Hétvégi látogatás

Corinne felhajtott szoknyával meztelen lábszárral állt a vízben és csutakolt. Sosem gondolta volna, hogy a hétvégéi ezzel fognak telni. Hogy két kezét szinte véresre dörzsöli majd a jéghideg vízben görcsbe ránduló ujjakkal. Mert hogy mosott. Armand hatalmas fekete ingjeit, büdös, kavicsmorzsalékos nadrágjait, az összes zokniját. S a saját otthoni ruhái mellett még ott voltak az ágyneműk, a terítők. S minden héten. Corinne most döbbent rá arra, hogy mennyire gyenge is ő. A vizes ruhák súlya jóval nehezebb volt, mint gondolta. Sosem mosott ekkora lepedőket és terítőket egymaga, kézzel. Ez a vadászházban nem a de Noirok dolga volt. Francios vitte mosatni a ruháikat be Ezüstharmatra és ott mosták a falu mosónői. Corinne most szembesült, hogy a halászfaluban az élet nem könnyű. Hanem szüntelen munka. Corinne alig bírta megemelni a nehéz víztől csöpögő anyagokat. Erőtlenül dobta a dézsába.  Még mennyi ruha, és utána mindegyiket ki is kell csavarnia, hogy hamarabb száradjanak! Corinne egy nedves hajtincset csapott félre, ami az arcába hullott, s nekiveselkedett, hogy újabb csutakolásba kezdjen. Nagy hasa miatt olyan esetlennek és ügyetlennek érezte a mozdulatait is. Ráadásul nem is volt egy gyakorlott mosónő. Sirályok röpködtek a feje felett, remélhetőleg nem készülnek a tiszta ruhákat felülről megtisztelni. A tengerpart szüntelenül viharos. Milyen bosszantó, és idegesító ez az állandó szélsüvítés. Amíg, csak egyszer-egyszer járt ki, vadromantikusnak és hangulatosnak tartotta. Ma minden csak idegesíti. A hideg víz a lábának csapódott, karjai el-elfáradva estek vissza, de új erőt merítve sikált és sikált. A vízcsobogás ritmikus zajába egy másfajta csobogás is hallatszott hirtelen. Egyszerű, tiszta csordogálás. Erős, időszakos. Corinne fájós derekának támasztva a tenyerét felegyenesedett. Tőle pár lépésre a dézsánál Armand állt, és a tiszta ruhákat csavarta. Corinne meglepetten nézett rá.

-         Hagyd, majd csavarom őket én!  Az én karom erősebb! – rántotta meg erősen a csavart anyagot Armand. Férfias, erős mozdulata volt. Sokkal sikeresebb és jobb volt a csavarása, több vizet tudott a ruhákból kipréselni, mint Corinne hosszas küszködés után. Corinne az utolsó darabot is a dézsába dobta.

-         Engedd, csinálom én!  - lépett a már tiszta ruhás dézsához Corinne.

-         Nem! Menj be, megfázol itt a parton, hideg ez a víz nagyon! Eredj a házba és szárítkozz meg! – intette le Armand. Corinne beletörődve hagyta magára a fiút. Felhúzta a cipőjét és felsietett a falépcsőkön. Valóban, csak most döbbent rá, hogy mennyire fázott és didergett odalent. Amíg dolgozott nem is érezte ezt. Valószínűleg Armand is mindig erről beszélt. Miközben mozog, nem érzi, milyen hideg a víz. Csak utána döbben rá, hogy mennyire fázott, amikor kijön a vízből.  A dagály most az alsó lépcsőfokokat mosta. Corinne ezt használta ki. Örült, hogy közel a víz és gyorsan dolgozhat. Nem kell a csudából hoznia mosóvizet. A halászfaluban több nő is a parton volt ugyanígy és mosott. Corinne tőlük látta ezt a rafinált módszert. Armand jó fél órával később jött be az öles kosár tiszta ruhával. Corinne fázósan burkolódzott be a takaróba, s a széken ülve stoppolta Armand zokniját.

-         Behoztam a ruhákat, kint esni fog – tette a padlóra a kosarat Armand.

-         Itt a szobában kell teregetnem? – kerekedett el Corinne szeme.

-         Hacsak nem akarod, hogy megázzanak – mosolygott rá Armand. Corinne az ajkára harapott. A szobában fognak ruhát szárítani. Ő ilyet még sosem élt! Armand a halászhálóknak használt erős köteleket feszített ki a szoba egyik sarkától a másikig.

-         Kiteregetek én – tartotta a háta mögé a kezét Corinne, hogy fellökje magát a székből. Már csak így tudott felállni kényelmesen.

-         Maradj, majd rádobálom én a ruhákat – legyintette maradásra Armand. Armand kétszeresen dolgozott. Corinne pontosan tudta,  a fiú a halászat után hazajött és neki segített. Sosem kellett semmit kérnie, Armand mindig minden helyzetben feltalálta magát. Corinne összedörzsölte az ujjait. Még mindig olyan dermedt görcsben voltak.

-         Fázol, begyújtok – szólt Armand, aki a lepedők közti résben elkapta Corinne mozdulatát.

-         Nem, nem kell begyújtani – rázta a fejét Corinne.

-         A ruhák is gyorsabban száradnak úgy – vetette ellen Armand, s a kályhához lépett. Corinne a hasán támaszotta meg a stoppolni valókat. Olyan volt a hasa mint egy kis asztalka. A tiszta ruhákat a hasán hajtogatta össze. Armand futó mosollyal figyelte a lány ügyeskedéseit. A kályha lassan lehelte  a meleget a szobára. Megérkezett a vihar. Corinne a tarkóján érezte a szél süvítését. Olyan döbbenetes, hogy az egész halászlakon szinte átfújt a szél. A deszkaréseken ömlött be a hideg, állandóan huzatos volt, ha tombolt kint a vihar és az egész szobán fütyült a szél. Különösen az ablakoknál. A kályha legalább barátságos fényt adott a szobának. Végre nem az a szürke sivárság és szélsüvítés, ami jellemezte ilyenkor a halászfalut.

-         Halászok féle halászlé? – kérdezte Armand, s megállt a lány előtt. Corinne félretette a tűt és a cérnát, s felnézett rá.

-         Legyen, mutasd meg! – tartotta a kezét Armandnak, s a fiú felsegítette a székből. Corinne a tarkóján igazgatva a fürtjeit állt a konyhában az üsthöz, Armand mellett. Armand csónakja neki-nekiverődött a ház alatt a cölöpöknek. Minden hullámzás lökött a csónakon egyet. Dagályhang. Néha olyan volt, mint a kakukkosóra a vadászkastélyban. De csak néha.

-         Először kizsigereljük – fogott egy kést Armand és rutinos mozdulatokkal a hal hasába szúrta a kést. – Utána megfogod itt a fejét  és szeleteket vágsz a testből – húzta végig a kését hosszirányban. – A halfejet pedig így – szépen kettészelte. Bravúros szimmetriával.

-         A hal szemei is benne lesznek? Ez rémes Armand! – tiltakozott Corinne nevetve.

-         A hal szemeit a halászok sosem szedik ki, ez esztétikailag így teljes, ráadásul nagyon finom – kacagott Armand.

-         Fuj! Én biztos, hogy nem fogom megenni a fejét – tette a szája elé a kezét Corinne szörnyülködve. Armand kezdte előmelegíteni az edényt. Corinne az asztalhoz ülve figyelte Armand otthonos mozdulatait. A forró vízbe dobálta a haldarabokat, fűszerezett. Kóstolt. Az ajtón kopogtattak. Mindketten felkapták a fejüket.

-         Vársz valakit? – nézett Corinne-ra Armand.

-         ÉN? – döbbent le Corinne. – Senkit se ismerek, aki tudná, hogy itt lakunk – rázta a fejét Corinne. Armand megtörölte a kezét a konyharuhában, s öles léptekkel az ajtóhoz lépett s kinyitotta. Az esőben esőkabátban, fekete esernyővel egy a sajátjához hasonló mogyoróbarna szempár nézett fel rá, félig komolyan, félig pajkosan.

-         Fabian! – lepődött meg Armand. Corinne sikkantása hallatszott a háta mögül, és a lány szinte feldöntötte, úgy rontott a testvéréhez. Nem zavarta, hogy eső hullik rá, Fabian nyakába vetette magát.

-         Fabian! Fabian! De jó, hogy látlak! – és persze sírt. Azonnal, vigasztalhatatlanul. Zokogott. Armand az ajtónak döntötte a karját és homlokával rá támaszkodott. Nézte a két testvért, ahogy egymást ölelik a halászház küszöbén.

-         Gyertek már be, hát eláztok kint! – szólt nekik Armand.  Fabian tolta befelé a hugát, s végre a meleg kályhafűtött helyiségbe lépett. Armand bezárta mögöttük az ajtót. Nem szólt semmit, lejjebb kapcsolta az edény alatt a tüzet és a konyhaasztalhoz ült. Corinne csak sírt és sírt. Fabian ölelte a húgát, de kérdőn Armandot nézte. Armand csak vállat rántott.

-         Hahó! Hugi! Hát ilyen rosszul bánik veled Armand? Hogy az első betoppanó nyakában sírod ki magad? – kérdezte Fabian.

-         Neeem! – sírta keservesen Corinne. – Csak örülök, hogy látlak! – bújt hozzá rázkódó vállakkal Corinne.

-         Tudtad, hogy rúg a hasad? – kérdezte Fabian nevetve. Corinne szipogva húzódott el, s azt a pontot simogatta, ahonnan a mozgást érezte Fabian.

-         Egy halacska ficánkol odabent – nevetett könnyes arccal Corinne.

-         Sokára jöttél te fiú!

-         Szobafogságban voltam – felelte Fabian.

-         Gondolom vajas volt a képed meg a fejed teteje is! Tudták, hogy te már régóta tudsz mindent igaz? – rázta a fejét Armand.

-         Hogy fogadták otthon? – kérdezett rá félénken Corinne.

-         Hát nem jól. Nagyon nem jól – harapott az alsó ajkára Fabian. Corinne kibontakozott az öleléséből és zavartan ellépett. Fabian levetette esőkabátját és a fogasra akasztotta. Az esernyőjét a sarokba állította.

-         Van áfonyás piténk kérsz? – kérdezte testvérét Corinne, s kerülte annak pillantását.

-         Süti! Pesze, hogy kérek – csillant meg Fabian szeme és Armanddal szemközt leült az asztalkához. Corinne tányért tett elé és egy szelet áfonyás pitét. Fabian miközben a pitét gyümiszkélte a szájába a másik kettőt figyelte. Armand szeme alatt mély karikák voltak, Corinne kerülte a pillantását. De mindkettejük arcvonásai kisimultak voltak.

-         A klán?

-         Találkozgatunk, néha. Kicsit megrázta most a családot a hír – húzta el a száját Fabian. – Lionelék nem járnak már vasárnaponként, na meg mi se a világítótoronyba – tette hozzá feszengve Fabian. – A két család egyáltalán nem beszél egymással. A múlt héten Ezüstharmaton összefutottak apáék Lionellel, hát apa állítólag az utca túlsó végébe is átment inkább, hogy ne is lássa őket. Szóval kínos az ügy. Az egész falu beszél róla.

-         Szegény apám, nem ezt érdemelte – sóhajtotta Armand.

-         Ti voltatok valamerre? – kérdezte puhatolódzva Fabian.

-         Viccelsz? Itt vagyunk egész nap a parton.

-         A világítótorony is a parton van. A fénye gondolom bevilágít az ablakotokon éjszaka. Apád bizonyára sejti, hogy itt laktok valahol – intett a fejével a part felé Fabian.

-         Nem keressük a kapcsolatot – felelte kitérően Armand.

-         Miért nem? – támadt rá Fabian.

-         Nem akarom a véleményüket hallgatni az üggyel kapcsolatban – felelte elutasítóan Armand. Corinne némán kavargatta a halászlevet. Nem akart beleszólni a beszélgetésbe.

-         Lionel egyetlen gyereke vagy. Szerették Corinne-t is. Miért nem adsz egy esélyt?

-         Igen, Corinne-t is küldjem apád elé? – csattant rá Armand. – Nem akarom magunkat kitenni a szemrehányásaiknak. Nem…

-         Armand! Egy család vagyunk! Jézusom! Unokatestvérek vagytok! Ne mond, hogy családon belül ezt nem lehetne megbocsátani! Még csak meg sem próbálni?

-         Álljunk eléjük és? Közöljük velük, hogy igen: Lefeküdtünk, teherbe esett, megházasodtunk ez van, mit szólsz hozzá apa? Felcsináltam a másodunokahúgom a házatokban? Így képzelted? Hogy lehet ehhez jó pofát vágni Fabian!? Sehogy!

-         Mert egy gyáva féreg vagy és képtelen vagy még az apád szemébe is nézni. Hát igen, lehet hogy jobb, hogy Corinnet- mint egy kagylót kihoztad ide a partra őrizgeted a kis gyöngyödet, elrekesztve a világtól, mert nem mered felvállalni a tetteidet! – támadt neki Fabian.

-         Fabian – szólalt meg csendesen Corinne. – Mi nem akarunk már kapcsolatot a családdal. Értsd meg. Nem vagyunk büszkék arra, amit tettünk. Jó életünk volt? Lehet Fabian. Lehet, hogy a ti szemetekben az volt, a minden hétvégén egymáshoz járás, az, hogy mindent mi kaptunk. Mert így volt Fabian. Te kapsz mindent abból, ami itt Holdfölde tengerpartján terem! EZ a te nyereséged! Nem Armandé, nem az enyém. Apánk önző módon megtartott magának mindent, hogy nemes maradhasson. Csak azért gyűlöl engem, mert én megtagadtam ezt. A nemességemet dobtam el azért, hogy egy halászfaluban éljek azzal, akit szeretek! Kérdezett felőlünk bármit is? Felőlem? Akart tudni valamit is?

-         Nem…de

-         Fabian. Ne vádaskodj, ne akard a jót és az igazságost keresni. A becsületest, meg az erényest, meg a tisztességest. Meg amiket akarsz. Ne azért látogass meg minket, hogy rábeszélj minket egy megalázkodásra. Hogy a nagy kegyes de Noir familia elé járuljunk bűnbocsánatért. Házasok vagyunk, törvényesen. Nem kérünk a segítségükből. Csak annyit, hogy hagyjuk egymást békében élni – tette le a fakanalat, amivel már hadonászott Corinne. – De mond, csak nem a meghívásukat akarod közölni?

-         Hamarosan visszautazunk Londonba, tudod. Én is csak búcsúzni jöttem, mert nem tudom lesz-e alkalmam még kijönni ide. Alig találtalak meg titeket. A halászfaluban nem túl beszédesek az emberek. Corinne! Armand! Én… én annyira szeretném, ha minden a régiben lenne! Gyertek vissza! – nézett egyikükről a másikukra Fabian.

-         Azok az idők már elmúltak Fabian – nézett össze a házaspár. – Család voltunk. De mi ketten vagyunk most már egy új család. Nem rejtegetni akarom Corinnet, hanem védeni. Mi szükségünk lenne a szüleink dorgálására? Amit mondanának azt mi is tudjuk. Corinne az unokahúgom, a feleségem. Hidd el Fabian, többszörösen olyan rokonom, akinek a legjobbat akarom – mosolygott Corinne-ra Armand.

-         Kizárt, hogy egy szülés a legjobb neki – vágta rá keményen Fabian.

-         Hagyjuk ezt – legyintett Armand.

-         Nem veszekedni akartam veletek, csak…tudjátok vacsora szokott időben…gondoltam…átjöhetnétek.

-         De csak szemrehányásokat teszel nekünk Fabian. Értsd meg ez nem hiányzik nekünk – felelte Corinne. – Nekem nem hiányzik, hogy csendben üljem végig a vacsorákat az asztalnál. Hogy ne beszélhessek Armanddal. Hogy én legyek a kicsi Corinne. Neked Fabian lehet, hogy ez hiányzik, mert te voltál a klán csillaga és most mivel ilyen rossz a családok közt a viszony, nem ragyog úgy a te fényed, de nekünk nem hiányzik. Nem éreztem régen se annyira jól magam azokon a vacsorákon, el tudom képzelni, hogy most meg már egy falat sem csúszna le a számon, olyan fagyott lenne a hangulat. Szóval köszönöm de nem – vonult el a szoba legtávolabbi pontjába Corinne.

-         Majd beszélek velük – mondta halkabban Armand. – De nem most. Még nagyon friss ez az egész. Csak veszekedés lenne. Had dolgozzák fel magukban. Azért jó, hogy eljöttél öcskös! Gyere máskor is…