Téli kalandok

Akkor is hó volt a fenyvesekben, micsoda nagy hó volt. Berobbantak a hatalmas hópaplanba és észvesztően játszottak. Corinne elsüppedt a hóban, alig találták meg. S a húga visított, mint mindig. Armand megrántotta a szánkót és nézte a két testvért, ahogy egymást rángatják le a szánkóról.

-         Elég már, fejezzétek be! Mindig ilyen lököttek vagytok? – mérte végig egyiket is a másik után.

-         Nem – csipogta Corinne  kidugva fejét a hóból.

-         De! – rángatta fel Fabian a fejére a sapkáját.

-         Soha nem érünk a domb tetejére, ha út közben leálltok verekedni – Corinne feltápászkodott és visszamászott a szánkóra. Persze ráhasalt és a teljes szánkót elfoglalta.

-         Engedj engem is ide! – lökte félre Fabian.

-         Nem, hason csúszni akarok a havon! -  erősködött Corinne vinnyogva.

-         Kis hülye liba! – adta meg rá a választ Fabian és egyszerűen ráfeküdt a húgára.

-         Összenyomsz! Utállak! – hisztizte Corinne.

-         Jézusom, meg vagyok én áldva veletek – rázta a fejét Armand és  közelebb lépett, hogy rendet tegyen. – Üljetek fel rendesen, vagy nem viszem fel egyikőtöket se a dombra és egyedül fogok szánkózni! – kiáltotta rájuk. Meggyőző tudott lenni. Fabian és Corinne összenéztek és villámgyorsan felültek libasorba a szánkóra. Corinne elöl, Fabian hátul. – Na látjátok, megy ez! -  biccentett Armand és nekiiramodott, húzta őket felfelé a hóban.

-         Szuper! Szeretek szánkósat játszani! – jelentette ki Fabian.

-         Húzz gyorsabban Armand! Gyorsabban! – kiáltozta Corinne és kezét kitárva csapkodta a fenyvesek ágait, ahogy elsuhantak alatta. – de jó! De jó! – Armand a domb tetején megállt és lenézett a fenyvesek erdejére.

-         Innen fogunk csúszni! Azta! – ordította Fabian és futkározni kezdett körbe-körbe megkergülten és beletérdelt a hóba. Corinne oldalpillantással figyelte a meredek lejtőt. Gyűrögette a bársonyszoknyáját kesztyűs kezében.

-         Ajaj! – motyogta, az erdőtől már nem látszott merre fog vezetni az út.

-         Számtalanszor lecsúsztam innen nyugi! – helyezkedett el a szánkó végében  Armand. – Mivel az én lábam a leghosszabb és én vagyok a legnagyobb én fogom a szánkót irányítani. Jöttök vagy sem? – nézett a két testvérre Armand.

-         Naná! – ugrott oda Fabian és elhelyezkedett Armand előtt a szánkón.

-         Én… én inkább gyalog megyek vissza – pityogta Corinne az orra alatt.

-         Kis beszari vagy! – húzta el a száját Fabian.

-         Nem is! – feleselt rá Corinne.

-         Jézusom ne kezdjétek már! – kiáltott fel ingerülten Armand. – Corinne gyere! Nem fogunk a hegytetőn hagyni a hóban! – Corinne guggoláspozíciót készült felvenni. Leguggolt  és toppantott.

-         Nem! – vágta rá Corinne.

-         Ebből oltári nagy hiszti lesz – mormolta az orra alatt Fabian, ahogy nézte a húga guggolását. Corinne pillanatok alatt guggolásba tudta vágni magát és vinnyogott. Lány.  Ez van.

-         Basszus de gyűlölöm a lányokat – fakadt ki Armand. – Corinne kettőnk közé ülsz, nem lesz semmi bántódásod. Elölről Fabian véd, hátulról én! Na így mit szólsz hozzá? – nézte a lányt ahogy a hóban guggolt, mint egy kis mókus pislogott ki a térdei felett. Szoknyája a hóban, kis kezeit az arca elé tette, kesztyűjével a könnyeit itatgatta. Armand megjegyzésére felnézett. Szipogott. Nézte a két fiút. Igen ez biztonságosnak tűnik.

-         Jó! – csippant egyet. A két fiú hatalmasat lélegzett. Corinne szipogva felállt és közeledett  a szánkó felé. Armand hátrébb csúszott, Corinne előrébb lökte testvérét és becsusszant Armand ölébe. Fehér vastag harisnyája Armand fekete nadrágjához simult, kis fekete csizmájával Armand lábát tapisgálta, de a fiú nem foglalkozott vele. Lábával már előrébb araszolta a szánkót a lejtő felé.

-         Figyelem, fiúk lányok. Lábakat a szánkóra felhúzni és indulás! – kiáltotta el magát. Armand egy erős lökéssel megindította a lejtőn lefelé a szánkót. Pillanatok alatt gyorsult a szánkó a meredek lejtőn. Armand erősen tartotta kezében a kötelet, amivel irányította a szánkó elejét, karjával teljesen átölelve Corinnet és Fabiant. Corinne visított, Fabian kurjangatott.

-         Milyen gyorsan megyünk már? Fiúk lassítsatok! Lassítsatok! – kiabált Corinne. Fabian őrjöngött. Armand csak a fák közt cikázással foglalkozott. Corinne becsukta a szemét,  örült, hogy Fabian nagyrészt úgyis takarta a kilátást, de most már véletlen sem akart semmit sem látni, csak megbújt Armand karjai közt, összeszorított szemhéjjal sikított és várta, hogy valahol valamikor megálljanak. Fabian elemében volt.

-         Arra, arra menjünk! – kiáltozta.

-         Nem! – tartotta Armand a vezetéket.

-         De, arra meredekebb! Ott menjünk! – Fabian nem sokat törődött Armand tiltakozásával, egyszerűen megrántotta a szánkó kötelét és lábával rásegített az iránymódosításra.

-         Bakker Fabian! Fel fogunk így borulni, ha ilyeneket csinálsz! Ez nagyon meredek lesz! – kiáltotta Armand.

-         Ne, ne! – visította Corinne bár ő maga semmit sem látott a vad száguldásból lefelé a lejtőn.

-         Merre vezet ez a lejtő?!

-         Nem tudom!

-         Ne csináld már!

-         Hol végződik?!

-         A francba is Fabian! Ne, ne! -  Armand  lenyomta a sarkát a hóba és próbálta fékezni a szánkót. De már késő volt. Armand belátta, hogy nem lesz más megoldás – Húzd fel a lábad! Húzd fel! – kiáltotta s mivel Corinne szinte a lábán ült, Corinne-t tudta egyedül a magasba emelni, Dőltek , borultak a szánkóról. Fabian pedig a szánkó elejéről egyszerűen belecsusszant a barlang felett beszakadt kis tóba. Nem volt mély. Derékig ért. De jéghideg volt a vize.

-         Hoppá! -  lökte fel magát a víz felszínére Fabian, és sietve kiugrott a vízből. – Ez hideg! – vacogta Fabian.

-         Úristen Fabian! – tette le a hóba Corinnet Armand és sietve a fiúhoz lépett.

-         Nincs baj, jó móka! – nevetett Fabian.

-         Azonnal vedd le azokat a vizes ruhákat! – szólt rá Armand és maga is vetkőzni kezdett.

-         Ti mit csináltok? – nézte a két vetkőző fiút a hóban ülve Corinne. A két fiú nem foglalkozott vele. Fabian teljesen anyaszült meztelenre vetkőzött. Armand a felső ruháit adta a fiúra. Fabian megkapta Armand mellényét és kabátját. De addig csupaszon didergett a hóban. Armand vigyorogva nézte Fabian apró fütyijét.

-         Ennyire hideg van? – kérdezte gonoszul. Fabian lenézett a lába közé.

-         Nem, ez alapból ilyen kicsi – felelte Fabian vállrándítva. Armand hahotában tört ki, s nézte, ahogy Fabian sietve kapja magára Armand testmelegét őrző mellényt és sálat és kabátot. Armand egy szál pulcsiban maradt.

-         Ez nem vicces – nézett rá morcosan Fabian.

-         Miről beszélgettek? – bukdácsolt hozzájuk Corinne.

-         Olyanról, ami neked nincs – szólt rá Fabian.

-         Miért nincs? – pislogott nagyokat Corinne.

-         Mert te lány vagy!

-         Neked mindenre ez a válaszod Fabian! – sóhajtotta Corinne.

-         De erre tényleg ez a válasz – kuporodott fel a szánkóra Fabian.

-         Irány haza lóhalálában – rántotta meg a szánkót Armand, ahogy Fabian és Corinne összeszedelődzködött és felkuporodtak a szánkóra.

 

Fabian homlokráncolva nézett fel a hóesésbe. Londonban minőségi korcsolyapálya volt. Anna egyik gyengéje. Látta már korcsolyázni a lányt. Jól csinálta. Nem volt őstehetség, de elcsúszkált. Anna sosem Williammal jött, hanem a francia társalkodónőjével.  Fabian lenézett a forralt boros bögréjére, hópelyhek úszkáltak a tetején. Ezen a korai órán kevesen voltak a pályán. Főleg kisgyerekekkel érkeztek. A fiatalok ideje a délután és az este. Akkor zsúfolt a jég. Most alig néhányan siklottak. Fabiannak nem kis detektív technikájába került, hogy pontosan kiismerje Anna napirendjét. James Prescott gyűlölte ezekért a fagyos reggelekért, amikre Fabian kötelességből elrángatta.  Fabian belekortyolt a forralt borba és a két nőt nézte a jégen.

-         Jamie?

-         Ki vele – felelte rá azonnal James.

-         Tüntesd el a társalkodónőt! Kösd le valamivel!

-         Csak azért hívtál, hogy elvégezzem a piszkos munkát igaz? – rázta a fejét James. - Legyen, csinos a társalkodónője – vigyorgott James és felhúzta a kesztyűjét. Fabian le sem vette a szemét a lányról. Anna tudja, hogy itt van. Hogy ne vette volna észre. Az ártatlan követéseit. Fabian rendszeresen kijárt ide, csak azért, hogy Annát láthassa. A szerelem minden őrültségekre ráveszi az embert. Anna áthúzta a korcsolyáját és bőrcsizmáját visszahúzta a pálya szélénél. Suhogó bársonyszoknyával közelített.

-         Nincs jobb dolga vasárnap reggelenként? – kérdezte hűvösen Anna, ahogy elhaladt mellette.

-         Ne fáradjon Anna, már rendeltem magának egy puncsot – intette Prescott helyére Fabian.

-         Miből gondolta, hogy csatlakoznék magához? – fordult meg felvetett fejjel Anna.

-         Szereti kéretni magát igaz? – kérdezte Fabian hideg szemrebbenéssel.

-         Mindig ilyen erőszakos? – helyezkedett el Anna kedvetlenül, s a puncs megérkezett elé.

-         Hihetetlenül gyengéd is tudok lenni Anna. Megmutassam mennyire? – kérdezte bizalmasan Fabian.

-         Miért nincs templomban? Rengeteg gondolata lehet, amiért imádkoznia kellene! – sziszegte Anna.

-         Azért nem járok templomba, mert maga sem jár. Ha ma templomba ment volna, ott lennék, esküszöm – lehelte a hidegbe Fabian. Anna jólesőn melengette kesztyűs ujjait a puncsos bögrén.

-         Üldöz engem.

-         S menekül Anna? – mosolygott rá a forraltbor felett Fabian.

-         Szeretném, ha egyszer úgy tehetném ki a lábam a Montgomery házból, hogy nincs valaki a sarkamban. Fabian. Rendkívül kellemetlen nekem értse meg. A tél egy rémálom számomra, mert maguk megjelennek Londonban és maga elkezdi szokásos módfelett kitartó üldözésemet. Jelen van az életemben akár akarom akár nem. Mert érzem a tekintetét magamon, a lábnyomomban jár, értse meg, hogy ez zaklatás! Kérem! Hagyjon békében – kortyolta a puncsot Anna. Kék tekintetét Fabian különös mogyoróbarna szemeibe fúrta.

-         Értem. Kínos magának, mert tudja, hogy figyelem, akármit csinál. Zavarja, hogy nem engedheti el magát. Felfogtam. Hogyan érhetném el, hogy megváltozzanak az érzései irányomban? – kérdezett rá Fabian kerekperec.

-         Fabian! – hunyta le a szemét Anna. – Tartsa távol magát tőlem, és a dolgaimtól, ha élni akar. William ki fogja tűzni az esküvő napját.

-         S maga? Maga is ezt akarja? Anna! – dőlt előre Fabian és kutatva nézte a lányt. Anna fekete prémsapkája mélyen a szemébe volt húzva. A lány elnézett, a korcsolyázó gyerekeket nézte. Nem fog válaszolni. Fabian már most tudta. De nem sürgette a választ. Hátradőlt és ő is a gyerekeket nézte, ahogy elhasalnak a jégen.

-         Akkor este – mondta lassan Anna, s tekintetével továbbra is a szülőket nézte, akik felsegítik a jégről a gyereket. – Azt mondta családi okokból nem vesz el csakis és kizárólag érintetlen nőt, miért?

-         Maga válaszol a kérdéseimre Anna? – kérdezte Fabian a kesztyűs ujjaival dobolva az asztalkán.

-         Nem – nézett rá határozottan a lány.

-         Azért, mert a családomban minden házasságot úgy kötöttek, hogy előtte már elhálták azt, mert fiatalon kötötték, mert testi vágyakra épült. Nem akarok a családom hagyományaiba lépni. Azt a nőt, akit feleségemnek szemeltem ki, csak akkor érintem meg, ha már Istenben egyesültünk a pap színe előtt. Ért engem Anna?

-         S a többi nő? Akiket nem feleségnek választott?

-         Most Anna magáról van szó. Tehát erre válaszolok. Zaklatásnak érzi, hogy magába szerettem? Hogy londoni életem egyetlen értelme az, hogy naponta legalább egy pillantást vethessek magára? Legyen Anna. De ennek az üldözésnek határa is van. Nem fogom az ágyamba vinni, és nem fogom lerángatni magáról a pelerinjét, a drága bársonyruháját a csizmáját az alsószoknyáját és a fűzőjét, mert nem annyi a célom, hogy lefeküdjek magával, hanem hogy a feleségemmé tegyem. A kettő közt nálam óriási a különbség. Mert én a de Noirok hibáiból megtanultam, hogy semmi jót nem szül az, ha meggondolatlanul pusztán szerelemből és testi vágyból szeretkezünk és házasodunk.

-         Nem úgy beszél mint egy fiú.

-         Úgy beszélek, mint egy de Noir. Aki több generáción át látta, hogy hova vezet a testi vágyból köttetett házasság! 

-         A családja miatt rajtam akar bosszút állni?

-         Nem Anna. Ami kettőnk ügye, annak semmi köze a családomhoz. Igya meg a puncsát és álmodozzon, amíg még megteheti, mert nem ismer eléggé, ahhoz, hogy tudja, az érzéseim nem felületesek, a vágyaim sem. A kívánságaim sem Anna. Megértettem, hogy jelenlétem kellemetlen magának. De vajon mennyiben befolyásolja kellemetlenségét az, hogy William Richards menyasszonya? – Fabian az asztallapra tette a fontokat és Annára nézett. – Nem zavarom tovább, ha legközelebb szemben leszünk Anna ígérem, hogy nem fogja tudni zaklatásnak minősíteni a jelenlétemet – Fabian felpattant és faképnél hagyta Annát.

 

Éjszaka a parkban

Fabian szótlanul tette meg az utat szüleivel a hintóban. Robin rosszkedvű volt. Maria azonban aggódón figyelte a fiát.

-         Rosszul vagy Fabian? Olyan sápadt vagy! Mi bajod kisfiam? – Maria fia homlokára szorította a tenyerét.

-         Lázad van? Hívjunk orvost? Nem ez az első eset, hogy a Hamilton House-ból így jössz haza, de most komolyan aggódom. Inkább többet nem megyünk hozzájuk – simítgatta fia sápadt arcát Maria.

-         Kérlek anya, szeretnék, most egy kicsit egyedül lenni – hunyta le a szemét Fabian.

-         Jól van, jól. De ha beszélni szeretnél valakivel…én itt vagyok – mosolygott rá bátorítón az anyja. Ó anya ha tudnád! – Fabian szinte vakon lépkedett fel a lépcsőn. Huszonnégy óra. Olyan kevés az idő már hátra. Már nincs is annyi. Talán huszonkét órája maradt még az életéből. Anna Montgomery ért-e ennyit? Úgy látszik, mégiscsak csalódást kell okoznia a szüleinek. S különösen apjának. Nem volt okosabb, nem volt bölcsebb mint a húga. Corinne hibáját követi el ő is. Mindent felülír a szerelem. Itt a bökkenő. Csak most értette meg miről beszéltek akkoriban Corinne és Armand. Hogy nem számít semmi. Hogy csak az számít, hogy szeressék egymást. De hát Anna még csak nem is viszonozza az érzéseit! S ő hamarosan ilyen értelmetlenül meghal ezért a lányért? Fabian tudta, hogy az emeleti szalon zárt szekrényében ott van apja vadászpisztolya, mindig magával hozta, mintha vadakra akarna lőni Londonban is. Pedig Londonban az egyik legnagyobb vad éppen Anna Montgomery, akire Fabian próbált lőni érzelmi labdacsokkal. De az mit sem ért a kőszívű Annának. Hogy miért nincs ilyenkor egy unokatestvér sem a közelben? Egyetlen egy sem, akinek kiönthetné a szívét, s miért nincs itt Corinne, akivel mindig mindent meg lehetett beszélni az éjszaka leple alatt. De nem, Corinne holnap korán kel, kávét főz Armandnak, s reggelit a gyereknek. Szerette volna magához ölelni őket még egyszer utoljára. A testvérét, az unokaöccseit és bátyjait, az anyját, az apját, és végül Annát. De az utolsó órák magányosan fognak telni, az éjszaka leple alatt. Elmegy és csendben hal meg. Hogy ne tudja senki, ne lássa senki. Búcsúleveleket kellene írni, de az is annyi idő. S mit is írhatna? Sajnálom, hogy csalódást okoztam? Szeretlek titeket. Jobb lenne minél hamarabb túlesni ezen az egészen. Még akkor is ha remeg az egész teste a halálfélelemtől. Fiatalon azt gondolná az ember, hogy nincs mit aggodalmaskodni a halálon. Az olyan távoli dolog, valamikor, amikor már öreg lesz, amikor már úgyis minden mindegy, amikor már jól esik megpihenni, akkor majd jöhet valami halálféle. De nem most. Nem a halál sosem jó. Megszűnni és nem létezni többé. Ki állítja hogy ez jó? Fel sem lehet fogni. Igen, most rögtön igyekezni kell, nem túlgondolkodni a dolgot, mert a végén még nem lesz bátorsága. Márpedig a gyávaság még rosszabb. Anna szemében is, önmagával szemben is. Ezt kívánja a férfibecsület. Meg kell tennie. Fabian egy erős ütéssel szétverte a pisztolytartó szekrényt, s kiemelte a súlyos fegyvert. A nadrágja korcába süllyesztette és az éjszaka csendjében köpenyét magára terítve kibotorkált a hideg téli éjszakába. Bolyongott London utcáin. Hova is mehetne. Hova is menne? Egy de Noir hol szeretne meghalni? Hát hol máshol, ha nem a fák között? A fenyvesekbe vágyott. Jobban mint valaha az életben. Vissza az erdőbe, a fák közé, igen, a föld friss szagát érezve, a párát ,a nedvességet. Az erdőt akarta érezni maga körül. A lába ösztönösen vitte a parkba. Ott volt, háttérben a pavilon, ahol az a vonósnégyes játszott tavasszal, mielőtt leutaztak tavaly vissza Holdföldére. Ahol kint volt Anna is  napernyővel, ült a teapavilon szélénél a fehér kerti székek egyikén. Ahol tekintete megakadt egyetlen pillanatra Fabianon, aki a fák árnyékában a fatörzsnek dőlve nézte a hangversenyt a parkban. Rézfúvósok voltak. Ragyogott a fényük a napfényben. Anna is azért kapta el a szemét, mert egy pillanatra elvakította a fény. S akkor találkozott a tekintete Fabiannal, aki az árnyékban állt. Fabian topogott a hóban. Nézte a legmegfelelőbb helyet. Ha az agyveleje szétloccsan az jókora vörös foltot hagy majd itt a hóban. Nem lesz túl szép látvány.

-         Ne tegye! – hallatszott egy tiszta szoprán hang a hideg éjszakában. Anna loholt a hóban, még mindig az estélyiruhája volt rajta, éjkék köpenyben didergett. Lila volt a szája annyira fázott. A nők estélyi ruhái nem téli sétálásokra voltak tervezve.

-         Nincs választásom Anna! A fekete követ húztam. Meg kell tennem. Menjen innen! – mormolta Fabian.

-         Kihívtam a csendőrséget – a park szélénél állnak és minket néznek – mondta komolyan Anna. – Át fogják motozni. Mi van magánál? Gondolom pisztoly – suttogta Anna sötétkék tekintettel. – Adja át, ide az erszényembe!

-         Miért teszi ezt? Mit számít magának, hogy élek-e vagy sem? – kérdezte fásultan Fabian.

-         Sokat. Mert ha meghal, akkor én okoztam a halálát. S én senki emberfiának nem kívánom a halálát. William párbajkihívása nem is volt szabályos. Két tanúnak kellett volna jelen lennie. Így nem is kell komolyan vennie. Kérem a pisztolyát! – tolta közelebb az erszényt Anna.

-         Nem az enyém, az apámé, vissza kell szolgáltatnia.

-         Visszakapja, csak hagyjuk el a parkot – sürgette Anna. Majd egyszerűen megragadta Fabian kezét és kicsavarta belőle a pisztolyt, s az erszényébe rejtette.

-         Kérem, együtt kell működnie velem – karolt bele a férfiba erőszakosan Anna, s megindult vele a parkból kifelé. Anna sugárzó mosollyal ért a lámpások fényébe.

-         Bocsássanak meg uraim, attól tartok tévesen riasztottam magukat az éjszaka közepén. Megrémültem, hogy egy kedves ismerősöm meggondolatlanságra készül, de valójában csak szerelmet akart nekem vallani. S így csalt ide – lebegtette meg festett szempilláit Anna.

-         Bizonyos benne hölgyem? – a csendőrök végigtapogatták Fabiant.

-         Ha zaklatja az úr, bevisszük az őrsre és elbeszélgetünk vele egy kicsit.

-         Semmi szükség rá, az úr régi ismerősöm, és megígérte, hogy hazakísér. Igaz, Fabian?! – nyomta meg a szót erőteljesen Anna.

-         Ahogy a kisasszony mondja – biccentett beleegyezően Fabian.

-         Akkor minden rendben? Biztonságos hazautat kisasszony, uram!  - csapta össze a sarkát a csendőr.

-         Nyugodalmas jó éjszakát uraim! – mosolygott rájuk Anna melegen és máris megszaporázta a lépteit. Ahogy befordultak a sarkon Anna a kerítésnek támasztotta a hátát és lehunyt szemmel mélyeket lélegzett.

-         Anna! – szólt halkan Fabian.

-         Ne mondjon semmit! Halálra rémültem. Rémültem attól, hogy nem találom meg, hogy későn érkezem meg, hogy a halála örökre az én lelkemen száradna. Az istenért miért tette ezt velem? Miért? Én csak nyugodtan és békésen akarok élni, tisztességesen, távol minden bonyodalomtól, amióta a közelemben van mindent felforgat. Magyarázkodnom kell egyfolytában, olyan helyzetekben találom magam mint még soha és egyiktől sem érzem jól magam! Ígérje meg, hogy soha nem párbajozik soha többet! S nem veszélyezteti magát ígérje meg nekem! – markolta meg Fabian köpenyét reszkető kézzel, kitágult szemekkel, sápadt arccal.

-         Ha ez a kívánsága Anna, akkor meg is esküszöm rá!

-         Jó, esküdjék! Igen az jobb. Istenre esküdjön!

-         Istenre esküszöm Anna, amit kíván azt teljesítem, ígérem! – lebbent meg fáradtan Fabian tekintete.

-         Ez az éjszaka maga a rémálom, és még párnát se láttam ma éjszaka – dőlt vissza a kerítésnek kimerülten Anna. – Figyelmeztettem, ne kezdjen Williammel, veszélyes férfi.

-         Maga is kezdett vele – jegyezte meg rosszkedvűen Fabian.

-         Az más, az egészen más – ingatta magát törzsből Anna.

-         Honnan tudta, hogy hol talál meg? – kérdezte Fabian hirtelen.

-         Honnan? Hát láttam, hogy többször is megfordult ebben a parkban. Aztán eszembe jutott a koncert a pavilonnál – gondolkodott el Anna.

-         Nem is olyan reménytelen a mi kettőnk dolga – jegyezte meg félmosollyal Fabian.

-         Olyan nem is volt és soha nem is lesz, hogy kettőnk Fabian.

-         Szeretem, ahogy kiejti a nevem – rekedt el Fabian hangja.

-         Kérem, ne beszéljen így velem.

-         Ha nem beszélek, akkor csókolnám, azt szabad? – kérdezte merészen Fabian. Anna levegő után kapott és hátrálni kezdett. A kovácsoltvas kerítésnek ütközött.

-         Ma már egyszer kihívta maga ellen a sorsot, mindig ilyen veszélyesen él? – suttogta Anna, ahogy Fabian közeledett hozzá a hóban.

-         Maga mellett lehetne máshogy élnem? – kérdezte rekedten Fabian.

-         Felejtsen el. Váljunk el úgy mint kedves ismerősök, s haladjunk tovább az utunkon – szívta a fogai közt a hideg téli levegőt Anna.

-         Nem tehetem. Nem tudom Anna. Képtelen vagyok rá. Mert szeretem, szeretem a gyönyörű hullámos borostyán-szőke haját – Fabian megérintette a lány haját, amin egy hópihe lebegett. – Szeretem a bőre tökéletes simaságát – érintette meg a lány arcát. – A száját is szeretem, nagyon szeretem – mormolta rá Fabian, s lehajolt a lány ajkaira. Anna reszketett. Fázott, csak a téli köpeny volt rajta, Fabian magához szorította, hogy átadja a lány testének azt a tüzet, ami őt hevíti, már hónapok óta.  Hullott a fejükre a téli hó apró permete, a londoni világítás fényében álltak, körülöttük az éjszakai London álmos csendje, s együtt dideregtek a kerítés tövében. Hideg volt a lány ajka, a fogai is, csak lágy nedves kis nyelve volt langyos, kedvesen meleg, hívogatóan édes. Szédült a hóesésben, mintha nem is lefelé hullanának a pelyhek, hanem körbe-körbe keringőznének egymással a légben, forognának és táncolnának, ahogy a gyomruk táncolt le és fel a csók alatt. Anna viszonozta a csókot, nem vadul, nem erőszakosan, csak félénken, bizonytalanul. De viszonozta. Istenem! Fabian megemelte a fejét és futó mosollyal nézte a lány égkék tekintetét.

-         Gondolom nem én csókoltam meg először – mosolygott Fabian.

-         Valóban nem – felelte lesütött szemmel Anna.

-         S mi az értékítélete? – emelte meg a szemöldökét érdeklődőn Fabian.

-         Maga provokatív és szemtelen – vágta rá Anna és ellökte magát a kerítéstől. Sietve indult meg a Montgomery ház felé.

-         Várjon hazakísérem! – sietett utána Fabian s felvette a lány sietős lépésének ritmusát.

-         Inkább ne, nem tesz jót az idegrendszeremnek, ha a közelemben van. Felborítja a békémet – jelentette ki rosszkedvűen Anna.

-         Rendben. Egyetlen kérdésem van magához Anna. Ha őszintén felel, ígérem nem zaklatom…több kérdéssel – jelentette ki Fabian.

-         Legyen. Egy kérdés, megkapja a válaszát és végre mindketten ágyba kerülhetünk ma éjszaka – torpant meg a hóban Anna és várakozásteljesen Fabianra nézett.

-         William vagy bárki más, volt már velük együtt…érti? Úgy! – mérte végig a nőt elsötétül tekintettel Fabian.

-         Tessék? – ráncolta össze a homlokát Anna.

-         William már évek óta a jegyese. Lefeküdt vele? – kérdezett rá nyíltan Fabian.

-         Hogy…hogy mer ilyesmit kérdezni tőlem? – hápogott Anna.

-         Azt mondta válaszol! – emlékeztette Fabian türelmetlenül. Anna zavartan kapta fel a szoknyáját.

-         A kérdése indiszkrét! – sziszegte Anna.

-         Maga meg szépen átejtett. Azt mondta válaszolni fog! – szidta meg Fabian.

-         Ha ennyire képtelen aludni a válaszom nélkül akkor tessék: az a véleményem, hogy a defloreálás egy férj feladata. Én pedig nem vagyok férjnél. Elégedett a válaszommal? Akkor jó éjszakát! – vágta Fabianhoz dühödten a választ Anna és felkapva a szoknyáját nekiiramodott.

-         Anna! Tudja… magam is így gondolom… - kiáltotta a lány után Fabian. Anna megtorpant a fiú hangjára és visszafordult a hóban.

-         Egyébként…miért volt olyan fontos…éppen ezt tudnia? – nézett rá értetlenül Anna. Fabian a kabátja zsebébe tette a kezét és elmosolyodott.

-         Tudja Anna, sosem vennék el olyan nőt, aki már nem szűz – mondta ki nyíltan Fabian, és biccentett, s hátat fordítva megindult a de Noir villa felé. Anna tett néhány lépést utána.

-         S miért?! – kiáltotta a hátának Anna.

-         Családi okok! – kiáltotta távozóban Fabian. – Aludjon jól Anna! Viszlát!

 

A fekete kő

Fabian Catharine Neville-t kísérte asztalhoz, nem először és valószínűleg nem is utoljára. A lány kedves asztaltárs volt, viszont mindketten tudták, hogy nincsenek közös elképzeléseik egymással. Főleg, hogy Fabian az asztal túloldalán helyet foglaló Annát nézte olyan feltűnően, hogy azt lehetetlen volt nem észrevenni. Annát az állítólagos vőlegény, William Richards kísérte asztalhoz, kizárólagos jogot fenntartva Annára. A Montgomery család nagyon gazdag volt. Egyike Anglia leggazdagabb családjainak. Ráadásul Anna egyedüli lány és egyetlen gyermek a Montgomery család ezen ágán. Hatalmas hozománya lehet. Amikor James Prescottnak először megemlítette, hogy tetszik neki a lány, James kijelentette, hogy esélytelen. Egy Montgomery sosem fog lealacsonyodni egy köznemeshez. Bármennyire is nemesek. Anna függetlenül attól, hogy ki vagy mi, megtetszett neki, mielőtt még a nevét tudta volna. Nem véletlen, hogy ez a Richards is ennyire nyomul érte. Anna vagyona elég csábító bármely hozományvadász számára. Egy de Noirnak maga a főnyeremény. Fabian azt is tudta, hogy Anna valami régi egyezség nyomán lett jegyese ennek a Richardsnak, amit a szülők valami pénzügyletekkor kötöttek. Annát a család köti. Nem egyszerű az ügy.  Az asztalnál Anna keveset beszélt a férfi ellenben járatta a száját megállás nélkül mellette, szóval tartotta Annát akár akarta, akár nem. Bár Annát már olyan jól ismerte Fabian csak mozdulatokból és gesztusokból, amit a lányból eddig érzékelhetett, hogy sejtette a lány halálosan unja magát. Anna megemelte a kristálypoharát és elnézve vacsorapartnerétől belekortyolt a vörösborba. Anna mozdulatában alig leheletnyi türelmetlenség volt, észre sem lehet venni az ő kimért mozdulatain. James erre mondta, hogy Annában nincsenek is érzések, egy hideg nő, aki márványszoborként viselkedne az ágyban is. Szóval felejtse el Fabian. Egy Anna Montgomeryt azért vesz el valaki, hogy rangos és gazdag felesége legyen, aki törvényes utódokat szül neki, de ha igazán többet akar és minőségi kapcsolatot, akkor szeretőt kell tartani mellette. Ez volt James véleménye Annáról. Fabian ellenben maga sem értette miért, meg volt győződve arról, hogy a lány maga egy túlrakott gőzmozdony, egy robbanásig fűtött kemence. Tele indulatokkal, és szenvedéllyel is.  Talán az ilyen mozdulatok győzték meg arról, hogy Anna Montgomery is ugyanolyan mint minden ember, nem egy égi tünemény, hanem hús-vér nő, aki nem a megfelelő környezetben él. Anna tekintete rátévedt. Alig egy szemlebbenésnyi pillanat volt. Tekintete tovább is siklott, s enyhén megemelt szemöldökkel unottan tette vissza a poharát az asztalra. Fabian kijelentette, hogy feleségül akarja venni. Kimondta neki. Nincs többé titka a nő előtt. De Anna biztos ,hogy bolondnak tartja ezért. És tudja is, hogy miért. Anna esélytelennek tartja nevetséges gyerekes kijelentéseit. Több okból is. Nincsenek egy társadalmi szinten, bár mindketten nemesek. Annának jövendőbelije van, igaz annyit sem érez iránta, mint egy kihűlt Earl Grey tea iránt. Ráadásul Anna jóval idősebb Fabiannál. Fabian próbálta csinosítani már számtalanszor a számokat. De nem változtathat azon, hogy ő még nincs huszonkettő, a lány viszont már huszonhét éves. Anna szemében az ő hevessége, és ajánlatai nemcsak komolytalanok, de gyerekesek is.

 

A vacsora véget ért kezdődhetett a fiatalok mulatsága. A tánc. Fabian a szokásos köröket járta. Felkérte a Neville lányokat, Powellt  néhány kevésbé ismert lányt is. Tudta jól Anna táncrendjét Richards már az asztalnál keresztben átírta, egyértelműen lefoglalva a lányt egész estére. Annyiszor látta már ezt a mozdulatot tőle, ahogy nagyvonalún széles ívben végigfirkantja nevét a kis kártyalapon. Annával természetesen Richards nem táncolta végig az estét. Dehogy, csak a fő műsorszámot a tizennégy perces cotillont táncolta, de azt mindig és csak Annával. Amúgy keveset törődött a lánnyal. Anna többnyire egyedül unatkozta végig az estéket. Persze jólneveltsége tiltotta, hogy kimutassa a beszélgetőpartnereinek mennyire unja őket. Az Anna korabeli lányok már mind férjnél voltak. Nem is voltak jelen az ilyen estélyeken, mert vagy várandósak voltak, vagy gyermekágyban feküdtek. Anna ismét a legyezőjével játszadozott.

- Felkérhetem a következő táncra, Miss Montgomery? – lépett hozzá gyorsan Fabian.

- Sajnos az egész estém foglalt már – tartotta Fabian elé a bizonyítékot Anna. Fabian kivette a kezéből a kis kártyát. Anna nem tudta ,hogy végzetes hibát követett el, hogy kiengedte kezéből a táncrendjét. Csak akkor döbbent rá, amikor Fabian egy határozott mozdulattal kettétépte.

- Tudom, hogy csak a cotillont táncolja vele Anna. Tehát ez a tánc is szabad, és engem nem érdekel William Richards – dobta a lány pezsgőspoharába a kártyalapokat Fabian, s mielőtt Anne bármit is mondhatott volna kivette Anna kezéből a poharat, egy tálcára tette, a lányt pedig fogta és a táncparkett felé penderítette.

- Jézusom ne! Ezt nem teheti! – Anna arcán végre volt valami őszinte érzelem. A rémület. Több mint a semmi. Fabian magához húzta, olyan szorosan, amit a keringő egyáltalán nem kívánt meg. De Fabiant csöppet sem zavarta.

- Táncoljon, ne keltsen feltűnést! – mormolta Fabian és erőteljes léptekkel forgatta a lányt. Nem kételkedett. Anna tökéletes táncos volt. Könnyen és jól igazodott a lépteihez. Látszott, hogy feszélyezi a szoros tánctartás.

- Ne szorítson ilyen közel – szólt rá Anna.

- Miért? Talán felzaklatja ha magamhoz szorítom? – kérdezte kihívóan Fabian.

- Fogalma sincs mit csinál! – suttogta lesütött szemmel Anna.

- Táncolok egy gyönyörű nővel – felelte Fabian.

- Nem érti…

- Mit kellene értenem?

- William…

- Én nem félek William Richardstól – szorította össze a fogát Fabian.

- Pedig kellene, Istenem de kellene – hebegte Anna. Zavarban volt, és szinte sütött róla, hogy retteg. Mellkasa kipirult, lesütötte a szemét, nem is mert senkire sem nézni. Fabian mellkasán a nyakkendőt bámulta csak. Miközben Fabian szorosan magához húzva tartotta. Érezte Fabian minden mozdulatát. Érezte az arcvize finom illatát, most egészen közelről láthatta a borostyánszín meleg szemeket. A sötét bronzos barna haját. Néha vörösesnek tűnt a haja árnyalata, néha szinte feketének. Így örökölte a szüleitől. Fiatal volt, valami kamaszos bájjal, hévvel, elszántsággal és tűzzel. Még a táncban is. Anna régen keringőzött, de így még sosem. Ilyen lendülettel, égkék ruhája úgy fodrozódott a menetszéltől, hogy félő volt a nagy lobogástól elszakad az anyag. Fabian egyáltalán nem vezetett rosszul. Erős tartása ellenére és határozott vezetése ellenére volt valami puhaság a mozdulatában. Az az óvatosság, hogy ha készülne rálépni a lábára, akkor még vissza tudjon lépni, mielőtt teljesen agyontaposná. A merészsége, hogy széttépte a kártyát, hogy egyszerűen a tánctérre tolta, már csak ez elég lett volna ahhoz, hogy Anna egész lényében összetörjön, felkavart lelkivilággal félrecsússzon szoborálarca. De Fabian közelsége felborította lelki egyensúlyát. És furcsa módon nem felháborodást érzett, hanem valami mást. Fabian szinte csak szippantgatta a lány vaníliaillatát. Anna dereka olyan vékony és karcsú volt. A lány már kész nő volt. Igen Anna nő volt. S Fabian, bár rettegett attól, hogy a lány túl magas lesz hozzá, most hogy magához szorította megnyugodhatott. Nem Anna nem volt magasabb nála. Szája a lány halántékát súrolta, mellei nekifeszültek, Anna karjával véletlen sem nehezedett a karjára, tartotta, olyan kecsesen, olyan kötelességtudón, ahogy a tánctanárok tanítják. Anna nem gyengült el, csak összezavarodott. Eddigi megszokott ritmusa megszűnt és most nem értette, hogy mi történik vele. De bármit megért az, hogy végre magához szoríthatja. Anna. A nappalai és az éjszakái koronázatlan királynője. Itt volt, ha lehajtaná a fejét, akár csókolhatná is. Megadóan követte le a lépéseit. Úgy mint aki pontosan tudja, hogyan kell alkalmazkodni. Talán az életben is ilyen. Meghajol minden előtt, alkalmazkodik mindenhez.  Alig ért véget a szám William Richards lépett hozzájuk.

- Velem jönne, kérem uram? – szólt vontatott fagyos hangon Fabianra.

- Will, ne! Csak…tévedés történt – tette rá a kezét nyugtatón vőlegénye karjára Anna.

- Tévedés? A menyasszonyomat zaklatja uram! Az én menyasszonyommal táncolt! Hogy képzeli?

- Az úr, nem tudta, és én valahol… elhagytam a táncrendemet – mentegetődzött Anna.

- Elhagytad? – mordult rá Richards.

- Igen igen, tévedés történt, az úr azt hitte nincs partnerem a táncra, Igaz uram? – Anna rávillogtatta égkék szemeit, hogy bólintson rá. Fabian figyelte kettejüket és nem értette, Anna miért kel ennyire a védelmére, miért védi William Richards előtt? Anna, a  hűvös a kimért, aki mindenkit lenézett, eltaposni való féregnek tekintve. Most mégis a védelmére kel, egy kis kellemetlenségért? Vagy magát igyekszik mentegetni? Az lehet, igen ez inkább valószínű. Mindketten kék kérdő szemeikkel néztek rá. Anna nyomatékosan, Richard bizalmatlanul.

- Ha Anna az én menyasszonyom lenne, nem hagynám így magára egész estére uram – felelte sértő hangnemmel Fabian.

- Zaklatta a menyasszonyomat, most pedig engem? Kicsoda maga hogy itt felesel velem, húsz éves létére eléggé felvágták a nyelvét! – mérte végig a férfi gúnyosan.

- Fabian de Noir vagyok, és nekem nincs szükségem egy nő önfeláldozására ahhoz, hogy férfinak érezzem magam. Szóval valamit meg akart beszélni velem? – mosolygott hidegen Richardsra.

- Jöjjön a teraszra! – szólt rá hidegen Richards.

- Will, kérlek, csak egy ostoba gyerek! Will! – nézett utánuk kétségbeesetten Anna. A csillagos éjszaka hűvös volt. Hó fedte a kovácsoltvas korlátokat. Richards megfordult és hidegen végigmérte a fiatal Fabiant. Richards legalább tíz-tizenöt évvel idősebb volt Fabiannál. És kétségtelenül vérmérsékletben és közönyben illett Anna hidegségéhez.

- Párbajra hívom önt, amiért a menyasszonyomhoz hozzá mert nyúlni, mi több zaklatni merészelte.

- Ha maguknak egy tánc zaklatás, akkor meglehetősen minimális lehet az, ami intimitást négyszemközt megengednek maguknak – jegyezte meg gúnyosan Fabian, s fölényesen húzta ki magát. A legjobb céllövő volt egész Holdföldén, jobb mint Armand, jobb talán még az apjánál is. Fel sem érhet vele szemben egy William Richards. – A párbajkihívásnak pedig állok elébe. Elfogadom – keményedtek meg Fabian arcvonásai.

- Az Isten szerelmére ne! – kapta a szája elé Anna vékony ujjait és riadtan nézte a két férfit.

- A fegyvernemet mindenki maga választja, de nem szokványos párbajra hívom – felelte menyasszonyára sem hederítve William Richards.

- Magukban minden olyan szokványos és unalmas, a párbaj is? – vonta fel a szemöldökét Fabian.

- Amerikai párbaj. Ismeri Mr. De Noir? Hallott már róla? – kérdezte olyan fagyosan William, hogy ha nem lett volna fagypont alatt a hőmérséklet, akkor most biztos, hogy eléri ezt az állapotot.  Fabian meghökkent és egyben le is sápadt. Igen ismerte az amerikai párbajt. Hírből. Bár sosem találkozott még olyannal, aki részese volt amerikai párbajnak.

- Igen, hallottam.

- Akkor tudja, hogy mik a feltételek. Még most is vállalja a kihívást? – nevetett fagyosan William.

- Will! Az Isten szerelmére térj észre, egy táncfelkérésből ekkora ügyet nem kellene csinálnod! – lépett vőlegényéhez Anna és  kereste a férfi acélos jéghideg tekintetét. De William nem viszonozta.

- Anne te ne szólj bele a dolgaimba. Nem tűröm egy férfitól se, hogy rátegye a kezét a tulajdonomra!

- Nem vagyok a tulajdonod – köszörülte a torkát Anna s idegesen pillantott hátra Fabianra.

- Állok a párbaj elé még ha ilyen különös módját is választotta uram – felelte rá vakmerőn Fabian.

- Máris intézkedem – biccentett dermesztő arckifejezéssel William. Anna és Fabian a teraszon maradt.

- Maga teljesen megőrült? Hogy a szerencsére bízza az életét? – támadt Fabianra.

- Az élet maga egy nagy szerencsejáték – és hirtelen a nő előtt termett. – De bármit is húzok ma este tudnom kell, hogy megérte-e – mormolta, s mielőtt Anna tiltakozhatott volna lecsapott ajkaival a lány szájára. Anna annyira meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Csak csodálkozón hagyta, hogy Fabian vad, erőszakos csókja bejárja szája legrejtettebb zugát is, Anna szája pezsgőízű volt. Puha és édes. Fabian eltépte száját a lányéról, s megszólalni sem volt idejük, csak hátrálni. William visszatért a fekete selyemerszénnyel. Tenyerében ott feküdt a két kő. A fehér és a fekete. Fabian csak közönyösen biccentett. William belesüllyesztette a követ a selyemanyagba és összezárta a zsinórral az anyagot megrázta a köveket.

- Ne! Ne csináljátok! – ocsúdott fel Anna még mindig a csóktól esett kábulatából és a két férfi körül szaladgált. Selyemszoknyáját vonszolta maga után, reszketett a félelemtől és a hidegtől is.

- Will! Kérlek! Térj észre! – rimánkodott, de a két férfi rá sem hederített. Fabian sajnálta, hogy nem lehet szemtől szembe ezzel a férfival és legalább egyetlen egyszer is de rá szegezve a pisztolya csövét elsüthesse a ravaszt. Kár. De egyikük el fog bukni. Nem gondolni semmire. Nem gondolni a családra. Most nem. William elétartotta az erszényt. Húzni kell. Lassan, nyugodtan, balkézzel, mint a babonások. Lehunyt szemmel, Istenre és szerencsére bízva az életünket. Fabian tenyerébe zárta a választott hűvös kis követ és kihúzta tenyerét a selyemanyagból. William a másikat csak a tenyerébe pottyantotta. A kő fehér volt. Anna valami fuldokló csukló köhögő hangot hallatott. Tenyerét a torkára tapasztotta. Fabian pedig mielőtt szétnyitotta a markát lehunyta a szemét. Tudta, hogy az ő tenyerében lesz a fekete kő. Az övében. A szerencse, a sors, és Isten ma nem volt kegyes. Hamarosan elveszti Annát és az életet is. Szétnyitotta a markát és benne ott lapult a hűvös lapos kis fekete kő.  Anna száraz zokogását egy csuklással nyomta el, kitágult szemekkel meredt Fabianra, akinek most egészen sötét volt a szeme.

- Párbaj elfogadva! Huszonnégy órája van Fabian de Noir! Anna! – nyújtotta a karját a menyasszonyának ellentmondást nem tűrően William Richards. Anna tehetetlenül ejtette kezét a szoknyájára. Rémülten nézte Fabiant.  Nem szólhatott semmit, nem, mennie kellett. Fabian nézett utánuk, ahogy eltűnnek a báli forgatagban, s megfordult vele a terasz. Jesszus! A fekete kő! Tilos volt a párbaj Angliában. S tilos bármilyen bosszút ilyen úton rendezni. Ezért terjedt el az egyszerűen csak amerikai párbajnak nevezett módszer.  A párbajozni készülő felek sorsot húztak. Aki a fekete követ húzza annak huszonnégy órán belül öngyilkosságot kell elkövetnie bármilyen módon.

Hamilton House

Ezzel a fejezettel már kezdetét veszi Fabian története A fenyőrigó éneke, mindenkinek jó olvasást kívánok hozzá! ;) Callie

Letört néhány gally, ahogy a földre érkezett.  Végigfutott az ösvényen úgy, ahogy csak a tüdeje és a lába bírta. Felröppentek a bogarak az avarból, amiket felzavart. Kavarta az izgalmat a mozgása. Hosszú nadrágjának az alja már csupa megszáradt sár volt. Megkeményedett tőle a nadrág anyaga. De rá sem hederített. A bokrok közt kukucskált ki helyzetmegállapításért. Valami megrángatta a nadrágja szárát, s ezzel egyidőben felcsattant Armand erőteljes kiáltása.

-         Ipiapacs Fabian, megvagy! – csapott a fára számolóbotjával Armand.

-         Ó Bakker! Shadow! – rázta le egy rúgással a kutyát Fabian.

-         Hogy beszélsz Fabian! – csipogta Corinne mézeskenyeret majszolgatva  a fatörzsön kuporogva. Armand őt fogta meg a leghamarabb, mivel a lány igazán el sem bújt. Még nem volt őstehetség a fára mászásban, a bújásban sem, és lekötötte a magával hozott reggeli is. Fabian kicsörtetett a fák közül.

-         Az a hülye kutya lebuktatott. Mit akarsz? – nézte Shadowt ahogy lelkesen lihegett utána, ügetett, nyelvét lógatta, ázott kutyaszaga volt.

-         Melege van – nézett az állatra Armand.

-         Mindegy, vesztettem, a többieket még nem látod? – nézett körbe Fabian. Figyelt, fülelt, segített Armandnak megkeresni a többieket. – fogalmam sincs merre mehettek egy ideig pedig velem futottak – rázta a fejét Fabian.

-         Én tudom én tudom – nyalogatta a mézet a kenyérről Corinne és most felugrált. Egyik lábon, másik lábon ugrált, göndör vörös fürtjei pedig a vállát verték közben. Armand megforgatta a szemét.

-         Mit tudhatsz te kis majom! – förmedt rá Fabian.

-         Igenis sok mindent tudok – válaszolta harciasan Corinne és felhúzta az orrát, amin megcsillant a méz.

-         Csupa méz az arcod, olyan vagy mint egy maci -  lökte félre húgát. – Ragadni fogsz és az arcodhoz tapadnak majd a bogarak.

-         A bogarak? – sikított fel Corinne.

-         Ne ordibálj te liba jelzed nekik, hogy hol vagyunk! – csattant rá Armand és riadtan körbefordult hátha valaki megiramodik a hangokat hallva.

-         Semmi, nincsenek itt – döntötte el Fabian.

-         Szedd le rólam a mézet! Nem tudom leszedni! – nyafogta Corinne és csak tovább kente az arcán a mézet.

-         Mi a francnak hoztad magaddal! – mordult Fabianra Armand.

-         Anyám azt mondta hozzam! – rántotta meg a vállát Fabian.

-         A lányok hisztis libák! Ez meg itt különösen. Fogd be! – ordított Armand, mert az idegeire ment a lány hisztizése. Corinne megszeppent és erre még nagyobb vinnyogásba kezdett.

-         Rám szállnak a bogarak és rámtapadnak! – sikítozta.

-         Corinne, fogd be vagy elásunk itt helyben – jelentette ki Fabian.

-         Elástok?  - szeppent meg Corinne és riadtan hátrálni kezdett a fiúktól. Armand odalépett hozzá és megragadta. A nap felé fordította. – Neeee! Nem akarom hogy elássatok sikítok! – s már ordított is teljes erejéből.

-         Kuss! – rázta meg Armand és mint egy kutya nekilátott lenyalni Corinneról a mézet. Corinne összeszorított fogakkal és összehúzott szemekkel prüszkölt. Armand végignyalogatta Corinne kis szeplőit, és Corinne száját is, most már a nyálától csillogott a lány fél arca.

-         Mit művelsz  vele? – nézte értetlenül Fabian.

-         Nem akarom, hogy letámadjanak a méhek az erdőben, szóval eltüntettem a méznyomokat – engedte el Corinnet.

-         Fuj, undorító voltál! – nézett rá sötéten Corinne.

-         Csak annyira, mint te mézesen – válaszolta Armand és nekiiramodott. Fabian és Corinne a nyomában rohantak.

-         Mézesnek hívtál? – kiáltozta Corinne.

-         Mert az voltál! – futott tovább Armand.

-         Ó, egy fiú, mézesnek hívott – szökdécselt Corinne virágmintás szoknyájában, pörgött, ugrált, forgott és elégedett volt.

-         Ipiapacs Cody! – kiáltotta Armand és megkocogtatta a legközelebbi fát.

-         Tudom merre mentek, arra! – kiáltotta Corinne.

-         Futás, futás! – így bővült a kör. Ahányat elfogtak, annyival többen futkároztak csoportban és keresték az újabb áldozatokat. Shadow lelkesen a nyomukban.

 

Fabian felriadt az álomból. Nem nem is álom volt, csak visszaemlékezés. Elszenderedett volna? Mennyi az idő. A londoni villában számtalan ingaóra állt. Aranyozott mutatóik csillogtak üvegkeretük mögött.   Fekete nyakkendőjét megigazgatta, mert félrecsúszott. John, a londoni inasuk nyitott be.

-         Elbóbiskolt a fiatalúr igaz? A szülei már elkészültek – Fabian megdörzsölte a szemét. A szalonban várta anyjáékat. Akik a villa hátsó traktusában kiadós veszekedéssel kezdték a napot. Szinte mindig ez volt. Corinne és Armand távozása óta. Fabian  kilépett az előtérbe és türelmetlenül topogott. Feszülten felpattintotta zsebórája fedelét. Hét óra, mindjárt lekésik a vacsora kezdetét.

-         Izgatott ma nagyon a fiatalúr – állapította meg John, ahogy Fabiannak átnyújtotta a kőrisfa sétálópálcát és a finom selyemkendőt.

-         Igen, a mai nap…különleges, hogy mondjuk így – futott szét Fabian arcán a mosoly.

-         Igazán?

-         Szeretek a Hamilton House-ba járni – Fabian az ajkára harapott. Nem akarta véletlen sem elárulni, hogy ez az egyetlen ház, ahova egy bizonyos lány szintén leereszkedett. Fabian inkább azt nem értette, hogy ők hogyan kaptak először meghívót a Hamilton házba. Bár attól tartott, hogy Mrs. Hamilton titkon az apját bámulja a vacsorák alatt, és csakis Robin megjelenésének, különcségének és furcsa idegen vadságának köszönhetik Mrs. Hamilton rájuk is kiterjedő vendégszeretetét. A Hamilton House-ba gazdag családok jártak, lordok, earlek, grófok, meg bárók. Bár elvétve voltak a társadalom alacsonyabb nemesei közül is képviseltetve. Mrs. Hamilton valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy az év nagy részében ők gombalevest esznek. S most, hogy a lány is ott lesz, nem is olyan nagy baj.

-         Csak nem egy lány miatt fiatalúr? – kérdezte John, kedves mosollyal.

-         Miből gondolja John? – sütötte le a szemét Fabian.

-         Mindenki volt fiatal, uram. Még én is – mosolygott szélesebben John. – Nekem megsúghatja, megtartom a titkot.

-         De igen, egy lány miatt – biccentett Fabian. – És jó lenne ha kivételesen a szüleim nem járatnának le. Illetve, apám – forgatta meg a szemét Fabian.

-         Majd meséljen, hogy találkozott-e a kisasszonnyal – susmogta John, mielőtt előresietett, hogy a hintót előkészítse nekik. Maria ezüstszürke dúsan rakott szoknyájában végre megjelent.  A villa előcsarnokában igazgatta még az utolsó simításokat szépen fésült haján. Az anyja mindig olyan gondos volt minden megjelenésénél. Elegáns, visszafogott. Kicsit kimért. Igazi londoni volt. Persze az anyja itt is nőtt fel. Ha csak ketten mennének minden olyan zökkenőmentes lenne. De az apja…kiszámíthatatlan volt. Istenem add, hogy ma ne legyen semmi botrány!

-         Robin gyere már, vacsoráról illetlenség késni! – csattant Maria türelmetlenül. Majd fiát kezdte vizsgálgatni. Láthatatlan szöszöket simított le Fabian tökéletes fekete zakójáról.

-         Anya… - topogott türelmetlenül Fabian. Zavarta az anyai gondoskodás ilyen fölösleges  rituáléja. Maria megpaskolta fia arcát.

-         Megborotválkoztál…jól van. Mh ez nagyon drága arcvíz Fabian – szimatolt a levegőbe Maria.

-         Azt hittem ezért hugyozok otthon gombalevest állandóan – húzta el a száját Fabian.

-         De Fabian kérlek! Ne légy közönséges! Itt ne! – intette meg a fiát Maria és felhúzta könyökig érő selyemkesztyűjét.

-         Mehetünk anyám? – toporzékolt az ajtóban Fabian.

-         Apád is jön, csak… kiborult.

-         Már megint min.

-         Nem tudtam ellenállni és küldtem… egy modellező készletet az unokámnak – harapott az ajkába Maria. – Tudod, az öt éves születésnapja most karácsonykor volt – Fabian csak biccentett. Ő is küldött unokaöccsének egy kis ajándékot. Fabian nyaranta sok időt töltött a kis családnál a tengerparton. Sétáltak négyesben az erdőben, persze tisztes távolságban Robintól. Maria felsóhajtott. – Apád persze kiakadt. Azóta sem tudja nekem megbocsátani, hogy kettőnk nevében küldtem ajándékot az unokánknak – préselte össze az ajkát Maria. – Sosem fog megbocsájtani Robin. Soha! Annyi lemondás… és Corinne…meg sem próbálta, hogy kitörjön. Hagyta, hogy…

-         Anya! Boldogok, ennél több pedig nem kell az életben.

-         Igen persze, csak tudod, apád, mást akart. Jobb életet. Vagyonosabb életet. Te ne csinálj butaságokat jó?

-         Helyemen van a szívem és az eszem is anyám – nyugtatta Fabian ahogy beültek a hintóba. Robin sebbel-lobbal csatlakozott hozzájuk és meglepően komor volt ma. Ez csak jó, legalább keveset beszél és nem hangoskodik sehol. Elfoglalja magát a haragjával egy sarokban. Na meg a whiskyvel. Hamiltonéknál mindig jó drága whiskyk vannak. Az leköti majd az apját egy darabig.

 

A társaság már gyülekezett. A zenészek francianégyes és keringődallamokat húztak.  Fabian átadta a sálját és a kabátját a szolgáknak és már idegesen körbenézett az egybegyűlteken. Megdobbant a szíve. Itt van. A lány égszínkék ruhában pompázott. Olyan magas és sudár volt. Az egész megjelenése légies és kecses. Aranyszínű haja a vállára omlott könnyű loknikban. Kék szeme hűvösen tapadt a vele beszélgető kopaszodó férfira.  Csúszásban volt a társaság. Látszott a ráérős beszélgetéseken.

- Hívj vacsorapartnert magadnak Fabian. Azt a kedves Rowel lányt, vagy azt a másikat a Neville lányok egyikét, igen inkább közülük kellene, de mindegy -  legyezte meg magát finom csipkelegyezőjével Maria, s azzal magára hagyta a fiát. Robinba karolva próbálta felügyelni a férjét a londoni társaságban.

- Rém unalmas nélküled a társaság – fogott vele kezet James Prescott.

- Üdv. Farkaséhes vagyok. Remélem Hamiltonéknál nem csak tengeri cuccok lesznek, mert éhen pusztulok – felelte Fabian, de szemét le sem vette a lányról.

- Már megint őt bámulod – állapította meg James.

- Mit gondolsz észrevett már valaha is?!

- Több mint egy éve úgy fixírozod, mint a transzba esettek Jézust – vett el egy pohár italt a tálcáról James. Fabian csak idegesen nemet intett a kezével, hogy elhessegesse a felszolgáló személyt.

- Tehát?

- Persze, hogy feltűnt neki, hogy nézed. Szereznem kell még vacsorapartnert, igyekezz te is vagy csak a kövérek és csúnyák maradnak – szólt rá James. Fabian egyetlen barátja a londoni társaságban James volt. Aki minden titkát tudta. Nem volt hasonlatos az unokatestvérekhez. De a londoni élethez tökéletesebbet elképzelni sem lehetett.  A kopaszodó szalonnatokás férfi ellépett a lány elől. Fabian kihasználta a pillanatnyi szünetet és a lányhoz lépett.

- Felkérhetem a kisasszonyt, hogy legyen ma estére a vacsorapartnerem? – kérdezte Fabian nyugodtan.

- Nem is ismerem magát – húzta fel az orrát a lány és kissé elfordulva meglegyezte magát.

- Ezen könnyen változtathatunk. Fabian de Noir szolgálatára hölgyem – hajtotta meg magát játékosan Fabian.

- Nem mutatkozhat csak így be nekem. Nem illik, még ezt sem tudja?

- De tudom, de mindjárt kezdődik a vacsora. Ki lenne megfelelő a kisasszonynak, hogy bemutasson kegyednek? – kérdezett rá Fabian érdeklődve.

- Ebből a társaságból? Talán Mr. Lloyd lenne a legalkalmasabb, ha bemutatna minket.

- Mr. Lloyd. Melyik az az úriember? – fordult körbe Fabian.

- Ott az oldalsó ablaknál áll, ami a teraszra néz – Fabian megkereste tekintetével a férfit. Őszes hajú férfi volt, alacsony, békés arcú, finom angolos mosollyal az arcán. Mr. Lloyd valószínűleg az angol udvariasság mintaképe.

- Akkor ezt vegye elintézettnek kisasszony!

- De hát nem is ismeri az urat! – hűlt el a lány.

- Ezen a végzetes hibán, most rögtön változtathatunk, hogy bemutathasson minket egymásnak – mosolygott Fabian és elviharzott. Mr. Lloydnak őszintén elmondta mi a helyzet. És a kedves öregúr meglepően segítőkésznek mutatkozott. A lány kivörösödve legyezgette magát ,ahogy látta Fabian az idős Lloyd társaságában közeledik hozzá.

- Drága Anna! Engedje meg, hogy bemutassam e sokat ígérő fiatalembert: Fabian de Noirt. Uram, Anna Montgomery – mosolygott kettejükre jóságosan Mr. Lloyd.  Anna összepréselte az ajkát. Fabian így is tudta a lány mit gondol magában. Meg sem álmodta, hogy Fabian a nagy tiszteletű, Mr. Lloydhoz csak így odasétál egy vacsora előtt a Hamilton villa halljában és megkéri mutassa be egy lánynak, aki tetszik neki. De Fabian megtette.

- Örvendek – biccentett Anna, de Fabian elkapta a kezét és a szája elé erőszakolta egy kézcsókra.  Anna kirángatta szorításából a kezét és elfordult.

- Mr. Lloyd, köszönöm kedves közbenjárását, hogy bemutatott Anglia legelbűvölőbb rózsájának – fogott kezet az idős úrral, Mr. Lloyd megpaskolta Fabian vállát, s mosolytól egészen keskenyre húzott szemével kacsintott is egyet.

- Sok szerencsét fiam – hagyta magára a fiatalokat Mr. Lloyd.

- Sokat ígérő, Mr. De Noir… - fújtatott megemelt szemöldökkel, hűvösen Anna.

- Magának csak Fabian – nézte a lány finom arcát, puha ajkait Fabian.

- Nem gondolja, hogy valaha is hagyom, hogy engem csak Annának nevezzen! – kapta fel az orrát magasra Anna. – Sokat ígérő? – mérte végig Fabiant kétkedő pillantással, s megemelte a szoknyáját, egyértelmű jeleként, hogy távozni készül. Fabian már ismerte a nők ezen mozdulatait. A szoknyaemelés gyors távozást jelentett. Résen kell lennie. Megragadta Anna könyökét.

- Igenis, sokat ígérő, mert a feleségem lesz Anna! – suttogta a lánynak Fabian.

- Ne legyen nevetséges! Fél perce sincs, hogy bemutattak minket egymásnak – próbálta kiszabadítani feltűnés nélkül a könyökét Anna.

- Az nem számít Anna! Egy éve mindent megteszek, hogy a közelébe kerüljek, engedje meg, hogy udvaroljak magának!

- Nekem vőlegényem van! – csattant Anna s végre kirántotta a karját Fabian szorításából.

- Tudom. De boldog is?

- Örültem a szerencsének! – viharzott el Anna égkék  színű ruhájának suhogásával.

- Én nemkülönben – mormolta utána Fabian.