A boldogság keresése

Londonban hatalmas parkok vannak. Füvekkel, paddal, árnyas fákkal. De ez mégsem a szabad természet, mégsem a fenyvesek. Corinne könyvet lapozgatott a padon ülve. Hallgatta a madarak csiripelését, nézte a labdázó gyerekeket. Különös volt ez a semmittevés. Ez a tétlen állapot. A halászházban mindig annyi tennivaló akadt. Most semmire se volt gondja. Ő aki mindig családban élt, egyszerre egyedül találta magát. S nem érezte magát jól ebben az új szerepben. Az önálló, hűvös nagyvilági elvált nő szerepe nem az ő sajátja. Tanácstalanul simítgatta vörös tincseit a füle mögé, amikor árnyék vetődött rá.  Corinne hunyorogva felpillantott a férfira. Armand a hajába túrt és egy finom selyempapír csörgött a kezében ahogy felé tartotta.

-          Bonbon. Szív alakú, marcipános – Corinne futó mosollyal belenyúlt a zacskóba és kiemelt egyet. Armand leült mellé a padra és a parkban sétálókat figyelte. Maga is bekapott egy szív alakú bonbont.

-          Köszönöm, még mindig olyan omlós mint gyerekkoromban – majszolta lehunyt szemmel Corinne. Armand figyelte, ahogy a sötét szempillák árnyékot vetnek Corinne szeplős kis arcára. Corinne arcára a napfény még intenzívebben varázsolta elő a szeplőket. Viharoskék selyemruhában ült a padon, ami olyan jól állt a szemszínéhez és a vörös hajához. Áfonyaillatot ontott a párás bőre. – Akkor is más nőkkel futottál – Armand keze megállt a mozdulatban. Meg akarta érinteni a felesége vékony ujjait és az ölébe húzni, de egy ilyen mondat után furán vette volna ki magát. Hát csak hallgatott, s áttette a bonbonos selyemcsomagot a másik kezébe, hogy ezzel is lekösse magát. – Hogy is hívták? Jane igaz? A cigarettás lány. Gazdag lány volt. El akartad volna venni feleségül?

-          Nem jött volna hozzám. Én szegény nemes voltam hozzá képest – felelte Armand megfejthetetlen arckifejezéssel. Corinne rávetette a tekintetét a napfényben és Armand viszonozta azt.

-          Kit szerettél volna feleségül venni? – kérdezte nyíltan Corinne. Éle volt a hangjának, olyan mint soha.

-          Nem hiszem, hogy erre lehetne bölcsen felelnem – nyújtotta a bonbonos tasakot Corinne felé.

-          Nem vagyok gyerek, nem tudsz édességgel megvesztegetni – vett ki egy marcipánszívet Corinne.

-          Kedveskedni akartam a feleségemnek és nem megvesztegetni – mondta Armand nyugodtan.

-          Meg sem fordult volna sosem a fejedben, hogy engem válassz, rokonok voltunk – lengette meg a lábát könnyedén Corinne.

-          Apád volt a legvagyonosabb a de Noirok közt, nem csináltam rossz üzletet veled sem – mosolygott félmosollyal Armand.

-          Valóban, de egy pennyt sem láttál tőle – vetette hátra a fejét Corinne. – Tehát mégiscsak a legrosszabbul jártál velem.

-          Mire akarsz kilyukadni Corinne? Mit akarsz elérni ezzel a beszélgetéssel?

-          Magam sem tudom – rázta meg a fejét Corinne. – talán csak meg akarlak győzni róla, hogy házasodj újra, keress egy nőt, aki meg is éri a pénzét, akit érdemes is feleségül venned.

-          Úgy gondolod, csak a pénz hajtott világ életemben? – húzta össze a szemét kutakodva Corinne arckifejezésében Armand.

-          Miért talán nem?

-          A pénz ahhoz kellett, hogy eltartsam a családomat…

-          Igaz, ne haragudj, hogy Dylan és én ennyire a terhedre voltunk – jegyezte meg gúnyosan Corinne.

-          Szeretnélek most alaposan megrázni, hogy mi a fene bajod van – pattant fel Armand és letette a bonbonos tasakot a maga helyére. Corinne nem szólt utána. Hagyta, hogy eltűnjön a parkból a láthatáráról. Miért ilyen undok a férjével? Armand igazán megpróbált kedveskedni. Megpróbálta mindig javítani a hibáit. Sosem állította Armand, hogy nem követett el oltári, végzetes hibákat. Sőt, úton útfélen bizonyította, hogy meg tudta tenni. Akkor miért lepődik meg, ha most a férje megpróbálja jóvátenni. Enyhíteni.

 

Wayne-el nevetve húzódtak be a villa előcsarnokába. Az eső elől egy esernyő alá bújtak össze, és jó érzés volt a férfihoz simulni, míg a pocsolyákat kerülgették. Még akkor is jó érzés volt, ha ezt Armanddal szívesebben tette volna a szíve mélyén. Wayne összecsukta az esernyőt és a nedvességcseppet lesimította Corinne arcáról. Corinne felnézett rá és a mosolya nem halványult el.

-          Tudja hogyan a legfinomabb a marcipános bonbon Corinne?

-          Nem – rázta  a fejét Corinne, hogy hullámos vörös tincsei táncot rugóztak az arca körül. – Árulja el nekem Wayne?

-          A maga szájáról lecsókolva – suttogta Wayne a nő derekát átkarolva.

-          Ó Wayne, maga olyan romantikusakat tud mondani! – tette a karját a férfiéra Corinne. Mindketten torokköszörülésre kapták fel a fejüket. Armand állt a lépcső tetején és nézte sötét tekintettel a jelenetüket.

-          Köszönöm, hogy épségben hazahozta a feleségemet – biccentett a férfi felé Armand.

-          Én… nem is zavarok tovább – eresztette el Corinne derekát Wayne. – Corinne! Jó éjszakát! – csókolt kezet a nőnek és Wayne sietve távozott. Armand lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn.

-          Mi bajod? Miért kellett elrontani a kedvünket? – támadt rá Corinne, s a kezében tartott vörös rózsát forgatta. Armand az alsó fogsorára harapott.

-          Mit művelsz Corinne? Játszadozol? Velünk? Velem és Wayne-el? Szerinted ez tisztességes? Hitegetni mindkettőnket? Szerinted anyád és apád büszke lenne rád?

-          Te most komolyan a lelkiismeretemre akarsz hatni? – tűzte a hajába a vörös rózsabimbót. – Amikor te éveken át két nőt vertél át?

-          Grace-t soha nem vertem át!

-          Ó persze, az csak a visszamaradott feleségednek jutott! Persze elfelejtettem – háborgott Corinne.

-          Tisztában volt velünk. Wayne tisztában van bármivel is? Csúnya játékot játszol Corinne, és nem fogsz belőle szépen kijönni! – rázta meg a fejét Armand.

-          Nincs jogod ítélkezni felettem. Te ezt a jogodat elvesztetted! Réges-régen, mikor meghazudtoltad házasságunk legszebb perceit!

-          legszebb perceit? Komolyan? Corinne az önfegyelmezés legszebb példái voltunk, de nem többek. Mártírkodtunk egész házasságunk alatt. Felszabadultál a nyomása alól és most nem tudod mit kezdj a fene nagy szabadságoddal. Igazad van Corinne. Én nem ezt a nőt vettem feleségül és nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e ezt így. Eljössz velem holnap a parkba?

-          Nem.

-          Csónakázni?

-          Nem.

-          Vegyek neked valamit?

-          Nem.

-          Mit akarsz tőlem?

-          Semmit – játszadozott unottan a hajfürtjeivel Corinne.

-          Akarod, hogy még itt legyek Londonban?

-          Soha egy szóval sem mondtam, hogy azt akarom, hogy miattam kényszerből itt legyél.

-          Corinne mi ketten együtt Londonban soha nem voltunk boldogok, és soha nem is leszünk azok. Azt hiszem ez elég egyértelműen kiderült – Armand átvágott a szalonon és whiskyt töltött magának.

-          Mit akarsz ezzel mondani? – követte a tekintetével Corinne Armandot.

-          Kiharcolhatod, hogy tartózkodjunk itt, kiharcolhatod, hogy fogadjuk el Fabian könyöradományát, de azok már nem mi leszünk Corinne. Nem Te és nem is Én. És főleg nem MI. Azt kívánod, hogy adjam fel önmagam és az elveimet csakis azért, mert megtettem, amit megtettem. De ha ezt kívánod, akkor te nem engem akarsz. Csak egy képzelt férjet, egy képzelt élettel. Ugyanúgy mint mindig is. Álmodoztál és elhitted, hogy az életünk szép és jó. Most azt akarod eljátszani, hogy gazdagok vagyunk? Mit akarsz játszani? Az önálló nőt, aki képes elcsavarni komoly férfiak fejét is? Neked minden csak játék igaz? Nőjj már fel Corinne, az Isten szerelmére!

-          Melletted felnőttem a játszadozásból ne aggódj! Tizenhárom évesen gyereksírásra keltem minden nap és pelenkát mostam a hideg vízben. Ráébredtem, hogy a játéknak vége! – fröcsögte gyűlölettel Corinne.

-          Sosem fogsz nekem ezért megbocsátani Corinne! Igaz? Nem is a félrelépésemről beszélünk már réges régen, hanem az elvesztegetett fiatalságodról, azokról az évekről beszélünk, igaz? A házasságunkról, amit a fiunkért csináltunk végig. S valójában te ezért nem fogsz nekem megbocsátani, Dyalnért, igaz? – hajtotta fel a whiskyt szárazon Armand.

-          Valóban soha. Fel kellett nőnöm, gyerekfejjel felnőttet játszanom, és eljátszottam a felnőttet érted és Dylanért. S minek? Mond minek? Hogy elárulj? Ezek voltak a mi játékszabályaink? Egymás előtt elhallgatni a problémáinkat, és elárulni a másikat?

-          Mit vársz mit mondjak Corinne? Azt hiszed a hűség példaképe voltam? Én sosem voltam az. Legfeljebb te hitted ezt rólam! Ismertél te engem egyáltalán? Miket képzeltél a kapcsolatunkba? Mert hogy soha nem láttad reálisan az is biztos! Neked most is csak azért kellene gyerek, hogy babázhass mint egy kislány! Egy babaházban, amit majd egy férfi megad neked! Akkor nem is állok az utadba, látom méltó partnert találtál a játékaidhoz! Holnap elutazom!

 

Armand lemondott róla. Lemondott a lehetőségről, hogy kibéküljenek, hogy újra kezdjék, vagy folytassanak valamit is együtt, közösen. A villában csak a személyzet maradt. S a monoton esőcseppek végtelen koppanásai az ablakpárkányon. Nem voltak ismerősei. Wayne volt az egyetlen, akihez fordulhatott. De senki mást nem ismert Londonban. Hirtelen magányosnak, és elveszettnek érezte magát. Úgy, ahogy az erdőben soha. Egy kis sétával rokonokhoz térhetett be, vagy Ezüstharmatra. Armand reggel, délben és este is ránézett függetlenül attól, hogy mennyi dolga volt. Ott voltak a szülei, a testvérei, Armand szülei a világítótoronyban. Egyszeriben hiányzott még a lehetősége is annak, hogy bármelyik percben bárkit felkereshetett volna. A klántagok is rendszeresen benéztek, az unokatestvéreik.  Corinne nézte az apró szeplőket az orra körül, ahogy hajtűit a vörös tincsek közé csúsztatta. A fogat előállt, Corinne-ból kifogyott az a vidéki kedvesség, hogy mosollyal köszönje meg a feje fölé tartott esernyőt, ahogy a fogat biztonságos védelmébe sietett. A macadam köveken zötykölődött a fogat, hallgatta a ritmusos ütődéseket, a kerekek forogtak alatta, s az impozáns belvárosi villa előtt állt meg a fogat. Megismerte a de Noir fogatot a férfi, mert maga sietett elé esernyőt tartó kezében és egyenes a lobogó kandallótűz elé kísérte. Corinne a meleg felé nyújtotta vékony ujjait, a tűz fölé, mint régen a klán tábortüzénél. Meleget keresve.

-          Hozzak egy meleg szőrmetakarót? – kérdezte Wayne puha tapogatódzó kérdéssel.

-          Nem, nem maradok sokáig – rázta meg a fejét Corinne, s a férfi felé nézett.

-          Egy forró italt? – tördelte a kezét bizonytalanul Wayne.

-          Nem – suttogta erőtlenül Corinne

-          Valami erőset?

-          Nem – lehelte Corinne.

-          Corinne!

-          Csak öleljen át Wayne! Szorítson erősen! – suttogta Corinne hideglelősen, s vékony karjaival átölelte a férfi derekát.

 

Wayne láthatatlan porszemeket simítgatott a bútorok széléről. Corinne már ismerte ezt a mozdulatát, ha a férfi zavarban volt, mindig ezt tette. Most is csak csendes félmosollyal nézett rá, ahogy a kontyát erősítette.

-          Szeretem ahogy a haját hordja – mormolta melegen Wayne.

-          Köszönöm – tolta a hajtűt erősen a hajába Corinne.

-          Utolsó látogatásra jött igaz? Búcsúzni jött – figyelte a nő mozdulatait Wayne.

-          Miből gondolja?

-          Máskor mindig… beszélni akart. Ma… ma nem akart már beszélni – mosolygott szomorkásan Wayne.

-          Wayne…

-          Elhagyja Londont, visszamegy a férjéhez igaz?

-          Igen – hajtotta le a fejét Corinne.

-          Látjuk még egymást?

-          Nem, nem hiszem – mosolygott fel rá szomorkásan Corinne.

-          Corinne! – Wayne közelebb lépett és megfogta az asszony kezét, s forró ajkát a nő kézfejére szorította. – Azt kívánom, hogy nagyon, nagyon boldogan éljen. Megteszi ezt nekem, a kedvemért? Ígérje meg, hogy boldog lesz!

-          Boldog leszek Wayne, ígérem! – lehelte fátyolosan Corinne.

-          Jó, akkor nyugodt szívvel engedem el, akkor nyugodt leszek – szorongatta a kezét Wayne. Szemével itta Corinne látványát. Az utolsó percek szomjas tekintetével.

-          De magát, boldogtalanul hagyom itt?

-          Nem leszek olyan boldog, mint amilyen magával lettem volna Corinne. De azért igyekszem majd – mosolygott Wayne.

-          Wayne, ne szeressen szerelmes férjes asszonyokba, nem tesz jót a boldogságának – fenyegette meg a mutatóujja ingásával Corinne.

-          Milyen igaz. Látja, sokat tanultam magától – mosolygott rá meghitten Wayne.

-          Helyes, egy bölcsebb Wayne-től veszek ma búcsút! Vigyázzon magára kedvesem!

-          Maga pedig, legyen boldog, kedvesem – nyomott Corinne mindkét arcára gyengéd csókot Wayne.

-          Úgy lesz! – Corinne szipogva lépett ki a hűvös londoni levegőre. Még visszanézett a fogat ablakából a férfira, aki magányosan, nyugodtan állt a villa ajtajában, s nézte, ahogy ő elmegy.