A zafírköves ékszer

Egy hétre rá viszonozták a meghívást. Robin vonakodott eleget tenni Maria vágyának és kérésének, hogy a hétvégén náluk legyen az összejövetel, sőt, hogy egyáltalában meghívják Lionelt és feleségét. Igaz, Lionellel minden hétvégén találkoztak. Eddig. De most új helyzet állt fenn. Lionelhez visszatért a felesége. Robin kedvetlenül morzsolgatta a dióféléket az aranyozott tálból. Rosszkedvén semmi sem tudott úrrá lenni egész héten. Hűvös lett. Amióta Charlotte hazatért az esőt is magával hozta Londonból, vagy ki tudja honnan. Szakadt az eső. Hideg volt. Robin a kandalló előtt szétterülő kutyát bökdöste a cipője orrával. Shadow jóleső morgást hallatott a gazdája dörzsölésére.  Robin sötét tekintettel bámult a kandallóba. Begyújtott a héten és most is a pattogó tűz előtt melegedett szétterülve királyi karosszékében, ölében egy tál válogatott dióval.

-          Egész héten rosszkedvű volt – suttogta Maria elvéve a vendégek kabátját.

-          Talán beteg az öcskös? – seperte le a nadrágszáráról a vizet Lionel.

-          Szólni sem lehet hozzá, én nem is erőltettem. Gyertek, Francios remek vacsorát állított össze. A specialitása a gombakrémleves. Itt szedi az erdőben a hozzávalókat és mennyei íze van – terelgette a vendégeket az étkezőszalonba Maria.

-          Maria, igazi háziasszony vált belőled! Gyönyörű lett a vadászkastély! – ámuldozott Charlotte, a meleg tapétaszíneket és a faburkolást követve, a finom sötétre lakkozott anyag tökéletesre volt csiszolva, a falak mentén körbe mindenütt agancsok függtek feléjük. a vadászház meleg volt és otthonos, puha szőnyeggel, meleg fahatással és mégis nemes egyszerűséggel.

-          Szinte mindet Robin lőtte – rázta a fejét Maria nemtetszően a preparált állatfejeket nézve. Francios öblös kerámiában hozta a levest, és már az első falat levest kanalazták, amikor Robin diómorzsákkal az ingén lezökkent Maria mellé az étkezőasztalhoz.

-          Kenyér is van? – mordult Robin.

-          Az asztal közepén a kosárban Robin – rázta a fejét Maria. – Igazán megborotválkozhattál volna!

-          Miért templomba megyünk? – vette el a kenyereskosarat Robin és nekiállt a gombakrémlevest tunkolni a tányérjából csak úgy csipegetve a kenyeret az ujjaival.

-          Kanál is van! – figyelmeztette Maria. Robin csak egy sötét villanást küldött felé. Maria felvetve a fejét elnézett felőle, és egy kósza hullámos vörös fürtöt simított a füle mögé.

-          Rosszkor jöttünk? – kérdezte Lionel Charlotte-ra pislantva.

-          Dehogy! Robin egész héten elviselhetetlen – legyintett Maria. – ne is foglalkozzatok vele, mintha itt sem lenne – Maria nyugodtan kanalazta tovább a levesét.

-          Veszekedtetek? – feszengett Lionel továbbra is.

-          Jaj dehogy! – nevetett Maria. – De ne rólunk beszélgessünk, veletek mi újság! Megszoktad a fenyveseket Charlotte? Újra itt? Távol minden civilizációtól? - beszélt Maria fürkésző szürke szemekkel.

-          Holdfölde nem lépte túl a maga árnyékát. Még mindig minden változatlan. Néhány év ide vagy oda. Itt észre sem venni – kortyolt a vörösborból Charlotte. A pohár felett találkozott a tekintete Robin pillantásával. Charlotte sietve elnézett, s a tányérja fölé hajolt.

-          Milyen a divat a városban most Charlotte? – érdeklődött Maria.

-          Nem tudom – mosolygott Charlotte nyugodtan.

-          Nem városban laktál.

-          Nem – felelte szűkszavúan Charlotte.

-          Nem akarsz beszélni erről a két évről? – érdeklődött Maria.

-          Maria észrevehetted volna már egy héttel ezelőtt is, hogy nem akar erről beszélni – szólalt meg rekedten az asztal végében Robin.

-          Valóban – erősítette meg Robin állítását Charlotte. – Erről az időszakról még Lionelnek sem beszélek Maria, bocsáss meg – Charlotte az ajkához érintette a szalvétát és hűvösen felemelkedett az asztal mellől és elhagyta az étkezőt.

-          Tapintatlan voltam – harapott a szája szélére Maria. – Csak… titeket tényleg nem érdekel hol volt és mit csinált? Talán megcsalt Lionel! Gondoltál már erre? – suttogta Maria felháborodottan.

-          Ó Maria, te és az értékkonzervatívizmusod – grimaszolt Robin, s ő is felemelkedett a székéből.

-          Igenis, ez azért mégiscsak  magyarázatot igényel! Mit csinált két évig távol a fenyvesektől? – nézett a férje után Maria.

-          Ha vallatóra fognám azzal csak újra elüldözném – rázta a fejét Lionel. A beszélgetésük foszlányai egyre halkultak, ahogy Robin átvágott a nagyszalonba. Charlotte a kandalló előtt állt Shadow mellett. A tűz fényjátékot játszott a zafír fülbevalókon.

-          Nincs más ékszered, csak ez? – kérdezett rá Robin s a hangjában fájdalom és feszültség keveredett. Charlotte oda kapta a fejét.  Robin lazán a szalonajtónak dőlve keresztbe tett kézzel állt.

-          Természetesen van más ékszerem is – érintette meg a fülbevalóját Charlotte.

-          Akkor miért… miért ezt? Élvezed, hogy kínzol? – kérdezte rekedtes hangon Robin.

-          Ne haragudj, nem tudtam, hogy kellemetlen számodra a látványa.

-          Nem kellemetlen csak… nem tudom mire vélni. Hogy… használod. Hogy mindig ez van rajtad – Robin lassan ellökte magát az ajtótól és közeledni kezdett.

-          Csak egy emlék – simogatta meg ujjbegyeivel az ékszert Charlotte.

-          Emlék? S mégis, téged mire emlékeztet? – ért elé Robin.

-          Hogy soha ne feledkezzek el…

-          Valamiről?

-          Valakiről – sütötte le a szemét Charlotte hogy leplezze a szemébe kiülő fényeket és érzelmeket.

-          Egy meg sem született gyerekről? – kérdezte kíméletlenül Robin.

-          Hümmm – Charlotte kikerülve a kérdést, a tálból egy diószemet csúsztatott a szájába és a fogai közt ropogtatni kezdte. Nem válaszolt Robin kérdésére. Robin szemmel követte Charlotte szájának a mozgását. – Ez még tőled is gonosz volt Robin.

-          Megmondjam engem mire emlékeztet ez a zafírfülbevaló? Arra, hogy majdnem Lady de Noirrá tettelek. Az én asszonyommá Charlotte, az enyémmé – keményedett meg Robin hangja, s egy lökéssel és egy lépéssel sarokba szorította Charlotte-ot. Robin csípője a falhoz szegezte. Charlotte érezte a csípőjének nyomódó kemény csípőcsontot, Robin nyakában a megannyi toll hosszabbjai a vállát súrolták.

-          Fel voltam készülve arra, hogy ha visszatérek a te zaklatásoddal is számolnom kell – préselte össze az ajkait Charlotte.

-          Ugyan Charlotte. Azért mi ketten együtt, nem voltunk annyira rosszak. Ráadásul ott ülhetnénk fent a várban együtt. El tudnám viselni a megyei elsőséget veled közösen – Robin lehelete végigsimogatta Charlotte nyakszirtjét, ahogy mélyen a nő fölé hajolt és belélegezte az illatát. – Sokkal jobban, mint azzal, aki lássuk be, jóval kevésbé alkalmas erre a szerepre. Valld be, hogy neked is eszedbe juttatom mindezt, a múltat, a lehetőségeket… nem véletlen hordod állandóan ezt a zafírt, amit én adtam neked. Nem a férjed, hanem én! – lehelte Charlotte fülébe, s ajkaival súrolta Charlotte fülének ívét, majd a füle mögötti apró területet, ahonnan a parfüm permete még intenzívebben áradt.

-          A férjem a szomszéd szobában van és bármikor sikíthatok érte Robin – felelte hűvösen Charlotte.

-          Te nem érzed ugyanezt Charlotte? – simította végig az ujjaival lágyan Charlotte karját. – Nem rezzensz meg, ahogy rád nézek? Ahogy megérintelek? Nem fut végig a vágy az ereidben? Ez a zafírkő provokál Charlotte. Arra bátorít, hogy újra megtegyem, amit már egyszer megtettem – lehelte Charlotte vállára Robin, ahogy szemével követte ujjainak le-fel simító mozgását Charlotte karján. Látta ahogy az apró pihék Charlotte karján az égnek merednek, ahogy megborzong a szinte leheletnyi érintéstől.

-          Robin! Kérlek! Fontos nekem ez az ékszer! hogy emlékezetembe vésse, amiről nem szabad elfeledkeznem, még akkor sem, ha itt a fenyvesekben olyan könnyű is lenne megfeledkeznem róla. Kérlek ne nehezítsd ezt meg nekem! – nyomatékosította Charlotte.

-          Kívánlak! Még mindig… ugyanúgy! Kívánlak Charlotte! – zihálta Robin megrészegülve, s nedves ajkaival súrolta Charlotte vörösre rúzsozott ajkait. Charlotte tenyere élesen csattant Robin arcán, s félrelökve ellépett a szorításból. Charlotte az előtérbe rohant, és a fehér medve előtt lélegzett mélyeket. Egész teste remegett, ahogy Robin gyengéd érintése megremegtette az érzékeit. Pihegve próbálta lenyugtatni magát. Lionel az emeletről jött ráérősen Mariával beszélgetve.

-          Hol voltál már? – szólt rá Charlotte izgatottan.

-          A kártyapakliért mentünk fel. Gondoltam játszunk egyet – pörgette a kártyákat az ujjai közt Lionel.

-          Akkor maradj mellettem – sietve Lionelhez lépett a lépcsőfokokon, és belekarolt.

-          Rendben szívem – mosolygott rá kedvesen Lionel, és puha csókot nyomott az asszony ajkaira.

Viszontlátás

„Charlotte hazajött. Holnap gyertek át vacsorára. Lionel”

Maria sikkantva olvasta el az üzenetet. S körbeugrálta a fehér medvét az előtérben.

-          Robin! Ezt olvasd! Nem, ne is olvasd! Máris mondom! Charlotte hazajött! Itt van ismét a Fenyvesekben, visszajött Holdföldére! Hallod?! Gyere már le! Hát nem nagyszerű hír? – kiáltozott túláradó lelkesedéssel. Maria kiáltásai hosszú másodpercekig válasz nélkül dermedtek a levegőbe. Robin egy pillanatra úgy érezte, a véráramlás megállt az ereiben. Az nem lehet! Robin úgy támolygott le az emeletről mint akit fejbekólintottak.

-          Micsoda?! Nem létezik! – kapta ki Maria kezéből a papírdarabot, s Maria még mindig körülötte forgott, csupa izgalom volt, csillogtak a szürke ezüst szemek, lobogott a vörös hullámos haj. Robin úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.  – Ez tréfa!

-          Nem tréfa, Lionel, ilyesmivel sosem tréfálna! – suhant el mellette Maria. – Máris előkeresem neki a legszebb hímzett terítőmet. Nekiajándékozom a visszatérése örömére. Te is nézhetnél neki valamit!

-          Eszem ágában sincs – morcolódott Robin. – Nem is érzem most jól magam. Lehet holnapra lebetegszem – követte bambán felesége lelkes suhanását a lépcsőfordulóban.

-          Robin! – kiáltott felháborodottan Maria. – Ezt nem teheted. Ez Lionelnek nagy nap és velünk szeretné megünnepelni.

-          Fáj a gyomrom! – szorította a tenyerét a hasára Robin. S ez így ment egészen másnap estéig. Robin a borotválkozó tükörbe nézve meredt maga elé. Képtelen lesz újra találkozni a nővel. Egyszerűen nem megy. De ha nem jelenik meg, az gyanús lenne. Ó Charlotte! Legalább felkészíthettél volna erre az egészre! Maria óaranyszín taftruhában suhogott, zizegett körülötte.  Izgatott volt, elegáns volt és egy aranyas fácántoll díszelgett a hajában.

-          Robin, kész vagy már? Meddig borotválkozol? Mi bajod van?

-          Mondtam, hogy pocsékul vagyok – morogta Robin.

-          Jó akkor nem megyünk, pedig ezt a fácántollat csakis miattad vettem fel. Látod, mindkettőnknek lesznek tollaink – simította meg Robin arcát,  a fácántollat kiemelve a hajából. – Na gyere, jó lesz.

-          Charlotte? Ugyan, unalmas lesz, gondolom a legújabb divatról akar veled pletykálni. Mesél a nagyvilági városi élményeiről, vagy ki tudja miről – dörmögte Robin. A tücskök ciripelése kísérte őket. Lionel nyitott ajtót és csillogó szemmel invitálta befelé őket. Valóban régi emlékek szűrődtek a világítótoronyból. Sült gesztenye és pulyka illata. Charlotte akkor helyezte az étkezőasztalra a pulykát, ahogy beléptek. Akaratlanul is összevillant a tekintetük. Charlotte arca a sütésben pirult ennyire ki, vagy Robin látványától? A kék szemek mélye még sötétebb titkokat rejtett. De Charlotte szinte provokálni akarta. Az a zafírfülbevaló volt a fülében, amit azon a napon adott neki, ott az orvos rendelőjében. A de Noir ékszer. Kemény este lesz. Robin mélyen megszívta a tüdejét levegővel.

-          Ó Charlotte, annyira örülök neked! – szakította meg a néma párbeszédet Robin és Charlotte között a közbelépő Maria. – Nézd? Még mindig megvan – egy apró darabkára hajtogatott papírlapot vett elő Maria. – Igen, a leveled. Az utolsó, amit nekem írtál. Azóta is mindig magamnál tartom. Mert irányt mutattál. Mert Charlotte! Jaj annyi mindent köszönhetek neked!

-          Ó Maria ha tudnád, hogy mennyi mindent viszont nem köszönhetsz neki – grimaszolt rá Robin.

-          Látod, mióta elmentél ilyen lett. Elszemtelenedett, és gonoszkodik mindig – nevetett Maria, vörös hullámos haja lengedezett. Charlotte orcán csókolta Mariát, de közben hűvös kék szeme Robinon pihent.

-          Abban biztos voltam, hogy ha bármi változás történt, az Robinnak nem vált előnyére – Charlotte elhúzódott és tartózkodón lépett egyet Robin felé.

-          Örülök, hogy újra a de Noir birtokon vagy sógorasszony – lépett hozzá két öles lépéssel Robin, és meleg leheletével megmelengette Charlotte hűvös arccsontját. Lehelete bepárásította a zafírkövet Charlotte fülbevalóján.

-          Én nem különben – fordította félre a fejét Charlotte, s finoman hátrált egy lépést. Robin közelsége rá sem maradt hatástalan.

-          Látom gesztenyés pulyka lesz. Mint mindig Charlotte – állt meg a szék mellett Robin várakozón. Zavartan állták körül négyen a terített asztalt. Mind néztek valakit. Lionel Robint, Robin Charlotte-ot, Charlotte Mariát, Maria fácántolla peckesen suhogott a levegőben, ahogy fejét lassan körbehordozta a feszengő társaságon.

-          Foglaljatok helyet! – törte meg a csendet Lionel és az asztal felé mutatott, s egy éles késsel szelni kezdte a pulykát. Charlotte egyenes derékkal ült le a két férfi közt, Mariával szemközt. A jobbján Lionellel, a balján Robinnal Robin suroló tekintete Charlotte gondosan befűzött derekát követte.  Aranykarkötője koppant az asztalon, ahogy karját lassan a tányérja mellé helyezte, törzsből enyhén Lionel felé dőlve.

-          Merre jártál Charlotte? – kérdezett rá érdeklődve Maria. Robin torokköszörülve intőn pislantott a felesége felé.

-          Igen hosszú, belső lélekutazást tettem – mondta nyugodtan Charlotte, szemével lustán viszonozva Robin és Maria tekintetét. Maria érdeklődő, Robin kutató pillantással méregette.

-          Lélekutazás? Ez izgalmasan hangzik – hökkent meg Maria, s csodálkozó szürke szemei Charlotte-ról Lionelre tévedtek, aki lesütött szemmel csak a pulykaszeletelésnek szentelte figyelmét. Robin ingerülten Lionel szeletelő mozdulatait figyelte.

-          Az volt.

-          És mi lett az eredménye? – kíváncsiskodott tovább Maria.

-          Gazdagabb lettem általa – felelte ködösen Charlotte.

-          Melyik városban lehet Angliában lélekutazást tenni? – faggatódzott Maria.

-          Maria! Elég volt! – csattant rá Robin. Sötét tekintetével szinte keresztüldöfve feleségét.

-          Miért? – kapta felé harciasan fácántollas lángoló hajkoronáját Maria, s kissé felszegte állát.

-          Mert kínos helyzetbe hozod a háziasszonyt! – sziszegte rá Robin.

-          Ugyan Robin, mit tudsz te Charlotte érzelmeiről? Semmit! – fordult vissza a hűvös szőke hajú nő felé. – Engem érdekel, hogy hol járt! – makacskodott Maria.

-          Maria, semmi közöd hozzá. és ha nem viselkedsz akkor hazamegyünk – dobta vissza az asztalra az asztalkendőt Robin és felugrott ültéből, s végigdübörögve a folyosón kilépett a világítótoronyból.

-          Mitől lett ilyen ingerült? Utána menjek? – pislogott Maria a két másikra meghökkenve.

-          Hagyd, visszahozom - lépett suhogó szoknyával Charlotte és egy könnyű kendőt maga köré tekert. – Addig szedj mindenkinek Lionel! – A világítótorony előtt a partnál állt Robin. Hullámos hajába kapott a szél. Bőrkabátját hátralebbentette, ahogy nadrágja zsebébe dugott kézzel állt a tengert nézve. A kavicson lépéseket hallott. A szél női parfüm illatát hozta. Robin leeresztette a szemhéját és mélyen belélegezte a réges régen nem érzett intenzív női illatot. Ez az illat, felborzolta az érzékeit.

-          Visszajöttél – szólt Robin szemrehányón, hátra sem nézve. az illatából tudta, hogy ki közelített hozzá.

-          Felzaklattalak? – kérdezte Charlotte hetykén. De a hangja rekedtsége mélyebb mögöttes tartalmat sugallt.

-          Mondjuk úgy, eddig egyhangúbb volt az élet az erdőben – grimaszolt Robin, ahogy a nő felé fordult. – Miért jöttél vissza? – futó pillantása, Charlotte keresztbe tett karjára esett, s felette a dekoltázsban domborodó női halmokra. Charlotte aurája beburkolta, most, hogy a nő ilyen közel állt hozzá.

-          Tán zavarlak?

-          Igen! – csattant Robin. Mire Charlotte lágyan felkacagott.

-          Ezt úgy mondod, mintha hatással lennék rád.

-          Hatással vagy rám Charlotte – mondta szárazon Robin. De a tekintete fájdalomról tanúskodott.

-          De én nem akarok hatással lenni rád – túrta át laza hullámokba rendezett szőke haját Charlotte. Hófehér karján megcsillantak a drága Powell családi ékszerek, a mozdulattól erős parfümillat csapta meg Robint. Ketten álltak a tengerparton, karnyújtásnyira egymástól.

-          Ez nem a te akaratodon múlik – lehelte erőtlenül Robin.

-          Hanem a tiéden? – ejtette tisztán csengőn Charlotte, s Robin válla felett a tenger felé nézett.

-          Ezt a dolgot nem tudom irányítani – rázta a fejét bosszúsan Robin, s lehajtott fejjel néhány kavicsot bökdösött odébb a cipője orrával. – De… felbolygatott a hír, hogy visszatértél. Egyelőre nem tudom hogyan is viszonyuljak ehhez a helyzethez.

-          Segítek! Sehogy – mondta keményen Charlotte.

-          Én erre nem vagyok képes – Robin megemelve a fejét zavartalanul, lustán végigjártatta tekintetét Charlotte testén alulról fölfelé haladva. – Nem tudom kiverni a fejemből azokat a képeket.

-          Légy úrrá magadon!

-          Azon az asztalon csináltuk Charlotte! – zihálta Robin  a világítótorony felé mutatva. – Akármilyen részeg is voltam, emlékszem az érzésre, az illatodra, a bőrödre… - Robin idegesen a hajába túrva lihegett. Charlotte csípőre tett kézzel nézte. Robin szétnyílt ajkát ingerülten megnyalta, felületesen lihegett, és a szeme sötétje egyre feketedett.

-          Cseréltessem ki az asztalt? – érdeklődött fagyosan Charlotte.

-          Tudod, hogy nem erről van szó! – sziszegte Robin rezzenetlenül.

-          Akkor próbálj meg viselkedni! Nekem egész jól megy

-          Te jól bírod a tettetést, londoni vagy – préselte össze az ajkait Robin.

-          Vissza kell mennünk! – Robin keze a csuklójára fonódott, megakadályozva, hogy Charlotte ellépjen előle.

-          Hogy fogunk a szemükbe nézni? – súgta Robin az asszonyhoz lépve. Teste melege a tengerparti szélben is sütötte Charlotte fedetlen bőrét. Ahol hozzáért ujjai izzottak a nő csuklóján.

-          Azért jöttem vissza, mert kész vagyok tovább lépni a múlton. Próbálj meg te is így tenni – fejtette le Robin ujjait a csuklójáról Charlotte és a szoknyáját felkapva elindult vissza a világítótoronyba. Robin mély levegőket vett, lassan kifújta, majd követte az asszonyt.

-          Minden rendben – ült vissza széles mosollyal Charlotte az asztalhoz. – Lionel, remekül felszeletelted a pulykát!

-          Van benne rutinom, még ha ki is jöttem a gyakorlatból – biccentett Lionel és tekintetével Robint követte, aki aprólékosan hajtogatta a damasztkendőt a térdére.

Amit a Hold hoz, a Nap viszi el

Robin-Maria-Lionel és Charlotte de Noir, a történet folytatódik ;)

A csónak könnyedén ütődött a móló esőáztatta deszkáinak. Sötétkék bársonycipellők koppantak a hosszú fagerendákon. A kalapos asszony a közeli világítótoronyhoz sietett, de a toronynál senkit sem talált. Visszasétálva a halászfaluba a halászokat kérdezgette, akik csontos ujjaikkal irányt mutattak, egy széles tornácos ház felé. Az asszony belépett a fogadóba. Felvetett fejjel tekintett körbe a pultnál barnasört kortyolgató férfiakon, és elbűvölő mosollyal biccentett.

-          Jó estét uraim! Lionel de Noirt keresem – mondta határozott hangon, és  a hajtűket kezdte kihúzni a kalapjából.

-          S ki keresi, ha kérdezné? – nézett fel rá a csapos a pult mögül.

-          A felesége! – lépett hozzá meleg mosollyal Charlotte. – Töltsön egy korsó sört nekem is – tette le az aranypénzt az asztalra kesztyűs ujjaival Charlotte. A sarokból széknyikorgás hallatszott. Charlotte a régi feliratokat és címkéket nézegetet a pultos feje felett mosolyogva. Várta, mikor szólítja meg a férfi.

-          Charlotte! Tényleg te vagy az? – súgta egy rekedtes férfihang. Charlotte mindenttudó mosollyal megfordult és a férfi szemébe nézett, pajkos eleven pillantással. – Visszajöttél, édes istenem, te tényleg hazajöttél – hebegte Lionel kutató tekintettel figyelve felesége arcvonásait.

-          Miért mit hittél, hogy mostantól kedvedre járhatsz bordélyházról bordélyházra, és literszám ihatod a pezsgőt, nélkülem? – billentette félre a fejét Charlotte kihívóan. Lionel elkapta az asszony derekát és magához rántotta.

-          Gyere ide te asszony! Mert most elfenekellek! – mormolta Charlotte ajkaira Lionel mosolyogva. Charlotte átkarolta a nyakát és… – Mindenki a vendégem egy körre! – kiáltotta Lionel és szorosan magához ölelte a nőt, ahogy ajkaival birtokba vette a száját. A fogadóban ujjongva nézte meg mindenki a szép idegen asszonyt, aki szőke hajával, elegáns ruhájában egyszerre még nagyobb feltűnést keltett a fogadó szerény körülményei közt. Egy de Noir feleség. Nem is kétséges, látszik az, még a lába nyomán is. Mindenki koccintott velük a hazatérő asszony egészségére. – Menjünk vissza a toronyba! – vette ki felesége kezéből a korsót Lionel és kézenfogva magával vonta a világítótorony felé.

Gyertyafény mellett feküdtek a közös hitvesi ágyban. Charlotte szőke haja most hullámos rendetlenségben terült szét a párnán.

-          Tengermorajlás, ezer éve nem hallottam…

-          Nem volt az ezer éve. Csak két éve, amióta elhagytál –korholta Lionel a feleségét nézve az ágyban. – Messze voltál?

-          Közel vagy távol, mit számít az – suttogta rekedten Charlotte, ahogy figyelte férje ujjainak érintését a bőrén.

-          Meghíztál tudod? Nem nagyon, csak itt, meg itt – simította végig a felesége csípőjét.

-          Mert egyfolytában süteményt ettem. Csak a desszerteket ismertem – nézett fel rejtélyesen Lionel sötét szemeibe Charlotte.

-          Na persze – mormolta Lionel, s ujját végighúzta egy-egy vékony fehér csíkon Charlotte bőrén. – Ezek nem voltak itt.

-          Így változik a női test – húzódott el Charlotte és egy fodros csipkeszegélyes köntössel takarta el magát. Szorosan megkötötte derekán a köntös övét, mely elrejtette így terhességi csíkjait a férfi elől.

-          Szebb lettél – jegyezte meg Lionel. – Olyan másabb. Érettebb. Persze régen is az voltál, de… de most nagyon felnőttél.

-          Hűha, dicsérő szavak a férjemtől? Nahát! – csavarta könnyű kontyba a haját Charlotte.

-          Azt hittem eldobtad a jegygyűrűnket, de még ma is hordod – figyelte felesége kecses ujjait Lionel.

-          Persze, hogy hordom. Nem szűntem meg a feleséged lenni, még akkor se, ha nem tartózkodtam veled egy megyében – felelte Charlotte.

-          Miért jöttél vissza? – kérdezett rá elkomolyodva Lionel. A tekintetük sötéten találkozott a fésülködőasztal tükrében.

-          Mit gondolsz, hiányzott a szex vagy mi? – nézett rá Charlotte felhúzott szemöldökkel.

-          Nem kellett volna egyenesen az ágyba rángatni téged, egyszerűen csak, rég láttalak, és megörültem neked. De mi az ok, a közvetlen ok, hogy egyszerre csak minden előzetes jelzés nélkül feltűntél, megjelentél az életemben? – ült fel az ágyban Lionel, s magára rántotta a nadrágját.

-          Emlékszel? Hogy mikor hagytam itt az erdőt? – kérdezte nyugodt hangon Charlotte.

-          Augusztus eleje volt, akárcsak most – felelte Lionel.

-          Pontosan – bólintott rá Charlotte. – Két évvel ezelőtt.

-          Igen úgy van. Két éve. Miért pont most?

-          Te is tudod jól. Nem az érzelgős hiányod, vagy egyéb butaságok. Indítványozzák a hazatérésemet. Hanem a legkomolyabb okok. Tárgyalás – mosolygott rá Charlotte.

-          Akkor még jó, hogy felhúztam a nadrágom – vigyorgott rá Lionel, csak lazán a vállára dobta az ingjét és kilépett a hálószobából. Charlotte mezítláb követte, le a konyháig, ahol bort töltöttek a régi kristálypoharakba. Charlotte ujjaival végigsimított a rég látott készleten.

-          Tehát újratárgyaljuk? – nézett rá a borospohara felett Lionel a feleségére.

-          Természetesen.

-          A házasságunkat.

-          Igen azt.

-          Hallgatlak – foglalt helyet Lionel a bársonyszékben.

-          Jövőhéten lejár a két év. Ezért mielőtt ez bekövetkezett volna, úgy éreztem, illendő megjelennem. Két év ágytól és asztaltól való elválás ugyanis automatikusan elválttá minősítene minket.

-          Tehát nem akarsz elválni tőlem?

-          Nem, ha te sem akarod. Ezért jöttem vissza, hogy megbeszéljük. Maradjak és ezzel továbbra is érvényes a házasságunk, vagy…

-          Visszajöttél Charlotte. A törvényileg szabályozott határidőn belül. Megosztottuk az ágyunkat, ha vacsorázol velem, akkor az asztalunkat is. A feleségem vagy és amíg jogot formálsz erre a posztra mellettem, addig az is maradsz – intette a feleségét az asztalhoz Lionel. – Sajt mindig van, tudod.

-          Igen, emlékszem – sóhajtott Charlotte hátradőlve a karosszékben és kényelmesen figyelte, ahogy Lionel az asztal közepére teszi a tömlő sajtot és szel mindkettejüknek belőle.

-          Holtomiglan, holtodiglan – kacsintott Charlotte-ra, ahogy átnyújtotta a sajtot és mindketten haraptak belőle. Leöblítették a sajtot a borral.

-          Szó nélkül visszafogadsz? Kérdések nélkül, harag nélkül? – emelte meg a szemöldökét kérdőn Charlotte.

-          Amit el akarsz mondani azt úgyis elmondod, amit nem, az úgysem tartozik rám – felelte komolyan Lionel.

-          Egy valamit szeretnék leszögezni, mert ez az egy dolog mindenképpen változott a házasságunkban – mondta ki Charlotte nehézkesen. Lionel megnyugtató csendben várta, hogy folytassa. – Az örökségemmel már nem rendelkezem – köszörülte a torkát zavartan Charlotte és félrenézett.

-          Charlotte, sosem a hozományodért, vagy az örökségedért vettelek el, tudod jól. Én téged vettelek el, nem a pénzedet. Azért megtartottál valamit?

-          Persze, főleg családi ékszereket, ezt-azt, emlékeket. De a pénz mint olyan… az már nem az enyém – mondta Charlotte megfejthetetlen, hűvös pillantással.

-          Valld be asszony, eljátszottad! Mindig is nagy szerencsejátékos voltál! – csapott az asztalra nevetve Lionel. – Akkor igyunk arra, hogy a feleségemmel egyenlő anyagi helyzetben vagyok! – kacsintott Lionel Charlotte-ra, s a poharát összekoccintotta a nő kezében tartott kristálypohárral.

-          Lionel, te kinevetsz engem! – kacagott fel Charlotte.

-          Én? Csak üdvözöllek a vesztesek közt – vigyorgott rá Lionel. – egyébként holnap találkozhatsz a legnagyobb vesztessel: áthívtam Robinékat vacsorára. És most már meg is írhatom nekik, hogy a specialitásod lesz: gesztenyés pulyka.

-          Ó ne, te gaz! Máris a rokonságoddal versz engem! Tudtam, hogy nem úszom meg – sóhajtotta Charlotte.

-          De nem ám!

A név örököse

Kevin Ezüstharmat hivatalába időpontra érkezett. A hűvös kis épületben sötét bútorok, és kitaposott szőnyeg terült végig. A bársonyhuzatú székbe a sétapálcájára támaszkodó nagyapja ereszkedett, és a finom Chanell kosztümbe öltözött anyja ült. Kevin a méretes íróasztalnál írta alá a papírokat. Az egyik lapra a régi nevét írta: Kevin Price. Az új lapokat pedig a névváltoztatás utáni lapok szerint írta alá. Kevin de Noir lett. Tizennyolc évet úgy élt le, hogy Kevin Price-nak hívták. S mostantól ez megváltozik. Minden aláírása innentől új családnévvel lesz jegyezve. De Noir lett. Ahogy a nagyapja, ahogy az apja is de Noir volt. Más gyerekek az apjuk után értelemszerűen kapják meg apjuk nevét. Az ő életében ez nem történt meg, nem is történhetett meg. Nem volt jelen egy apa, aki törvényes örökösének ismerhette volna el. Forest de Noir ezt a családnév kérdést nem tudta megoldani, mert nem élhette meg. Kevin nagykorúságát húzták meg végülis határvonalnak. Kevin már néhány éve eldöntötte, hogy felnőtt életének első momentuma ez lesz. Tizennyolcadik születésnapján benyújtotta a névváltoztatási kérvényét. Felveszi az apja nevét.

Csendesen léptek ki az irodaházból. Shannon a fiába karolt. Kevin megszorította anyja kezét, Fabian pedig nehézkesen fellépkedett a kocsira. Egymásra néztek, ahogy beültek az autóba. S csak futólag biccentettek. Pontosan tudták, hogy ezt követően hova is kell menniük.

A kaviccsal felszórt úton némán lépkedtek a háborús síremlék felé. Kevin tette le a csokrot az apja sírjára. Szótlanul álltak az elkerített kis területen. Nézték Forest de Noir vésett nevét a márványon. Forest képét, amin fiatalon mosolygott rájuk. A képen annyi idős volt, mint most a fia. Forest vonásai pedig felismerhetőek voltak fia arcán is. Kétségtelenül, de Noir volt. A gyerekkori képeken is észrevehető volt a hasonlóság Forest és Kevin között, de az idő előrehaladtával csak még jobban felismerhető volt Forest  Kevinben. Nemcsak külsőleg, de sok tekintetben belsőleg is.

Fabian megkönnyebbülten sóhajtott fel.  Jól döntött, amikor hitt annak a fiatal lánynak, aki a levelével kereste fel. Minden bizonytalanság és kétkedés eloszlott, évről évre, ahogy nőtt az unokája egyre inkább fellélegezhetett. Ő ismerte Forestet, s Kevinben felismerte a fiát is. Nem tévedett. Shannon pedig igazat mondott. Ez a gyerek Forest fia volt. De Noir volt. Az egész életműve nem volt hiába. A tizenkilenc éves Forest mégiscsak megtette azt, amit Fabian a leginkább elvárt a fiától. Az egyenesági vér fennmaradásának biztosítását. A De Noir vérvonal itt volt ebben a magas fiatal fiúban, Forest gyerekében: Kevin de Noirban