Viszontlátás

„Charlotte hazajött. Holnap gyertek át vacsorára. Lionel”

Maria sikkantva olvasta el az üzenetet. S körbeugrálta a fehér medvét az előtérben.

-          Robin! Ezt olvasd! Nem, ne is olvasd! Máris mondom! Charlotte hazajött! Itt van ismét a Fenyvesekben, visszajött Holdföldére! Hallod?! Gyere már le! Hát nem nagyszerű hír? – kiáltozott túláradó lelkesedéssel. Maria kiáltásai hosszú másodpercekig válasz nélkül dermedtek a levegőbe. Robin egy pillanatra úgy érezte, a véráramlás megállt az ereiben. Az nem lehet! Robin úgy támolygott le az emeletről mint akit fejbekólintottak.

-          Micsoda?! Nem létezik! – kapta ki Maria kezéből a papírdarabot, s Maria még mindig körülötte forgott, csupa izgalom volt, csillogtak a szürke ezüst szemek, lobogott a vörös hullámos haj. Robin úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.  – Ez tréfa!

-          Nem tréfa, Lionel, ilyesmivel sosem tréfálna! – suhant el mellette Maria. – Máris előkeresem neki a legszebb hímzett terítőmet. Nekiajándékozom a visszatérése örömére. Te is nézhetnél neki valamit!

-          Eszem ágában sincs – morcolódott Robin. – Nem is érzem most jól magam. Lehet holnapra lebetegszem – követte bambán felesége lelkes suhanását a lépcsőfordulóban.

-          Robin! – kiáltott felháborodottan Maria. – Ezt nem teheted. Ez Lionelnek nagy nap és velünk szeretné megünnepelni.

-          Fáj a gyomrom! – szorította a tenyerét a hasára Robin. S ez így ment egészen másnap estéig. Robin a borotválkozó tükörbe nézve meredt maga elé. Képtelen lesz újra találkozni a nővel. Egyszerűen nem megy. De ha nem jelenik meg, az gyanús lenne. Ó Charlotte! Legalább felkészíthettél volna erre az egészre! Maria óaranyszín taftruhában suhogott, zizegett körülötte.  Izgatott volt, elegáns volt és egy aranyas fácántoll díszelgett a hajában.

-          Robin, kész vagy már? Meddig borotválkozol? Mi bajod van?

-          Mondtam, hogy pocsékul vagyok – morogta Robin.

-          Jó akkor nem megyünk, pedig ezt a fácántollat csakis miattad vettem fel. Látod, mindkettőnknek lesznek tollaink – simította meg Robin arcát,  a fácántollat kiemelve a hajából. – Na gyere, jó lesz.

-          Charlotte? Ugyan, unalmas lesz, gondolom a legújabb divatról akar veled pletykálni. Mesél a nagyvilági városi élményeiről, vagy ki tudja miről – dörmögte Robin. A tücskök ciripelése kísérte őket. Lionel nyitott ajtót és csillogó szemmel invitálta befelé őket. Valóban régi emlékek szűrődtek a világítótoronyból. Sült gesztenye és pulyka illata. Charlotte akkor helyezte az étkezőasztalra a pulykát, ahogy beléptek. Akaratlanul is összevillant a tekintetük. Charlotte arca a sütésben pirult ennyire ki, vagy Robin látványától? A kék szemek mélye még sötétebb titkokat rejtett. De Charlotte szinte provokálni akarta. Az a zafírfülbevaló volt a fülében, amit azon a napon adott neki, ott az orvos rendelőjében. A de Noir ékszer. Kemény este lesz. Robin mélyen megszívta a tüdejét levegővel.

-          Ó Charlotte, annyira örülök neked! – szakította meg a néma párbeszédet Robin és Charlotte között a közbelépő Maria. – Nézd? Még mindig megvan – egy apró darabkára hajtogatott papírlapot vett elő Maria. – Igen, a leveled. Az utolsó, amit nekem írtál. Azóta is mindig magamnál tartom. Mert irányt mutattál. Mert Charlotte! Jaj annyi mindent köszönhetek neked!

-          Ó Maria ha tudnád, hogy mennyi mindent viszont nem köszönhetsz neki – grimaszolt rá Robin.

-          Látod, mióta elmentél ilyen lett. Elszemtelenedett, és gonoszkodik mindig – nevetett Maria, vörös hullámos haja lengedezett. Charlotte orcán csókolta Mariát, de közben hűvös kék szeme Robinon pihent.

-          Abban biztos voltam, hogy ha bármi változás történt, az Robinnak nem vált előnyére – Charlotte elhúzódott és tartózkodón lépett egyet Robin felé.

-          Örülök, hogy újra a de Noir birtokon vagy sógorasszony – lépett hozzá két öles lépéssel Robin, és meleg leheletével megmelengette Charlotte hűvös arccsontját. Lehelete bepárásította a zafírkövet Charlotte fülbevalóján.

-          Én nem különben – fordította félre a fejét Charlotte, s finoman hátrált egy lépést. Robin közelsége rá sem maradt hatástalan.

-          Látom gesztenyés pulyka lesz. Mint mindig Charlotte – állt meg a szék mellett Robin várakozón. Zavartan állták körül négyen a terített asztalt. Mind néztek valakit. Lionel Robint, Robin Charlotte-ot, Charlotte Mariát, Maria fácántolla peckesen suhogott a levegőben, ahogy fejét lassan körbehordozta a feszengő társaságon.

-          Foglaljatok helyet! – törte meg a csendet Lionel és az asztal felé mutatott, s egy éles késsel szelni kezdte a pulykát. Charlotte egyenes derékkal ült le a két férfi közt, Mariával szemközt. A jobbján Lionellel, a balján Robinnal Robin suroló tekintete Charlotte gondosan befűzött derekát követte.  Aranykarkötője koppant az asztalon, ahogy karját lassan a tányérja mellé helyezte, törzsből enyhén Lionel felé dőlve.

-          Merre jártál Charlotte? – kérdezett rá érdeklődve Maria. Robin torokköszörülve intőn pislantott a felesége felé.

-          Igen hosszú, belső lélekutazást tettem – mondta nyugodtan Charlotte, szemével lustán viszonozva Robin és Maria tekintetét. Maria érdeklődő, Robin kutató pillantással méregette.

-          Lélekutazás? Ez izgalmasan hangzik – hökkent meg Maria, s csodálkozó szürke szemei Charlotte-ról Lionelre tévedtek, aki lesütött szemmel csak a pulykaszeletelésnek szentelte figyelmét. Robin ingerülten Lionel szeletelő mozdulatait figyelte.

-          Az volt.

-          És mi lett az eredménye? – kíváncsiskodott tovább Maria.

-          Gazdagabb lettem általa – felelte ködösen Charlotte.

-          Melyik városban lehet Angliában lélekutazást tenni? – faggatódzott Maria.

-          Maria! Elég volt! – csattant rá Robin. Sötét tekintetével szinte keresztüldöfve feleségét.

-          Miért? – kapta felé harciasan fácántollas lángoló hajkoronáját Maria, s kissé felszegte állát.

-          Mert kínos helyzetbe hozod a háziasszonyt! – sziszegte rá Robin.

-          Ugyan Robin, mit tudsz te Charlotte érzelmeiről? Semmit! – fordult vissza a hűvös szőke hajú nő felé. – Engem érdekel, hogy hol járt! – makacskodott Maria.

-          Maria, semmi közöd hozzá. és ha nem viselkedsz akkor hazamegyünk – dobta vissza az asztalra az asztalkendőt Robin és felugrott ültéből, s végigdübörögve a folyosón kilépett a világítótoronyból.

-          Mitől lett ilyen ingerült? Utána menjek? – pislogott Maria a két másikra meghökkenve.

-          Hagyd, visszahozom - lépett suhogó szoknyával Charlotte és egy könnyű kendőt maga köré tekert. – Addig szedj mindenkinek Lionel! – A világítótorony előtt a partnál állt Robin. Hullámos hajába kapott a szél. Bőrkabátját hátralebbentette, ahogy nadrágja zsebébe dugott kézzel állt a tengert nézve. A kavicson lépéseket hallott. A szél női parfüm illatát hozta. Robin leeresztette a szemhéját és mélyen belélegezte a réges régen nem érzett intenzív női illatot. Ez az illat, felborzolta az érzékeit.

-          Visszajöttél – szólt Robin szemrehányón, hátra sem nézve. az illatából tudta, hogy ki közelített hozzá.

-          Felzaklattalak? – kérdezte Charlotte hetykén. De a hangja rekedtsége mélyebb mögöttes tartalmat sugallt.

-          Mondjuk úgy, eddig egyhangúbb volt az élet az erdőben – grimaszolt Robin, ahogy a nő felé fordult. – Miért jöttél vissza? – futó pillantása, Charlotte keresztbe tett karjára esett, s felette a dekoltázsban domborodó női halmokra. Charlotte aurája beburkolta, most, hogy a nő ilyen közel állt hozzá.

-          Tán zavarlak?

-          Igen! – csattant Robin. Mire Charlotte lágyan felkacagott.

-          Ezt úgy mondod, mintha hatással lennék rád.

-          Hatással vagy rám Charlotte – mondta szárazon Robin. De a tekintete fájdalomról tanúskodott.

-          De én nem akarok hatással lenni rád – túrta át laza hullámokba rendezett szőke haját Charlotte. Hófehér karján megcsillantak a drága Powell családi ékszerek, a mozdulattól erős parfümillat csapta meg Robint. Ketten álltak a tengerparton, karnyújtásnyira egymástól.

-          Ez nem a te akaratodon múlik – lehelte erőtlenül Robin.

-          Hanem a tiéden? – ejtette tisztán csengőn Charlotte, s Robin válla felett a tenger felé nézett.

-          Ezt a dolgot nem tudom irányítani – rázta a fejét bosszúsan Robin, s lehajtott fejjel néhány kavicsot bökdösött odébb a cipője orrával. – De… felbolygatott a hír, hogy visszatértél. Egyelőre nem tudom hogyan is viszonyuljak ehhez a helyzethez.

-          Segítek! Sehogy – mondta keményen Charlotte.

-          Én erre nem vagyok képes – Robin megemelve a fejét zavartalanul, lustán végigjártatta tekintetét Charlotte testén alulról fölfelé haladva. – Nem tudom kiverni a fejemből azokat a képeket.

-          Légy úrrá magadon!

-          Azon az asztalon csináltuk Charlotte! – zihálta Robin  a világítótorony felé mutatva. – Akármilyen részeg is voltam, emlékszem az érzésre, az illatodra, a bőrödre… - Robin idegesen a hajába túrva lihegett. Charlotte csípőre tett kézzel nézte. Robin szétnyílt ajkát ingerülten megnyalta, felületesen lihegett, és a szeme sötétje egyre feketedett.

-          Cseréltessem ki az asztalt? – érdeklődött fagyosan Charlotte.

-          Tudod, hogy nem erről van szó! – sziszegte Robin rezzenetlenül.

-          Akkor próbálj meg viselkedni! Nekem egész jól megy

-          Te jól bírod a tettetést, londoni vagy – préselte össze az ajkait Robin.

-          Vissza kell mennünk! – Robin keze a csuklójára fonódott, megakadályozva, hogy Charlotte ellépjen előle.

-          Hogy fogunk a szemükbe nézni? – súgta Robin az asszonyhoz lépve. Teste melege a tengerparti szélben is sütötte Charlotte fedetlen bőrét. Ahol hozzáért ujjai izzottak a nő csuklóján.

-          Azért jöttem vissza, mert kész vagyok tovább lépni a múlton. Próbálj meg te is így tenni – fejtette le Robin ujjait a csuklójáról Charlotte és a szoknyáját felkapva elindult vissza a világítótoronyba. Robin mély levegőket vett, lassan kifújta, majd követte az asszonyt.

-          Minden rendben – ült vissza széles mosollyal Charlotte az asztalhoz. – Lionel, remekül felszeletelted a pulykát!

-          Van benne rutinom, még ha ki is jöttem a gyakorlatból – biccentett Lionel és tekintetével Robint követte, aki aprólékosan hajtogatta a damasztkendőt a térdére.