan tartsa a madarat uram, ha lebeg a keze, akkor elszáll – magyarázta solymász. Fabian méregette a gyönyörű madarat.

-         Szeretem a madarakat – motyogta kisfiúsan Fabian, s legszívesebben megsimogatta volna a sólyom lapos kis fejét.

-         Tudjuk – kontrázott rá Richard. Éjfekete lovai voltak Richardnak, az öccsének és Autumnnak is ő kölcsönzött lovat erre a vadászatra.

-         Ugye nem fog letojni? – nézett a solymászra bizonytalanul.

-         Pedig megérdemelnéd – vágta rá Richard a szolga helyett. Fabian keze megint megmoccant, ahogy renyhült a tartása, s a madár azon nyomban széttárva szárnyait vadul csapkodott és felszállt. Fabian kudarcosan nézett a madár után, amely már megint cserben hagyta.

-         A madarak olyanok mint a nők! – fújtatott Fabian.

-         Uram, a madár érzi, ha bizonytalan a tartása, csak akkor marad nyugton, ha nem mozog – hívta sípjával a madarat a sólymász.

-         Hallod? Nem adsz tartást neki. Persze, hogy úgy viselkedik mint a nőid! – kacagott Richard gúnyosan.

-         Egyik fáról a másikra, sehol sem maradnak nyugton, a nők is ilyenek – mérgelődött Fabian. – Szörnyen nehéz ez a sólyom. Nem is gondoltam, hogy ekkora súlya van. Lehetetlen mozdulatlanul tartani, elzsibbad a karom – méltatlankodott tovább. A madár megint visszatért és Fabian karjára kapaszkodott. Fabian minden ilyen landolásnál úgy érezte a madár a csontját töri. Karmai ismét belemélyedtek Fabian solymászathoz használt hosszú kesztyűjébe. De még így is érezte a fájdalmas szorítást. – Hogy élvezhette ezt a nagyapám. Nekem kész kínszenvedés az egész – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Mert nyápic vagy! – ereszkedett meg Richard tartása a nyeregben. – Vadászunk is ma, vagy csak a te nyavalygásodat jöttünk hallgatni? – csattant türelmetlenül.

-         Jól van, mára ennyi volt a sólyommal, elmehet – engedte át solymásza karjára a madarat Fabian. – Menjünk a kopók után! – Fabian vezetésével a vadásztársaság megindult a fenyvesekben. Fabian a vadászatot mindig lovaglóversenyekké is változtatta. A kopók után vágtatva a vadat űzve általában egyre többen maradtak le. Fabian féktelen iramot diktált a lovának. Őt nem zavarta, ha egy kiálló gally a földhöz vágta. Számtalanszor esett már le fáról. Nem egy törött csontja emlékeztette erről gyerekkora vad bolondságairól. Fabian a magasba trillázott éles rigófüttyével, s megsarkantyúzta a lovát. Nem érdekelte, hogy ki követi, vagy nem. Az ő erdeje, annyit őrjöng, tombol és vágtázik benne, amennyit csak akar, és élvezte ezt a szabadságot, a tulajdonos szabadságát. Nem voltak határok, övé volt az erdő, a dombok, amerre csak a szem ellát.   Kimelegedett, lihegett és az a furcsa nedves meleg kifulladós érzése volt újra, a lova vágta közben is megrázta sörényét, izmai feszültek és élvezte a féktelen szilaj vágtát. Fabian alatt csak ez az egy ló bírta az iramot. Egymásra találtak. Az esztelenségben, az őrültségben, abban, hogy nem számított, hogy mi lesz a következő fa után, hogy mi van előttük és mögöttük. A kopók is szétszéledtek szerte az erdőben, rengeteg kutya ugatott mindenfelé. Fiatal őz volt. Fabian szinte nem is lassította a lovát leugrott róla az avarba, s puskájához kapott. Az avarban léptető csörtetés hallatszott.  Fabian meghökkenten fordult hátra. Meg mert volna esküdni, hogy már messze lemaradtak és más irányba haladtak a többiek. Valaki lépést tudott tartani vele? Ez lehetetlenség! A fenyvesek ágai közt a fekete ménesen apró alak ült. Szinte gyereknek tűnt a hatalmas fekete lovon.

-         Autumn – eresztette le a puskáját Fabian, s nézte ahogy a fiú hajlékony könnyedséggel lecsúszik a lóról az avarba. A fiú csak bólintott. Fabian csendre intette, s átadta a puskáját.

-         Ha már lépést tartottál velem, akkor tiéd a megtiszteltetés – nyomta a fiú kezébe a puskáját Autumnhoz lépve. Autumn szeme megakadt az őz testén. Fabian várakozva figyelte, ahogy a fiú kibiztosítja a fegyvert, közvetlenül a fiú mögött állt, könnyen átlátott a svájci sapka felett a vadra. Figyelte a puskacső állását. – Ugye nem a testét akarod meglőni?

-         Lövészet alapszabály, a nagyobb felületet könnyebb eltalálni – felelte Autumn, s ujja a kakason volt. Fabian Autumn mögé lépve  átfogta a fiú apró kezét és maga is a kakasra csúsztatta az ujját.

-         De nem a vadászatban. A legnagyobb felületek a legfinomabb húsokat rejtik és én szeretem az őzhúst, nem baltázod el nekem fiú. A szeme közé lövünk! – mormolta egészen halkan Autumn fülénél Fabian, s összpontosítva finomította a puskacső irányát. Autumn lehunyta a szemét és beleremegett az érintésbe. Ő képtelen megmoccanni is. Reszketett akár a nyárfalevél a férfi karjában. Fabian mellkasa a hátához simult, ahogy ő is a puskához igazította testét. Keze a kezét markolta erősen, de nem fájdalmasan. Terpeszállásban állt mögötte érződött, ahogy a combja kívülről dőlt az ő combjának. – Most lőj fiú! – szorította meg másik kezével a csípőjét.

-         Nekem ez nem megy! – lehelte Autumn, s mellkasa eszelősen zihált. Fabian nem habozott, Autumn ujjára szorította a sajátját, s meghúzta a ravaszt. Dörrenés, s az őz könnyed ívben dőlt az avarba.  Autumn megereszkedett vállal fogadta, hogy Fabian indulatosan ellépett mellőle, s kikapta a puskát a kezei közül.

-         Mi a fészkes fene ütött beléd! Majdnem hagytad elfutni! – dörrent rá Fabian.

-         Sajnálom – hajtotta le a fejét a fiú.

-         Még sosem lőttél le állatot? Ez itt nem az állatvédők szövetsége, szóval…

-         Lőttem már le szarvast is, de… - Autumn zavartan elnézett.

-         De mi? – csattant rá Fabian.

-         De nem úgy, hogy a hátam mögött álltál uram – halt el a fiú hangja, s lesütötte a szemét.

-         Félsz tőlem? – nézett értetlenül Fabian. Felsóhajtott és a fiúhoz lépve megemelte az állát. – Ne félj tőlem!

-         Én… én nem is félek – nyalta meg idegesen az ajkát a fiú, ahogy ilyen közel fölé magasodott Fabian.

-         Akkor? – Fabian összevont szemöldökkel fürkészte a fiú arcát. A szétnyílt ajkak közül várta a választ, de a fiú csak lehunyta a szemét nagyot nyelt és  megnyalta az ajkait. Fiú létére szép ívű telt ajkai voltak. Fabian összehúzta a szemeit. Mit bámul ő egy fattyú de Noirt? Eleresztette a fiút, s hátrált az őz felé. – A nevem Fabian! És ne urazzál, nem vagy a szolgám!

-         Igenis – tördelte az ujjait a háta mögött a fiú. Fabian a levegőbe trillázott. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallgatózott. A rigófüttyre távolról valahonnan az erdő mélyéről érkezett a halk válasz.

-         Az őzet láttad, vagy a kutyákat követted? – kérdezte Fabian megpaskolva kopói ziháló pofáját.

-         Én téged követtelek – szólt csendesen a fiú. A fatörzsnek támasztva a hátát. Fabian értetlenül és összezavarodva nézett fel rá a kutyákról, de nem volt ideje már semmit mondani.

-         Szép példány! Meg is van a lakoma – örvendeztek a csörtetve közeledő klántagok. Fabian eldicsekedett a szép zsákmánnyal, de mire körbenézett, Autumn már nem volt a közelben.

 

Bővül a klán

Néhány hónappal később

 

A boroskupa koppant a hosszú tölgyfaasztalon. Az utolsó csepp vörösbor lassan csordogált a az ezüst szélén, végig a tölgyfalapig. A de Noirok fekete ruhákban, lustán, kimelegedve és részegen hahotáztak az asztal körül. Fabian ült az asztalfőn jobbján az apja, balján Armand foglalt helyet. Őket a többi de Noir követte. A de Noir vár fokán ott lobogott a fekete oroszlános de Noir zászló. A fenyvesekbe pedig ismét visszatért a klán jókedve. Robin hitetlenkedő csillogó szemmel nézte a fiát.

- Tudod Fabian, ez volt az álmom, hogy a fiam ismét a de Noir várban éljen.

- Teljesült – emelte a kupáját apja felé Fabian.

- Nem-nem, én akartam neked adni, érted, én – bámult a serlegébe pityókásan Robin.

- Apa, a vár ismét a de Noirok kezében van, csak ez számít. Teljesült az álmod, itt vagyunk, a várunkban, mind! – emelte kupáját a de Noir unokatestvérek felé Fabian.

- A klánra! – harsogták lassan forgó nyelvvel a férfiak.

- Figyelj apa! Ne búsulj! Tudom, te ide születtél, itt nőttél fel, bármikor beköltözhetsz a várba, a régi szobádba, esküszöm nem zavarsz! – fordult apja felé Fabian.

- Nem – rázta a fejét hevesen Robin. – Az én saram, az én dolgom. Én nem élhetek már itt. De örülök, hogy te itt élhetsz ismét. S talán ma éjszaka… ismét egy de Noir születik ide, egy fiú, aki örökli a várat, tőled. A te fiad! – szorongatta meg fia kezét Robin. Elszánt, bizakodó, és elégedett volt Robin tekintete. Fabian bármit csinálhatott, ő büszke a fiára. Fabian egyesítette újra az erdőt. A fenyvesek Fabian de Noir neve alatt lettek ismét teljes egésszé. Nincsenek határok. Nincs anyai és apai ág. Robin boldog lehetett. A fenyvesek teljes egészében a fia örökségét képezik. Még így is, hogy ezt valójában a fia harcolta ki magának. Ez már nem számít.

- Igaz – Fabian elkomorodott apja mondatát hallva. Felpillantott az ablakon át látszó toronyórára. Anna már egy teljes napja vajúdik. Mikor szüli már meg a fiát? Meddig váratja az az átkozott asszony?

- Ideges vagy Fabian? – ugratták a de Noir fiúk, ahogy látták Fabian a toronyóra mutatóit keresi a sötétben.

- Ugyan mi okom lenne rá? – húzta el a száját Fabian.

- Fiú lesz! Na nyugtalankodj! – veregette meg fia vállát Robin. – A de Noiroknál mindig fiúk születnek – mosolygott a fiára Robin.

- Hát persze apa – koccintotta ezüstserlegét az apjáéhoz Fabian, s fenékig ürítették.

- Holnapra nagy vadászatot szervezek, az egész klánnal, igazi, vadászkutyákkal, mind jöttök? – nézett végig az egybegyülteken Fabian.

- Számíthatsz ránk öcskös! – vigyorgott rá Armand aki még mindig a halászatot vitte.

- Fiúk! Énekeljük el a Kakasdalt! – rikkantotta el magát Robin. – „ az északi erdő a mi hazánk…” – kezdte a dalt Robin mélyen zengő hangjával, s a de Noir unokatestvérek csatlakoztak hozzá. Dobok, egy skót duda és pengetősök is kísérték a dallamot. Együtt, részegen ordították a dalt, Fabian tekintete azonban megakadt felesége egyik lánycselédjén. A lovagterem ajtajában topogott és láthatóan nem tudta eldönteni, hogy belépjen-e vagy sem ennyi férfi közé a terembe. Fabian megkerülve az asztalt imbolyogva a lányhoz ment. Lehajtotta a fejét, hogy hallja a hírt. Egyetlen szót akart hallani, csak egyet. Ujjai görcsösen szorították az ezüstserleget, érezte, hogy a szíve fellüktet a halántékáig, és beledobog a fülébe.

- Hogy az isten verje meg! – ordította el magát Fabian, s a serleget a lovagterem hatalmas kandallójához vágta. Az alkohol sercegve vetett lobot a tűzben. – Lány?! Lány??? Hogy, hogy képzelte, honnan vette a bátorságot, hogy lányt szüljön nekem?! Nekem nem kell lány!

- Úrnőm üzeni, hogy sajnálja – suttogta megszeppenve a cselédlány.

- Sajnálja??? – kacagott fel hisztérikusan Fabian. – Hát engem az nem érdekel. Kicsit sem érdekel! Biztos, hogy nem fiú?

- Biztos uram – ciripelte a lány vékony hangon.

- Az ördögbe is! Lány! – kiáltotta a felindulására elcsendesedő klán felé Fabian.

- Úrnőm kérdezi, kíván-e nevet adni neki az uram – pironkodott riadtan a szolgálólány.

- Nevet? Egy lánynak? Nem – vágta rá mérgesen, vörös képpel Fabian.

- Úrnőm bátorkodik a Melanie de Noir névre kereszteltetni a kislányt…

- Érdekel is engem! Na eredj! Rossz híreket hoztál csak, egy hétig egyikőtöket sem akarom látni! – hessintette el Fabian ,s visszatántorgott az asztalhoz.

- Ez a szőke, nyápic gőgös arisztokrata asszony, csak egy lányt volt képes világra hozni! – tenyerelt az asztalra Fabian.

- Ne keresedj el Fabian. Annyi fiú született a klánban! – nyugtatta Armand.

- De egyik sem az én fiam! – csattant rá Fabian.

- Majd lesz másik gyereketek! – vigasztalták a fiút a klántagok.

- Szándékosan szült lányt tudom! Mindenáron bosszút akar állni! Az esküvő miatt! Hogy az én feleségem lett! Ez a bosszúja! A szőke mindenit neki!

- Erről senki sem tehet Fabian – csitította Robin a fiát.

- De igen! Az az átkozott némber! Tehet róla! Ha láttátok volna a képét, ahogy közölte velem, hogy terhes! Istenem, de legalább úgy érezhettem, hogy teljesítettem a feladatot, örököst nemzettem! De nem! Megint kezdődhet minden elölről! Anna! Már ha csak rá gondolok dührohamot kapok! Nem tett meg mindent, hogy fiút szüljön!

- De legalább jól van?

- Kit érdekel? – förmedt rá Fabian a kérdezőre. – Az élete árán is de fiút kellett volna, hogy szüljön, szóval semmit sem tett meg azért, hogy teljesítse a férje kívánságát! Ellenszenves, akaratos, Montgomery nő! – keresgélte a boroskancsót Fabian és az egyik serlegbe töltve már itta is a bódító italt.

- Mit érek egy gazdag, törvényes feleséggel, ha képtelen fiat szülni nekem? – zuhant magába bánatosan Fabian.

- Fabian, még fiatal vagy, annyi gyereketek lehet! Ne keseredj el, legközelebb fiú lesz! – biztatták.

-        Igen, persze. Amint lehet ismét teherbe ejtem, igen – bólintott rá fáradtan Fabian.

 

Az óriásnak tűnő fenyvesek között vágtázott a klánt egyesítő Fabian. Prémszegélyes kalapjába fekete tollakat fújt a szél. Fekete kesztyűje a drága londoni kesztyűboltok egyikből származott. Lépésre fogta a lovat, s körbeszippantott a fenyvesek erős gyantaszagát mélyen tüdejébe szívva. Ő már nem az útonálló rabló-fosztogató klánvezér volt, mint egykor apja. Fabiannak már nem volt szüksége mások ékszereire és vagyonára. Házassága révén Anglia leggazdagabb arisztokráciájába tartozott. Nem volt szüksége rablásra adnia a fejét, ahogy a klánnak sem. Az avarban zizegve gyalogosan érkezett egy kisebb csapat. Fabian megállította a lovát, s fényesre pucolt fekete térdig érő csizmájában leugrott az avarba, csizmája felverte a könnyű, porladó tűleveleket, s Fabian puskacsövét a földre támasztva a puskatusra nehezedett.

-        Richard! Cody! Ő kicsoda? - mutatott finom bőrkesztyűjével a vézna kis idegen fiúra.

-        Tíz mérföldre ide a faluban lakik, rokon – bökött a suhanc felé Cody.

-        Rokon? – horkantott Fabian fürkésző mogyoróbarna szemekkel végigmérte a koszos arcú, szürke svájci sapkás, saras csizmás kis alakot. A hajszíne gesztenyebarna volt, akárcsak a szeme színe. Pimasz, kis piszkos orrát felvetve nézett rá. - Egy de Noir nem így néz ki – jelentette ki Fabian ellentmondást nem tűrő hangon. - Ki vagy?

-        Fabian ne szekáld már, mondom, hogy rokon! Szeretne klántag lenni - állt a vézna kis srác mellé Cody.

-        A neved! - állt szálfaderékkel Fabian még mindig a suhancot méregetve a fekete zubonykabát alatt. Inkább tűnt a srác londoni szakszervezeti munkásnak, mint a faluban rabló de Noirnak.

-        Autumn – felelte a fiú.

-        S miből gondolod, hogy a de Noir klánhoz kellene tartoznod? Nem is vagy de Noir, márpedig a klánba csak családtagok tartoznak, a belépés vérségi alapú - mérte végig a fiút Fabian elutasítóan.

-        Törvénytelen gyerekekről még sosem hallottál uram? - kérdezte az szemtelenül. Fabian a fának támasztotta a puskáját és Autumn elé lépett.

-        Ki az apád? - sziszegte Fabian. A klántagok néma csendben figyelték a jelenetet.

-        Fabian, ez nem tök mindegy? - toporgott kényszeredetten Cody.

-        Nem! Ha igazat szól a mi apáinkról van szó! Tehát? Szóval egy de Noir fattyú vagy? Ki az apád? - lökte mellkason a srácot Fabian.

-        Valóba tudni akarod a választ uram? - húzta résnyire a szemét Autumn.

-        Nem az én apám – zárta ki a lehetőséget egyenesen Fabian.

-        Szóval szerinted a mi apánk? - csattant fel Cody.

-        Te hoztad ide! Minek állsz le beszélni egyáltalán ilyenekkel? -  mérte végig a fiút Fabian. - Hány éves vagy? Tizenhatnál nem lehetsz több – emelte meg a fiú állát erőszakosan, kesztyűs kezével Fabian. A srác kirántotta az állát Fabian kesztyűs szorításából.

-        Miért ne lehetnék? - legénykedett a kis maszatos arcú srác, s nem értette, hogy a klántagok miért kezdenek el mind mosolyogni. Fabian gúnyos-elnéző mosollyal csapkodta meg a fiú arcát.

-        Mert még nem mutált eléggé a hangod – magyarázta Fabian. A fiú testfelépítésben is Codyra emlékeztette. Vékony volt, angolkóros külsővel. - Aztán, tudsz lőni, Autumn?!

-        Legalább úgy mint te uram! - felelte rá magabiztosan a fiú.

-        Akkor mutasd meg! -  Fabian a saját puskáját adta a srácnak. - Azt a tobozt ott, lődd ki, ha tudod! - mutatott egy fenyőre Fabian. Autumn nehezen emelte vállához a hosszú, nehéz vadászpuskát. Látszott, hogy nincs hozzászokva az ekkora fegyverhez. Fabian figyelte a koszos kis ujjak matatását a kakason, s ahogy a fiú majdnem hanyattesik, ahogy a puskatus meglöki a vállát. Fabian kétkedő tekintettel felnézett a tobozra. Nem esett le, koppanás se hallatszott az avarban, de a toboz ringó hintázó mozgást végzett, a golyó súrolta a szélét. Fabian elhúzta a száját.

-        Nem rossz – biccentett, s kivette a fiú kezéből a puskát, s visszaült a lovára. Autumn kérdőn fordult Cody felé, aki felfelé mutatott hüvelykujjal vigyorgott rá.  Autumn lehajtott fejjel csak magában örült a sikernek. Cody megcsapkodta a vállát.

-        Tudtam, hogy bevesz. Iszonyat jó céllövő vagy! - súgta neki Cody.

-        Csak éles a szemem!

-        S pontos a kezed, ha kisebb,s könnyebb puska van nálad eltalálod – lépett mellé Richard is. - Gyere ne maradj le! Fabiannal nehéz lépést tartani.

 

A forrásnál abrosszal terített asztal várta őket. Fabian az asztalra dobta finom kesztyűit, szakácsa az asztalnál állt parancsra várva, Nathannal, aki Fabian közelében volt állandóan. Nem csak Autumn állt megilletődötten a terített asztal előtt, de a többiek is.

-        Fabian, azt mondtad ebédelünk a forrásnál – vonta össze a szemöldökét Richard.

-        Úgy van – vigyorgott rájuk Fabian helyet foglalva a párnázott, bársonnyal húzott széken.

-        De...mi ez itt? - mutatott  terített asztalra Richard.

-        A földön ülve együnk? Miért ne adjuk meg a módját? Fizetett embereim vannak, van pénzem hozzá, itt az étel is, együnk! Azt mondtam, asztalhoz! - csattant Fabian. A klántagok dermedten ereszkedtek le az asztal köré.

-        Nem is tudom, izé kezet ne mossunk? - nyögte Cody. Fabian meglengette a levegőben az asztalkendőjét, s oda sem figyelt a gúnyos megjegyzésre. Autumn a fényben megcsillanó platinagyűrűt nézte Fabian kezén.

-        Túl igénytelenek voltunk, de most élvezzük, ami megadatott – vágta fel a vadhúst a tányérjában Fabian. - Ma igazán jó vadászatunk volt a nyulakkal nem igaz? - nézett körbe az asztalnál ülőkön Fabian. Senki nem mert válaszolni. Fabian egy ideig hallgatta az asztalra telepedő mély csendet, végül régi fenyőrigófüttyével trillázott. A fiúk felkapták a fejüket. - Mi van? - kérdezte a klánt Fabian.

-        Ezek nem mi vagyunk! Ezüst késsel étkezünk az erdő közepén damasztterítőnél? Fabian! - szólalt meg végül Richard.

-        Jobban szeretnétek, ha a mindennapi betevőért izzadnánk, ahogy apáink tették az erdőben? Hogy állandó pénzgondokkal küzdjünk? Én áldozatot hoztam mindezért fiúk! Élvezni akarom a kibaszott nagy áldozatomat! - keményedtek meg Fabian vonásai. A fiúk lehajtott fejjel hallgattak.

-        S úgy gondolod megérte az áldozatot? - szólalt meg végül csendesen Richard.

-        Mert szerintetek ugye nem? Ezt akarod mondani!

-        Kifordultál önmagadból Fabian. Pöffeszkedsz az egész erdőn, neked a vadászat nem több mint szórakozás! Nemesi unaloműzésből csinálod már az egészet. Gúnyt űzöl mindabból, ami a klánt klánná tette! Mi nem egy kis vadásztársaság vagyunk, akik teadélutánok helyett vadászgatunk! - Richard mondandóját többen egyetértő bólogatással kísérték.

-        Nem tudom, mégis mit vártok tőlem, mit tegyek? - tárta szét a karját tehetetlenül Fabian.

-        Nagy kérés, hogy maradjon minden a régiben?

-        Én nem akarok rablóvadászatot indítani. Én nem akarok az apám kínos ügyeibe keveredni. Ha nem akartok ítélőszék elé kerülni nektek is ezt kellene tennetek.

-        Amióta megházasodtál nem vagy ugyanaz!

-        Anna kimosott engem a mocsokból! - pattant fel Fabian.

-        Anna elfeledtette veled a gyökereidet. Azt sem tudod már ki vagy és honnan jöttél. Az a nő átok ezen a vidéken!  -emelkedett fel Richard is az asztal mellől. - De különösen rajtad!

-        A nagyapám Coeur de Noir sem rabolgatta a vidéket! Lord de Noir volt, ahogy most már én is az vagyok. Egy lord nem rabolhat szerte a megyében! Ha elfelejtenétek beházasodtam a felső arisztokráciába! Én nem engedhetem meg magamnak a régi életvitelt! Ah! Legyetek magatoknak! – dobta félre a szövetszalvétát Fabian, s felállt az asztalfőről, részéről vége az étkezésnek. – A hétvégén lesz a lányom keresztelője, Richard továbbra is számítok a keresztapaságodra – morogta Fabian, s felpattanva a lovára elvágtatott.

S végül hazatérsz

Boldog Mikulást! :) Callie

Anna az ágyban ülve olvasott. Még hallatszott az angol WC öblítése, Fabian elzárta a csapot. Törülközővel törölgetve az arcát lépett a hálószobába. Anna felnézett rá a könyvből. Mintha várakozás ült volna a kék szemek mélyén, de inkább meghalt volna semmint kérdezzen bármit is. Fabian a székre dobta a törülközőjét, leoldotta derekáról a köntösét és bebújt az ágyba. Arcszeszének illata uralta a szobát. A nászéjszaka óta nem ért Annához. Még csak nem is közeledett hozzá. Egy ujjal sem volt hajlandó megérinteni. Anna is összecsapta a kötetet, bebújt a takaró alá, elfújta a gyertyát. S ismét ott volt közöttük az a néma sötét csend. Anna vaníliaillata hívogatóan csiklandozta az orrát. Ez a nő a felesége, itt fekszik tőle karnyújtásnyira, egy ágyban és hozzá sem ért még. Fabian lehunyta a szemét. Alig beszéltek. Ha megtették az is hivatalos, kötelességtudó felszínes üres mondatok voltak. Anna ma áttetszőbb csipkehálóruhát vett fel. Nem ez volt rajta a nászéjszakán. Vajon várja-e, s vágyja-e hogy megérintse? Vagy ennyire visszataszító lenne a számára? A teste? Az érintése? Vagy ez az egész testiség borzasztja? Az erkölcsös, prűd, már-már frigid feleségét?

Anna felsóhajtott az ágyban. Fabian hallotta a sóhajt. De nem fordult meg. Nem kérdezte, hogy mi baja. Nem akart fölösleges beszélgetéseket kezdeni, üres mondatokkal. Anna csak szenvedjen, ha erre vágyott. Szinte már őrület. Házasok, egy ágyban fekszenek, s napok óta nem is érintették egymást.

Fény szűrődött be a Hotel Imperial tetőlakosztályának hálószobájába. Újabb nap. Újabb reménytelen egyhangúság. Fabian mindennél jobban vágyott Holdföldére, a fenyvesekbe, az otthonába. Jobban mint valaha az életben. S nem érdekelte, hogy Anna vele tart-e vagy sem. Nem érdekelte semmi, csak a de Noir vár. A reggeli küldönc meghozta a tulajdonlapokat, a birtokpapírokat, a váralaprajzot. Aludni sem tudott már a korai keléstől. Most mégis olyan lusta bágyadtság volt rajta. Annának csak a reggeli közben jelentette be, hogy másnap irány Holdfölde.

• Elutazunk? – nézett rá Anna.
• Mert mégis mit gondoltál, hogy mostantól, a Hotel Imperiálban fogunk élni? – nézett rá Fabian a napi sajtó felett. – Persze, ha neked derogál, hogy vidékre utazz, északra, a hűvös fenyvesek közé, akkor természetesen maradhatsz.
• Én… ezt… nem mondtam – felelte kényelmetlenül Anna.
• Mindegy, csak közöltem, hogy holnap hajnalban utazok. Ennyi. Ha akarsz velem tarthatsz, ha nem, akkor nem – hajtotta össze az újságot Fabian, s felhörpintette a kávéját. – De a ma még kettőnkké kedvesem. Levihetlek csónakázni ha szeretnéd – állt fel várakozón Fabian.
• Ha kívánod – tette le a szövetszalvétát Anna az öléből és csatlakozott a férfihoz. Könnyű kalapot tett, fátylat vont az arca elé. Haját elegáns asszonyos kontyban tartotta, már nem úgy, mint lányként. Komolyabb lett, elegánsabb, kimértebb, és a konttyal valahogy idősebb is. Fabiant nem érdekelte. Csináljon az asszony, amit akar magával. Felőle felvághatja a kádban az ereit is. amit akart megkapta. A lány hozományát. A Montgomery vagyont. A tó partján nem tolongtak a csónakázni vágyók. Borongós szürke volt az ég. Őszi esőre állt. Fabian egy fehér csónakot választott, besegítette Annát és evezni kezdett. A tó közepénél már nem látszott a csónakház. Sem a part. Fabian a szomorú fűzeket nézte a tóparton. Időnként nagyot húzott az evezőkkel, s a csónak előresiklott a vizen. Anna a kesztyűit igazgatta a kézfején. Ismét a térdére helyezte kesztyűs kezét.
• Már… egy hete házasok vagyunk – jegyezte meg hirtelen Anna. Volt valami fásultság a hangja fátyolos selymében.
• Már ennyire régen? Nahát! – húzott kettőt az evezőkkel Fabian.
• De még mindig nem vagyunk igazán házasok – jegyezte meg halkan Anna. – Még nem vagyok a feleséged.
• Most a defloreálásról beszélünk Anna? Ami szerinted is egy férj feladata? – kérdezte gúnyosan Fabian.
• Miért forgatod ki a szavaimat? – Anna fátylát az arcához simított a hűvös őszi szél.
• Tehát? Erről beszélünk? – tette félre az evezőket Fabian.
• Ha neked így kimondva jobban tetszik, igen, erről beszélünk.
• Nem szeretnél szűz özvegy lenni? Mint Lady Anna, aki Richard királyra várt? Mh? – kérdezte fagyosan Fabian.
• Miért vagy ennyire kegyetlen? – lehelte Anna, s szemébe könnyek gyűltek.
• Mégiscsak hajlandó vagy a férjedet igazán az ágyadba fogadni? Csak nem zavar, hogy még mindig szűz vagy? – kérdezte Fabian meglepetten.
• Szeretnék kiszállni, kérlek vigyél a partra – nézett el Anna a távolba. Kesztyűs kezeit nyugodtan kulcsolta össze.
• Ahogy parancsolod – Fabian a csónakház felé kormányozta a csónakot. Kievezett a partra, s kisegítette Annát. Az asszony kapkodva szedte a lábait, de Fabian a karjánál fogva magához rántotta. Anna védekezőül tartotta kesztyűs tenyerét Fabian mellkasához. – Ne aggódj Anna, meglesz az a defloreálás, majd a de Noir várban. Ugyanis azt akarom, hogy a fiam ott foganjon és ott is szülessen meg! – mormolta Fabian. Anna kitágult szemekkel meredt rá, s végül csak kitépte magát a férfi kezéből.

A de Noir várig unalmas zötykölődés volt az út. A vár maga pedig lehangoló állapotú. Fabian meggyőződése volt, hogy senki ember fia nem adott volna már ennyit ezért a várért, mint amennyit ő adott. De neki nem valódi értéke volt ennek a várnak, hanem eszmei értéke. S ez megért annyit, többet is. Anna csak fintorogva nézett fel a várfalra. Benőtte a borostyán a várfalat, a vár körül elburjánzott a repkény, a falevelek belepték a várat. Montmarte biztosította róla, hogy a várat egy gondnok tartja rendben és ő fogja őket fogadni. Valóban így is volt, a kapu recsegve, nyikorogva nyílt ki és egy fiatal férfi várta a begördülő új tulajdonosokat.

- Köszöntöm a várban uram. A nevem Nathaniel, de csak Nathannak szoktak szólítani – hajtotta meg magát a fiatal férfi.

- Üdvözlöm Nathan, a feleségem – segítette le a fogatról Annát Fabian.

- Nathan – biccentett felé Anna. – Gondolom a várban nincs angol wc – nézett végig a szánalmas épületen Anna.

- Valóban nincs asszonyom, ahogy vezetékes víz sincs – mosolygott Nathan. – Középkori vár ez Lady de Noir, középkori életkörülményekkel.

- Már a gondolatra is kiráz a hideg – húzta fel az orrát Anna.

- A de Noir vár! – szippantott mélyeket Fabian a levegőből és elégedetten lépegetett fel a lépcsőkön. – Az én váram! – töltődött fel büszkeséggel. Végigjárta Nathannal a várfalat, mindenhonnan megnézte a kilátást, gyönyörködött az őszi fenyvesekben. – Javítsa meg a várfalat, a hálószobákra új színes ablakokat kérünk, és minden nap takarítást. A lépcsőket és a folyosókat ne csak átsöpörni, de a követ mossák is le alaposan hetente legalább egyszer – adta ki az utasításokat Fabian. – Holnap szeretnék is vadászni az erdőmben. És amit lövünk abból igazi vacsora lesz! Meghívjuk az egész klánt – csillant meg Fabian szeme.

- Parancsára uram. A hálótermet már befűtöttem és kérésének megfelelően berendeztük – mutatott egy hosszú folyosó végébe Nathan.

- Nagyszerű! – veregette meg a férfi vállát Fabian. – Vacsorát a szobánkba kérünk Nathan.

- Igenis! – mosolygott Nathan és lesietett a várudvarra. Fabian végighaladt a de Noir vár folyosóján és benyitott a hálószobába. Sötét faragott ágyoszlopokra voltak a fehér függönyök csavarva, az ágyterítő virághímzése Corinne munkája. Ezt kapták a húgától nászajándékba. Gyönyörű ágytakaró volt, díszpárnákkal, az ágy előtt kis előke. Fabian az előkét dobbantónak használva belevetette magát az ágyba és hanyatt fekve elterült a széles franciaágyon. Itt van. A de Noir várban.

- Anna! Gyere az ágyba! – kiáltotta el magát Fabian. A fürdőhelységből kilépett a nő, haja még nedves volt, értetlenül nézte Fabiant. A férfi megcsapkodta maga mellett az ágyat.

- Minek?

- Feküdj le! – Anna kedvetlenül közelebb jött és Fabian mellé feküdt az ágyra. Fabian lerúgta a cipőit, lehúzta a nadrágját átbújtatta az inget a nyakán.

- Te meg mi a csudát csinálsz? – nézte végig a szinte meztelen férjét Anna.

- Vetkőzök, neked is javaslom – bökött a fejével Anna ruhái felé Fabian. – Oldozd meg a ruhád.

- Nem. Én… most nem vagyok erre felkészülve – riadt meg Anna, s fel akart ülni, de Fabian lefogta a csuklóját.

- Itt maradsz! – Anna hökkenten nézett rá.

- Fényes nappal van – vetette ellen az asszony.

• S ideje, hogy defloreáljam a feleségem – tolta fel Anna szoknyáit a combja felé. Anna hanyatt vágódva tűrte, hogy Fabian lefejti róla a cipőt, az alsószoknyákat a ruhája kapcsait, a fűzőjét oldozgatja. – Mennyi ruha van rajtatok asszonyokon – morogta Fabian, mikor már percek óta Anna rengeteg ruhájával vesződött. Anna dús keblei végre a tenyerébe simultak. Bársonyos márványbőre volt, halványrózsaszín az egész nő. Anna lehunyta a szemét, hagyott mindent. Nem tiltakozott, de nem is segédkezett. Hagyta, hogy történjen aminek történnie kell. Fabian ajkai bejárták Anna vállait, mellkasát, nyakát, melleit, a dereka a csípője vonalát. Ujjaival női szirmait becézte. Anna fel sem készülhetett a hirtelen behatolásra, egyszerűen csak Fabian érintését érezte a combjain, és a férfi már felé is nehezedett. Felszisszent a fájdalomtól. Fabian zihálása az arcába és a fülébe verődött. Anna összepréselt szemekkel és összeszorított fogakkal hangtalanul feküdt alatta. Szűk és forró volt az öle, nedves, minden annyira finom, selymes és nedves. Még igazán bele sem merült az együttlétbe, Fabian érezte, hogy nem tudja visszafogni magát. Annára rogyott a kielégüléstől. Forró magja Anna lábai közül csordogált a szépen hímzett ágyterítőre. Anna combjait végre elengedte Fabian. Az asszony erőtlenül csukta össze lábait, térdei egymásba támaszkodtak és csak döbbenten kimerülten zihált. Vére Fabian magjával keveredve csordogált ki belőle, meleg volt és nedves, már csak tompa sajgást érzett az ölében, semmi mást. Fabian mellette szintén a mennyezetet nézte, pihegett, kimelegedve, kifulladva. Hát megtörtént. Hivatalosan is elhálták a nászukat. Férj és feleség lettek.

Tisztán kötelesség

Fabian meg sem lepődött, hogy mi Corinne és Armand véleménye: jól meggondoltad? Ó hányszor feltették ezt a kérdést neki. Mert Corinne és Armand tudta csakis, hogy Fabian mennyire bizonytalan az egész esküvőben. Hogy mennyire nem tudja, tényleg akar-e házasodni, s hogy tényleg Annát akarja-e egy életre! Istenem csak ez a páni félelem ne lenne! Csak ez az átkozott ideg ne ülne a gyomrában, ha már csak rá gondol. Hat ló húzta a vőlegényi fogatot. Mögötte a de Noirok kocsijai sorakoztak. Fabian Armand mellett ült a gyönyörűen húzott vörös bársonnyal bélelt hintóban. Sötét öltönye méretre szabottan simult rá. Az apjának még mindig fogalma sincs, hogy milyen nagy mértékben volt szerepe Julien de Montmarte-nak ebben az egész esküvőben. Fabian természetesen meghívta. A Westminster apátságban már zúgtak a harangok. A magas gótikus épület előtt gyülekeztek a meghívottak. A család fut be utoljára. Csodával határos módon nem esett. Délelőtt szemerkélt csupán a fásult londoni eső, de most csak egy kis hűvös szellő támadt fel. Száraz időt fogtak ki. Londonban ez kifejezetten jó. Armand visszafogta a könyökénél fogva, ahogy Fabian készült kiszállni.

• Fabian. Az utolsó lehetőség. Most még meggondolhatod magad. Biztosan ezt akarod? – kérdezte Armand komolyan.
• Armand! Az istenért! A tanúm vagy! Több rábeszéléssel kellene mellettem állnod az oltárnál, de én csak azt érzem, hogy le akarsz beszélni!
• Mert látnod kellene magad! Halálsápadt vagy és úgy festessz mint aki temetésre készül és nem esküvőre. Biztosan, jól meggondoltad? – nyomatékosította a kérdést Armand.
• Eredj a fenébe! – lökte a bársonyülésre Fabian unokabátyját és kilépett. A londoni társaság színe java integetett neki, Fabian a közelebb állókkal kezet fogott, a többieknek csak intett. Anna fogata már itt állt. Az apjával ül odabent. Fabian a vörös szőnyegre lépett és Armanddal előre siettek. A család és a vendégekkel együtt a Westminster apátságba sietett. A gyertyák ragyogtak, mindenütt, virágok pompáztak, illatozott az egész templom. A sorokban elhelyezkedett az ünneplő tömeg, csillogtak az ékszerek, a selyem, és taft suhogott. Legyezők lebbentek. A színes ablaküvegeken különös fényjáték vetődött a templom belsejébe és zúgott az orgona a mennyek dallamával. Az oltár fényesre polírozott fakorlátjánál állt meg Fabian. A pap rámosolygott. Armand mögötte a szélső sorban ülő családjának intett. Corinne és Dylan visszaintegettek neki. Fabian túl ideges volt, hogy bárki másra figyeljen. Szinte elvakította a pompa. A vörös szőnyeg, a virágok bódító illata és a kapuban feltűnő Anna. Gyönyörű volt. Annyira szép, hogy az már nem is földi. Hosszú áttetsző fátyla lehullott egészen előre, csaknem a földig, s hátul is vonta maga után végeláthatatlan hosszúságban, ahogy hófehér uszályát is. A ruha hatalmas volt, mennyi anyag, mennyi drága kelme és mind ezért az egyetlen napért, ezért a röpke órácskáért, amíg itt a westminster apátság hűvösében örök hűséget tesz neki. Karján gazdagon összeállított csokor. Az apjába karolt, de tekintetével őt kereste. Felzúgott az orgona és Anna megindult felé, az apja karján. Halványrózsaszín szirmokat hintettek elé, s Anna királynői tartásával, elegánsan, kecsesen közeledett. Maga volt a gazdag elegancia. Tiszta fehérben, selyemben. Anna hivatalos volt. Végtelenül hivatalos. A mosolya is. Montgomery fellebbentette a fátylat és arcon csókolta a lányát, majd átadta Anna kezét Fabian kezére. Mérhetetlen volt a pompa. Igazi látványesküvő. Ahogy Fabian megálmodta. Egy gazdag nőt vesz el. S olyan esküvője van, amilyen évszázadok óta nem volt a de Noiroknak. Ő nem akarta elbaltázni. Nem akarta elrontani véletlen sem. Tökéletesre akart mindent. A családja, a meghívott londoni arisztokrácia, a társadalom krémje volt hivatalos az esküvőjükre. S mind itt voltak, és tagadhatatlanul el kellett ismerniük, hogy gyönyörű az esküvő. Semmiből sem hiányzott a nagyvonalúság, az a gáláns bőkezűség, amit csak a nagyon gazdagok engedhettek meg maguknak. Ami pénzen múlt, az nem hiányzott innen. Fabian elvette a kisebb karikagyűrűt a pap által nyújtott tálcáról. Nem arany volt, nem vékony, nem vastag. Egy az aranynál maradandóbb anyagot választott. Platinagyűrűk voltak. Fényesre munkáltan, s a csíkok futása fenyőmotívumot idézett fel. Mindkettejük gyűrűje ilyen volt. Anna is felhúzta ujjára a gyűrűt, s Fabian közelebb lépett. Magához vonta Annát a derekánál fogva. Keze alatt érezte a drága selyemruha tapintását, a fátyol csipkeanyagának finomságát és egészen lágyan Anna ajkaira hajolt. Nem is volt igazi csók. Csak a száját Anna ajkára érintette. Emlékezett Armand és Corinne futó hitvesi csókjára. Még abban is több érzelem volt, mint az övében. A mostaniban. De nem számít. Aláírta az anyakönyvet, fekete volt a tinta, akár a neve. Anna követte, s a sokat ígérő szépen csengő Montgomery nevet ezzel végleg feladta. Anna de Noir lett. Mennyire jelentéktelen kis név volt. Szeretett volna vajon Anna Richards lenni helyette? Az oltárnál fogadták a gratulációkat. Anyjáék után Corinne lépett hozzájuk kézen fogva vezette a fiát.
• Szervusz! Még nem találkoztunk. Én Corinne vagyok. Fabian húga! Örülök, hogy megismerhetlek. Most már tudom miért ragaszkodott így hozzád a bátyám! Mert meseszép vagy! – mosolygott Annára Corinne melegen. Corinne kedves volt, túl kedves. Anna gazdag volt, és amit a megjelenésében pénzen el tudott érni azt el is érte, de közmegegyezés alapján is Anna nem számított igazán szépségnek. Nem is volt csúnya, az átlagok egyike volt és a maga módján szép menyasszony, de ennél nem több. Corinne és Armand is nagyon kitettek magukért az esküvőre. Corinne különös tengerkékes sifonruhában volt. Látszott, hogy a legújabb divat szerint készült a ruha. Most a nyáron varratták kifejezetten az esküvőre.
• Ugye nem vallottál szégyent velünk bátyám? – tolta fitos kis szeplős orrát Fabian arcához Corinne.
• Veletek? Corinne, soha! – szorította magához a húgát Fabian.
• Anya megfoghatom a ruháját? – súgta Dylan az anyja karját szorongatva.
• Csak a szélét, de nehogy eltépd nekem! – nézte a fiát Corinne. Dylan áhítatosan érintette meg Anna finom selyemruhájának szegélyét, ami vörös szőnyeg felett lebegett.
• Huh, nagyon finom anyagból van! – nézett fel Annára nagy csodáló szemekkel Dylan.
• Gyere, feltartod a többieket! – húzta el vállánál fogva a fiát Corinne. – Még találkozunk! – kacsintott rájuk Corinne és sietve elvegyült a tömegben. Fabian figyelte, ahogy Anna egyik gratulációt fogadja a másik után. Bámulatos tartása volt. De Annát pont ezért szúrta ki régen is. Anna mindig ilyen volt. Tudta mi a feladata. Hol a helye. Hogyan viselkedjen. A fenyőmintás platinagyűrű feszült az ujján, amit ő húzott az ujjára. Anna fáradhatatlan volt. A vendégsereg viszont végtelen. Fabian már egyáltalán nem tudta kik azok akik gratulálnak nekik, sokukat nem is ismerte, nem egy körökben mozogtak Annával. A legfelsőbb arisztokráciába házasodott. Elérte a de Noirok álmát ő vitte véghez. Annával az oldalán. Még ha Anna nem is olyan boldog ettől az egész házasságtól.

A Montgomery-villa hatalmas parkjában terítették meg az asztalokat. Aranyhímzéses terítőkön kristálypoharak csilingelése és ezüst étkészlet, drága porcelán hangja csilingelt. A parkban a gondosan nyírt bokrok közti labirintusban futott össze a család. Robin ki akarta kerülni a kényszerű találkozást de már nem volt menekülőút. Maria a férjébe karolva állt meg a kis családdal szemközt. Corinne a fia vállára tette a kezét.

- Apa, had mutassam be az unokádat. Dylan de Noir. A fiam. Ideje lenne, hogy megismerd – szólalt meg Corinne nyugodt kiegyensúlyozott hangján. Ő már elégedett volt az életével. Armand farzsebbe dugott kézzel nyugodtan állt mellettük, laza testtartással. Várta, hogy mit fog lépni az apósa. Robin lebiggyesztette az ajkát. A kisfiú élénk mogyoróbarna szemekkel és szeplős kis orrával kíváncsian nézett fel a magas alakra, akit még nem ismert. Maria megbökte könyökével Robint.

- Dylan, nos… örülök, hogy megismerhetlek – engedte le a karját Robin és kezét a kisfiú felé nyújtotta. Dylan bizonytalanul anyjára nézett fel, de Corinne csak előretolta a fiát az apja felé. Robin megszorította az unokája kezét, s felfordította tenyerét. – Nahát, neked mogyorókrémes a kezed! – állapította meg Robin.

- Még nem sikerült róla tökéletesen lenyalnom – nézegette az ujjait Dylan.

- Ezen könnyen segíthetünk – hajolt le hozzá Robin és a gyerek ujjait bekapta. Dylan felnevetett.

- Apa is pont így szokott rajta segíteni – jegyezte meg Dylan a háta mögött apjára sandítani. – Anya szerint elég lenne megtörölni.

- De akkor elveszlik az értékes íz – tiltakozott borzadva Robin.

- Pontosan. Te tényleg a nagyapám lehetsz, mert érted, amit én is mindig magyarázok anyának – felelte Dylan.

- Na igen, a vér nem válik vízzé – nézett a lányára, majd Armandra Robin, ahogy magához vonta a gyereket, s átölelte a kisfiút. Corinne Armandnak dőlve mosolygott vissza az apjára.

Néhány fasorral távolabb Fabian a Montmarte családba botlott. Julien a lányát kísérte karon fogva, aki egykedvűen nézte a nagy forgatagot. Julien ellenben szélesen mosolygott unokaöccsére.

• Had rázzak kezet a család büszkeségével még egyszer! Pazar esküvő volt, igazán! – szorongatta meg unokaöccse kezét Julien.
• Mindenki elégedett? Annyian vagyunk, félek hogy mindenki borzalmasnak talál mindent – nézett körbe feszülten Fabian.
• Te Fabian semmivel se foglalkozz. Élvezd ezt a napot, mert a te napod! – legyintett Julien. – Mindent elrendeztem, ne nyugtalankodj rajta tartom a szemem a legutolsó felszolgáló inason is. Kitty neked is tetszett?
• A westminsterben minden esküvő szép apám – mosolygott futólag a lány.
• Szeretnéd a tiedet is itt tartani?
• Inkább leugrom előbb a Doveri sziklákról, semhogy férjhez menjek – kacsintott Fabianra Kitty.
• Bolondos egy lány, annyi szent. Na eredj, látom kiszemeltél magadnak egy áldozatot akit lefáraszthatsz – eresztette el a lánya karját Julien.
• Jó mulatást Kitty! – szólt utána Fabian.
• Túl eleven. Elvehetted volna a lányom is, akkor is a tied lett volna a de Noir vár – jegyezte meg Julien.
• Julien bácsikám, az túl egyszerű megoldás lett volna – mosolygott rejtelmesen Fabian.
• Milyen igaz. S neked nem volt elég nagy vad igaz? Rá kellett volna még dolgoznom, hogy vagyonosabbak legyünk, elpuhultam a politikában – biccentett Julien. – neked nagy hozomány kellett.
• Nem szeretnénk sokáig a vendégekkel maradni, este tízkor biztos, hogy távozunk – mondta Fabian.
• Jól van, tégy amit jónak láttok – Julien leemelt két pezsgőspoharat a tálcáról. – A mi nyélbe ütött egyezségünkre és sikerünkre! – adott egy poharat Fabiannak és a két férfi elégedetten koccintott.

A széles asztalnál gyönyörű virágkompozíció jelezte az ifjú pár helyét. Anna pezsgőt kortyolgatott, csak apró falatokat evett, nyugodt volt, kimért, halvány mosollyal. De egyértelműen unatkozott. Fabian ismerte már a lány mozdulatait. A futó elpillantásokat. Ahogy a mártásban tocsogtatja a húsfalatot, egykedvűen, ezzel is húzva-vonva az időt. Fabian letette az evöeszközt és várakozón Annára nézett. Anna sokáig nem vette észre, hogy a balján ülő, már hosszú ideje őt figyeli. Végül kényszeredetten de Fabian felé pillantott. Fabian egyértelműen jelezte, hogy fejezze be az étkezést és megfogva Anna kezét a teapavilon elé állított tánctérre vezette. Az első táncot a férj és a feleség táncolja, Fabian időszerűnek találta, hogy megnyissák a táncot. Angolkeringő dallama csendült fel. Anna szoknyájának az uszályát próbálta a karjára vonni. Fabian segített az uszályt eligazgatni, s magához húzta Anna vékony derekát. A lány hosszú szőke haja egyenesen simult a lány hátára. Drágakövekkel ékes tiarája ragyogott a lenyugvó őszi napfényben. A fákon zörgette a szél az őszi száraz faleveleket. A természet zenéje. Hamarosan a de Noir várban hallhatja ezt a csodás dallamot. S ezt ennek a nőnek és a szerencséjének köszönheti. Az egész londoni társaság őket nézte, ahogy Anna az ő karján lejti az angolkeringőt. Drága nyakék simult a lány kebleire, hozzá illő fülbevalók rezegtek a fülében. Annával ma még szinte nem is beszéltek. Azon kívül, hogy esküt tettek egymásnak ennyi ember előtt. Egy szót sem váltottak. Anna némán porcelánalakként illegte végig az esküvőjüket. Nem ismerte férje családját és egyértelmű volt, hogy nem is érdekli igazán hova házasodott. Megvolt a maga véleménye a családról és ezen mi sem változtatott. Lord de Noir felesége lett. Lady Anna de Noir. S csak ez számított. Anna nehéz súlyú drága ruhája suhogott a deszkák felett, finom hímzés futott az anyagban, a királynő is megirigyelte volna ezt a ruhát olyan szép és gazdag díszítésű volt. Csak egy Montgomery lány engedhet magának ilyen fényőzű esküvőt. Anna semmi külsőségtől nem sajnálta a pénzt.

Fabian átengedte a feleségét a táncban, most már csak a megfelelő alkalmat várta, hogy kilépjenek ebből az egész ceremóniából. Hosszú és fárasztó esküvőjük volt. Csak sejthette, hogy Anna mennyire fáradt lehet, aki nagy uszályát, és sűrű anyagban gazdag szoknyáját vitte végig ezen a napon. Az biztos, hogy a de Noir családban utoljára már évtizedek óta nem volt ilyen rangos és nagy esemény. Fabian mégis csak annyit érzett ebből az egészből, hogy legyen már vége. Essenek túl ezen a kényszerű napon, amikor mindenki kettejüket nézi. Fabian jelezte a kocsisnak, hogy készítsék a fogatot, mert hamarosan indulni fognak. Figyelte Annát, ahogy még körbeforog a teapavilon lampionjai alatt, szőke haján megcsillan a hold sugára. Késő az éjszaka. Borul az ősz London felett. Fabian kivezette feleségét a tömegből s előttük már csak az út volt a Hotel Imperial felé.

Julien Montmarte természetesen tetőtéri lakosztályt bérelt a számukra. Felért egy villa szárnnyal is olyan hatalmas és tágas terek voltak a luxushotel legfelső szintjén. Csak a számukra rendelt személyzet volt itt. Anna két szobalánya, öltöztetőnője. Fabian csak Johnt kérte a londoni de Noir villából. Anna leengedte az uszályát a lakosztály márványlapjaira. Kerülték egymás pillantását.

• Én, átöltözöm, nagyon nehéz már ez a ruha – szólalt meg végül Anna.
• Jó, menj csak – biccentett Fabian, s az italszekrényhez lépett. Anna mögött csukódott az ajtó. Fabian az üvegeket nézte. Mi illene a ma estéhez? Pezsgő? Bor? Whisky? Egy pohár víz? Fabian meglazította a nyakkendőjét. Mi legyen? Mit lépjen ezen az éjszakán? A nászéjszakájuk. Hivatalosan, csak ne lenne ennyire kimerült és fáradt. Mit szeretne vajon Anna? Hagyja békén? Vagy tegye a magáévá? Hiszen a felesége! Istenem! Ha lehetett ezt az egészet tovább bonyolítani, akkor ezzel az esküvővel sikerült. Fabian whiskyt töltött magának és kinézett a Londoni panorámára. Az ablakra néhány vízcsepp verődött. Máris esik. Ez London. Üresen koppant a whiskyspohár a lakkozott fán. Fabian megindult a hálószoba felé. Az ajtóréseken fényszűrődött ki. Fabian kopogás nélkül nyitott be. Minden joga megvan belépni ebbe a szobába. Nem fogja bekönyörögni magát a felesége ágyába. Anna a fésülködőasztalnál ült. Selyemköntösét szorosan húzta meg a derekán. Hattyúprémes papucsát lengette a levegőben, ahogy keresztbe tett lábát lóbálta. Letette a fésűt az asztalra és lesütött szemmel oldalt fordította a fejét. Fabian nézte a képet a tükörben. Anna szőke haját, lesütött szempilláját, a félreérthetetlen zavart az arcán. Ahogy hullámzik a keble az idegességtől, vörös pír önti el az arcát s a nyakát, a mellkasát. S látta magát, ahogy közeledik, Anna székének karfájára támaszkodott és lehajolt, ujjaival elhúzta a lány szőke tincseit, s ajkát Anna hosszú, vékony karcsú nyakára szorította. Kitapogatta a lány kezét és felhúzta a székről. Ajkával Anna füle mögött az érzékeny bőrt simította.
• Anna! Nem hiszem el, hogy itt vagyunk, mi ketten! Istenem, egész nap két szót sem váltottunk egymással. Beszélj, mondj valamit, bármit! Hallani akarom a hangod – mormolta a lány fülébe, s tenyerét Anna csípőjére helyezte.
• Fáradt vagyok – mondta nyugodt, szinte közönyös hangon Anna. Fabian ledermedt a mozdulatban. Sokmindenfélét képzelt a nászéjszakájáról. Hogy mik fognak történni, hogy hogyan érzi majd magát, hogy mit csinál. A valóság sokkal kijózanítóbb volt, mint egy vödör hideg víz.
• Fáradt vagy – mondta Fabian, szinte szemrehányásként a hangjában. – Értem. Sokat reprezentáltunk. Jól van – Fabian megigazgatta a lány nyakánál félrecsúszott köntöst, s ellépett Anna mögül. – Akkor aludj Anna! Ha ezt akarod! Aludj! – Fabian megkerülve az ágyat kezdte leoldani a cipőjét, kigombolni a nadrágját, levetni az ingjét. Anna súlya alatt nyekkent az ágy. Suhogott a takaró, haja a párnára omlott, eloltotta a lámpást maga felől, s hátat fordítva Fabiannak alváshoz helyezkedett. Fabian is becsúszott a takaró alá, s elfújta a gyertyát. Csak az esőkopogás hallatszott, Anna szuszogása, s Fabian keresztbefonta mellkasán a karját. Istenem mit tettem?!