Éjszaka a parkban

Fabian szótlanul tette meg az utat szüleivel a hintóban. Robin rosszkedvű volt. Maria azonban aggódón figyelte a fiát.

-         Rosszul vagy Fabian? Olyan sápadt vagy! Mi bajod kisfiam? – Maria fia homlokára szorította a tenyerét.

-         Lázad van? Hívjunk orvost? Nem ez az első eset, hogy a Hamilton House-ból így jössz haza, de most komolyan aggódom. Inkább többet nem megyünk hozzájuk – simítgatta fia sápadt arcát Maria.

-         Kérlek anya, szeretnék, most egy kicsit egyedül lenni – hunyta le a szemét Fabian.

-         Jól van, jól. De ha beszélni szeretnél valakivel…én itt vagyok – mosolygott rá bátorítón az anyja. Ó anya ha tudnád! – Fabian szinte vakon lépkedett fel a lépcsőn. Huszonnégy óra. Olyan kevés az idő már hátra. Már nincs is annyi. Talán huszonkét órája maradt még az életéből. Anna Montgomery ért-e ennyit? Úgy látszik, mégiscsak csalódást kell okoznia a szüleinek. S különösen apjának. Nem volt okosabb, nem volt bölcsebb mint a húga. Corinne hibáját követi el ő is. Mindent felülír a szerelem. Itt a bökkenő. Csak most értette meg miről beszéltek akkoriban Corinne és Armand. Hogy nem számít semmi. Hogy csak az számít, hogy szeressék egymást. De hát Anna még csak nem is viszonozza az érzéseit! S ő hamarosan ilyen értelmetlenül meghal ezért a lányért? Fabian tudta, hogy az emeleti szalon zárt szekrényében ott van apja vadászpisztolya, mindig magával hozta, mintha vadakra akarna lőni Londonban is. Pedig Londonban az egyik legnagyobb vad éppen Anna Montgomery, akire Fabian próbált lőni érzelmi labdacsokkal. De az mit sem ért a kőszívű Annának. Hogy miért nincs ilyenkor egy unokatestvér sem a közelben? Egyetlen egy sem, akinek kiönthetné a szívét, s miért nincs itt Corinne, akivel mindig mindent meg lehetett beszélni az éjszaka leple alatt. De nem, Corinne holnap korán kel, kávét főz Armandnak, s reggelit a gyereknek. Szerette volna magához ölelni őket még egyszer utoljára. A testvérét, az unokaöccseit és bátyjait, az anyját, az apját, és végül Annát. De az utolsó órák magányosan fognak telni, az éjszaka leple alatt. Elmegy és csendben hal meg. Hogy ne tudja senki, ne lássa senki. Búcsúleveleket kellene írni, de az is annyi idő. S mit is írhatna? Sajnálom, hogy csalódást okoztam? Szeretlek titeket. Jobb lenne minél hamarabb túlesni ezen az egészen. Még akkor is ha remeg az egész teste a halálfélelemtől. Fiatalon azt gondolná az ember, hogy nincs mit aggodalmaskodni a halálon. Az olyan távoli dolog, valamikor, amikor már öreg lesz, amikor már úgyis minden mindegy, amikor már jól esik megpihenni, akkor majd jöhet valami halálféle. De nem most. Nem a halál sosem jó. Megszűnni és nem létezni többé. Ki állítja hogy ez jó? Fel sem lehet fogni. Igen, most rögtön igyekezni kell, nem túlgondolkodni a dolgot, mert a végén még nem lesz bátorsága. Márpedig a gyávaság még rosszabb. Anna szemében is, önmagával szemben is. Ezt kívánja a férfibecsület. Meg kell tennie. Fabian egy erős ütéssel szétverte a pisztolytartó szekrényt, s kiemelte a súlyos fegyvert. A nadrágja korcába süllyesztette és az éjszaka csendjében köpenyét magára terítve kibotorkált a hideg téli éjszakába. Bolyongott London utcáin. Hova is mehetne. Hova is menne? Egy de Noir hol szeretne meghalni? Hát hol máshol, ha nem a fák között? A fenyvesekbe vágyott. Jobban mint valaha az életben. Vissza az erdőbe, a fák közé, igen, a föld friss szagát érezve, a párát ,a nedvességet. Az erdőt akarta érezni maga körül. A lába ösztönösen vitte a parkba. Ott volt, háttérben a pavilon, ahol az a vonósnégyes játszott tavasszal, mielőtt leutaztak tavaly vissza Holdföldére. Ahol kint volt Anna is  napernyővel, ült a teapavilon szélénél a fehér kerti székek egyikén. Ahol tekintete megakadt egyetlen pillanatra Fabianon, aki a fák árnyékában a fatörzsnek dőlve nézte a hangversenyt a parkban. Rézfúvósok voltak. Ragyogott a fényük a napfényben. Anna is azért kapta el a szemét, mert egy pillanatra elvakította a fény. S akkor találkozott a tekintete Fabiannal, aki az árnyékban állt. Fabian topogott a hóban. Nézte a legmegfelelőbb helyet. Ha az agyveleje szétloccsan az jókora vörös foltot hagy majd itt a hóban. Nem lesz túl szép látvány.

-         Ne tegye! – hallatszott egy tiszta szoprán hang a hideg éjszakában. Anna loholt a hóban, még mindig az estélyiruhája volt rajta, éjkék köpenyben didergett. Lila volt a szája annyira fázott. A nők estélyi ruhái nem téli sétálásokra voltak tervezve.

-         Nincs választásom Anna! A fekete követ húztam. Meg kell tennem. Menjen innen! – mormolta Fabian.

-         Kihívtam a csendőrséget – a park szélénél állnak és minket néznek – mondta komolyan Anna. – Át fogják motozni. Mi van magánál? Gondolom pisztoly – suttogta Anna sötétkék tekintettel. – Adja át, ide az erszényembe!

-         Miért teszi ezt? Mit számít magának, hogy élek-e vagy sem? – kérdezte fásultan Fabian.

-         Sokat. Mert ha meghal, akkor én okoztam a halálát. S én senki emberfiának nem kívánom a halálát. William párbajkihívása nem is volt szabályos. Két tanúnak kellett volna jelen lennie. Így nem is kell komolyan vennie. Kérem a pisztolyát! – tolta közelebb az erszényt Anna.

-         Nem az enyém, az apámé, vissza kell szolgáltatnia.

-         Visszakapja, csak hagyjuk el a parkot – sürgette Anna. Majd egyszerűen megragadta Fabian kezét és kicsavarta belőle a pisztolyt, s az erszényébe rejtette.

-         Kérem, együtt kell működnie velem – karolt bele a férfiba erőszakosan Anna, s megindult vele a parkból kifelé. Anna sugárzó mosollyal ért a lámpások fényébe.

-         Bocsássanak meg uraim, attól tartok tévesen riasztottam magukat az éjszaka közepén. Megrémültem, hogy egy kedves ismerősöm meggondolatlanságra készül, de valójában csak szerelmet akart nekem vallani. S így csalt ide – lebegtette meg festett szempilláit Anna.

-         Bizonyos benne hölgyem? – a csendőrök végigtapogatták Fabiant.

-         Ha zaklatja az úr, bevisszük az őrsre és elbeszélgetünk vele egy kicsit.

-         Semmi szükség rá, az úr régi ismerősöm, és megígérte, hogy hazakísér. Igaz, Fabian?! – nyomta meg a szót erőteljesen Anna.

-         Ahogy a kisasszony mondja – biccentett beleegyezően Fabian.

-         Akkor minden rendben? Biztonságos hazautat kisasszony, uram!  - csapta össze a sarkát a csendőr.

-         Nyugodalmas jó éjszakát uraim! – mosolygott rájuk Anna melegen és máris megszaporázta a lépteit. Ahogy befordultak a sarkon Anna a kerítésnek támasztotta a hátát és lehunyt szemmel mélyeket lélegzett.

-         Anna! – szólt halkan Fabian.

-         Ne mondjon semmit! Halálra rémültem. Rémültem attól, hogy nem találom meg, hogy későn érkezem meg, hogy a halála örökre az én lelkemen száradna. Az istenért miért tette ezt velem? Miért? Én csak nyugodtan és békésen akarok élni, tisztességesen, távol minden bonyodalomtól, amióta a közelemben van mindent felforgat. Magyarázkodnom kell egyfolytában, olyan helyzetekben találom magam mint még soha és egyiktől sem érzem jól magam! Ígérje meg, hogy soha nem párbajozik soha többet! S nem veszélyezteti magát ígérje meg nekem! – markolta meg Fabian köpenyét reszkető kézzel, kitágult szemekkel, sápadt arccal.

-         Ha ez a kívánsága Anna, akkor meg is esküszöm rá!

-         Jó, esküdjék! Igen az jobb. Istenre esküdjön!

-         Istenre esküszöm Anna, amit kíván azt teljesítem, ígérem! – lebbent meg fáradtan Fabian tekintete.

-         Ez az éjszaka maga a rémálom, és még párnát se láttam ma éjszaka – dőlt vissza a kerítésnek kimerülten Anna. – Figyelmeztettem, ne kezdjen Williammel, veszélyes férfi.

-         Maga is kezdett vele – jegyezte meg rosszkedvűen Fabian.

-         Az más, az egészen más – ingatta magát törzsből Anna.

-         Honnan tudta, hogy hol talál meg? – kérdezte Fabian hirtelen.

-         Honnan? Hát láttam, hogy többször is megfordult ebben a parkban. Aztán eszembe jutott a koncert a pavilonnál – gondolkodott el Anna.

-         Nem is olyan reménytelen a mi kettőnk dolga – jegyezte meg félmosollyal Fabian.

-         Olyan nem is volt és soha nem is lesz, hogy kettőnk Fabian.

-         Szeretem, ahogy kiejti a nevem – rekedt el Fabian hangja.

-         Kérem, ne beszéljen így velem.

-         Ha nem beszélek, akkor csókolnám, azt szabad? – kérdezte merészen Fabian. Anna levegő után kapott és hátrálni kezdett. A kovácsoltvas kerítésnek ütközött.

-         Ma már egyszer kihívta maga ellen a sorsot, mindig ilyen veszélyesen él? – suttogta Anna, ahogy Fabian közeledett hozzá a hóban.

-         Maga mellett lehetne máshogy élnem? – kérdezte rekedten Fabian.

-         Felejtsen el. Váljunk el úgy mint kedves ismerősök, s haladjunk tovább az utunkon – szívta a fogai közt a hideg téli levegőt Anna.

-         Nem tehetem. Nem tudom Anna. Képtelen vagyok rá. Mert szeretem, szeretem a gyönyörű hullámos borostyán-szőke haját – Fabian megérintette a lány haját, amin egy hópihe lebegett. – Szeretem a bőre tökéletes simaságát – érintette meg a lány arcát. – A száját is szeretem, nagyon szeretem – mormolta rá Fabian, s lehajolt a lány ajkaira. Anna reszketett. Fázott, csak a téli köpeny volt rajta, Fabian magához szorította, hogy átadja a lány testének azt a tüzet, ami őt hevíti, már hónapok óta.  Hullott a fejükre a téli hó apró permete, a londoni világítás fényében álltak, körülöttük az éjszakai London álmos csendje, s együtt dideregtek a kerítés tövében. Hideg volt a lány ajka, a fogai is, csak lágy nedves kis nyelve volt langyos, kedvesen meleg, hívogatóan édes. Szédült a hóesésben, mintha nem is lefelé hullanának a pelyhek, hanem körbe-körbe keringőznének egymással a légben, forognának és táncolnának, ahogy a gyomruk táncolt le és fel a csók alatt. Anna viszonozta a csókot, nem vadul, nem erőszakosan, csak félénken, bizonytalanul. De viszonozta. Istenem! Fabian megemelte a fejét és futó mosollyal nézte a lány égkék tekintetét.

-         Gondolom nem én csókoltam meg először – mosolygott Fabian.

-         Valóban nem – felelte lesütött szemmel Anna.

-         S mi az értékítélete? – emelte meg a szemöldökét érdeklődőn Fabian.

-         Maga provokatív és szemtelen – vágta rá Anna és ellökte magát a kerítéstől. Sietve indult meg a Montgomery ház felé.

-         Várjon hazakísérem! – sietett utána Fabian s felvette a lány sietős lépésének ritmusát.

-         Inkább ne, nem tesz jót az idegrendszeremnek, ha a közelemben van. Felborítja a békémet – jelentette ki rosszkedvűen Anna.

-         Rendben. Egyetlen kérdésem van magához Anna. Ha őszintén felel, ígérem nem zaklatom…több kérdéssel – jelentette ki Fabian.

-         Legyen. Egy kérdés, megkapja a válaszát és végre mindketten ágyba kerülhetünk ma éjszaka – torpant meg a hóban Anna és várakozásteljesen Fabianra nézett.

-         William vagy bárki más, volt már velük együtt…érti? Úgy! – mérte végig a nőt elsötétül tekintettel Fabian.

-         Tessék? – ráncolta össze a homlokát Anna.

-         William már évek óta a jegyese. Lefeküdt vele? – kérdezett rá nyíltan Fabian.

-         Hogy…hogy mer ilyesmit kérdezni tőlem? – hápogott Anna.

-         Azt mondta válaszol! – emlékeztette Fabian türelmetlenül. Anna zavartan kapta fel a szoknyáját.

-         A kérdése indiszkrét! – sziszegte Anna.

-         Maga meg szépen átejtett. Azt mondta válaszolni fog! – szidta meg Fabian.

-         Ha ennyire képtelen aludni a válaszom nélkül akkor tessék: az a véleményem, hogy a defloreálás egy férj feladata. Én pedig nem vagyok férjnél. Elégedett a válaszommal? Akkor jó éjszakát! – vágta Fabianhoz dühödten a választ Anna és felkapva a szoknyáját nekiiramodott.

-         Anna! Tudja… magam is így gondolom… - kiáltotta a lány után Fabian. Anna megtorpant a fiú hangjára és visszafordult a hóban.

-         Egyébként…miért volt olyan fontos…éppen ezt tudnia? – nézett rá értetlenül Anna. Fabian a kabátja zsebébe tette a kezét és elmosolyodott.

-         Tudja Anna, sosem vennék el olyan nőt, aki már nem szűz – mondta ki nyíltan Fabian, és biccentett, s hátat fordítva megindult a de Noir villa felé. Anna tett néhány lépést utána.

-         S miért?! – kiáltotta a hátának Anna.

-         Családi okok! – kiáltotta távozóban Fabian. – Aludjon jól Anna! Viszlát!