Amit a Hold hoz, a Nap viszi el

Robin-Maria-Lionel és Charlotte de Noir, a történet folytatódik ;)

A csónak könnyedén ütődött a móló esőáztatta deszkáinak. Sötétkék bársonycipellők koppantak a hosszú fagerendákon. A kalapos asszony a közeli világítótoronyhoz sietett, de a toronynál senkit sem talált. Visszasétálva a halászfaluba a halászokat kérdezgette, akik csontos ujjaikkal irányt mutattak, egy széles tornácos ház felé. Az asszony belépett a fogadóba. Felvetett fejjel tekintett körbe a pultnál barnasört kortyolgató férfiakon, és elbűvölő mosollyal biccentett.

-          Jó estét uraim! Lionel de Noirt keresem – mondta határozott hangon, és  a hajtűket kezdte kihúzni a kalapjából.

-          S ki keresi, ha kérdezné? – nézett fel rá a csapos a pult mögül.

-          A felesége! – lépett hozzá meleg mosollyal Charlotte. – Töltsön egy korsó sört nekem is – tette le az aranypénzt az asztalra kesztyűs ujjaival Charlotte. A sarokból széknyikorgás hallatszott. Charlotte a régi feliratokat és címkéket nézegetet a pultos feje felett mosolyogva. Várta, mikor szólítja meg a férfi.

-          Charlotte! Tényleg te vagy az? – súgta egy rekedtes férfihang. Charlotte mindenttudó mosollyal megfordult és a férfi szemébe nézett, pajkos eleven pillantással. – Visszajöttél, édes istenem, te tényleg hazajöttél – hebegte Lionel kutató tekintettel figyelve felesége arcvonásait.

-          Miért mit hittél, hogy mostantól kedvedre járhatsz bordélyházról bordélyházra, és literszám ihatod a pezsgőt, nélkülem? – billentette félre a fejét Charlotte kihívóan. Lionel elkapta az asszony derekát és magához rántotta.

-          Gyere ide te asszony! Mert most elfenekellek! – mormolta Charlotte ajkaira Lionel mosolyogva. Charlotte átkarolta a nyakát és… – Mindenki a vendégem egy körre! – kiáltotta Lionel és szorosan magához ölelte a nőt, ahogy ajkaival birtokba vette a száját. A fogadóban ujjongva nézte meg mindenki a szép idegen asszonyt, aki szőke hajával, elegáns ruhájában egyszerre még nagyobb feltűnést keltett a fogadó szerény körülményei közt. Egy de Noir feleség. Nem is kétséges, látszik az, még a lába nyomán is. Mindenki koccintott velük a hazatérő asszony egészségére. – Menjünk vissza a toronyba! – vette ki felesége kezéből a korsót Lionel és kézenfogva magával vonta a világítótorony felé.

Gyertyafény mellett feküdtek a közös hitvesi ágyban. Charlotte szőke haja most hullámos rendetlenségben terült szét a párnán.

-          Tengermorajlás, ezer éve nem hallottam…

-          Nem volt az ezer éve. Csak két éve, amióta elhagytál –korholta Lionel a feleségét nézve az ágyban. – Messze voltál?

-          Közel vagy távol, mit számít az – suttogta rekedten Charlotte, ahogy figyelte férje ujjainak érintését a bőrén.

-          Meghíztál tudod? Nem nagyon, csak itt, meg itt – simította végig a felesége csípőjét.

-          Mert egyfolytában süteményt ettem. Csak a desszerteket ismertem – nézett fel rejtélyesen Lionel sötét szemeibe Charlotte.

-          Na persze – mormolta Lionel, s ujját végighúzta egy-egy vékony fehér csíkon Charlotte bőrén. – Ezek nem voltak itt.

-          Így változik a női test – húzódott el Charlotte és egy fodros csipkeszegélyes köntössel takarta el magát. Szorosan megkötötte derekán a köntös övét, mely elrejtette így terhességi csíkjait a férfi elől.

-          Szebb lettél – jegyezte meg Lionel. – Olyan másabb. Érettebb. Persze régen is az voltál, de… de most nagyon felnőttél.

-          Hűha, dicsérő szavak a férjemtől? Nahát! – csavarta könnyű kontyba a haját Charlotte.

-          Azt hittem eldobtad a jegygyűrűnket, de még ma is hordod – figyelte felesége kecses ujjait Lionel.

-          Persze, hogy hordom. Nem szűntem meg a feleséged lenni, még akkor se, ha nem tartózkodtam veled egy megyében – felelte Charlotte.

-          Miért jöttél vissza? – kérdezett rá elkomolyodva Lionel. A tekintetük sötéten találkozott a fésülködőasztal tükrében.

-          Mit gondolsz, hiányzott a szex vagy mi? – nézett rá Charlotte felhúzott szemöldökkel.

-          Nem kellett volna egyenesen az ágyba rángatni téged, egyszerűen csak, rég láttalak, és megörültem neked. De mi az ok, a közvetlen ok, hogy egyszerre csak minden előzetes jelzés nélkül feltűntél, megjelentél az életemben? – ült fel az ágyban Lionel, s magára rántotta a nadrágját.

-          Emlékszel? Hogy mikor hagytam itt az erdőt? – kérdezte nyugodt hangon Charlotte.

-          Augusztus eleje volt, akárcsak most – felelte Lionel.

-          Pontosan – bólintott rá Charlotte. – Két évvel ezelőtt.

-          Igen úgy van. Két éve. Miért pont most?

-          Te is tudod jól. Nem az érzelgős hiányod, vagy egyéb butaságok. Indítványozzák a hazatérésemet. Hanem a legkomolyabb okok. Tárgyalás – mosolygott rá Charlotte.

-          Akkor még jó, hogy felhúztam a nadrágom – vigyorgott rá Lionel, csak lazán a vállára dobta az ingjét és kilépett a hálószobából. Charlotte mezítláb követte, le a konyháig, ahol bort töltöttek a régi kristálypoharakba. Charlotte ujjaival végigsimított a rég látott készleten.

-          Tehát újratárgyaljuk? – nézett rá a borospohara felett Lionel a feleségére.

-          Természetesen.

-          A házasságunkat.

-          Igen azt.

-          Hallgatlak – foglalt helyet Lionel a bársonyszékben.

-          Jövőhéten lejár a két év. Ezért mielőtt ez bekövetkezett volna, úgy éreztem, illendő megjelennem. Két év ágytól és asztaltól való elválás ugyanis automatikusan elválttá minősítene minket.

-          Tehát nem akarsz elválni tőlem?

-          Nem, ha te sem akarod. Ezért jöttem vissza, hogy megbeszéljük. Maradjak és ezzel továbbra is érvényes a házasságunk, vagy…

-          Visszajöttél Charlotte. A törvényileg szabályozott határidőn belül. Megosztottuk az ágyunkat, ha vacsorázol velem, akkor az asztalunkat is. A feleségem vagy és amíg jogot formálsz erre a posztra mellettem, addig az is maradsz – intette a feleségét az asztalhoz Lionel. – Sajt mindig van, tudod.

-          Igen, emlékszem – sóhajtott Charlotte hátradőlve a karosszékben és kényelmesen figyelte, ahogy Lionel az asztal közepére teszi a tömlő sajtot és szel mindkettejüknek belőle.

-          Holtomiglan, holtodiglan – kacsintott Charlotte-ra, ahogy átnyújtotta a sajtot és mindketten haraptak belőle. Leöblítették a sajtot a borral.

-          Szó nélkül visszafogadsz? Kérdések nélkül, harag nélkül? – emelte meg a szemöldökét kérdőn Charlotte.

-          Amit el akarsz mondani azt úgyis elmondod, amit nem, az úgysem tartozik rám – felelte komolyan Lionel.

-          Egy valamit szeretnék leszögezni, mert ez az egy dolog mindenképpen változott a házasságunkban – mondta ki Charlotte nehézkesen. Lionel megnyugtató csendben várta, hogy folytassa. – Az örökségemmel már nem rendelkezem – köszörülte a torkát zavartan Charlotte és félrenézett.

-          Charlotte, sosem a hozományodért, vagy az örökségedért vettelek el, tudod jól. Én téged vettelek el, nem a pénzedet. Azért megtartottál valamit?

-          Persze, főleg családi ékszereket, ezt-azt, emlékeket. De a pénz mint olyan… az már nem az enyém – mondta Charlotte megfejthetetlen, hűvös pillantással.

-          Valld be asszony, eljátszottad! Mindig is nagy szerencsejátékos voltál! – csapott az asztalra nevetve Lionel. – Akkor igyunk arra, hogy a feleségemmel egyenlő anyagi helyzetben vagyok! – kacsintott Lionel Charlotte-ra, s a poharát összekoccintotta a nő kezében tartott kristálypohárral.

-          Lionel, te kinevetsz engem! – kacagott fel Charlotte.

-          Én? Csak üdvözöllek a vesztesek közt – vigyorgott rá Lionel. – egyébként holnap találkozhatsz a legnagyobb vesztessel: áthívtam Robinékat vacsorára. És most már meg is írhatom nekik, hogy a specialitásod lesz: gesztenyés pulyka.

-          Ó ne, te gaz! Máris a rokonságoddal versz engem! Tudtam, hogy nem úszom meg – sóhajtotta Charlotte.

-          De nem ám!