Utószó

Április vége volt. Az új matracon heverészett Corinne. Tetszett neki az ágy fekvése. Hatalmas volt, kényelmes és az egész szobát be lehetett látni róla. Berendezkedtek. A kályha elé állított dézsában fürdette Armand a kisfiút. Csobogott a víz, elégedett babahangok hallatszottak. Corinne figyelte kettejüket.

-         Nem segítesz nekünk? – nézett rá fel Armand.

-         Nem – jelentette ki Corinne lustálkodva.

-         S a pelenka? – grimaszolt Armand.

-         Hozd ide! – intette magához Corinne. Armand a szövetpelenkát az ágyra terítette. Corinne még Emmától kérdezte meg a tökéletes pelenkahajtási technikát. A szomszédasszony volt az egyik legnagyobb segítőjük az utóbbi hetekben. Corinne rutinosan kötötte meg fia derekán az anyagot. – Ennyi, kész is! – Armand ráadta a gyerekre az angolpólyát és felült a kicsivel a karján az ágyba. Corinne is hozzábújt és nézték ketten a kicsit. A kisfiú felnyüszögött és ajka apró szopómozdulatokat formált. – Várja a vacsit – nevetett Corinne.

-         Amíg szopik nem lesz szükségünk időmérésre – állapította meg Armand és sietve átadta Corinne karjára a gyereket, s Corinne meglazította ruhája megkötőit, s szoptatni kezdett.

-         A pelenkamosást utálom a legjobban. Sokára lesz szobatiszta? – ráncolta Corinne a homlokát.

-         Igen, nagyon sokára – felelte Armand nevetve.

-         Ez neked vicces?

-         Az vicces amilyen arcot vágsz – karolta át Corinne-t az ágyban. A fiuk nagy kék szemeit kimeresztve nézte kettejüket.

-         Ezek szeplők itt az arcán? – méregette a gyereket Armand.

-         Nem. Csak nem mosdattad jól meg! – mosolygott le a babára Corinne.

-         Hazudós! A te családodban van ennyi szeplős. Hogy fog kinézni a fiunk szeplősen?

-         Úgy mint az anyja szeplősen!

-         De neked jól állnak a szeplők!

-         Neki is jól fognak állni a szeplők!

-         Egy kisbaba nem lehet szeplős! – tiltakozott Armand.

-         Armand, tökéletes a gyerek úgy ahogy van. Ne elégedetlenkedj – simogatta meg fia kezeit Corinne.

-         Jobb szerettem volna egy kislányt. Egy olyan kis tündérkét mint amilyen te vagy – morcolódott Armand és a fiát nézte, aki elégedetten cuppantgatott olyan hatalmasakat Corinne melléből, hogy élvezet volt nézni.

-         Én örülök, hogy kisfiú – mosolygott Corinne.

-         Jól van, ha te örülsz, akkor én is – vette el a gyereket Armand. Amíg Corinne visszaöltözött megbüfiztette a kicsit, s maguk mellé tette a bölcsőbe.

-         Tele a hasa, mindjárt elalszik – ringatta Armand a lábával a bölcső lábát.

-         Igen, olyan kis elégedett tud lenni az életével – kukucskált a bölcsőbe Corinne.

-         Amilyenek mi soha? – nézett rá a válla felett Armand.

-         Amilyenek mi is – felelte rá határozottan Corinne. - Ha elaludt bújjunk össze jó? – csipogta hízelkedőn Corinne.

-         Akkor máris elaludt! – kacsintott rá Armand, s lerúgva cipőjét felült az ágyra, s a mellkasához vonta Corinnet.

 

Végre nem fújt orkánerejű szél a tengerparton. Corinne egy kendőbe bugyolálta a fiát és kisebb sétára indult vele a parton.A kicsi ébren volt. Nézte az áprilisi szürkés eget a feje felett. Olyan csendben tudott szemlélődni ez a gyerek. Anyja testmelege melegítette. Friss tengeri levegőt szippantgatott apró kis orrán. Corinne figyelte a gyereket. Tényleg szeplős? Sosem figyelte még így a gyereket. Annyira elégedett volt azzal, hogy egészséges és semmi baja és lélegzik és egyben van és képes volt megszülni, hogy számára minden más lényegtelen volt.

-         Corinne! – szólította meg valaki halk hangon. Corinne felkapta a fejét a gyereke szemléléséből. Az anyja állt ott a parton, kosárral a karján és őket nézte. – Már annyira szerettelek volna látni titeket. Amíg Londonban voltunk is arra gondoltam, hogy jól vagytok-e. Reménykedtem, hogy legalább Fabiannak írsz, ha…ha megszületik a kicsi. De nem írtál nekünk.

-         Gondoltam, úgysem érdekelne titeket – rántotta meg a vállát Corinne.

-         Szabad? – tette le a kosarat Maria, s a kezét nyújtotta a kicsi felé. Corinne habozva, de átadta kezéből a kisfiút. Elégedetlen nyüszítés érkezett. – Semmi baj! Itt van anya is látod? Mutasd magad te csöppség! – suttogta a kicsinek. Corinne a fiát nézte. Idegen kezében még nem is volt. Furcsa volt a gyereknek az új hely. – Milyen szép baba! De hát ti is szépek voltatok, mind! Boldogultok Corinne? – nézett fel a lányára Maria.

-         Igen, anya.

-         Franciossal összegyűjtöttünk pár dolgot. Nektek hoztam – mutatott a kosárra Maria. Corinne csak lehajtott fejjel biccentett.

-         Kösz. Nagyon haragszol rám? Ezért? – nézett körbe Corinne.

-         Én? Nem. Dehogy. Én is fiatalon mentem férjhez. Bár nem azért, mert gyereket vártam. De fejest ugrottam egy házasságba, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az. Azt gondolnánk a gyerekeink nem követik el ugyanazt a hibát – mosolygott bágyadtan Maria. – Tudod mi bánt? – nézett mosolyogva Maria.

-         Mi? – emelte fel a fejét Corinne.

-         Hogy nem vettem észre – nevette el magát Maria. – A szemem előtt voltatok. Minden vasárnap egy asztalnál ettünk. És nekem nem tűnt fel, hogy Armand és Te! – rázta a fejét hitetlenül Maria. – Tudod. Akkor este. Amikor elmentetek. Ott az asztalnál is csak néztem kettőtöket. Néztem Armandot és téged és csak ültem, hogy istenem, nem is ismerem a gyerekeimet! Nem ismerem őket, mert nem vettem észre, hogy az életükben, a lelki világukban hatalmas változások mentek végbe! Hogyan…hogyan is tűnhetett volna fel? Fabiannal mindig csüngtetek Armandon. A legidősebb fiú volt köztetek. Imádtátok, mert hogy neki már mindent szabad volt, ami nektek még nem. Hogy ő erősebb volt, gyorsabb volt, magasabb volt, okosabb volt…sorolhatnám. Szóval nem vettem észre, hogy a gyermeki rajongás mikor változott át nálatok… szerelemmé. Hát ez van. Lemaradtam. Nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna rám. A tanácsaimra, egy beszélgetésre, bármire. Hagytam, hogy kisétálj az életünkből. És ilyen fiatalon. Ez az én kudarcom – nézett le a lányára Maria, s megsimogatta Corinne szeplős kis arcát. – Még annyira gyerekek vagytok, és mégis szülők és felnőttek most már.

-         Anya, Armanddal mindig jókat játszottunk…

-         Ez is csak játék?

-         Ez, az élet játéka – biccentett Corinne. – Gondolom apa nem bocsát meg – nézett fel kérdőn az anyjára Corinne.

-         Tudod, apád de Noir. Nagyon büszke ember. S rád már nem tud büszke lenni. A büszkeség nem mindig jó tulajdonság.

-         Valóban nem – Corinne kezébe visszaadta Maria a kisfiút.

-         Ha bármire szükségetek lenne, tudod, hol találsz – mondta Maria, miközben figyelte, hogy Corinne a kicsit eligazgatja egyik karján, a másik kezébe a kosarat veszi.

-         Persze anya, de… nem lesz szükségünk semmire – rándult meg futólag Corinne szája. Maria ott maradt a parton, nézte a távolodó lányát. Corinne egyszerű vászonruhában volt. Mint mindig. Így járta az erdőt, hímzett ruhákban. Nem drága selyemben, nem kereste a londoni villa kényelmét. Corinne az erdő lánya – Armand szerint a tündére - volt. Többet volt az erdőben mint otthon. A természetben érezték jól magukat. Armand futva érkezett a mólóról. Corinne letette a kosarat és integetett neki. Bizonyára kisétált a kicsivel Armand elé a partra. Armand vette fel a kosarat, s lehajolt, hogy előbb a kisfiú fejére, majd Corinne szájára nyomjon csókot. Együtt indultak vissza a halászház felé…