Tündéri percek

Élősködő növények lepték el a fa törzsét. Armand fejét ingatva tépdeste a gazt a fatörzsről, felkúsztak egészen az ő vésetéig, szinte eltakarta. Csodálkozott is, hogy miért nem találja azt a fát. De most itt volt előtte, ismét, megrántotta az erős gyökérzetű, szívós növényt, s az engedett. Ott volt a véset a fa törzsében. A+C az ügyetlen szív faragásában. Armand a hajába túrva dőlt a fatörzsnek. Már az utolsó emléke, egy asszonynak, aki a felesége volt. Aki örökre a rokona marad, aki a szívébe költözött mindig is. Aki fiút szült neki. S aki, most elhagyta. Nem született szerencsés csillagzat alatt úgy látszik. Semmit, ami az övé nem tudja megtartani. Minden kisiklik a keze közül, mint a tengervíz. Hiába markolja, végül mégis kifolyik az ujjai közül, nem tud belőle elraktározni, hazavinni egy cseppet sem. Ilyen az ő boldogsága is, szétfolyik a tenyeréből, elillan, mint a kámfor. S csak az emléke marad. A fájó, maró emléke a kezén, amire keresheti a gyógyírt, kenheti a kenőcsökkel, mint a halászok annyian. Tényleg magányos dolog halásznak lenni? Ennyire magányos? Nem sok mindent tudott adni a családjának. Az avarból kihalászott egy ép falevelet s az ujjai közt forgatta. Corinne-al ki akarták tapétázni a kis faházat vizes levelekkel, s nem értették, hogy miért esnek le, ahogy megszáradnak.  Most is erre gondolt. Ezt a fát kellene hazavinni, beállítani a szoba közepére. Mintegy emlékül a házasságára. Egy fa, ami emlékezteti, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Valóság volt, az egész. Megtörtént valóban. Corinne-al.

Avarzizzenést hallott. Mintha egy riadt állat ugrott volna messzebb. Egy riadt nyúl, vissza az ürege felé. Felkapta a fejét a zajra, s a forrását kereste. Pislogott, többször is. Talán csak a képzelete játszik vele. Talán hallucinál, talán a fogadóba kellett volna mennie előbb megebédelni, mert az éhségtől, már képzelődik. Az erdei tündér állt a rávetülő fénysávban. A nő itt állt, néhány méterre tőle, sötétkék utazóköpenyben, kezében egy könnyed útipoggyásszal, és kimeredt szemmel nézte, ahogy a szerelemfájuknak dőlve itt ül az avarban.

 

Nem létezik, hogy Armand itt ül. A szerelemfájuk tövében. A fa, ami még terebélyesebb lett, nagyobb, dúsabb, s a férje itt ül furcsa eltorzult, fájó arckifejezéssel a fa tövében. Volt valami, ami az erdőben jobban összekötötte őket, mint bármi bárhol máshol bárkit. S ez volt az. Az ő fájuk. Az egyetlen fa, melynek nagyobb jelentősége volt bárminél. Ha Armand is itt ül: Az jelent valamit. Talán többet is, mint amit remélni mert. A férfi nélküle, a magány óráiban, ide jött ki. Emlékezni. Ahogy ő is. Több mint húsz évvel idősebbek voltak, s most itt vannak, ennek a fának a tövében, ők ketten. Corinne kezéből kicsúszott az utipoggyász, s tompa püffenéssel az avarba süppedt.

 

A puha zajra Armand is felébredt révetegségéből. Ez nem álom. Hanem valóság. Corinne, itt van, az erdőben. Kérdések sem kellettek. Mit számítottak itt a magyarázatok, és a szavak. Corinne visszajött. S ha visszajött, akkor… hozzá jött vissza. Kábán tántorodott fel, a fának támasztva a hátát, s néhány lépést előre lépett az avarba, Corinne szürkéskék komoly szemei most tavi tengerszemek voltak, nedvesek és gyönyörűen mélykékek, belefeledkezősen szépek. Kinyújtotta a nő felé a karját, s nem értette, hogy szűnt meg a távolság közöttük, hogy ő rántotta-e magához a nőt, hogy melyikük könnye volt forróbb, ahogy az ajkaik körül találkoztak, s elfeledtek minden mást. Nem számított a múlt, a jövő, csak a jelen, amiben Corinne a karjaiban van, amiben ők ketten de Noirok, az erdő mélyén a szerelemfájuk árnyékában.

 

Végtelennek tűnő hosszú idő telt el, mire felébredt. Nem álom volt. Hanem a valóság. Feje Armand mellkasán pihent, a fekete ingen, s olyan béke honolt körülöttük, mint már évtizedek óta nem. Armand a szerelemfájuknak dőlt, s figyelte, ahogy sötét pillái meg-megrebbennek. Ujjai a kibontott vörös hullámok közt játszadoztak. Nem így képzelte a viszontlátást. Nem ilyen egymásba kapaszkodó kétségbeesett, szerelmes vad egymásnak esésnek, szavak nélkül, könnyekbe fúlva, egymásba kapaszkodva. De kétségtelenül kielégítő volt. Sőt megnyugtató. Fel sem akar már innen kelni. Ha a fa gyökere nem nyomná így a csípőjét talán így feküdne örökre és nézné, Armand forró tekintetét. Amivel vörös pírt éget az arcára.  Armand telt húsos ajkai lassan mosolyra húzódtak, s hüvelykujjával finoman átsimította Corinne nedves málnaszínű ajkait, s az avarban könnyedén átfordult vele. Corinne vörös tincsei belevesztek a vérvörös falevelek sűrűjébe. Corinne tekintetével bejárta a fölé hajoló arcát.

-          Szeretlek Corinne, mindig, mindig is szerettelek, érted? – suttogta Armand erős karjai közt tartva Corinnet. Corinne feje Armand alkarján pihent, s csak feje mozgásából érezte, hogy a nő bólint.

-          Tudom Armand, ahogy én is – emelte fel a karját Corinne, hogy Armand hajába túrjon. Ujjaival végigsimította Armand tarkóját. Armand mosolyogva utána nyúlt, s elhúzva Corinne kezét, az ujjaikat egymásba fűzték.

-          Még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy visszajöttél – nézte összefont ujjaikat Armand.

-          Elég egyértelműen kifejezted ne aggódj! – kuncogott torokból Corinne.

-          Nem, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű – hajolt le hozzá Armand, s újra birtokba vette Corinne málnaszínű ajkait.

 

Néhány hónappal később

 

A világítótorony ajtajára Armand felerősítette a fagyöngykoszorút, amit Corinne font, szív alakúra. Az erőteljes ütögetésre bentről léptek válaszoltak. Lionel nyitott ajtót.

-          A tékozló kölykök azok! – kiáltotta hátra. – Fiam mit művelsz? – nézte az ajtót Lionel felháborodottan a fagyöngykoszorút.

-          Fagyöngy, nektek – kacsintott Armand az apjára.

-          Mondtam már, ide ne hozz fagyöngyöt, anyád nem tud mit kezdeni vele – húzott ki egy szálat Lionel a koszorúból.

-          S te apa?

-          Én természetesen tudok vele mit kezdeni – röhögött hasból Lionel. – Gyertek be – csukta be az ajtót. – Asszony! – kiáltotta Lionel, s az étkező fele indult. – Nem találod ki mit hoztak a gyerekek! – Lionel eltűnt a szemük elől.

-          Lionel! Hagyd abba, összenyálazol! – hallatszott Charlotte hangja.

-           Jól van, a hálószobánkba viszem rendben? – búgta Lionel, egyértelmű hanghordozással. Charlotte elhessegetve az útból ért ki a folyosóra.

-          Armand, ne toporogjatok az ajtóban, gyertek beljebb! Szent Habakuk! Corinne, összebeszéltél anyáddal! – mérte végig Corinne vörösáfonyaszín ruháját Charlotte.

-          Nem én! Miért? – lepődött meg Corinne, leemelve fejéről a puha bársonykalapot, s már indult volna az étkező felé, de Armand visszarántotta. – Armand!

-          Adj egy csókot! – búgta Corinne nyakába Armand. Corinne megborzongott, s belefúrta magát férje karjaiba. – Boldog Karácsonyt! – nyomta forró száját Corinne ajkaira Armand.

-          A legeslegeslegboldogabb! Már az! – csiripelte Corinne csillogó szemmel.

-          Ha nem bírtok magatokkal menjetek fel a hálószobába, ezért jöttetek? – morcolódott Lionel.

-          Maria, nem fogod kitalálni, a lányod ugyanazt a ruhát varratta meg nézd meg ugyanabból az anyagból! A te lányod! Tagadhatatlanul, még az ízlésetek is ugyanaz! – sertepertélt Charlotte az asztal körül.

-          A kedvencem, áfonyaszósz – jelentette ki Fabian a nagy tálat méregetve.

-          Áfonyaszósz van? Az nekünk is a kedvencünk, igaz Corinne? – nézett vissza a feleségére Armand, ahogy körbejárva az asztalt kezet fogott a férfiakkal.

-          Soha többet nem akarok klánkarácsonyt – jelentette ki Charlotte. – nem értek én annyira a főzéshez.

-          Charlotte, te készíted a legfinomabb gesztenyés pulykát, senki sem csinálja utánad. Persze, hogy nálad esszük a karácsonyi ebédet – jelentette ki Robin.

-          Csakis azért tudja, mert semmi mást nem tud főzni – jegyezte meg Lionel. Charlotte tarkón suhintotta a megjegyzésért, de Lionel csak nevetett.

-          Mutasd magad Corinne! – Maria magához húzta a lányát, s arcon csókolta. – Rajtad jobban áll, sudárabb és karcsúbb vagy, mint én.

-          Nem igaz anya, te vagy a Holdhercegnő! Sosem leszek olyan szép mint te – tiltakozott Corinne.

-          Te vagy a legszebb Corinne, különösen most – mormolta Corinne hajába Armand, ahogy magához húzta az asztal mellett.

-          Na lám csak lám, a turbékoló gerlepár! – gúnyolódott Fabian az asztal túlvégén apja mellett.

-          Hol hagytad az asszonykádat? – nézett rá Armand.

-          Anna? Magashegységekbe utazott a lányokkal, fene se bánja! Autumn meg otthon maradt Foresttel. Beteg a gyerek – legyintett Fabian. – Na mizujs? Mi van veletek?

-          Semmi – szólt rá kivörösödve Corinne, s helyet foglalt Armand mellett az asztalnál.

-          Charlotte behozta a nagy ezüsttálon a pulykát és Lionel elkezdte felvágni.

-          Ezer éve nem ültünk így egy asztalnál mind! – nézett körbe Robin.

-          De olyan jó, hogy ismét megtesszük! – szorította meg a kezét Maria.

-           És persze ezt az én asztalomnál kell megtenni – legyezte magát egy szalvétával Charlotte. – Egész nap sürögtem, nem való már ez nekem.

-          Jövőre nálunk? – javasolta Corinne.

-          Nálatok nem férünk el! – szedett a szószból Robin.

-          Akkor Fabiannál kellene!

-          Ó nem, a várba én nem megyek – tiltakozott Charlotte.

-          Jó, akkor Corinne átjön hozzád segíteni anya, rendben? – karolta át Corinne derekát Armand.

-          Ha szeretnétek, nekem jó – egyezett bele Charlotte, s hidegkék szemével a házaspárt figyelte. Armand arcon csókolta a kipirult Corinnet, s mindketten szedtek az áfonyaöntetből. Armand egy szívet rajzolt Corinne tányérjába egy áfonyadarabbal, és Corinne is megismételte ezt Armand szószába rajzolva. Charlotte aranyékszerei csilingeltek, ahogy utánuk szedett. Nem szólt egy szót sem. Lionel töltögette a bort a poharakba.

-          Na jól van, igyunk a de Noir családra! Az egységre! Az eljövendő karácsonyokra! Amelyeken ugyanígy egy asztalnál eszünk! – emelte fel a poharát Robin.

-          A de Noirokra! – emelte hozzá a poharát Lionel, s a többiek. Felhajtották az italt. Armand kicserélte az üres poharát, Corinne borospoharával. Az asztalnál ülők rájuk néztek.

-          Mi az? – kapta fel a tekintetét Armand. Az asztaltársaság összenézett. Charlotte összecsücsörítette az ajkát és végül megszólalt.

-          Nem akartok semmit mondani? – pillantott Lionelre futólag Charlotte. Armand Corinne-ra nézett, aki láthatóan, lassan vörösebb lett áfonyavörös ruhájánál is.  Corinne lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolta az ujjait. Armand mély levegőt vett.

-          Nem az asztal felett akartuk közölni, de valóban, bejelenteni valónk van – köszörülte a torkát Armand. – Corinne-nak és nekem ismét…gyerekünk lesz – fújta ki a levegőt egy szuszra Armand.

-          Hűha! – nyögte Fabian elsőként. Corinne vörösen felkukucsált az asztal mögül. A szülők összenéztek. Elsőként Robin és Lionel. Emlékeztek, még milyen volt amikor először értesültek erről a hírről. Hány év telt el!

-          Hát akkor gratulálunk! – emelte fel újból a poharát Robin. – Még egy fiút, ki tovább viszi a de Noir nevet! – mosolygott rájuk Robin.

-          Kislányt! – ugrott fel az asztal mögül Maria megkönnyebbülten és a lányához sietve átölelte. – Még egy kisbaba! Gyertek ide! – Maria egyszerre ölelte a lányát és Armandot. – Most igazán, teljen sok örömetek ebben a gyerekben!  Jaj Istenem! Gyerekek! – Maria nevetve törölgette az arcán lecsorduló könnyeket.

-          Na, Maria! – állt fel Robin is. – Most mit itatod itt nekik az egereket! Semmi szükség rá! - Armand felnézett anyjára a gratuláló kézfogások közt, Charlotte csendes mosollyal viszonozta fia tekintetét.

 

Epilógus

 

Armand megerősítette a hinta köteleit a szerelemfa ágán. Stabilnak bizonyult. A fadeszka körül csipkeszegélyes szoknyában ugrált a lányuk. Körbefutotta a hintát, újra és újra. Corinne lefogta az izgatott kislányt.

-          Várj, amíg nem biztonságos nem ülünk rá – karolta át leguggolva a kislányt.

-          Most már jó, most már jó? – kérdezgette újra és újra. Armand lebiccentett Corinne-nak aki  beleült a lányával a hintába. – Apa lökjön minket! – kiáltotta az erdőbe a kislány.

-          Hallottad apa? Gyere lökj minket! – nézett fel a faágon gubbasztó Armandra Corinne.

-          Hát szöcskének néz engem ez a lány? – sóhajtott Armand, s nyögve lehuppant az avarszintre. megkerülte a lányokat, s Corinne fenekére téve széles tenyerét meglökte őket.

-          Áfonya bogyó, apa szöcske! – bólogatott a kislány. – Magasabbra! – Corinne nevetett.

-          Elkényelmesedtek a kisasszonyok! – csípett Corinne fenekébe Armand. Corinne felvisított, s a lányuk követte a példáját. – Most csak én! – Corinne lefékezte a hintát. A lánya lemászott az öléből és rácsimpaszkodott hassal a hintára.  Armand elkapta Corinne derekát, s lehúzta a szerelemfa tövébe. A kislány körbeszaladgálta őket, a fát, aztán a hintára nehezedett. Armand figyelte a gyereket. Vörös hullámos haja volt, és apró szeplői, olyan volt, mint Corinne gyerekként. Mint egy kicsi Corinne. Imádta a lányát. Igen, egy picit talán jobban is, mint a fiát. De hát egy lány mégiscsak kislány. Csupa kedvesség. Olyan mint Corinne, bújós kiscica.

-          Olyan mint te! – szorította magához Corinnet a derekánál fogva.

-          Nem, nem – rázta a fejét Corinne. – Az energiája a tiéd! Nekem sosem lenne ennyi lendületem mint neki. Ilyen vakmerő sem voltam sosem mint ő. Olyan kis szélvész! Hozzá képest én egy nyafogós kis hisztigép voltam – tiltakozott Corinne.

-          Na jó a szépségét tőled örökölte, tőlem meg a bolondságait – jegyezte meg Armand. – Cherry-berry! gyere ülj egy kicsit apa ölébe, nem látlak! – szólt a lányára Armand. A kislány közelebb ugrált és belehelyezkedett apja ölelő karjába. Fejét Armand karjának döntötte és nézte a feje felett a levelek játékát. Armand hol a feleségét hol a lányát nézte.

-          Mit bámulsz apa? – nézett rá a lánya.

-          Számolom a szeplőidet!

-          Na és kinek van több? – nézett fel izgatottan és máris lelkesen tanulmányozta anyját, aztán az apjától várta a választ.

-          Neked kicsi Áfonyám! Szeplőtöbbséged van! – vigyorgott rá Armand.

-          De jó! – ugrott fel a kislány és előreszaladt.

-          Nem igaz, neki kevesebb van – vetette ellen Corinne.

-          Persze, de ő még nem tudja, hogy az előny és nem hátrány – jegyezte meg gonoszkásan Armand. Corinne belekönyökölt Armand hasába.

-          Szóval, csúnya szeplősnek tartasz!

-          Nem, én szép szeplősnek mondanálak – nyomta az ajkát Corinné-hoz  Armand.

-          Akkor elviszel minket csónakázni apa? – futott vissza a lányuk, s Armand kezébe csimpaszkodott.

-          Igen, indulás, várja a csónak a hercegnőket! Nem, nem is… a tündéreket, a fenyvesek tündéreit– csókolt kezet Corinne-nak, s Corinne megfogta a lányuk másik kezét, s a gyereket maguk között emelgetve indultak a halászfalu felé, hogy Armand kievezzen velük a tengerre.