Hamilton House

Ezzel a fejezettel már kezdetét veszi Fabian története A fenyőrigó éneke, mindenkinek jó olvasást kívánok hozzá! ;) Callie

Letört néhány gally, ahogy a földre érkezett.  Végigfutott az ösvényen úgy, ahogy csak a tüdeje és a lába bírta. Felröppentek a bogarak az avarból, amiket felzavart. Kavarta az izgalmat a mozgása. Hosszú nadrágjának az alja már csupa megszáradt sár volt. Megkeményedett tőle a nadrág anyaga. De rá sem hederített. A bokrok közt kukucskált ki helyzetmegállapításért. Valami megrángatta a nadrágja szárát, s ezzel egyidőben felcsattant Armand erőteljes kiáltása.

-         Ipiapacs Fabian, megvagy! – csapott a fára számolóbotjával Armand.

-         Ó Bakker! Shadow! – rázta le egy rúgással a kutyát Fabian.

-         Hogy beszélsz Fabian! – csipogta Corinne mézeskenyeret majszolgatva  a fatörzsön kuporogva. Armand őt fogta meg a leghamarabb, mivel a lány igazán el sem bújt. Még nem volt őstehetség a fára mászásban, a bújásban sem, és lekötötte a magával hozott reggeli is. Fabian kicsörtetett a fák közül.

-         Az a hülye kutya lebuktatott. Mit akarsz? – nézte Shadowt ahogy lelkesen lihegett utána, ügetett, nyelvét lógatta, ázott kutyaszaga volt.

-         Melege van – nézett az állatra Armand.

-         Mindegy, vesztettem, a többieket még nem látod? – nézett körbe Fabian. Figyelt, fülelt, segített Armandnak megkeresni a többieket. – fogalmam sincs merre mehettek egy ideig pedig velem futottak – rázta a fejét Fabian.

-         Én tudom én tudom – nyalogatta a mézet a kenyérről Corinne és most felugrált. Egyik lábon, másik lábon ugrált, göndör vörös fürtjei pedig a vállát verték közben. Armand megforgatta a szemét.

-         Mit tudhatsz te kis majom! – förmedt rá Fabian.

-         Igenis sok mindent tudok – válaszolta harciasan Corinne és felhúzta az orrát, amin megcsillant a méz.

-         Csupa méz az arcod, olyan vagy mint egy maci -  lökte félre húgát. – Ragadni fogsz és az arcodhoz tapadnak majd a bogarak.

-         A bogarak? – sikított fel Corinne.

-         Ne ordibálj te liba jelzed nekik, hogy hol vagyunk! – csattant rá Armand és riadtan körbefordult hátha valaki megiramodik a hangokat hallva.

-         Semmi, nincsenek itt – döntötte el Fabian.

-         Szedd le rólam a mézet! Nem tudom leszedni! – nyafogta Corinne és csak tovább kente az arcán a mézet.

-         Mi a francnak hoztad magaddal! – mordult Fabianra Armand.

-         Anyám azt mondta hozzam! – rántotta meg a vállát Fabian.

-         A lányok hisztis libák! Ez meg itt különösen. Fogd be! – ordított Armand, mert az idegeire ment a lány hisztizése. Corinne megszeppent és erre még nagyobb vinnyogásba kezdett.

-         Rám szállnak a bogarak és rámtapadnak! – sikítozta.

-         Corinne, fogd be vagy elásunk itt helyben – jelentette ki Fabian.

-         Elástok?  - szeppent meg Corinne és riadtan hátrálni kezdett a fiúktól. Armand odalépett hozzá és megragadta. A nap felé fordította. – Neeee! Nem akarom hogy elássatok sikítok! – s már ordított is teljes erejéből.

-         Kuss! – rázta meg Armand és mint egy kutya nekilátott lenyalni Corinneról a mézet. Corinne összeszorított fogakkal és összehúzott szemekkel prüszkölt. Armand végignyalogatta Corinne kis szeplőit, és Corinne száját is, most már a nyálától csillogott a lány fél arca.

-         Mit művelsz  vele? – nézte értetlenül Fabian.

-         Nem akarom, hogy letámadjanak a méhek az erdőben, szóval eltüntettem a méznyomokat – engedte el Corinnet.

-         Fuj, undorító voltál! – nézett rá sötéten Corinne.

-         Csak annyira, mint te mézesen – válaszolta Armand és nekiiramodott. Fabian és Corinne a nyomában rohantak.

-         Mézesnek hívtál? – kiáltozta Corinne.

-         Mert az voltál! – futott tovább Armand.

-         Ó, egy fiú, mézesnek hívott – szökdécselt Corinne virágmintás szoknyájában, pörgött, ugrált, forgott és elégedett volt.

-         Ipiapacs Cody! – kiáltotta Armand és megkocogtatta a legközelebbi fát.

-         Tudom merre mentek, arra! – kiáltotta Corinne.

-         Futás, futás! – így bővült a kör. Ahányat elfogtak, annyival többen futkároztak csoportban és keresték az újabb áldozatokat. Shadow lelkesen a nyomukban.

 

Fabian felriadt az álomból. Nem nem is álom volt, csak visszaemlékezés. Elszenderedett volna? Mennyi az idő. A londoni villában számtalan ingaóra állt. Aranyozott mutatóik csillogtak üvegkeretük mögött.   Fekete nyakkendőjét megigazgatta, mert félrecsúszott. John, a londoni inasuk nyitott be.

-         Elbóbiskolt a fiatalúr igaz? A szülei már elkészültek – Fabian megdörzsölte a szemét. A szalonban várta anyjáékat. Akik a villa hátsó traktusában kiadós veszekedéssel kezdték a napot. Szinte mindig ez volt. Corinne és Armand távozása óta. Fabian  kilépett az előtérbe és türelmetlenül topogott. Feszülten felpattintotta zsebórája fedelét. Hét óra, mindjárt lekésik a vacsora kezdetét.

-         Izgatott ma nagyon a fiatalúr – állapította meg John, ahogy Fabiannak átnyújtotta a kőrisfa sétálópálcát és a finom selyemkendőt.

-         Igen, a mai nap…különleges, hogy mondjuk így – futott szét Fabian arcán a mosoly.

-         Igazán?

-         Szeretek a Hamilton House-ba járni – Fabian az ajkára harapott. Nem akarta véletlen sem elárulni, hogy ez az egyetlen ház, ahova egy bizonyos lány szintén leereszkedett. Fabian inkább azt nem értette, hogy ők hogyan kaptak először meghívót a Hamilton házba. Bár attól tartott, hogy Mrs. Hamilton titkon az apját bámulja a vacsorák alatt, és csakis Robin megjelenésének, különcségének és furcsa idegen vadságának köszönhetik Mrs. Hamilton rájuk is kiterjedő vendégszeretetét. A Hamilton House-ba gazdag családok jártak, lordok, earlek, grófok, meg bárók. Bár elvétve voltak a társadalom alacsonyabb nemesei közül is képviseltetve. Mrs. Hamilton valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy az év nagy részében ők gombalevest esznek. S most, hogy a lány is ott lesz, nem is olyan nagy baj.

-         Csak nem egy lány miatt fiatalúr? – kérdezte John, kedves mosollyal.

-         Miből gondolja John? – sütötte le a szemét Fabian.

-         Mindenki volt fiatal, uram. Még én is – mosolygott szélesebben John. – Nekem megsúghatja, megtartom a titkot.

-         De igen, egy lány miatt – biccentett Fabian. – És jó lenne ha kivételesen a szüleim nem járatnának le. Illetve, apám – forgatta meg a szemét Fabian.

-         Majd meséljen, hogy találkozott-e a kisasszonnyal – susmogta John, mielőtt előresietett, hogy a hintót előkészítse nekik. Maria ezüstszürke dúsan rakott szoknyájában végre megjelent.  A villa előcsarnokában igazgatta még az utolsó simításokat szépen fésült haján. Az anyja mindig olyan gondos volt minden megjelenésénél. Elegáns, visszafogott. Kicsit kimért. Igazi londoni volt. Persze az anyja itt is nőtt fel. Ha csak ketten mennének minden olyan zökkenőmentes lenne. De az apja…kiszámíthatatlan volt. Istenem add, hogy ma ne legyen semmi botrány!

-         Robin gyere már, vacsoráról illetlenség késni! – csattant Maria türelmetlenül. Majd fiát kezdte vizsgálgatni. Láthatatlan szöszöket simított le Fabian tökéletes fekete zakójáról.

-         Anya… - topogott türelmetlenül Fabian. Zavarta az anyai gondoskodás ilyen fölösleges  rituáléja. Maria megpaskolta fia arcát.

-         Megborotválkoztál…jól van. Mh ez nagyon drága arcvíz Fabian – szimatolt a levegőbe Maria.

-         Azt hittem ezért hugyozok otthon gombalevest állandóan – húzta el a száját Fabian.

-         De Fabian kérlek! Ne légy közönséges! Itt ne! – intette meg a fiát Maria és felhúzta könyökig érő selyemkesztyűjét.

-         Mehetünk anyám? – toporzékolt az ajtóban Fabian.

-         Apád is jön, csak… kiborult.

-         Már megint min.

-         Nem tudtam ellenállni és küldtem… egy modellező készletet az unokámnak – harapott az ajkába Maria. – Tudod, az öt éves születésnapja most karácsonykor volt – Fabian csak biccentett. Ő is küldött unokaöccsének egy kis ajándékot. Fabian nyaranta sok időt töltött a kis családnál a tengerparton. Sétáltak négyesben az erdőben, persze tisztes távolságban Robintól. Maria felsóhajtott. – Apád persze kiakadt. Azóta sem tudja nekem megbocsátani, hogy kettőnk nevében küldtem ajándékot az unokánknak – préselte össze az ajkát Maria. – Sosem fog megbocsájtani Robin. Soha! Annyi lemondás… és Corinne…meg sem próbálta, hogy kitörjön. Hagyta, hogy…

-         Anya! Boldogok, ennél több pedig nem kell az életben.

-         Igen persze, csak tudod, apád, mást akart. Jobb életet. Vagyonosabb életet. Te ne csinálj butaságokat jó?

-         Helyemen van a szívem és az eszem is anyám – nyugtatta Fabian ahogy beültek a hintóba. Robin sebbel-lobbal csatlakozott hozzájuk és meglepően komor volt ma. Ez csak jó, legalább keveset beszél és nem hangoskodik sehol. Elfoglalja magát a haragjával egy sarokban. Na meg a whiskyvel. Hamiltonéknál mindig jó drága whiskyk vannak. Az leköti majd az apját egy darabig.

 

A társaság már gyülekezett. A zenészek francianégyes és keringődallamokat húztak.  Fabian átadta a sálját és a kabátját a szolgáknak és már idegesen körbenézett az egybegyűlteken. Megdobbant a szíve. Itt van. A lány égszínkék ruhában pompázott. Olyan magas és sudár volt. Az egész megjelenése légies és kecses. Aranyszínű haja a vállára omlott könnyű loknikban. Kék szeme hűvösen tapadt a vele beszélgető kopaszodó férfira.  Csúszásban volt a társaság. Látszott a ráérős beszélgetéseken.

- Hívj vacsorapartnert magadnak Fabian. Azt a kedves Rowel lányt, vagy azt a másikat a Neville lányok egyikét, igen inkább közülük kellene, de mindegy -  legyezte meg magát finom csipkelegyezőjével Maria, s azzal magára hagyta a fiát. Robinba karolva próbálta felügyelni a férjét a londoni társaságban.

- Rém unalmas nélküled a társaság – fogott vele kezet James Prescott.

- Üdv. Farkaséhes vagyok. Remélem Hamiltonéknál nem csak tengeri cuccok lesznek, mert éhen pusztulok – felelte Fabian, de szemét le sem vette a lányról.

- Már megint őt bámulod – állapította meg James.

- Mit gondolsz észrevett már valaha is?!

- Több mint egy éve úgy fixírozod, mint a transzba esettek Jézust – vett el egy pohár italt a tálcáról James. Fabian csak idegesen nemet intett a kezével, hogy elhessegesse a felszolgáló személyt.

- Tehát?

- Persze, hogy feltűnt neki, hogy nézed. Szereznem kell még vacsorapartnert, igyekezz te is vagy csak a kövérek és csúnyák maradnak – szólt rá James. Fabian egyetlen barátja a londoni társaságban James volt. Aki minden titkát tudta. Nem volt hasonlatos az unokatestvérekhez. De a londoni élethez tökéletesebbet elképzelni sem lehetett.  A kopaszodó szalonnatokás férfi ellépett a lány elől. Fabian kihasználta a pillanatnyi szünetet és a lányhoz lépett.

- Felkérhetem a kisasszonyt, hogy legyen ma estére a vacsorapartnerem? – kérdezte Fabian nyugodtan.

- Nem is ismerem magát – húzta fel az orrát a lány és kissé elfordulva meglegyezte magát.

- Ezen könnyen változtathatunk. Fabian de Noir szolgálatára hölgyem – hajtotta meg magát játékosan Fabian.

- Nem mutatkozhat csak így be nekem. Nem illik, még ezt sem tudja?

- De tudom, de mindjárt kezdődik a vacsora. Ki lenne megfelelő a kisasszonynak, hogy bemutasson kegyednek? – kérdezett rá Fabian érdeklődve.

- Ebből a társaságból? Talán Mr. Lloyd lenne a legalkalmasabb, ha bemutatna minket.

- Mr. Lloyd. Melyik az az úriember? – fordult körbe Fabian.

- Ott az oldalsó ablaknál áll, ami a teraszra néz – Fabian megkereste tekintetével a férfit. Őszes hajú férfi volt, alacsony, békés arcú, finom angolos mosollyal az arcán. Mr. Lloyd valószínűleg az angol udvariasság mintaképe.

- Akkor ezt vegye elintézettnek kisasszony!

- De hát nem is ismeri az urat! – hűlt el a lány.

- Ezen a végzetes hibán, most rögtön változtathatunk, hogy bemutathasson minket egymásnak – mosolygott Fabian és elviharzott. Mr. Lloydnak őszintén elmondta mi a helyzet. És a kedves öregúr meglepően segítőkésznek mutatkozott. A lány kivörösödve legyezgette magát ,ahogy látta Fabian az idős Lloyd társaságában közeledik hozzá.

- Drága Anna! Engedje meg, hogy bemutassam e sokat ígérő fiatalembert: Fabian de Noirt. Uram, Anna Montgomery – mosolygott kettejükre jóságosan Mr. Lloyd.  Anna összepréselte az ajkát. Fabian így is tudta a lány mit gondol magában. Meg sem álmodta, hogy Fabian a nagy tiszteletű, Mr. Lloydhoz csak így odasétál egy vacsora előtt a Hamilton villa halljában és megkéri mutassa be egy lánynak, aki tetszik neki. De Fabian megtette.

- Örvendek – biccentett Anna, de Fabian elkapta a kezét és a szája elé erőszakolta egy kézcsókra.  Anna kirángatta szorításából a kezét és elfordult.

- Mr. Lloyd, köszönöm kedves közbenjárását, hogy bemutatott Anglia legelbűvölőbb rózsájának – fogott kezet az idős úrral, Mr. Lloyd megpaskolta Fabian vállát, s mosolytól egészen keskenyre húzott szemével kacsintott is egyet.

- Sok szerencsét fiam – hagyta magára a fiatalokat Mr. Lloyd.

- Sokat ígérő, Mr. De Noir… - fújtatott megemelt szemöldökkel, hűvösen Anna.

- Magának csak Fabian – nézte a lány finom arcát, puha ajkait Fabian.

- Nem gondolja, hogy valaha is hagyom, hogy engem csak Annának nevezzen! – kapta fel az orrát magasra Anna. – Sokat ígérő? – mérte végig Fabiant kétkedő pillantással, s megemelte a szoknyáját, egyértelmű jeleként, hogy távozni készül. Fabian már ismerte a nők ezen mozdulatait. A szoknyaemelés gyors távozást jelentett. Résen kell lennie. Megragadta Anna könyökét.

- Igenis, sokat ígérő, mert a feleségem lesz Anna! – suttogta a lánynak Fabian.

- Ne legyen nevetséges! Fél perce sincs, hogy bemutattak minket egymásnak – próbálta kiszabadítani feltűnés nélkül a könyökét Anna.

- Az nem számít Anna! Egy éve mindent megteszek, hogy a közelébe kerüljek, engedje meg, hogy udvaroljak magának!

- Nekem vőlegényem van! – csattant Anna s végre kirántotta a karját Fabian szorításából.

- Tudom. De boldog is?

- Örültem a szerencsének! – viharzott el Anna égkék  színű ruhájának suhogásával.

- Én nemkülönben – mormolta utána Fabian.