A zafírköves ékszer

Egy hétre rá viszonozták a meghívást. Robin vonakodott eleget tenni Maria vágyának és kérésének, hogy a hétvégén náluk legyen az összejövetel, sőt, hogy egyáltalában meghívják Lionelt és feleségét. Igaz, Lionellel minden hétvégén találkoztak. Eddig. De most új helyzet állt fenn. Lionelhez visszatért a felesége. Robin kedvetlenül morzsolgatta a dióféléket az aranyozott tálból. Rosszkedvén semmi sem tudott úrrá lenni egész héten. Hűvös lett. Amióta Charlotte hazatért az esőt is magával hozta Londonból, vagy ki tudja honnan. Szakadt az eső. Hideg volt. Robin a kandalló előtt szétterülő kutyát bökdöste a cipője orrával. Shadow jóleső morgást hallatott a gazdája dörzsölésére.  Robin sötét tekintettel bámult a kandallóba. Begyújtott a héten és most is a pattogó tűz előtt melegedett szétterülve királyi karosszékében, ölében egy tál válogatott dióval.

-          Egész héten rosszkedvű volt – suttogta Maria elvéve a vendégek kabátját.

-          Talán beteg az öcskös? – seperte le a nadrágszáráról a vizet Lionel.

-          Szólni sem lehet hozzá, én nem is erőltettem. Gyertek, Francios remek vacsorát állított össze. A specialitása a gombakrémleves. Itt szedi az erdőben a hozzávalókat és mennyei íze van – terelgette a vendégeket az étkezőszalonba Maria.

-          Maria, igazi háziasszony vált belőled! Gyönyörű lett a vadászkastély! – ámuldozott Charlotte, a meleg tapétaszíneket és a faburkolást követve, a finom sötétre lakkozott anyag tökéletesre volt csiszolva, a falak mentén körbe mindenütt agancsok függtek feléjük. a vadászház meleg volt és otthonos, puha szőnyeggel, meleg fahatással és mégis nemes egyszerűséggel.

-          Szinte mindet Robin lőtte – rázta a fejét Maria nemtetszően a preparált állatfejeket nézve. Francios öblös kerámiában hozta a levest, és már az első falat levest kanalazták, amikor Robin diómorzsákkal az ingén lezökkent Maria mellé az étkezőasztalhoz.

-          Kenyér is van? – mordult Robin.

-          Az asztal közepén a kosárban Robin – rázta a fejét Maria. – Igazán megborotválkozhattál volna!

-          Miért templomba megyünk? – vette el a kenyereskosarat Robin és nekiállt a gombakrémlevest tunkolni a tányérjából csak úgy csipegetve a kenyeret az ujjaival.

-          Kanál is van! – figyelmeztette Maria. Robin csak egy sötét villanást küldött felé. Maria felvetve a fejét elnézett felőle, és egy kósza hullámos vörös fürtöt simított a füle mögé.

-          Rosszkor jöttünk? – kérdezte Lionel Charlotte-ra pislantva.

-          Dehogy! Robin egész héten elviselhetetlen – legyintett Maria. – ne is foglalkozzatok vele, mintha itt sem lenne – Maria nyugodtan kanalazta tovább a levesét.

-          Veszekedtetek? – feszengett Lionel továbbra is.

-          Jaj dehogy! – nevetett Maria. – De ne rólunk beszélgessünk, veletek mi újság! Megszoktad a fenyveseket Charlotte? Újra itt? Távol minden civilizációtól? - beszélt Maria fürkésző szürke szemekkel.

-          Holdfölde nem lépte túl a maga árnyékát. Még mindig minden változatlan. Néhány év ide vagy oda. Itt észre sem venni – kortyolt a vörösborból Charlotte. A pohár felett találkozott a tekintete Robin pillantásával. Charlotte sietve elnézett, s a tányérja fölé hajolt.

-          Milyen a divat a városban most Charlotte? – érdeklődött Maria.

-          Nem tudom – mosolygott Charlotte nyugodtan.

-          Nem városban laktál.

-          Nem – felelte szűkszavúan Charlotte.

-          Nem akarsz beszélni erről a két évről? – érdeklődött Maria.

-          Maria észrevehetted volna már egy héttel ezelőtt is, hogy nem akar erről beszélni – szólalt meg rekedten az asztal végében Robin.

-          Valóban – erősítette meg Robin állítását Charlotte. – Erről az időszakról még Lionelnek sem beszélek Maria, bocsáss meg – Charlotte az ajkához érintette a szalvétát és hűvösen felemelkedett az asztal mellől és elhagyta az étkezőt.

-          Tapintatlan voltam – harapott a szája szélére Maria. – Csak… titeket tényleg nem érdekel hol volt és mit csinált? Talán megcsalt Lionel! Gondoltál már erre? – suttogta Maria felháborodottan.

-          Ó Maria, te és az értékkonzervatívizmusod – grimaszolt Robin, s ő is felemelkedett a székéből.

-          Igenis, ez azért mégiscsak  magyarázatot igényel! Mit csinált két évig távol a fenyvesektől? – nézett a férje után Maria.

-          Ha vallatóra fognám azzal csak újra elüldözném – rázta a fejét Lionel. A beszélgetésük foszlányai egyre halkultak, ahogy Robin átvágott a nagyszalonba. Charlotte a kandalló előtt állt Shadow mellett. A tűz fényjátékot játszott a zafír fülbevalókon.

-          Nincs más ékszered, csak ez? – kérdezett rá Robin s a hangjában fájdalom és feszültség keveredett. Charlotte oda kapta a fejét.  Robin lazán a szalonajtónak dőlve keresztbe tett kézzel állt.

-          Természetesen van más ékszerem is – érintette meg a fülbevalóját Charlotte.

-          Akkor miért… miért ezt? Élvezed, hogy kínzol? – kérdezte rekedtes hangon Robin.

-          Ne haragudj, nem tudtam, hogy kellemetlen számodra a látványa.

-          Nem kellemetlen csak… nem tudom mire vélni. Hogy… használod. Hogy mindig ez van rajtad – Robin lassan ellökte magát az ajtótól és közeledni kezdett.

-          Csak egy emlék – simogatta meg ujjbegyeivel az ékszert Charlotte.

-          Emlék? S mégis, téged mire emlékeztet? – ért elé Robin.

-          Hogy soha ne feledkezzek el…

-          Valamiről?

-          Valakiről – sütötte le a szemét Charlotte hogy leplezze a szemébe kiülő fényeket és érzelmeket.

-          Egy meg sem született gyerekről? – kérdezte kíméletlenül Robin.

-          Hümmm – Charlotte kikerülve a kérdést, a tálból egy diószemet csúsztatott a szájába és a fogai közt ropogtatni kezdte. Nem válaszolt Robin kérdésére. Robin szemmel követte Charlotte szájának a mozgását. – Ez még tőled is gonosz volt Robin.

-          Megmondjam engem mire emlékeztet ez a zafírfülbevaló? Arra, hogy majdnem Lady de Noirrá tettelek. Az én asszonyommá Charlotte, az enyémmé – keményedett meg Robin hangja, s egy lökéssel és egy lépéssel sarokba szorította Charlotte-ot. Robin csípője a falhoz szegezte. Charlotte érezte a csípőjének nyomódó kemény csípőcsontot, Robin nyakában a megannyi toll hosszabbjai a vállát súrolták.

-          Fel voltam készülve arra, hogy ha visszatérek a te zaklatásoddal is számolnom kell – préselte össze az ajkait Charlotte.

-          Ugyan Charlotte. Azért mi ketten együtt, nem voltunk annyira rosszak. Ráadásul ott ülhetnénk fent a várban együtt. El tudnám viselni a megyei elsőséget veled közösen – Robin lehelete végigsimogatta Charlotte nyakszirtjét, ahogy mélyen a nő fölé hajolt és belélegezte az illatát. – Sokkal jobban, mint azzal, aki lássuk be, jóval kevésbé alkalmas erre a szerepre. Valld be, hogy neked is eszedbe juttatom mindezt, a múltat, a lehetőségeket… nem véletlen hordod állandóan ezt a zafírt, amit én adtam neked. Nem a férjed, hanem én! – lehelte Charlotte fülébe, s ajkaival súrolta Charlotte fülének ívét, majd a füle mögötti apró területet, ahonnan a parfüm permete még intenzívebben áradt.

-          A férjem a szomszéd szobában van és bármikor sikíthatok érte Robin – felelte hűvösen Charlotte.

-          Te nem érzed ugyanezt Charlotte? – simította végig az ujjaival lágyan Charlotte karját. – Nem rezzensz meg, ahogy rád nézek? Ahogy megérintelek? Nem fut végig a vágy az ereidben? Ez a zafírkő provokál Charlotte. Arra bátorít, hogy újra megtegyem, amit már egyszer megtettem – lehelte Charlotte vállára Robin, ahogy szemével követte ujjainak le-fel simító mozgását Charlotte karján. Látta ahogy az apró pihék Charlotte karján az égnek merednek, ahogy megborzong a szinte leheletnyi érintéstől.

-          Robin! Kérlek! Fontos nekem ez az ékszer! hogy emlékezetembe vésse, amiről nem szabad elfeledkeznem, még akkor sem, ha itt a fenyvesekben olyan könnyű is lenne megfeledkeznem róla. Kérlek ne nehezítsd ezt meg nekem! – nyomatékosította Charlotte.

-          Kívánlak! Még mindig… ugyanúgy! Kívánlak Charlotte! – zihálta Robin megrészegülve, s nedves ajkaival súrolta Charlotte vörösre rúzsozott ajkait. Charlotte tenyere élesen csattant Robin arcán, s félrelökve ellépett a szorításból. Charlotte az előtérbe rohant, és a fehér medve előtt lélegzett mélyeket. Egész teste remegett, ahogy Robin gyengéd érintése megremegtette az érzékeit. Pihegve próbálta lenyugtatni magát. Lionel az emeletről jött ráérősen Mariával beszélgetve.

-          Hol voltál már? – szólt rá Charlotte izgatottan.

-          A kártyapakliért mentünk fel. Gondoltam játszunk egyet – pörgette a kártyákat az ujjai közt Lionel.

-          Akkor maradj mellettem – sietve Lionelhez lépett a lépcsőfokokon, és belekarolt.

-          Rendben szívem – mosolygott rá kedvesen Lionel, és puha csókot nyomott az asszony ajkaira.