Utószó

Április vége volt. Az új matracon heverészett Corinne. Tetszett neki az ágy fekvése. Hatalmas volt, kényelmes és az egész szobát be lehetett látni róla. Berendezkedtek. A kályha elé állított dézsában fürdette Armand a kisfiút. Csobogott a víz, elégedett babahangok hallatszottak. Corinne figyelte kettejüket.

-         Nem segítesz nekünk? – nézett rá fel Armand.

-         Nem – jelentette ki Corinne lustálkodva.

-         S a pelenka? – grimaszolt Armand.

-         Hozd ide! – intette magához Corinne. Armand a szövetpelenkát az ágyra terítette. Corinne még Emmától kérdezte meg a tökéletes pelenkahajtási technikát. A szomszédasszony volt az egyik legnagyobb segítőjük az utóbbi hetekben. Corinne rutinosan kötötte meg fia derekán az anyagot. – Ennyi, kész is! – Armand ráadta a gyerekre az angolpólyát és felült a kicsivel a karján az ágyba. Corinne is hozzábújt és nézték ketten a kicsit. A kisfiú felnyüszögött és ajka apró szopómozdulatokat formált. – Várja a vacsit – nevetett Corinne.

-         Amíg szopik nem lesz szükségünk időmérésre – állapította meg Armand és sietve átadta Corinne karjára a gyereket, s Corinne meglazította ruhája megkötőit, s szoptatni kezdett.

-         A pelenkamosást utálom a legjobban. Sokára lesz szobatiszta? – ráncolta Corinne a homlokát.

-         Igen, nagyon sokára – felelte Armand nevetve.

-         Ez neked vicces?

-         Az vicces amilyen arcot vágsz – karolta át Corinne-t az ágyban. A fiuk nagy kék szemeit kimeresztve nézte kettejüket.

-         Ezek szeplők itt az arcán? – méregette a gyereket Armand.

-         Nem. Csak nem mosdattad jól meg! – mosolygott le a babára Corinne.

-         Hazudós! A te családodban van ennyi szeplős. Hogy fog kinézni a fiunk szeplősen?

-         Úgy mint az anyja szeplősen!

-         De neked jól állnak a szeplők!

-         Neki is jól fognak állni a szeplők!

-         Egy kisbaba nem lehet szeplős! – tiltakozott Armand.

-         Armand, tökéletes a gyerek úgy ahogy van. Ne elégedetlenkedj – simogatta meg fia kezeit Corinne.

-         Jobb szerettem volna egy kislányt. Egy olyan kis tündérkét mint amilyen te vagy – morcolódott Armand és a fiát nézte, aki elégedetten cuppantgatott olyan hatalmasakat Corinne melléből, hogy élvezet volt nézni.

-         Én örülök, hogy kisfiú – mosolygott Corinne.

-         Jól van, ha te örülsz, akkor én is – vette el a gyereket Armand. Amíg Corinne visszaöltözött megbüfiztette a kicsit, s maguk mellé tette a bölcsőbe.

-         Tele a hasa, mindjárt elalszik – ringatta Armand a lábával a bölcső lábát.

-         Igen, olyan kis elégedett tud lenni az életével – kukucskált a bölcsőbe Corinne.

-         Amilyenek mi soha? – nézett rá a válla felett Armand.

-         Amilyenek mi is – felelte rá határozottan Corinne. - Ha elaludt bújjunk össze jó? – csipogta hízelkedőn Corinne.

-         Akkor máris elaludt! – kacsintott rá Armand, s lerúgva cipőjét felült az ágyra, s a mellkasához vonta Corinnet.

 

Végre nem fújt orkánerejű szél a tengerparton. Corinne egy kendőbe bugyolálta a fiát és kisebb sétára indult vele a parton.A kicsi ébren volt. Nézte az áprilisi szürkés eget a feje felett. Olyan csendben tudott szemlélődni ez a gyerek. Anyja testmelege melegítette. Friss tengeri levegőt szippantgatott apró kis orrán. Corinne figyelte a gyereket. Tényleg szeplős? Sosem figyelte még így a gyereket. Annyira elégedett volt azzal, hogy egészséges és semmi baja és lélegzik és egyben van és képes volt megszülni, hogy számára minden más lényegtelen volt.

-         Corinne! – szólította meg valaki halk hangon. Corinne felkapta a fejét a gyereke szemléléséből. Az anyja állt ott a parton, kosárral a karján és őket nézte. – Már annyira szerettelek volna látni titeket. Amíg Londonban voltunk is arra gondoltam, hogy jól vagytok-e. Reménykedtem, hogy legalább Fabiannak írsz, ha…ha megszületik a kicsi. De nem írtál nekünk.

-         Gondoltam, úgysem érdekelne titeket – rántotta meg a vállát Corinne.

-         Szabad? – tette le a kosarat Maria, s a kezét nyújtotta a kicsi felé. Corinne habozva, de átadta kezéből a kisfiút. Elégedetlen nyüszítés érkezett. – Semmi baj! Itt van anya is látod? Mutasd magad te csöppség! – suttogta a kicsinek. Corinne a fiát nézte. Idegen kezében még nem is volt. Furcsa volt a gyereknek az új hely. – Milyen szép baba! De hát ti is szépek voltatok, mind! Boldogultok Corinne? – nézett fel a lányára Maria.

-         Igen, anya.

-         Franciossal összegyűjtöttünk pár dolgot. Nektek hoztam – mutatott a kosárra Maria. Corinne csak lehajtott fejjel biccentett.

-         Kösz. Nagyon haragszol rám? Ezért? – nézett körbe Corinne.

-         Én? Nem. Dehogy. Én is fiatalon mentem férjhez. Bár nem azért, mert gyereket vártam. De fejest ugrottam egy házasságba, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az. Azt gondolnánk a gyerekeink nem követik el ugyanazt a hibát – mosolygott bágyadtan Maria. – Tudod mi bánt? – nézett mosolyogva Maria.

-         Mi? – emelte fel a fejét Corinne.

-         Hogy nem vettem észre – nevette el magát Maria. – A szemem előtt voltatok. Minden vasárnap egy asztalnál ettünk. És nekem nem tűnt fel, hogy Armand és Te! – rázta a fejét hitetlenül Maria. – Tudod. Akkor este. Amikor elmentetek. Ott az asztalnál is csak néztem kettőtöket. Néztem Armandot és téged és csak ültem, hogy istenem, nem is ismerem a gyerekeimet! Nem ismerem őket, mert nem vettem észre, hogy az életükben, a lelki világukban hatalmas változások mentek végbe! Hogyan…hogyan is tűnhetett volna fel? Fabiannal mindig csüngtetek Armandon. A legidősebb fiú volt köztetek. Imádtátok, mert hogy neki már mindent szabad volt, ami nektek még nem. Hogy ő erősebb volt, gyorsabb volt, magasabb volt, okosabb volt…sorolhatnám. Szóval nem vettem észre, hogy a gyermeki rajongás mikor változott át nálatok… szerelemmé. Hát ez van. Lemaradtam. Nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám. A tanácsaimra, egy beszélgetésre, bármire. Hagytam, hogy kisétálj az életünkből. És ilyen fiatalon. Ez az én kudarcom – nézett le a lányára Maria, s megsimogatta Corinne szeplős kis arcát. – Még annyira gyerekek vagytok, és mégis szülők és felnőttek most már.

-         Anya, Armanddal mindig jókat játszottunk…

-         Ez is csak játék?

-         Ez, az élet játéka – biccentett Corinne. – Gondolom apa nem bocsát meg – nézett fel kérdőn az anyjára Corinne.

-         Tudod, apád de Noir. Nagyon büszke ember. S rád már nem tud büszke lenni. A büszkeség nem mindig jó tulajdonság.

-         Valóban nem – Corinne kezébe visszaadta Maria a kisfiút.

-         Ha bármire szükségetek lenne, tudod, hol találsz – mondta Maria, miközben figyelte, hogy Corinne a kicsit eligazgatja egyik karján, a másik kezébe a kosarat veszi.

-         Persze anya, de… nem lesz szükségünk semmire – rándult meg futólag Corinne szája. Maria ott maradt a parton, nézte a távolodó lányát. Corinne egyszerű vászonruhában volt. Mint mindig. Így járta az erdőt, hímzett ruhákban. Nem drága selyemben, nem kereste a londoni villa kényelmét. Corinne az erdő lánya – Armand szerint a tündére - volt. Többet volt az erdőben mint otthon. A természetben érezték jól magukat. Armand futva érkezett a mólóról. Corinne letette a kosarat és integetett neki. Bizonyára kisétált a kicsivel Armand elé a partra. Armand vette fel a kosarat, s lehajolt, hogy előbb a kisfiú fejére, majd Corinne szájára nyomjon csókot. Együtt indultak vissza a halászház felé…

Segítő kezek

Armand nézte a sirályokat a világítótorony körül. Kavargott az ősz a fejük felett. Borongós idő volt. A kopogtatásra az anyja nyitott ajtót. Nem volt más, ki ajtót nyithatott volna. Charlotte sokáig nézte a fiát a torony aljában. Kékben volt. Mint mindig Charlotte tengerkék selyemruhája még a régi időkből volt. Charlotte rajongott a drága kelmékért. Ahogy lemondtak a londoni villáról Charlotte mindent megtett, hogy véletlen se hízza ki azokat a ruhákat, amiket abban az időben hordott. Telt keblei majd kibuktak a fűzés szorításából. Nem vett fel kendőt. Csak úgy, ahogy otthon volt, kilépett a világítótorony sötétjéből és becsukta maga mögött az ajtót. Armand értette így is a célzást. Nem kap beinvitálást a szülői házba. Charlotte a part meredek szakasza felé indult. Nem a halászfalu felé.

-         Szoktunk látni titeket – mondta halk hangon Charlotte. – Néha, ha közelebb sétáltok, ott a mólón. Mindig felmegyünk a toronyba. Hogy van Corinne?

-         Már egyre kevésbé tűri – felelte komoran Armand. – Egyre többet panaszkodik, hogy nehéz a kicsi. Nyomja és kényelmetlen az egész. Ezért is jöttem hozzátok. Kellene egy kis pénz.

-         Arról apáddal beszélj.

-         Mikor lesz itthon?

-         Fogalmam sincs, valami rablóvadászatra mentek a klánnal.

-         Hát akkor… mindegy…

-         Fiú lesz. Te is így néztél ki, amikor a hasamban voltál – nézett zavartan Charlotte a tenger felé. – Hogy jutott eszedbe, hogy éppen Corinne? – simítgatta őszbe vegyült szőke tincseit Charlotte. – a kis unokahúgod!

-         Tudom, hogy kicsodám Corinne – felelte rá keményen Armand.

-         Apád nagyon haragszik rád. Több eszed is lehetett volna. Ha már mindenáron…

-         Tudom.

-         Azt is tudod, mennyit jelentett apádnak Robin? Ők nem csak unokatestvérek voltak, hanem barátok is. Apád egyetlen társasága! Teljesen kirekesztődtünk a klánból! Érted Armand? Teljesen! Te…te ezt nem érted! – rázta a fejét hevesen Charlotte. - Mi társasági emberek voltunk. Lionel és én…mi mindig alkalmazkodtunk, mert lételemünk volt, hogy menjünk valahova. Ma…ma kitesszük a lábunkat és utánunk köpnek! – Charlotte szeme könnybe lábadt. – Büntetsz minket is igaz? Mert lekényszerítettünk a halászfaluba. Azóta sokat beszélünk apáddal arról, mi lett volna, ha akkor hagyunk elmenni. Amerikába. Indiába. Bárhova. Hogy akkor talán minden másabb lenne. Küldenéd apádnak a dohányt, finom igazi erős dohányt, dobozokban karácsonyra. Szivarozhatna. Megkínálhatna mindenkit a fia által küldött friss dohányból. De sosem látnánk.

-         Megérte?

-         Most itt vagy a parton, a világítótorony ablakából nézzük majd, ahogy felnő az unokánk. De sosem szólhatunk hozzá. És sosem ismerhetjük meg. Sajnálom Armand – Charlotte könnybe lábadt szemmel sarkon fordult, s faképnél hagyva a fiát visszafutott a házba. Armand mély levegőt véve nézett az anyja után.

 

 

Szállingózni kezdett a hó, amikor a csónak elejéból Armand a partra ugrott.  A halak a csónak hátsó részében voltak, időnként vergődtek. Dobálták magukat, tehetetlenül tátogtak.  Armand csak sálat kötött a nyaka köré. Vastag kötésű pulóverben jött-ment. Szortírozta a halakat. A mólón a háta mögött lépteket hallott. Dübörgő léptek. Megfordult. Ahogy megfordult a férfi megállt a móló szélén és őt nézte. Már hónapok óta nem látta egymást a két férfi. Armand megtörölte a kezét a nadrágjában és közelebb lépett, s kezet nyújtott a férfi felé. Lionel elfogadta a kézfogást, s megszorította a fia kezét. Szótlanul álltak egymással szemben.

-         Anyád mondta, hogy kerestél – jegyezte meg Lionel.

-         Az már jó egy hónapja volt – felelte rá hidegen Armand.

-         Igen, csak az utóbbi időben nem láttalak a halászokkal…

-         Otthon maradtam… volt egy kis gond… - Armand a világítótorony fényeit figyelte. Viharban, bajban, mindig az segít. A hajósoknak, hogy partot találjanak. Amikor bekopogtatott a világítótorony ajtaján hitt benne, hogy számára is van segítség a szülői házban. De nem kapott üres szavakon és szemrehányásokon kívül mást. Nem kaptak segítséget akkor, amikor kellett volna. Armand szája széle lefelé rándult a keserűségtől. Amikor segétségre volt szükség nem a de Noirok adták meg, hanem az egyszerű halászok, ott a szomszédban a szegény Emmáék adták azt a keveset, ami nekik volt. Armand is és Corinne is akkor szembesült először azzal, hogy a szegény kis halászfalu lakói többet segítenek rajtuk, akik már semmiben sem különböznek tőlük. Corinne nem is ment a vadászházhoz. A családja Londonban költi a pénzt, nincsenek otthon. Francios nem rendelkezik a de Noir pénzek felett, télre több hetes kimenője volt, nem kellett szolgálnia a de Noirokat. Corinne tehát nem kérhetett segítséget. Armand megpróbálta. De kudarcot vallott. Az idő sürgetett. Orvost kellett hívni, és arra nem lehet napokat várni. Az a rémület, az akkori segítségnyújtás hozta közelebb a szomszédokat. Armand többször is elgondolkodott már azon, mi lett volna, ha nincsenek Emmáék a szomszédban?

-         Jól vagytok?

-         Megvagyunk – tette farzsebébe  a kezét Armand. – Most már.

-         Kiesett az a pár hét jövedelem…

-         Megoldottuk – felelte kitérően Armand.

-         Hát családos ember lett a fiam – keresgélte a beszélgetni valót Lionel.

-         Igen az – válaszolta nyugodtan Armand.

-         Én… csak… szóval anyád mondta, hogy kérdezzelek meg, mert…gondolom aggódott, hogy nem látott hetek óta… - hebegte Lionel.

-         Értem. Élek – nézte az apját Armand. – Figyelj, apa még itt ez a sok hal, nekem még be kell rakodnom – mutatott a csónak felé Armand.

-         Nem, nem akartalak feltartani – lépett hátrébb Lionel.

-         Jól van, akkor én folytatom a munkát – biccentett Armand. – Hát… gondolom addig már nem találkozunk szóval…boldog karácsonyt nektek! – tette hozzá Armand.

-         Átadom anyádnak, biztos, örülni fog.

-         Apa… - kiáltotta még az apja után Armand. – Én is örültem, hogy… beszélgettünk.

-         Ja… igen… én is – felelte rá zavarában Lionel. Sietősen haladt a hóesésben. Lionel valaha maga is halászott. De nem segített a fiának kirakodni, ahogy azt is elfelejtette, hogy ő boldog karácsonyt kívánjon a fiának.

 

Karácsony este volt. Corinne mézes süteményének illata terjengett a piciny szobában. A kályha hiába ontotta a hőt, semmit sem számított. Két takaró alatt is fáztak a piciny szobában. Armand csak reménykedni tudott, hogy az ünnepek alatt kitart a tüzelőjük. Szeretett volna végre matracot venni az ágyba, de nem gyűlt össze a pénz. Vagyis összegyűlt, de az el is ment arra, hogy Corinne-hoz orvost kellett hívni az ősszel. És Emmáéknak is vissza kellett fizetni a kölcsönt. S a lány most is álmából riasztotta mint akkor.

-         Jézusom Corinne, mi van? Megint vérzel? – Armand riadtan nézte a takarót. De most végre nem volt ott az a rémes lilásvörös folt mint aznap. Corinne azóta szinte csak feküdt. Az orvos utasítása volt. S mindketten rettegtek, hogy valami nagy baj lesz. Corinne ahogy közeledett az idő egyre jobban félt. Félt a hatalmas hasától, a szüléstől, a haláltól. Corinne halálfélelmei mindennaposak voltak.

-         Nem… Armand már órák óta fájdalmaim vannak – sírta Corinne.

-         Mi…mióta? – pattant fel idegesen Armand.

-         Már fürdésnél is olyan furcsán éreztem magam, azt hittem csak pihennem kell. De este csak erősödtek… - szipogta Corinne. 

-         De…de hiszen még… nincs itt az ideje – nézett Corinne sápadt, nedves arcába riadtan Armand.

-         Nincs…de…baj van igaz? – suttogta riadtan Corinne.

-         Nem…nem tudom. De istenem ma már karácsony van Corinne. Senki ember fia nem fog minket Ezüstharmatra vinni és egy orvos sincs, aki házhoz jön ilyenkor! – nézte a lányt aggódón Armand. Corinne nem válaszolt csak hasára szorított kézzel előre görnyedt. Armand kapkodva öltözött, csizmát húzott. S közben agya lázasan járt. Az orvos azt mondta a baba január végére várható. Öt hét! Még öt hét lenne addig! Istenem! S most Ezüstharmatig Corinne-al az út! Karácsony hajnalban?

-         Tákolok egy szánkót jó? Addig öltözz fel! – Corinne nem válaszolt ,csak vonyított a fájdalomtól. Armand kisietett a házból. Istenem! Csak semmi baj ne legyen! Armand sietve keresgélt fát a hóban. Persze semmit sem talált, ami alkalmas lett volna. A lépcsőről tépte fel a leceket és egy halászkötéllel kötötte egymáshoz. Mire a megkötőt rögzítette Corinne lépett ki a házból.

-         Hagyd azt a tákolmányt, nem tudnál úgy, húzni, hogy ne érezze a kicsi. Menjünk így! Gyalog – Corinne csizmája belesüppedt a hóba, ahogy Armand mellé ért.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte Armand. – Gyere támaszkodj rám! – karolta át a lányt. Életük leghosszabb karácsony éjszakája volt. Néhány méter után megálltak. Corinne fájdalmas sikolya a fenyvesek fölé szállt az éjszakába. A hóba rogyott és összegörnyedve várta a halált. Armand nyalábolta fel újra és újra, hol ölbe vette, ha elfáradt a karja ismét a hóba tette, hogy Corinne a saját lábán haladjon egy darabig. Corinne annyira vágyott a fenyvesekbe. De ma semmit nem élvezett a fenyvesekbeli sétából. Csak azt érezte, hogy túl nagy az erdő és sosem érnek le Ezüstharmatra. Hogy a fájdalomtól már nem lát, már csak sötét csillagok borulnak rá és a hideggel sem törődött. Armand emelte föl a földről a karjaiba, nyugtató szavakat mondott neki, de Corinne nem tudta mi lehet az, nem is értette, csak a saját sikoltását érezte a torkában, hallotta a fülében, s a derekát és a hasát szaggató fájdalmat érezte. Ahogy közeledtek Ezüstharmathoz úgy sűrűsödtek a fájások.

-         Istenem, itt fogok meghalni a fenyvesek közepén! – sikoltotta Corinne.

-         Corinne, semmi baj, itt vagyok veled. Nyugodj meg! Mindjárt a faluban vagyunk és az orvos majd megmondja mi ez az egész.

-         Itt fogom megszülni a hóba a gyereket! Nem is, itt fogok meghalni, mert nem tudom megszülni sem. Elvérzek és meghalok!

-         Corinne! Gyere!

-         Nem, újabb fájásom van! – görnyedt össze Corinne és  a hóba rogyva könyökölt a fa gyökerére.

-         Úristen! Meg fog halni a gyerek bennem, talán már nem is él igen, és bomlik, mint az elesett állatok kint az erdőben, foszlik szét a testemben és hogy fogják akkor kiszedni belőlem? – sikította rémülten Corinne.

-         Corinne, szerintem nagyon is eleven az a gyerek, éppen nagyon meg akar születni és azért nem kell aggódnod, nem fog odabent maradni – nyugtatta Armand. – Minden kisbaba világra jön ez a természet rendje nyugodj meg!

-         Nincs is itt az ideje! Nem a természet rendje az hogy tizennégy évesen szülök! Istenem szét fog repedni a csípőm! – sírta Corinne. Armand felnyalábolta és vitte ismét egy darabon. Corinne a fák törzsének támaszkodva görnyedt előre időnként. Már látták a falu füstjeit az éjszakában, amikor egyszerre Corinne lábán meleg nedves folyadék ömlött végig. Ami nagyon gyorsan kihűlt. Armand csak a hóban látta a furcsa elszíneződést és semmit sem kérdezett az ölébe kapta a lányt és rohant vele az orvos ajtajáig. Dörömbölt, míg az fel nem kelt.  Armand csak akkor tért magához, amikor a Corinnera tekert takarókat megkapta a kezébe. S onnantól a nappal együtt kelt fel Armand aggodalma is. Addig csak az volt a szeme előtt, hogy Corinne-t eljuttassa az orvoshoz. De az ágyából felvert orvosnak esze ágában sem volt bejelenteni, hogy mi történik. Bezárta az ajtót és Corinne bent maradt. Armand kint. Csak Corinne sikításai jelezték, hogy a lány még életben van. Mi lesz, ha tényleg nem bírja megszülni a kicsit? Armand idegesen túrta át újra és újra a haját, le-fel járkált, nem tudott lenyugodni. Már órák óta bent voltak. Órák óta. Már felkelt a nap. Ezüstharmaton sokan templomba mentek. Imádkoztak karácsonykor. Krisztus születését ünnepelték. S az ő gyerekük is ezen a napon születik? Istenem. Egész éjszaka nem aludtak, végigcsinálták. Ezüstharmatig. Ketten. S Corinne a fal túlsó végén küszködik. Egyedül. Armand kimerülten rogyott le a székre. Bűntudata volt, a lány miatt, a gyerek miatt, az életük miatt. Mindenért. Mert valahol mindez az ő felelőssége volt. Fogalma sem volt hány óra telt el, mióta felkelt. Hogy mi történhetett, a fáradtságtól már elvesztette az érzékeit. Csak arra ocsúdott, hogy egy fehér fejkendős asszony tart elé valamit.  Zajos volt és kicsi a csomag.

-         A fia – felelte mosolyogva a nő. Armand átvette az apró, izgő-mozgó kis fehér kendőt, s belenézett az ordító kis arcocskába. Dühös kék szemek meredtek rá, tiltakoztak, nyüszögött. Armand a kicsi kezéhez ért és puhán megrázta a karján. A kicsi lehunyta a szemét, nyüszögött, s Armand azt tette, amit a kicsi anyjával is. Halk mély hangján beszélt hozzá. Annyira kicsi volt az egész gyerek. Koraszülött, kis apróság. Kis semmike kisfiú volt. Kimerült. Mint az édesanyja. Meleget keresve bújt Armand karjaiba. Picik voltak mindketten. Corinne és a fiuk is. Armand bemehetett a szobába, ahol Corinne természetellenes sápadtsággal feküdt az ágyban. Haja csapzott volt, szeplői természetellenes barna lencsefoltok az arcán. Ajka vértelen volt. S az egész lány ijesztően élettelen. De lélegzett. Emelkedett a takaró a mellkasán. Bármit megtett volna, hogy ez a lány vele maradjon. S most tessék itt van szerelmük élő bizonyítéka, itt piheg a karján. Ez a pici kis életerős kis apró fiúcska. Sietett, minden tekintetben a világra. Nem vártan csöppent be az életükbe, s ezzel megváltoztatta egy egész klán életét. De követelte magának őket, az anyját, az apját, kettejüket, s az életet. S az életet nem lehet megakadályozni folyásában. Haladnia kell.

 

Corinne szempillái lassan emelkedtek. Armand az ágy szélén ült és őt várta. A kicsi rezzenetlenül feküdt a karján.

-         Él? – kérdezte rekedtesen Corinne.

-         Persze, hogy igen – mosolygott rá Armand. – Csak rád várunk. Látod, mindig a nőkre kell várni. Béreltem egy szánfogatot. Karácsonykor ez nagy divat. Persze jó kis ára is lesz. Hazavisz minket. A doktor úr is szeretné már gyereksírástól mentesen tölteni a karácsonyát – mosolygott Armand. Ölben vitte ki Corinne-t a szánhoz és felültette a szánba, majd a lány karjába tette a gyereket.

-         Túléltük – sóhajtott fel Corinne.

-         És milyen ügyesen. De hát tudtam én. Ti ketten tündérek vagytok! Az én tündérkéim! Na nyomás haza!

 

Hétvégi látogatás

Corinne felhajtott szoknyával meztelen lábszárral állt a vízben és csutakolt. Sosem gondolta volna, hogy a hétvégéi ezzel fognak telni. Hogy két kezét szinte véresre dörzsöli majd a jéghideg vízben görcsbe ránduló ujjakkal. Mert hogy mosott. Armand hatalmas fekete ingjeit, büdös, kavicsmorzsalékos nadrágjait, az összes zokniját. S a saját otthoni ruhái mellett még ott voltak az ágyneműk, a terítők. S minden héten. Corinne most döbbent rá arra, hogy mennyire gyenge is ő. A vizes ruhák súlya jóval nehezebb volt, mint gondolta. Sosem mosott ekkora lepedőket és terítőket egymaga, kézzel. Ez a vadászházban nem a de Noirok dolga volt. Francios vitte mosatni a ruháikat be Ezüstharmatra és ott mosták a falu mosónői. Corinne most szembesült, hogy a halászfaluban az élet nem könnyű. Hanem szüntelen munka. Corinne alig bírta megemelni a nehéz víztől csöpögő anyagokat. Erőtlenül dobta a dézsába.  Még mennyi ruha, és utána mindegyiket ki is kell csavarnia, hogy hamarabb száradjanak! Corinne egy nedves hajtincset csapott félre, ami az arcába hullott, s nekiveselkedett, hogy újabb csutakolásba kezdjen. Nagy hasa miatt olyan esetlennek és ügyetlennek érezte a mozdulatait is. Ráadásul nem is volt egy gyakorlott mosónő. Sirályok röpködtek a feje felett, remélhetőleg nem készülnek a tiszta ruhákat felülről megtisztelni. A tengerpart szüntelenül viharos. Milyen bosszantó, és idegesító ez az állandó szélsüvítés. Amíg, csak egyszer-egyszer járt ki, vadromantikusnak és hangulatosnak tartotta. Ma minden csak idegesíti. A hideg víz a lábának csapódott, karjai el-elfáradva estek vissza, de új erőt merítve sikált és sikált. A vízcsobogás ritmikus zajába egy másfajta csobogás is hallatszott hirtelen. Egyszerű, tiszta csordogálás. Erős, időszakos. Corinne fájós derekának támasztva a tenyerét felegyenesedett. Tőle pár lépésre a dézsánál Armand állt, és a tiszta ruhákat csavarta. Corinne meglepetten nézett rá.

-         Hagyd, majd csavarom őket én!  Az én karom erősebb! – rántotta meg erősen a csavart anyagot Armand. Férfias, erős mozdulata volt. Sokkal sikeresebb és jobb volt a csavarása, több vizet tudott a ruhákból kipréselni, mint Corinne hosszas küszködés után. Corinne az utolsó darabot is a dézsába dobta.

-         Engedd, csinálom én!  - lépett a már tiszta ruhás dézsához Corinne.

-         Nem! Menj be, megfázol itt a parton, hideg ez a víz nagyon! Eredj a házba és szárítkozz meg! – intette le Armand. Corinne beletörődve hagyta magára a fiút. Felhúzta a cipőjét és felsietett a falépcsőkön. Valóban, csak most döbbent rá, hogy mennyire fázott és didergett odalent. Amíg dolgozott nem is érezte ezt. Valószínűleg Armand is mindig erről beszélt. Miközben mozog, nem érzi, milyen hideg a víz. Csak utána döbben rá, hogy mennyire fázott, amikor kijön a vízből.  A dagály most az alsó lépcsőfokokat mosta. Corinne ezt használta ki. Örült, hogy közel a víz és gyorsan dolgozhat. Nem kell a csudából hoznia mosóvizet. A halászfaluban több nő is a parton volt ugyanígy és mosott. Corinne tőlük látta ezt a rafinált módszert. Armand jó fél órával később jött be az öles kosár tiszta ruhával. Corinne fázósan burkolódzott be a takaróba, s a széken ülve stoppolta Armand zokniját.

-         Behoztam a ruhákat, kint esni fog – tette a padlóra a kosarat Armand.

-         Itt a szobában kell teregetnem? – kerekedett el Corinne szeme.

-         Hacsak nem akarod, hogy megázzanak – mosolygott rá Armand. Corinne az ajkára harapott. A szobában fognak ruhát szárítani. Ő ilyet még sosem élt! Armand a halászhálóknak használt erős köteleket feszített ki a szoba egyik sarkától a másikig.

-         Kiteregetek én – tartotta a háta mögé a kezét Corinne, hogy fellökje magát a székből. Már csak így tudott felállni kényelmesen.

-         Maradj, majd rádobálom én a ruhákat – legyintette maradásra Armand. Armand kétszeresen dolgozott. Corinne pontosan tudta,  a fiú a halászat után hazajött és neki segített. Sosem kellett semmit kérnie, Armand mindig minden helyzetben feltalálta magát. Corinne összedörzsölte az ujjait. Még mindig olyan dermedt görcsben voltak.

-         Fázol, begyújtok – szólt Armand, aki a lepedők közti résben elkapta Corinne mozdulatát.

-         Nem, nem kell begyújtani – rázta a fejét Corinne.

-         A ruhák is gyorsabban száradnak úgy – vetette ellen Armand, s a kályhához lépett. Corinne a hasán támaszotta meg a stoppolni valókat. Olyan volt a hasa mint egy kis asztalka. A tiszta ruhákat a hasán hajtogatta össze. Armand futó mosollyal figyelte a lány ügyeskedéseit. A kályha lassan lehelte  a meleget a szobára. Megérkezett a vihar. Corinne a tarkóján érezte a szél süvítését. Olyan döbbenetes, hogy az egész halászlakon szinte átfújt a szél. A deszkaréseken ömlött be a hideg, állandóan huzatos volt, ha tombolt kint a vihar és az egész szobán fütyült a szél. Különösen az ablakoknál. A kályha legalább barátságos fényt adott a szobának. Végre nem az a szürke sivárság és szélsüvítés, ami jellemezte ilyenkor a halászfalut.

-         Halászok féle halászlé? – kérdezte Armand, s megállt a lány előtt. Corinne félretette a tűt és a cérnát, s felnézett rá.

-         Legyen, mutasd meg! – tartotta a kezét Armandnak, s a fiú felsegítette a székből. Corinne a tarkóján igazgatva a fürtjeit állt a konyhában az üsthöz, Armand mellett. Armand csónakja neki-nekiverődött a ház alatt a cölöpöknek. Minden hullámzás lökött a csónakon egyet. Dagályhang. Néha olyan volt, mint a kakukkosóra a vadászkastélyban. De csak néha.

-         Először kizsigereljük – fogott egy kést Armand és rutinos mozdulatokkal a hal hasába szúrta a kést. – Utána megfogod itt a fejét  és szeleteket vágsz a testből – húzta végig a kését hosszirányban. – A halfejet pedig így – szépen kettészelte. Bravúros szimmetriával.

-         A hal szemei is benne lesznek? Ez rémes Armand! – tiltakozott Corinne nevetve.

-         A hal szemeit a halászok sosem szedik ki, ez esztétikailag így teljes, ráadásul nagyon finom – kacagott Armand.

-         Fuj! Én biztos, hogy nem fogom megenni a fejét – tette a szája elé a kezét Corinne szörnyülködve. Armand kezdte előmelegíteni az edényt. Corinne az asztalhoz ülve figyelte Armand otthonos mozdulatait. A forró vízbe dobálta a haldarabokat, fűszerezett. Kóstolt. Az ajtón kopogtattak. Mindketten felkapták a fejüket.

-         Vársz valakit? – nézett Corinne-ra Armand.

-         ÉN? – döbbent le Corinne. – Senkit se ismerek, aki tudná, hogy itt lakunk – rázta a fejét Corinne. Armand megtörölte a kezét a konyharuhában, s öles léptekkel az ajtóhoz lépett s kinyitotta. Az esőben esőkabátban, fekete esernyővel egy a sajátjához hasonló mogyoróbarna szempár nézett fel rá, félig komolyan, félig pajkosan.

-         Fabian! – lepődött meg Armand. Corinne sikkantása hallatszott a háta mögül, és a lány szinte feldöntötte, úgy rontott a testvéréhez. Nem zavarta, hogy eső hullik rá, Fabian nyakába vetette magát.

-         Fabian! Fabian! De jó, hogy látlak! – és persze sírt. Azonnal, vigasztalhatatlanul. Zokogott. Armand az ajtónak döntötte a karját és homlokával rá támaszkodott. Nézte a két testvért, ahogy egymást ölelik a halászház küszöbén.

-         Gyertek már be, hát eláztok kint! – szólt nekik Armand.  Fabian tolta befelé a hugát, s végre a meleg kályhafűtött helyiségbe lépett. Armand bezárta mögöttük az ajtót. Nem szólt semmit, lejjebb kapcsolta az edény alatt a tüzet és a konyhaasztalhoz ült. Corinne csak sírt és sírt. Fabian ölelte a húgát, de kérdőn Armandot nézte. Armand csak vállat rántott.

-         Hahó! Hugi! Hát ilyen rosszul bánik veled Armand? Hogy az első betoppanó nyakában sírod ki magad? – kérdezte Fabian.

-         Neeem! – sírta keservesen Corinne. – Csak örülök, hogy látlak! – bújt hozzá rázkódó vállakkal Corinne.

-         Tudtad, hogy rúg a hasad? – kérdezte Fabian nevetve. Corinne szipogva húzódott el, s azt a pontot simogatta, ahonnan a mozgást érezte Fabian.

-         Egy halacska ficánkol odabent – nevetett könnyes arccal Corinne.

-         Sokára jöttél te fiú!

-         Szobafogságban voltam – felelte Fabian.

-         Gondolom vajas volt a képed meg a fejed teteje is! Tudták, hogy te már régóta tudsz mindent igaz? – rázta a fejét Armand.

-         Hogy fogadták otthon? – kérdezett rá félénken Corinne.

-         Hát nem jól. Nagyon nem jól – harapott az alsó ajkára Fabian. Corinne kibontakozott az öleléséből és zavartan ellépett. Fabian levetette esőkabátját és a fogasra akasztotta. Az esernyőjét a sarokba állította.

-         Van áfonyás piténk kérsz? – kérdezte testvérét Corinne, s kerülte annak pillantását.

-         Süti! Pesze, hogy kérek – csillant meg Fabian szeme és Armanddal szemközt leült az asztalkához. Corinne tányért tett elé és egy szelet áfonyás pitét. Fabian miközben a pitét gyümiszkélte a szájába a másik kettőt figyelte. Armand szeme alatt mély karikák voltak, Corinne kerülte a pillantását. De mindkettejük arcvonásai kisimultak voltak.

-         A klán?

-         Találkozgatunk, néha. Kicsit megrázta most a családot a hír – húzta el a száját Fabian. – Lionelék nem járnak már vasárnaponként, na meg mi se a világítótoronyba – tette hozzá feszengve Fabian. – A két család egyáltalán nem beszél egymással. A múlt héten Ezüstharmaton összefutottak apáék Lionellel, hát apa állítólag az utca túlsó végébe is átment inkább, hogy ne is lássa őket. Szóval kínos az ügy. Az egész falu beszél róla.

-         Szegény apám, nem ezt érdemelte – sóhajtotta Armand.

-         Ti voltatok valamerre? – kérdezte puhatolódzva Fabian.

-         Viccelsz? Itt vagyunk egész nap a parton.

-         A világítótorony is a parton van. A fénye gondolom bevilágít az ablakotokon éjszaka. Apád bizonyára sejti, hogy itt laktok valahol – intett a fejével a part felé Fabian.

-         Nem keressük a kapcsolatot – felelte kitérően Armand.

-         Miért nem? – támadt rá Fabian.

-         Nem akarom a véleményüket hallgatni az üggyel kapcsolatban – felelte elutasítóan Armand. Corinne némán kavargatta a halászlevet. Nem akart beleszólni a beszélgetésbe.

-         Lionel egyetlen gyereke vagy. Szerették Corinne-t is. Miért nem adsz egy esélyt?

-         Igen, Corinne-t is küldjem apád elé? – csattant rá Armand. – Nem akarom magunkat kitenni a szemrehányásaiknak. Nem…

-         Armand! Egy család vagyunk! Jézusom! Unokatestvérek vagytok! Ne mond, hogy családon belül ezt nem lehetne megbocsátani! Még csak meg sem próbálni?

-         Álljunk eléjük és? Közöljük velük, hogy igen: Lefeküdtünk, teherbe esett, megházasodtunk ez van, mit szólsz hozzá apa? Felcsináltam a másodunokahúgom a házatokban? Így képzelted? Hogy lehet ehhez jó pofát vágni Fabian!? Sehogy!

-         Mert egy gyáva féreg vagy és képtelen vagy még az apád szemébe is nézni. Hát igen, lehet hogy jobb, hogy Corinnet- mint egy kagylót kihoztad ide a partra őrizgeted a kis gyöngyödet, elrekesztve a világtól, mert nem mered felvállalni a tetteidet! – támadt neki Fabian.

-         Fabian – szólalt meg csendesen Corinne. – Mi nem akarunk már kapcsolatot a családdal. Értsd meg. Nem vagyunk büszkék arra, amit tettünk. Jó életünk volt? Lehet Fabian. Lehet, hogy a ti szemetekben az volt, a minden hétvégén egymáshoz járás, az, hogy mindent mi kaptunk. Mert így volt Fabian. Te kapsz mindent abból, ami itt Holdfölde tengerpartján terem! EZ a te nyereséged! Nem Armandé, nem az enyém. Apánk önző módon megtartott magának mindent, hogy nemes maradhasson. Csak azért gyűlöl engem, mert én megtagadtam ezt. A nemességemet dobtam el azért, hogy egy halászfaluban éljek azzal, akit szeretek! Kérdezett felőlünk bármit is? Felőlem? Akart tudni valamit is?

-         Nem…de

-         Fabian. Ne vádaskodj, ne akard a jót és az igazságost keresni. A becsületest, meg az erényest, meg a tisztességest. Meg amiket akarsz. Ne azért látogass meg minket, hogy rábeszélj minket egy megalázkodásra. Hogy a nagy kegyes de Noir familia elé járuljunk bűnbocsánatért. Házasok vagyunk, törvényesen. Nem kérünk a segítségükből. Csak annyit, hogy hagyjuk egymást békében élni – tette le a fakanalat, amivel már hadonászott Corinne. – De mond, csak nem a meghívásukat akarod közölni?

-         Hamarosan visszautazunk Londonba, tudod. Én is csak búcsúzni jöttem, mert nem tudom lesz-e alkalmam még kijönni ide. Alig találtalak meg titeket. A halászfaluban nem túl beszédesek az emberek. Corinne! Armand! Én… én annyira szeretném, ha minden a régiben lenne! Gyertek vissza! – nézett egyikükről a másikukra Fabian.

-         Azok az idők már elmúltak Fabian – nézett össze a házaspár. – Család voltunk. De mi ketten vagyunk most már egy új család. Nem rejtegetni akarom Corinnet, hanem védeni. Mi szükségünk lenne a szüleink dorgálására? Amit mondanának azt mi is tudjuk. Corinne az unokahúgom, a feleségem. Hidd el Fabian, többszörösen olyan rokonom, akinek a legjobbat akarom – mosolygott Corinne-ra Armand.

-         Kizárt, hogy egy szülés a legjobb neki – vágta rá keményen Fabian.

-         Hagyjuk ezt – legyintett Armand.

-         Nem veszekedni akartam veletek, csak…tudjátok vacsora szokott időben…gondoltam…átjöhetnétek.

-         De csak szemrehányásokat teszel nekünk Fabian. Értsd meg ez nem hiányzik nekünk – felelte Corinne. – Nekem nem hiányzik, hogy csendben üljem végig a vacsorákat az asztalnál. Hogy ne beszélhessek Armanddal. Hogy én legyek a kicsi Corinne. Neked Fabian lehet, hogy ez hiányzik, mert te voltál a klán csillaga és most mivel ilyen rossz a családok közt a viszony, nem ragyog úgy a te fényed, de nekünk nem hiányzik. Nem éreztem régen se annyira jól magam azokon a vacsorákon, el tudom képzelni, hogy most meg már egy falat sem csúszna le a számon, olyan fagyott lenne a hangulat. Szóval köszönöm de nem – vonult el a szoba legtávolabbi pontjába Corinne.

-         Majd beszélek velük – mondta halkabban Armand. – De nem most. Még nagyon friss ez az egész. Csak veszekedés lenne. Had dolgozzák fel magukban. Azért jó, hogy eljöttél öcskös! Gyere máskor is…

Halászház a tengerparton

Ezzel a fejezettel szeretnék nagyon sok boldog születésnapot kívánni hű kommentírómnak B.Bodrovaj-nak! Köszi Bodrovaj és tölstd nagyon jól ezt  a napot! Pusz: Callie

És lányok örömmel jelentem be, hogy a Fenyvesek lordja is ezzel a fejezettel jubilál, ugyanis ez a fejezet pontosan a 100. bejegyzés a blogon:)))

Amikor Corinne másnap felébredt Armand már nem volt mellette. Hideg vízben mosakodott meg. Nem volt Francios, aki megmelegítse a vizet, mire ő kimászik az ágyból. Fájt a háta a földön fekvéstől. S rengeteg teendője volt az új házban. A saját háztartásában. Corinne feltűzte a haját és bő ruhája elé kötényt kötött. Kilépett a kis verandára, ami a tengerre nézett, mint minden halászházé itt a parton. A tőle néhány méterre levő  házban kint teregetett egy nő a verandán. Sarkában kisgyerek sertepertélt. Corinne a fakorlátra tenyerelt. Már megtépte az idő a házat, a lépcsőket, a korlátot is. Most látta igazán Corinne, a nappali fénynél, hogy milyen szürke kis ház ez is, mint itt a soron a többi.

-         Üdv! Emma vagyok! – integetett át a nő , hogy kicsipeszelt egy ruhát.

-         Corinne! – integetett vissza Corinne ő is mosolyogva.

-         Örültem, hogy végre megvette valaki ezt a házat itt a szomszédban. Olyan sivár és élettelen volt. Jó hogy ilyen fiatalok költöznek ide mellénk – mosolygott tovább a nő. – Találkoztam a férjével is.

-         A férjemmel? – lepődött meg Corinne. Csak sokára esett le neki, hogy a barátságos Emma  nem másról, mint Armandról beszélt.

-         Micsoda derék fiatalember az! Hogy faragott itt a verandán míg le nem ment a nap! Jó férje lesz! Mondta, hogy hamarosan kisbabájuk lesz! Mikorra várják a kicsit?

-         Én…január körülbelül – hebegte Corinne, s zavarában a kontyát kezdte igazgatni.

-         Elrepül az a kis idő is, majd meglátja! Most megyek mert ideje főzni az ebédet, mindjárt hazajönnek a hajnali halászatból és ha nincs kész az ebéd! Jaj, akkor nagyon kikapok! – nevetett fel Emma, s már be is ment  a kicsivel a nyomában. Corinne a homlokát ráncolta. Tehát Armand is hazajön ebédre? Vagy nem? Fogalma sem volt mi Armand napirendje. Corinne sietve visszalépett a konyhába, levest tett fel főzni, Armand úgy látszik sok gondot fordított arra, hogy megfelelő tűzhelye legyen. Vajon honnan szerezte be és mennyibe kerülhetett? Corinne bekavart egy gyors pitét is, s míg azok a tűzhelyen készültek végignézett a helyiségen. Az asztalra hímzett terítőt tett, ahogy a székekre is. Az ablakok elé függönyt akasztott, az ágy köré eligazgatta a szőnyegeket. S elkezdett a szekrényekbe pakolni.  A befőtteket és dzsemmeket elrendezte a konyhában szépen egymás mellett a polcokon. Épp  a sütőből vette ki a pitét, amikor Armand megérkezett.

-         Hazaugrottam, hogy megnézzem boldogulsz-e? – lépett be a helyiségbe Armand.

-         Boldogulok – mutatott a terített asztalra Corinne. Armand megigazgatta a szekrényeket. A falhoz tolta őket. S közben megnézte, mit végzett Corinne. Az anyagoktól hangulatos lett a kis szoba. Már nem is volt olyan kopár mint amilyennek az emlékeiben élt. Vidám volt, tele hímzett virágokkal, mindenütt fehér alapon zöld, és sárga virágmintával, derűs volt az egész. Corinne keze nyoma volt. A szőttesek natúr színűek a szélükön piros mintával. Szép szőnyegek voltak, egyszerűek.

-         Jó helyre jöttem? – mosolygott rá Armand.

-         Tetszik? – szedett a levesből Corinne.

-         Nagyon – bólintott rá Armand. – tudtam, hogy csak te kellesz ide és máris megváltozik a hangulat – mosolygott Armand, ahogy sietve a levest kanalazta.

-         Csak én?

-          Az erdei tündér, aki varázserejével igazi otthonná varázsolja majd – felelte magyarázatként Armand. – Igaz Tündérke? – átnyúlt az asztal felett, és megsimogatta Corinne kezét.

-         Tündérnek neveztél – mosolygott rá szomorkásan vissza Corinne. – Akkor minden rendben van. Ha Tündérnek nevezel akkor tudom, hogy rendben vagyunk.

-         Fenséges amit főztél, de sietnem kell vissza – ölelte magához Armand búcsúzóul.

-         Halszagod van – jegyezte meg nevetve Corinne.

-         Tudom. Majd délután ha hazajöttem fürdök – rántotta meg a vállát tehetetlenül Armand. Még gyorsan begyűrt a szájába egy meleg piteszeletet és már sietett is vissza. Ahogy elment Corinne még mindig érezte a halszagot. Jött –s ment szellőztetett, mire rájött, hogy Armand halat hozott haza. Vödörben. Ott volt az asztal mellett. Corinne elmélázva figyelte a hal fakószín szemét, ahogy pislogott.

-         Belőled jó kis halászlé lesz ma este – beszélte meg a hallal Corinne. Összeszorított szemmel végzett a hallal, úgy ahogy Armand mutatta neki még két éve szentivánéjkor. S  nekiállt, hogy halászlevet főzzön belőle. Már kora délután volt, amikor Corinne vizet tett oda forralni, hogy lefürödjön. Hosszasan lustálkodott a vízben. Próbált arra gondolni, hogy mi a következő feladata. De mégsem tudta elfelejteni a vadászházat. Tegnap még ott aludt, még ott hajtotta álomra a fejét, a pihepuha ágyában, a szép fehér medve előtt jött-ment, a valahonnan összelopkodott ezüst étkészlettel evett, finom porcelántányérból ettek, nem ezekből a fatálakból. Igaz ezeket Armand faragta fáradtsággal.   Corinne elkezdte kiöntögetni a fürdővizet és újat melegített. Mert emlékezett, hogy Armand azt mondta, ha hazajön fürödni szeretne. Elfáradt. Annyira elfáradt, hogy muszáj volt lepihenni egy kicsit. Lekucorodott az egyik szőnyegre csak úgy, hanyatt fekve. A halászlé a tűzön, a forralt víz kancsókban a dézsa mellett.

 

Vízcsobogásra ébredt. Oldalt fordította a fejét. Armand a dézsában ült és fürdött. Élvezte a meleg vizet. Szappanhabos volt a haja. Kimerült volt, és lehunyt szemmel tarkóját a dézsa szélének döntötte. Látszott, hogy ő is majd elalszik. A mozgásra és ruhasuhogásra Armand felnézett.

-         Nem akartalak felébreszteni – szólt Armand.

-         Nem akartam elaludni – ült fel Corinne. – Meleg még a víz?

-         Persze, köszönöm. Gondoltál rám.

-         Azt mondtad fürödni szeretnél – nézett oldalt zavartan Corinne.

-         Igen, emlékeztél rá? – Armand nagy csobbanással kiszállt a vízből és sietve törölközni kezdett. Corinne felnyúlt a kontyához és a hajtűket próbálta rendbe szedni.  Armand csak nadrágot húzott, s szedett a halászléből, s közben csendesen mosolygott.

-         Mi az? – figyelte a fiú arcjátékát Corinne.

-         Nem így kell halászlevest főzni, de majd legközelebb megmutatom neked – felelte jókedvűen Armand. Corinne leült vele szemközt az asztalhoz.

-         Mivel töltötted volna a napod, ha otthon maradsz? – ráncolta a homlokát Armand.

-         Sétáltam volna az erdőben, virágokat szedek a szobámba, elsétálok a favésethez – Corinne lesütötte a szemét, s megforgatta  gyűrűsujján a vékony karikagyűrűjét. Most már nem kellett titkolniuk. Most már mindketten hordhatták nyugodtan. Senki sem látta őket a családból. Armand elkapta Corinne mozdulatát.

-         Hiányzik az erdő igaz? – suttogta Armand.

-         Nagyon – lehelte Corinne s szemét elfutotta a könny.  Armand letette a fakanalat. Corinne elfordult az asztaltól, s a köténye sarkával törölgette a szemét. – Nem tudom mi van velem. Olyan könnyen sírvafakadok – próbált mosolyogni Corinne.

-         Gyere, ülj az ölembe! – tolta ki magát az asztaltól Armand, s várakozón Corinne felé nyújtotta a kezét. Corinne habozott, s miközben potyogtak a könnyek a szeméből átült Armand ölébe. Armand vállára hajtotta a fejét, s a fiú keze lágyan simogatta. Tudta, miért sír a lány. Egy hatalmas klán tagjai voltak ők. Rengeteg unokatestvérrel. Nagy családban. Corinne úgy nőtt fel, hogy sosem volt egyedül. Annak ellenére, hogy lány volt, szinte kötelezően jelen volt a fiúk klánjában. Mindig volt körülötte valaki, ha más nem, legalább Francios, a házi mindenesük. S most. Egyedül van a nap legnagyobb részében. Távol azoktól a helyektől, amiket szeret, ahol nevelkedett, ahol jól érezte magát. Armand jól tudta, nem lesz idejük már a klánra. Corinne még nem is látott bele igazán, hogy mennyire nem lesz idejük.

-         Hétvégén sétálunk majd egy nagyot a fenyvesekben! Rendben? – nyugtatta a lányt Armand. – Hiányoznak a de Noirok igaz? Fabian, és a többiek – sóhajtotta Armand.

-         Igen, azt hiszem – szipogta Corinne.

-         Én is csatlakoztam néha hozzátok, tudod, majd néha elmegyünk és találkozunk velük – vigasztalta Armand.

-         De… az már nem lesz olyan – nézett le nagy hasára Corinne. Armand is követte a mozdulatot és Corinne hasára tapadt a tekintete, ami félig nekinyomódott. Kerek, masszív kis valami volt, fölényesen kiharcolva magának a helyet Armand ölében. Armand tenyere rátévedt Corinne pocakjára.

-         Tökéletes forma. Stramm gyerek lesz – mormolta Armand, s értetlenül csóválta a fejét. Corinne, a csöppnyi, törékeny Corinne a kis filigrán erdei tündér, olyan hihetetlen, hogy most egy ilyen terhet cipel magával minden nap.  Corinne lehajtott fejjel figyelte, hogy Armand hogyan tapogatja a hasát. Armand futó csókokat nyomott Corinne arcára, haja tövére, fülére.  Szinte nem is tudatosult benne, hogy mit művel, már a lány ajkát falta. Corinne szinte fuldokolva kapaszkodott bele. Armand keze még mindig a hasát melegítette jólesőn. Másik kezével a kontyába túrt. Fékevesztett árként zúdultak az érzéseik. Szükségük volt egymásra, jobban mint korábban bármikor. Mert most már csak egymásnak voltak ők ketten. Nem volt ágyuk, a földön bárhova kerültek egyforma volt a fekvés. Armand meglazított a nadrágja övét.

-         Az egyetlen előny, hogy most már nem tudlak teherbe ejteni  - rázta a fejét Armand.

-         Csókolj, ne beszélj! – lehelte a fiú hajába túrva Corinne.

-         Szólj, ha nagyon nyomlak – mormolta Armand, ahogy Corinne felé nehezedve beléhatolt. Corinne felsóhajtott a gyönyörtől. – Szeretnék vigyázni rátok.

-         Nem nyomsz, gyere közelebb! – szorította magához a fiút Corinne, Armand olyan óvatosan próbálta Corinne hasától távol tartani magát. A törvényes nászéjszakájuk volt. Itt a halászlak deszkapadlóján. Már csak, akkor döbbentek rá, amikor elcsendesedve mindketten a gondolataikba mélyedtek, s lassan elszenderedtek.