Vigyáz ránk a Hold

Rigófütty csendült az erdő mélyén megbújó faház emeleti ablakában. Csőrével ütemesen kopogtatta az ablaküveget. Vagy talán szarka az, ami így kopog? Robin homályos tekintettel pislogott néhányat, ahogy elhúzta arca elől a karját. Nem madárcsőr veri az ablakot, hanem erőszakosan ököllel verték a faház bejáratát. Robin a matracon maga mellé nyúlt. Maria csípőjét tapintotta a tenyere.  Maria álmosan bújt beljebb a szőrmetakaró alá. Itt van a lány mellette. A lány? Hiszen már a felesége! De a kopogás csak nem akart elcsendesedni, sőt erőszakosabb lett, talán beszakad a frissen mázolt ajtó, ha tovább folytatja, bárki is akar bejutni kora reggel. Robin felhajtotta a takarót és magára kapta a nadrágját. Fehér inge gyűrötten csüngött a nadrág fölé. Álmosan dörzsölgetve a tarkóját nyitott ajtót.

-          Nyisd ki te gazember! – Benjamin Merryweather feldúlt arccal, karikás szemekkel, és meggyötört tekintettel meredt rá. – Áh, végre kinyitottad! Gondolom kitalálod, hogy kit keresek! Az unokahúgom! Eltűnt! Alig egy napja! Nálad van? – húzta ki magát Benjamin és számonkérőn figyelte a fiatal suhancot, akinek mellkasszőrzete kilátszott a nyitott nyakú ing alól.

-          Maria! – kiáltott fel Robin miközben le sem vette a tekintetét Benjaminról. – Látogatód érkezett! Gyere le! – Robin hangja közönyös és unott volt. Benjamin ököllel akart rátámadni, a kocsisa fogta vissza a lendületét.

-          Hogy képzeled! Hogy képzeled! Egy egész éjszakát nálad töltött?! Nálad! Maria egy jó házból való úrilány! Nem teheted ezt vele! Azonnal követelem vissza az unokahúgomat! – sziszegte Benjamin Merryweather és nyakán megfeszültek az idegek.

-          Átkozottul jó okom van rá, hogy Mariát ma éjjel is magamnál tartsam és az elkövetkezendő éjszakákra is, sőt, örökre, ugyanis Maria: a… feleségem! – billentette meg a fejét Robin és az ajtónak támasztotta a karját. Meghallotta a háta mögül Maria mezítlábas puha lépteit. – Gyere cicám, a bácsikád látni szeretne! -  Maria bontatlan, kócos hajjal, fehér fodros alsóruházatban bújt át Robin karja alatt, s az ajtónak támaszkodva pislogott ki felbőszült bácsikájára.

-          hát ezt nem hiszem el! Te!... te…te! Hozzámentél? De hát… hogyan és mikor és… hiszen még kiskorú vagy! Maria! – Benjamin Merryweather tehetetlen dühében le-fel járkált az ajtó előtt és hitetlenkedve nézte a két hiányos öltözetű álmos fiatalt az ajtóban.

-          honnan tudta, hogy itt vagyunk? – szegezte neki a kérdést Robin.

-          Követtük a nyomokat… a lovak…de…de én ezt nem tudom elhinni. Kiskorú vagy! Halljam Maria! Tőled akarom hallani! Tényleg hozzámentél ehhez… a ehhez… a de Noirhoz? – Robint úgy mérte végig, mintha a de Noir szó egy sértés lenne. Robin sötét tekintettel viszonozta a pillantását.

-          Igen bácsikám, hozzámentem feleségül Robinhoz – nézett komolyan a bácsikájára Maria.

-          Hát ez… nem találok szavakat, hogy… hogy merészelted az engedélyem nélkül ezt a vakmerő és esztelen döntést meghozni! Hogy beszéltél volna velem! Hogy ilyen meggondolatlanul kockára tedd a jövődet! Ó hogy mennyire apád lánya vagy! – zihálta Benjamin Merryweather a haját tépve.

-          Apám jó ember volt, aki a szíve szerint cselekedett bácsikám, ahogy én is tettem – felelte rá határozottan Maria.

-          Kérem a papírokat, fiatalember – nyújtotta a tenyerét Benjamin ridegen. – És szeretnék négyszemközt beszélni az unokahúgommal! – tette hozzá komoran. Robin lesandított Maria vörös bozontjára, de végül csak beleegyezően biccentett, s kilépett a verandára.

-          A házassági okirat még a nyeregtáskámban van, de behozom - Benjamin nem válaszolt, csak karon ragadta Mariát és bevonszolta a legközelebbi üres terembe,  Frissen vágott és lakkozott fa illata töltötte be a szobát, a fenyvesek erős illatával.

-           Te teljesen megőrültél? – sziszegte Maria álmos szemei közé Benjamin. Maria pislogott néhányat, szeplői ma erősen elütöttek szürke szemétől, és vörös hajától. Mezítláb, combközépig érő tunikában állt az egyetlen élő rokona előtt. – Semmiben sem akarsz különbözni egy utcalánytól? Hogy nézel ki? Hogy süllyedhettél idáig! Egy- egy… jöttment banditával összeállni! Akinek se vagyona, se rangja! Aki rablásból és fosztogatásból akar eltartani téged? Maria ennyire lealacsonyítottad magad? Ennyire tartod magad? Egy bűnözőnek nyújtod a kezed és az ártatlanságod? Ennyit érsz? gondolkodj, még ha érvényes is az a papír, érvényteleníthetjük, színlelt házassággal a bíróság előtt még el tudom intézni, hogy érvénytelenítsék a házasságot, vagy kérjük az ágytól és asztaltól való elválásodat. Térj észhez! Ez a fiú semmit nem tud neked megadni! Soha nem leszel biztonságban mellette. Az ő sorsa a börtön és semmi más! – hadarta szigorú tekintettel Benjamin.

-          Bácsikám! – húzogatta könnyed pamutblúzát Maria, aki zavartan állt ilyen hiányos öltözékben a bácsikája előtt. – Robin a férjem! És én akartam így! Nem akarom érvényteleníteni a házasságom és nem akarok visszatérni sem Holdszállásra!

-          Esztelen, őrült, bolond nőszemély vagy! A nők mindig csak a bonyodalmakat csinálják! Igen! Bonyodalmakat! – Benjamin elhallgatott, mert Robin visszatért a házba, kezében a kétrét hajtott friss papírlappal.  Benjamin szinte kitépte a házasságlevelet a kezéből, s átfutotta. Az iratot valóban Gretna Green-ben kötötték, az Angliához legközelebb eső településen, ahova fiatal kis suhancok szöktették a gazdag lányokat, romantikus szerelmestörténetek. Gretna Green-i legendárium. Nem több.

-          Maria nem gazdag, tehát ha ezért…

-          Nem, nem ezért – vágott közbe Robin hevesen. – Nekem nem azért kell feleség, hogy belőle éljek.

-          Akkor minek? Hogy bűnözőket nemzzetek!? – sziszegte hidegen Benjamin.

-          Ebből nem kérek sem én sem Maria! Megértem, ha aggódik az unokahúga iránt, de mint látja, van aki vigyázzon rá, s van, aki megvédje! A férje! – tette a karját Maria vállára Robin és magához rántotta. Maria a mozdulattól Robin mellkasának hátrált és hatalmasra nyílt ártatlan szürke szemekkel pislogott fel bácsikájára, miközben Benjamin mondatának jelentésébe belevörösödött. A bácsikája tudja róla, hogy mit csinált ma éjszaka Robinnal. Tudja. Még ha azt nem is tudja, hogy sokkal hamarabb is megtörtént már ez köztük. De most hogy ez egyértelművé vált, rendkívül zavarba jött. Ellentétben Robinnal. Akit nem lehetett zavarba hozni.  Robin  karja szorosan tartotta a vállát, másikat a derekára tette, s érezte a hátának feszülő erős mellkast, a birtokló mozdulatokat, amelyek alatt egyik lábáról a másikra állt. Benjamin Merryweather egy ideig farkasszemet nézett Robinnal. Tudta, hogy tehetetlen, még fellebbezhet az angliai bíróságon, de egy törvényesen megköttetett és kétségtelenül elhált házasságon nem nagyon van mit érvényteleníteni. Hacsak be nem bizonyítják, hogy Robin alkalmatlan a házaséletre, ami Robint elnézve kizárt dolog, hogy kételkednének benne egy bíróságon, hogy képes elhálni egy házasságot.

-          Miért? – nézett az unokahúgára Benjamin. – Miért tetted ezt? Rosszul bántam veled?

-          Nem erről van szó bácsikám – nézett rá kétségbeesetten Maria. – Ne haragudj bácsikám, de ezt kellett tennem, fogadd el a döntésemet!

-          Még gyerek vagy Maria! Befolyásolható! A te korodban egy hirtelen felindulásból köttetett házasság, csak kudarccal végződhet. Ezt akarod? Egy életre bánni ezt a lépést?

-          Köszönjük a látogatást, de Maria épen és jól van – nyújtotta a kezét a házasságlevél felé Robin.  Benjamin egy szó nélkül átadta.

-          Maria? Velem jössz? – Maria megrázta a fejét és nem szólt. – Bolond lány! – legyintett Benjamin, s kilépett a verandára. Robin lökte be utána az ajtót.

-          Hát… ezen is túl vagyunk! Nem is volt annyira vészes! Féltem, hogy ölre kell mennem érted a rokonoddal – vigyorodott el Robin. Maria kételkedve nézett fel Robinra, aki az ajtónak nyomta. – De most jobb dolgom is akadt – mormolta, s ajkát Maria csodálkozva szétnyíló ajkaira szorította.  Kezével végigsimította Maria combját, s belevigyorgott a csókjukba. – Mondtam már mennyire imádom, amikor alig van rajtad ruha?

-          Robin! – mosolygott Maria, s karjait átvetette Robin vállán.

-          Tetszik nekem ez is – simította végig Maria derekát Robin, s tenyerével beterítette Maria mellét. – Menjünk fel az emeletre – zihálta Robin Maria combja alá nyúlva, s a csípőjére szorítva felemelte.

-          Robin, feltűnt neked, hogy egyetlen bútordarab van ebben az egész házban? – kérdezte levegő után kapkodva Maria.

-          De a legfontosabb és leglényegesebb bútordarab drágám… az ágy – nevetett fel Robin, s Maria beletúrta ujjait Robin hullámos fürtjeibe.

-          Robin!

-          Ó igen, mondtam már ma reggel az én ifjú feleségemnek, hogy mennyire szeretem? – mormolta Robin, ahogy szinte bezuhant Mariával az ölében az ágyba. – Ez pedig jó helyen lesz itt, a ruhák alatt – tette a padlóra  a Maria feneke alól kirántva a házassági anyakönyvi kivonatot. – Ez komoly okirat, nem illendő rajta henteregni – vihogta hanyatt dőlve az ágyon Robin.

-          Robin, te javíthatatlan vagy – kacagott fel Maria. Robin kacsintva simította végig Maria belső combját és kereste a nedvesség forrását Maria lábai közt.

-          szeretem ezt az ágyat, szeretem ahogy benne fekszel és szeretem, ahogy én lassan… ó igen…

-          Robin! – nyalta meg kicserepesedő ajkait Maria.

-          Még nem akarom, hogy véget érjen az éjszaka, szeretem az estét, még ágyban kell maradnunk – könyökölt Maria fölé Robin és ajkaik egymásra találtak.

Tündéri percek

Élősködő növények lepték el a fa törzsét. Armand fejét ingatva tépdeste a gazt a fatörzsről, felkúsztak egészen az ő vésetéig, szinte eltakarta. Csodálkozott is, hogy miért nem találja azt a fát. De most itt volt előtte, ismét, megrántotta az erős gyökérzetű, szívós növényt, s az engedett. Ott volt a véset a fa törzsében. A+C az ügyetlen szív faragásában. Armand a hajába túrva dőlt a fatörzsnek. Már az utolsó emléke, egy asszonynak, aki a felesége volt. Aki örökre a rokona marad, aki a szívébe költözött mindig is. Aki fiút szült neki. S aki, most elhagyta. Nem született szerencsés csillagzat alatt úgy látszik. Semmit, ami az övé nem tudja megtartani. Minden kisiklik a keze közül, mint a tengervíz. Hiába markolja, végül mégis kifolyik az ujjai közül, nem tud belőle elraktározni, hazavinni egy cseppet sem. Ilyen az ő boldogsága is, szétfolyik a tenyeréből, elillan, mint a kámfor. S csak az emléke marad. A fájó, maró emléke a kezén, amire keresheti a gyógyírt, kenheti a kenőcsökkel, mint a halászok annyian. Tényleg magányos dolog halásznak lenni? Ennyire magányos? Nem sok mindent tudott adni a családjának. Az avarból kihalászott egy ép falevelet s az ujjai közt forgatta. Corinne-al ki akarták tapétázni a kis faházat vizes levelekkel, s nem értették, hogy miért esnek le, ahogy megszáradnak.  Most is erre gondolt. Ezt a fát kellene hazavinni, beállítani a szoba közepére. Mintegy emlékül a házasságára. Egy fa, ami emlékezteti, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Valóság volt, az egész. Megtörtént valóban. Corinne-al.

Avarzizzenést hallott. Mintha egy riadt állat ugrott volna messzebb. Egy riadt nyúl, vissza az ürege felé. Felkapta a fejét a zajra, s a forrását kereste. Pislogott, többször is. Talán csak a képzelete játszik vele. Talán hallucinál, talán a fogadóba kellett volna mennie előbb megebédelni, mert az éhségtől, már képzelődik. Az erdei tündér állt a rávetülő fénysávban. A nő itt állt, néhány méterre tőle, sötétkék utazóköpenyben, kezében egy könnyed útipoggyásszal, és kimeredt szemmel nézte, ahogy a szerelemfájuknak dőlve itt ül az avarban.

 

Nem létezik, hogy Armand itt ül. A szerelemfájuk tövében. A fa, ami még terebélyesebb lett, nagyobb, dúsabb, s a férje itt ül furcsa eltorzult, fájó arckifejezéssel a fa tövében. Volt valami, ami az erdőben jobban összekötötte őket, mint bármi bárhol máshol bárkit. S ez volt az. Az ő fájuk. Az egyetlen fa, melynek nagyobb jelentősége volt bárminél. Ha Armand is itt ül: Az jelent valamit. Talán többet is, mint amit remélni mert. A férfi nélküle, a magány óráiban, ide jött ki. Emlékezni. Ahogy ő is. Több mint húsz évvel idősebbek voltak, s most itt vannak, ennek a fának a tövében, ők ketten. Corinne kezéből kicsúszott az utipoggyász, s tompa püffenéssel az avarba süppedt.

 

A puha zajra Armand is felébredt révetegségéből. Ez nem álom. Hanem valóság. Corinne, itt van, az erdőben. Kérdések sem kellettek. Mit számítottak itt a magyarázatok, és a szavak. Corinne visszajött. S ha visszajött, akkor… hozzá jött vissza. Kábán tántorodott fel, a fának támasztva a hátát, s néhány lépést előre lépett az avarba, Corinne szürkéskék komoly szemei most tavi tengerszemek voltak, nedvesek és gyönyörűen mélykékek, belefeledkezősen szépek. Kinyújtotta a nő felé a karját, s nem értette, hogy szűnt meg a távolság közöttük, hogy ő rántotta-e magához a nőt, hogy melyikük könnye volt forróbb, ahogy az ajkaik körül találkoztak, s elfeledtek minden mást. Nem számított a múlt, a jövő, csak a jelen, amiben Corinne a karjaiban van, amiben ők ketten de Noirok, az erdő mélyén a szerelemfájuk árnyékában.

 

Végtelennek tűnő hosszú idő telt el, mire felébredt. Nem álom volt. Hanem a valóság. Feje Armand mellkasán pihent, a fekete ingen, s olyan béke honolt körülöttük, mint már évtizedek óta nem. Armand a szerelemfájuknak dőlt, s figyelte, ahogy sötét pillái meg-megrebbennek. Ujjai a kibontott vörös hullámok közt játszadoztak. Nem így képzelte a viszontlátást. Nem ilyen egymásba kapaszkodó kétségbeesett, szerelmes vad egymásnak esésnek, szavak nélkül, könnyekbe fúlva, egymásba kapaszkodva. De kétségtelenül kielégítő volt. Sőt megnyugtató. Fel sem akar már innen kelni. Ha a fa gyökere nem nyomná így a csípőjét talán így feküdne örökre és nézné, Armand forró tekintetét. Amivel vörös pírt éget az arcára.  Armand telt húsos ajkai lassan mosolyra húzódtak, s hüvelykujjával finoman átsimította Corinne nedves málnaszínű ajkait, s az avarban könnyedén átfordult vele. Corinne vörös tincsei belevesztek a vérvörös falevelek sűrűjébe. Corinne tekintetével bejárta a fölé hajoló arcát.

-          Szeretlek Corinne, mindig, mindig is szerettelek, érted? – suttogta Armand erős karjai közt tartva Corinnet. Corinne feje Armand alkarján pihent, s csak feje mozgásából érezte, hogy a nő bólint.

-          Tudom Armand, ahogy én is – emelte fel a karját Corinne, hogy Armand hajába túrjon. Ujjaival végigsimította Armand tarkóját. Armand mosolyogva utána nyúlt, s elhúzva Corinne kezét, az ujjaikat egymásba fűzték.

-          Még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy visszajöttél – nézte összefont ujjaikat Armand.

-          Elég egyértelműen kifejezted ne aggódj! – kuncogott torokból Corinne.

-          Nem, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű – hajolt le hozzá Armand, s újra birtokba vette Corinne málnaszínű ajkait.

 

Néhány hónappal később

 

A világítótorony ajtajára Armand felerősítette a fagyöngykoszorút, amit Corinne font, szív alakúra. Az erőteljes ütögetésre bentről léptek válaszoltak. Lionel nyitott ajtót.

-          A tékozló kölykök azok! – kiáltotta hátra. – Fiam mit művelsz? – nézte az ajtót Lionel felháborodottan a fagyöngykoszorút.

-          Fagyöngy, nektek – kacsintott Armand az apjára.

-          Mondtam már, ide ne hozz fagyöngyöt, anyád nem tud mit kezdeni vele – húzott ki egy szálat Lionel a koszorúból.

-          S te apa?

-          Én természetesen tudok vele mit kezdeni – röhögött hasból Lionel. – Gyertek be – csukta be az ajtót. – Asszony! – kiáltotta Lionel, s az étkező fele indult. – Nem találod ki mit hoztak a gyerekek! – Lionel eltűnt a szemük elől.

-          Lionel! Hagyd abba, összenyálazol! – hallatszott Charlotte hangja.

-           Jól van, a hálószobánkba viszem rendben? – búgta Lionel, egyértelmű hanghordozással. Charlotte elhessegetve az útból ért ki a folyosóra.

-          Armand, ne toporogjatok az ajtóban, gyertek beljebb! Szent Habakuk! Corinne, összebeszéltél anyáddal! – mérte végig Corinne vörösáfonyaszín ruháját Charlotte.

-          Nem én! Miért? – lepődött meg Corinne, leemelve fejéről a puha bársonykalapot, s már indult volna az étkező felé, de Armand visszarántotta. – Armand!

-          Adj egy csókot! – búgta Corinne nyakába Armand. Corinne megborzongott, s belefúrta magát férje karjaiba. – Boldog Karácsonyt! – nyomta forró száját Corinne ajkaira Armand.

-          A legeslegeslegboldogabb! Már az! – csiripelte Corinne csillogó szemmel.

-          Ha nem bírtok magatokkal menjetek fel a hálószobába, ezért jöttetek? – morcolódott Lionel.

-          Maria, nem fogod kitalálni, a lányod ugyanazt a ruhát varratta meg nézd meg ugyanabból az anyagból! A te lányod! Tagadhatatlanul, még az ízlésetek is ugyanaz! – sertepertélt Charlotte az asztal körül.

-          A kedvencem, áfonyaszósz – jelentette ki Fabian a nagy tálat méregetve.

-          Áfonyaszósz van? Az nekünk is a kedvencünk, igaz Corinne? – nézett vissza a feleségére Armand, ahogy körbejárva az asztalt kezet fogott a férfiakkal.

-          Soha többet nem akarok klánkarácsonyt – jelentette ki Charlotte. – nem értek én annyira a főzéshez.

-          Charlotte, te készíted a legfinomabb gesztenyés pulykát, senki sem csinálja utánad. Persze, hogy nálad esszük a karácsonyi ebédet – jelentette ki Robin.

-          Csakis azért tudja, mert semmi mást nem tud főzni – jegyezte meg Lionel. Charlotte tarkón suhintotta a megjegyzésért, de Lionel csak nevetett.

-          Mutasd magad Corinne! – Maria magához húzta a lányát, s arcon csókolta. – Rajtad jobban áll, sudárabb és karcsúbb vagy, mint én.

-          Nem igaz anya, te vagy a Holdhercegnő! Sosem leszek olyan szép mint te – tiltakozott Corinne.

-          Te vagy a legszebb Corinne, különösen most – mormolta Corinne hajába Armand, ahogy magához húzta az asztal mellett.

-          Na lám csak lám, a turbékoló gerlepár! – gúnyolódott Fabian az asztal túlvégén apja mellett.

-          Hol hagytad az asszonykádat? – nézett rá Armand.

-          Anna? Magashegységekbe utazott a lányokkal, fene se bánja! Autumn meg otthon maradt Foresttel. Beteg a gyerek – legyintett Fabian. – Na mizujs? Mi van veletek?

-          Semmi – szólt rá kivörösödve Corinne, s helyet foglalt Armand mellett az asztalnál.

-          Charlotte behozta a nagy ezüsttálon a pulykát és Lionel elkezdte felvágni.

-          Ezer éve nem ültünk így egy asztalnál mind! – nézett körbe Robin.

-          De olyan jó, hogy ismét megtesszük! – szorította meg a kezét Maria.

-           És persze ezt az én asztalomnál kell megtenni – legyezte magát egy szalvétával Charlotte. – Egész nap sürögtem, nem való már ez nekem.

-          Jövőre nálunk? – javasolta Corinne.

-          Nálatok nem férünk el! – szedett a szószból Robin.

-          Akkor Fabiannál kellene!

-          Ó nem, a várba én nem megyek – tiltakozott Charlotte.

-          Jó, akkor Corinne átjön hozzád segíteni anya, rendben? – karolta át Corinne derekát Armand.

-          Ha szeretnétek, nekem jó – egyezett bele Charlotte, s hidegkék szemével a házaspárt figyelte. Armand arcon csókolta a kipirult Corinnet, s mindketten szedtek az áfonyaöntetből. Armand egy szívet rajzolt Corinne tányérjába egy áfonyadarabbal, és Corinne is megismételte ezt Armand szószába rajzolva. Charlotte aranyékszerei csilingeltek, ahogy utánuk szedett. Nem szólt egy szót sem. Lionel töltögette a bort a poharakba.

-          Na jól van, igyunk a de Noir családra! Az egységre! Az eljövendő karácsonyokra! Amelyeken ugyanígy egy asztalnál eszünk! – emelte fel a poharát Robin.

-          A de Noirokra! – emelte hozzá a poharát Lionel, s a többiek. Felhajtották az italt. Armand kicserélte az üres poharát, Corinne borospoharával. Az asztalnál ülők rájuk néztek.

-          Mi az? – kapta fel a tekintetét Armand. Az asztaltársaság összenézett. Charlotte összecsücsörítette az ajkát és végül megszólalt.

-          Nem akartok semmit mondani? – pillantott Lionelre futólag Charlotte. Armand Corinne-ra nézett, aki láthatóan, lassan vörösebb lett áfonyavörös ruhájánál is.  Corinne lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolta az ujjait. Armand mély levegőt vett.

-          Nem az asztal felett akartuk közölni, de valóban, bejelenteni valónk van – köszörülte a torkát Armand. – Corinne-nak és nekem ismét…gyerekünk lesz – fújta ki a levegőt egy szuszra Armand.

-          Hűha! – nyögte Fabian elsőként. Corinne vörösen felkukucsált az asztal mögül. A szülők összenéztek. Elsőként Robin és Lionel. Emlékeztek, még milyen volt amikor először értesültek erről a hírről. Hány év telt el!

-          Hát akkor gratulálunk! – emelte fel újból a poharát Robin. – Még egy fiút, ki tovább viszi a de Noir nevet! – mosolygott rájuk Robin.

-          Kislányt! – ugrott fel az asztal mögül Maria megkönnyebbülten és a lányához sietve átölelte. – Még egy kisbaba! Gyertek ide! – Maria egyszerre ölelte a lányát és Armandot. – Most igazán, teljen sok örömetek ebben a gyerekben!  Jaj Istenem! Gyerekek! – Maria nevetve törölgette az arcán lecsorduló könnyeket.

-          Na, Maria! – állt fel Robin is. – Most mit itatod itt nekik az egereket! Semmi szükség rá! - Armand felnézett anyjára a gratuláló kézfogások közt, Charlotte csendes mosollyal viszonozta fia tekintetét.

 

Epilógus

 

Armand megerősítette a hinta köteleit a szerelemfa ágán. Stabilnak bizonyult. A fadeszka körül csipkeszegélyes szoknyában ugrált a lányuk. Körbefutotta a hintát, újra és újra. Corinne lefogta az izgatott kislányt.

-          Várj, amíg nem biztonságos nem ülünk rá – karolta át leguggolva a kislányt.

-          Most már jó, most már jó? – kérdezgette újra és újra. Armand lebiccentett Corinne-nak aki  beleült a lányával a hintába. – Apa lökjön minket! – kiáltotta az erdőbe a kislány.

-          Hallottad apa? Gyere lökj minket! – nézett fel a faágon gubbasztó Armandra Corinne.

-          Hát szöcskének néz engem ez a lány? – sóhajtott Armand, s nyögve lehuppant az avarszintre. megkerülte a lányokat, s Corinne fenekére téve széles tenyerét meglökte őket.

-          Áfonya bogyó, apa szöcske! – bólogatott a kislány. – Magasabbra! – Corinne nevetett.

-          Elkényelmesedtek a kisasszonyok! – csípett Corinne fenekébe Armand. Corinne felvisított, s a lányuk követte a példáját. – Most csak én! – Corinne lefékezte a hintát. A lánya lemászott az öléből és rácsimpaszkodott hassal a hintára.  Armand elkapta Corinne derekát, s lehúzta a szerelemfa tövébe. A kislány körbeszaladgálta őket, a fát, aztán a hintára nehezedett. Armand figyelte a gyereket. Vörös hullámos haja volt, és apró szeplői, olyan volt, mint Corinne gyerekként. Mint egy kicsi Corinne. Imádta a lányát. Igen, egy picit talán jobban is, mint a fiát. De hát egy lány mégiscsak kislány. Csupa kedvesség. Olyan mint Corinne, bújós kiscica.

-          Olyan mint te! – szorította magához Corinnet a derekánál fogva.

-          Nem, nem – rázta a fejét Corinne. – Az energiája a tiéd! Nekem sosem lenne ennyi lendületem mint neki. Ilyen vakmerő sem voltam sosem mint ő. Olyan kis szélvész! Hozzá képest én egy nyafogós kis hisztigép voltam – tiltakozott Corinne.

-          Na jó a szépségét tőled örökölte, tőlem meg a bolondságait – jegyezte meg Armand. – Cherry-berry! gyere ülj egy kicsit apa ölébe, nem látlak! – szólt a lányára Armand. A kislány közelebb ugrált és belehelyezkedett apja ölelő karjába. Fejét Armand karjának döntötte és nézte a feje felett a levelek játékát. Armand hol a feleségét hol a lányát nézte.

-          Mit bámulsz apa? – nézett rá a lánya.

-          Számolom a szeplőidet!

-          Na és kinek van több? – nézett fel izgatottan és máris lelkesen tanulmányozta anyját, aztán az apjától várta a választ.

-          Neked kicsi Áfonyám! Szeplőtöbbséged van! – vigyorgott rá Armand.

-          De jó! – ugrott fel a kislány és előreszaladt.

-          Nem igaz, neki kevesebb van – vetette ellen Corinne.

-          Persze, de ő még nem tudja, hogy az előny és nem hátrány – jegyezte meg gonoszkásan Armand. Corinne belekönyökölt Armand hasába.

-          Szóval, csúnya szeplősnek tartasz!

-          Nem, én szép szeplősnek mondanálak – nyomta az ajkát Corinné-hoz  Armand.

-          Akkor elviszel minket csónakázni apa? – futott vissza a lányuk, s Armand kezébe csimpaszkodott.

-          Igen, indulás, várja a csónak a hercegnőket! Nem, nem is… a tündéreket, a fenyvesek tündéreit– csókolt kezet Corinne-nak, s Corinne megfogta a lányuk másik kezét, s a gyereket maguk között emelgetve indultak a halászfalu felé, hogy Armand kievezzen velük a tengerre.

 

 

Dakota sorozatban

Sziasztok!

Khm... hááát nem tudom láttátok-e már a sorozatjelentetét Dakotának, én most fedeztem fel, tehát akit érdekel, Dakota sorozatbeli "szexjelenetét" itt megnézhetitek :)

http://www.youtube.com/watch?v=GRlMGy_I3jM

Tehát Augustus után most már Dakotát is láthattuk ilyen részben, és szerintem a sorozatbeli srác egészen Robinosnak tűnik :) Csak hogy álmodozhassunk közben.

Jó nézelődést és álmodozást! Üdv: Callie

A boldogság keresése

Londonban hatalmas parkok vannak. Füvekkel, paddal, árnyas fákkal. De ez mégsem a szabad természet, mégsem a fenyvesek. Corinne könyvet lapozgatott a padon ülve. Hallgatta a madarak csiripelését, nézte a labdázó gyerekeket. Különös volt ez a semmittevés. Ez a tétlen állapot. A halászházban mindig annyi tennivaló akadt. Most semmire se volt gondja. Ő aki mindig családban élt, egyszerre egyedül találta magát. S nem érezte magát jól ebben az új szerepben. Az önálló, hűvös nagyvilági elvált nő szerepe nem az ő sajátja. Tanácstalanul simítgatta vörös tincseit a füle mögé, amikor árnyék vetődött rá.  Corinne hunyorogva felpillantott a férfira. Armand a hajába túrt és egy finom selyempapír csörgött a kezében ahogy felé tartotta.

-          Bonbon. Szív alakú, marcipános – Corinne futó mosollyal belenyúlt a zacskóba és kiemelt egyet. Armand leült mellé a padra és a parkban sétálókat figyelte. Maga is bekapott egy szív alakú bonbont.

-          Köszönöm, még mindig olyan omlós mint gyerekkoromban – majszolta lehunyt szemmel Corinne. Armand figyelte, ahogy a sötét szempillák árnyékot vetnek Corinne szeplős kis arcára. Corinne arcára a napfény még intenzívebben varázsolta elő a szeplőket. Viharoskék selyemruhában ült a padon, ami olyan jól állt a szemszínéhez és a vörös hajához. Áfonyaillatot ontott a párás bőre. – Akkor is más nőkkel futottál – Armand keze megállt a mozdulatban. Meg akarta érinteni a felesége vékony ujjait és az ölébe húzni, de egy ilyen mondat után furán vette volna ki magát. Hát csak hallgatott, s áttette a bonbonos selyemcsomagot a másik kezébe, hogy ezzel is lekösse magát. – Hogy is hívták? Jane igaz? A cigarettás lány. Gazdag lány volt. El akartad volna venni feleségül?

-          Nem jött volna hozzám. Én szegény nemes voltam hozzá képest – felelte Armand megfejthetetlen arckifejezéssel. Corinne rávetette a tekintetét a napfényben és Armand viszonozta azt.

-          Kit szerettél volna feleségül venni? – kérdezte nyíltan Corinne. Éle volt a hangjának, olyan mint soha.

-          Nem hiszem, hogy erre lehetne bölcsen felelnem – nyújtotta a bonbonos tasakot Corinne felé.

-          Nem vagyok gyerek, nem tudsz édességgel megvesztegetni – vett ki egy marcipánszívet Corinne.

-          Kedveskedni akartam a feleségemnek és nem megvesztegetni – mondta Armand nyugodtan.

-          Meg sem fordult volna sosem a fejedben, hogy engem válassz, rokonok voltunk – lengette meg a lábát könnyedén Corinne.

-          Apád volt a legvagyonosabb a de Noirok közt, nem csináltam rossz üzletet veled sem – mosolygott félmosollyal Armand.

-          Valóban, de egy pennyt sem láttál tőle – vetette hátra a fejét Corinne. – Tehát mégiscsak a legrosszabbul jártál velem.

-          Mire akarsz kilyukadni Corinne? Mit akarsz elérni ezzel a beszélgetéssel?

-          Magam sem tudom – rázta meg a fejét Corinne. – talán csak meg akarlak győzni róla, hogy házasodj újra, keress egy nőt, aki meg is éri a pénzét, akit érdemes is feleségül venned.

-          Úgy gondolod, csak a pénz hajtott világ életemben? – húzta össze a szemét kutakodva Corinne arckifejezésében Armand.

-          Miért talán nem?

-          A pénz ahhoz kellett, hogy eltartsam a családomat…

-          Igaz, ne haragudj, hogy Dylan és én ennyire a terhedre voltunk – jegyezte meg gúnyosan Corinne.

-          Szeretnélek most alaposan megrázni, hogy mi a fene bajod van – pattant fel Armand és letette a bonbonos tasakot a maga helyére. Corinne nem szólt utána. Hagyta, hogy eltűnjön a parkból a láthatáráról. Miért ilyen undok a férjével? Armand igazán megpróbált kedveskedni. Megpróbálta mindig javítani a hibáit. Sosem állította Armand, hogy nem követett el oltári, végzetes hibákat. Sőt, úton útfélen bizonyította, hogy meg tudta tenni. Akkor miért lepődik meg, ha most a férje megpróbálja jóvátenni. Enyhíteni.

 

Wayne-el nevetve húzódtak be a villa előcsarnokába. Az eső elől egy esernyő alá bújtak össze, és jó érzés volt a férfihoz simulni, míg a pocsolyákat kerülgették. Még akkor is jó érzés volt, ha ezt Armanddal szívesebben tette volna a szíve mélyén. Wayne összecsukta az esernyőt és a nedvességcseppet lesimította Corinne arcáról. Corinne felnézett rá és a mosolya nem halványult el.

-          Tudja hogyan a legfinomabb a marcipános bonbon Corinne?

-          Nem – rázta  a fejét Corinne, hogy hullámos vörös tincsei táncot rugóztak az arca körül. – Árulja el nekem Wayne?

-          A maga szájáról lecsókolva – suttogta Wayne a nő derekát átkarolva.

-          Ó Wayne, maga olyan romantikusakat tud mondani! – tette a karját a férfiéra Corinne. Mindketten torokköszörülésre kapták fel a fejüket. Armand állt a lépcső tetején és nézte sötét tekintettel a jelenetüket.

-          Köszönöm, hogy épségben hazahozta a feleségemet – biccentett a férfi felé Armand.

-          Én… nem is zavarok tovább – eresztette el Corinne derekát Wayne. – Corinne! Jó éjszakát! – csókolt kezet a nőnek és Wayne sietve távozott. Armand lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn.

-          Mi bajod? Miért kellett elrontani a kedvünket? – támadt rá Corinne, s a kezében tartott vörös rózsát forgatta. Armand az alsó fogsorára harapott.

-          Mit művelsz Corinne? Játszadozol? Velünk? Velem és Wayne-el? Szerinted ez tisztességes? Hitegetni mindkettőnket? Szerinted anyád és apád büszke lenne rád?

-          Te most komolyan a lelkiismeretemre akarsz hatni? – tűzte a hajába a vörös rózsabimbót. – Amikor te éveken át két nőt vertél át?

-          Grace-t soha nem vertem át!

-          Ó persze, az csak a visszamaradott feleségednek jutott! Persze elfelejtettem – háborgott Corinne.

-          Tisztában volt velünk. Wayne tisztában van bármivel is? Csúnya játékot játszol Corinne, és nem fogsz belőle szépen kijönni! – rázta meg a fejét Armand.

-          Nincs jogod ítélkezni felettem. Te ezt a jogodat elvesztetted! Réges-régen, mikor meghazudtoltad házasságunk legszebb perceit!

-          legszebb perceit? Komolyan? Corinne az önfegyelmezés legszebb példái voltunk, de nem többek. Mártírkodtunk egész házasságunk alatt. Felszabadultál a nyomása alól és most nem tudod mit kezdj a fene nagy szabadságoddal. Igazad van Corinne. Én nem ezt a nőt vettem feleségül és nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e ezt így. Eljössz velem holnap a parkba?

-          Nem.

-          Csónakázni?

-          Nem.

-          Vegyek neked valamit?

-          Nem.

-          Mit akarsz tőlem?

-          Semmit – játszadozott unottan a hajfürtjeivel Corinne.

-          Akarod, hogy még itt legyek Londonban?

-          Soha egy szóval sem mondtam, hogy azt akarom, hogy miattam kényszerből itt legyél.

-          Corinne mi ketten együtt Londonban soha nem voltunk boldogok, és soha nem is leszünk azok. Azt hiszem ez elég egyértelműen kiderült – Armand átvágott a szalonon és whiskyt töltött magának.

-          Mit akarsz ezzel mondani? – követte a tekintetével Corinne Armandot.

-          Kiharcolhatod, hogy tartózkodjunk itt, kiharcolhatod, hogy fogadjuk el Fabian könyöradományát, de azok már nem mi leszünk Corinne. Nem Te és nem is Én. És főleg nem MI. Azt kívánod, hogy adjam fel önmagam és az elveimet csakis azért, mert megtettem, amit megtettem. De ha ezt kívánod, akkor te nem engem akarsz. Csak egy képzelt férjet, egy képzelt élettel. Ugyanúgy mint mindig is. Álmodoztál és elhitted, hogy az életünk szép és jó. Most azt akarod eljátszani, hogy gazdagok vagyunk? Mit akarsz játszani? Az önálló nőt, aki képes elcsavarni komoly férfiak fejét is? Neked minden csak játék igaz? Nőjj már fel Corinne, az Isten szerelmére!

-          Melletted felnőttem a játszadozásból ne aggódj! Tizenhárom évesen gyereksírásra keltem minden nap és pelenkát mostam a hideg vízben. Ráébredtem, hogy a játéknak vége! – fröcsögte gyűlölettel Corinne.

-          Sosem fogsz nekem ezért megbocsátani Corinne! Igaz? Nem is a félrelépésemről beszélünk már réges régen, hanem az elvesztegetett fiatalságodról, azokról az évekről beszélünk, igaz? A házasságunkról, amit a fiunkért csináltunk végig. S valójában te ezért nem fogsz nekem megbocsátani, Dyalnért, igaz? – hajtotta fel a whiskyt szárazon Armand.

-          Valóban soha. Fel kellett nőnöm, gyerekfejjel felnőttet játszanom, és eljátszottam a felnőttet érted és Dylanért. S minek? Mond minek? Hogy elárulj? Ezek voltak a mi játékszabályaink? Egymás előtt elhallgatni a problémáinkat, és elárulni a másikat?

-          Mit vársz mit mondjak Corinne? Azt hiszed a hűség példaképe voltam? Én sosem voltam az. Legfeljebb te hitted ezt rólam! Ismertél te engem egyáltalán? Miket képzeltél a kapcsolatunkba? Mert hogy soha nem láttad reálisan az is biztos! Neked most is csak azért kellene gyerek, hogy babázhass mint egy kislány! Egy babaházban, amit majd egy férfi megad neked! Akkor nem is állok az utadba, látom méltó partnert találtál a játékaidhoz! Holnap elutazom!

 

Armand lemondott róla. Lemondott a lehetőségről, hogy kibéküljenek, hogy újra kezdjék, vagy folytassanak valamit is együtt, közösen. A villában csak a személyzet maradt. S a monoton esőcseppek végtelen koppanásai az ablakpárkányon. Nem voltak ismerősei. Wayne volt az egyetlen, akihez fordulhatott. De senki mást nem ismert Londonban. Hirtelen magányosnak, és elveszettnek érezte magát. Úgy, ahogy az erdőben soha. Egy kis sétával rokonokhoz térhetett be, vagy Ezüstharmatra. Armand reggel, délben és este is ránézett függetlenül attól, hogy mennyi dolga volt. Ott voltak a szülei, a testvérei, Armand szülei a világítótoronyban. Egyszeriben hiányzott még a lehetősége is annak, hogy bármelyik percben bárkit felkereshetett volna. A klántagok is rendszeresen benéztek, az unokatestvéreik.  Corinne nézte az apró szeplőket az orra körül, ahogy hajtűit a vörös tincsek közé csúsztatta. A fogat előállt, Corinne-ból kifogyott az a vidéki kedvesség, hogy mosollyal köszönje meg a feje fölé tartott esernyőt, ahogy a fogat biztonságos védelmébe sietett. A macadam köveken zötykölődött a fogat, hallgatta a ritmusos ütődéseket, a kerekek forogtak alatta, s az impozáns belvárosi villa előtt állt meg a fogat. Megismerte a de Noir fogatot a férfi, mert maga sietett elé esernyőt tartó kezében és egyenes a lobogó kandallótűz elé kísérte. Corinne a meleg felé nyújtotta vékony ujjait, a tűz fölé, mint régen a klán tábortüzénél. Meleget keresve.

-          Hozzak egy meleg szőrmetakarót? – kérdezte Wayne puha tapogatódzó kérdéssel.

-          Nem, nem maradok sokáig – rázta meg a fejét Corinne, s a férfi felé nézett.

-          Egy forró italt? – tördelte a kezét bizonytalanul Wayne.

-          Nem – suttogta erőtlenül Corinne

-          Valami erőset?

-          Nem – lehelte Corinne.

-          Corinne!

-          Csak öleljen át Wayne! Szorítson erősen! – suttogta Corinne hideglelősen, s vékony karjaival átölelte a férfi derekát.

 

Wayne láthatatlan porszemeket simítgatott a bútorok széléről. Corinne már ismerte ezt a mozdulatát, ha a férfi zavarban volt, mindig ezt tette. Most is csak csendes félmosollyal nézett rá, ahogy a kontyát erősítette.

-          Szeretem ahogy a haját hordja – mormolta melegen Wayne.

-          Köszönöm – tolta a hajtűt erősen a hajába Corinne.

-          Utolsó látogatásra jött igaz? Búcsúzni jött – figyelte a nő mozdulatait Wayne.

-          Miből gondolja?

-          Máskor mindig… beszélni akart. Ma… ma nem akart már beszélni – mosolygott szomorkásan Wayne.

-          Wayne…

-          Elhagyja Londont, visszamegy a férjéhez igaz?

-          Igen – hajtotta le a fejét Corinne.

-          Látjuk még egymást?

-          Nem, nem hiszem – mosolygott fel rá szomorkásan Corinne.

-          Corinne! – Wayne közelebb lépett és megfogta az asszony kezét, s forró ajkát a nő kézfejére szorította. – Azt kívánom, hogy nagyon, nagyon boldogan éljen. Megteszi ezt nekem, a kedvemért? Ígérje meg, hogy boldog lesz!

-          Boldog leszek Wayne, ígérem! – lehelte fátyolosan Corinne.

-          Jó, akkor nyugodt szívvel engedem el, akkor nyugodt leszek – szorongatta a kezét Wayne. Szemével itta Corinne látványát. Az utolsó percek szomjas tekintetével.

-          De magát, boldogtalanul hagyom itt?

-          Nem leszek olyan boldog, mint amilyen magával lettem volna Corinne. De azért igyekszem majd – mosolygott Wayne.

-          Wayne, ne szeressen szerelmes férjes asszonyokba, nem tesz jót a boldogságának – fenyegette meg a mutatóujja ingásával Corinne.

-          Milyen igaz. Látja, sokat tanultam magától – mosolygott rá meghitten Wayne.

-          Helyes, egy bölcsebb Wayne-től veszek ma búcsút! Vigyázzon magára kedvesem!

-          Maga pedig, legyen boldog, kedvesem – nyomott Corinne mindkét arcára gyengéd csókot Wayne.

-          Úgy lesz! – Corinne szipogva lépett ki a hűvös londoni levegőre. Még visszanézett a fogat ablakából a férfira, aki magányosan, nyugodtan állt a villa ajtajában, s nézte, ahogy ő elmegy.