Segítő kezek

Armand nézte a sirályokat a világítótorony körül. Kavargott az ősz a fejük felett. Borongós idő volt. A kopogtatásra az anyja nyitott ajtót. Nem volt más, ki ajtót nyithatott volna. Charlotte sokáig nézte a fiát a torony aljában. Kékben volt. Mint mindig Charlotte tengerkék selyemruhája még a régi időkből volt. Charlotte rajongott a drága kelmékért. Ahogy lemondtak a londoni villáról Charlotte mindent megtett, hogy véletlen se hízza ki azokat a ruhákat, amiket abban az időben hordott. Telt keblei majd kibuktak a fűzés szorításából. Nem vett fel kendőt. Csak úgy, ahogy otthon volt, kilépett a világítótorony sötétjéből és becsukta maga mögött az ajtót. Armand értette így is a célzást. Nem kap beinvitálást a szülői házba. Charlotte a part meredek szakasza felé indult. Nem a halászfalu felé.

-         Szoktunk látni titeket – mondta halk hangon Charlotte. – Néha, ha közelebb sétáltok, ott a mólón. Mindig felmegyünk a toronyba. Hogy van Corinne?

-         Már egyre kevésbé tűri – felelte komoran Armand. – Egyre többet panaszkodik, hogy nehéz a kicsi. Nyomja és kényelmetlen az egész. Ezért is jöttem hozzátok. Kellene egy kis pénz.

-         Arról apáddal beszélj.

-         Mikor lesz itthon?

-         Fogalmam sincs, valami rablóvadászatra mentek a klánnal.

-         Hát akkor… mindegy…

-         Fiú lesz. Te is így néztél ki, amikor a hasamban voltál – nézett zavartan Charlotte a tenger felé. – Hogy jutott eszedbe, hogy éppen Corinne? – simítgatta őszbe vegyült szőke tincseit Charlotte. – a kis unokahúgod!

-         Tudom, hogy kicsodám Corinne – felelte rá keményen Armand.

-         Apád nagyon haragszik rád. Több eszed is lehetett volna. Ha már mindenáron…

-         Tudom.

-         Azt is tudod, mennyit jelentett apádnak Robin? Ők nem csak unokatestvérek voltak, hanem barátok is. Apád egyetlen társasága! Teljesen kirekesztődtünk a klánból! Érted Armand? Teljesen! Te…te ezt nem érted! – rázta a fejét hevesen Charlotte. - Mi társasági emberek voltunk. Lionel és én…mi mindig alkalmazkodtunk, mert lételemünk volt, hogy menjünk valahova. Ma…ma kitesszük a lábunkat és utánunk köpnek! – Charlotte szeme könnybe lábadt. – Büntetsz minket is igaz? Mert lekényszerítettünk a halászfaluba. Azóta sokat beszélünk apáddal arról, mi lett volna, ha akkor hagyunk elmenni. Amerikába. Indiába. Bárhova. Hogy akkor talán minden másabb lenne. Küldenéd apádnak a dohányt, finom igazi erős dohányt, dobozokban karácsonyra. Szivarozhatna. Megkínálhatna mindenkit a fia által küldött friss dohányból. De sosem látnánk.

-         Megérte?

-         Most itt vagy a parton, a világítótorony ablakából nézzük majd, ahogy felnő az unokánk. De sosem szólhatunk hozzá. És sosem ismerhetjük meg. Sajnálom Armand – Charlotte könnybe lábadt szemmel sarkon fordult, s faképnél hagyva a fiát visszafutott a házba. Armand mély levegőt véve nézett az anyja után.

 

 

Szállingózni kezdett a hó, amikor a csónak elejéból Armand a partra ugrott.  A halak a csónak hátsó részében voltak, időnként vergődtek. Dobálták magukat, tehetetlenül tátogtak.  Armand csak sálat kötött a nyaka köré. Vastag kötésű pulóverben jött-ment. Szortírozta a halakat. A mólón a háta mögött lépteket hallott. Dübörgő léptek. Megfordult. Ahogy megfordult a férfi megállt a móló szélén és őt nézte. Már hónapok óta nem látta egymást a két férfi. Armand megtörölte a kezét a nadrágjában és közelebb lépett, s kezet nyújtott a férfi felé. Lionel elfogadta a kézfogást, s megszorította a fia kezét. Szótlanul álltak egymással szemben.

-         Anyád mondta, hogy kerestél – jegyezte meg Lionel.

-         Az már jó egy hónapja volt – felelte rá hidegen Armand.

-         Igen, csak az utóbbi időben nem láttalak a halászokkal…

-         Otthon maradtam… volt egy kis gond… - Armand a világítótorony fényeit figyelte. Viharban, bajban, mindig az segít. A hajósoknak, hogy partot találjanak. Amikor bekopogtatott a világítótorony ajtaján hitt benne, hogy számára is van segítség a szülői házban. De nem kapott üres szavakon és szemrehányásokon kívül mást. Nem kaptak segítséget akkor, amikor kellett volna. Armand szája széle lefelé rándult a keserűségtől. Amikor segétségre volt szükség nem a de Noirok adták meg, hanem az egyszerű halászok, ott a szomszédban a szegény Emmáék adták azt a keveset, ami nekik volt. Armand is és Corinne is akkor szembesült először azzal, hogy a szegény kis halászfalu lakói többet segítenek rajtuk, akik már semmiben sem különböznek tőlük. Corinne nem is ment a vadászházhoz. A családja Londonban költi a pénzt, nincsenek otthon. Francios nem rendelkezik a de Noir pénzek felett, télre több hetes kimenője volt, nem kellett szolgálnia a de Noirokat. Corinne tehát nem kérhetett segítséget. Armand megpróbálta. De kudarcot vallott. Az idő sürgetett. Orvost kellett hívni, és arra nem lehet napokat várni. Az a rémület, az akkori segítségnyújtás hozta közelebb a szomszédokat. Armand többször is elgondolkodott már azon, mi lett volna, ha nincsenek Emmáék a szomszédban?

-         Jól vagytok?

-         Megvagyunk – tette farzsebébe  a kezét Armand. – Most már.

-         Kiesett az a pár hét jövedelem…

-         Megoldottuk – felelte kitérően Armand.

-         Hát családos ember lett a fiam – keresgélte a beszélgetni valót Lionel.

-         Igen az – válaszolta nyugodtan Armand.

-         Én… csak… szóval anyád mondta, hogy kérdezzelek meg, mert…gondolom aggódott, hogy nem látott hetek óta… - hebegte Lionel.

-         Értem. Élek – nézte az apját Armand. – Figyelj, apa még itt ez a sok hal, nekem még be kell rakodnom – mutatott a csónak felé Armand.

-         Nem, nem akartalak feltartani – lépett hátrébb Lionel.

-         Jól van, akkor én folytatom a munkát – biccentett Armand. – Hát… gondolom addig már nem találkozunk szóval…boldog karácsonyt nektek! – tette hozzá Armand.

-         Átadom anyádnak, biztos, örülni fog.

-         Apa… - kiáltotta még az apja után Armand. – Én is örültem, hogy… beszélgettünk.

-         Ja… igen… én is – felelte rá zavarában Lionel. Sietősen haladt a hóesésben. Lionel valaha maga is halászott. De nem segített a fiának kirakodni, ahogy azt is elfelejtette, hogy ő boldog karácsonyt kívánjon a fiának.

 

Karácsony este volt. Corinne mézes süteményének illata terjengett a piciny szobában. A kályha hiába ontotta a hőt, semmit sem számított. Két takaró alatt is fáztak a piciny szobában. Armand csak reménykedni tudott, hogy az ünnepek alatt kitart a tüzelőjük. Szeretett volna végre matracot venni az ágyba, de nem gyűlt össze a pénz. Vagyis összegyűlt, de az el is ment arra, hogy Corinne-hoz orvost kellett hívni az ősszel. És Emmáéknak is vissza kellett fizetni a kölcsönt. S a lány most is álmából riasztotta mint akkor.

-         Jézusom Corinne, mi van? Megint vérzel? – Armand riadtan nézte a takarót. De most végre nem volt ott az a rémes lilásvörös folt mint aznap. Corinne azóta szinte csak feküdt. Az orvos utasítása volt. S mindketten rettegtek, hogy valami nagy baj lesz. Corinne ahogy közeledett az idő egyre jobban félt. Félt a hatalmas hasától, a szüléstől, a haláltól. Corinne halálfélelmei mindennaposak voltak.

-         Nem… Armand már órák óta fájdalmaim vannak – sírta Corinne.

-         Mi…mióta? – pattant fel idegesen Armand.

-         Már fürdésnél is olyan furcsán éreztem magam, azt hittem csak pihennem kell. De este csak erősödtek… - szipogta Corinne. 

-         De…de hiszen még… nincs itt az ideje – nézett Corinne sápadt, nedves arcába riadtan Armand.

-         Nincs…de…baj van igaz? – suttogta riadtan Corinne.

-         Nem…nem tudom. De istenem ma már karácsony van Corinne. Senki ember fia nem fog minket Ezüstharmatra vinni és egy orvos sincs, aki házhoz jön ilyenkor! – nézte a lányt aggódón Armand. Corinne nem válaszolt csak hasára szorított kézzel előre görnyedt. Armand kapkodva öltözött, csizmát húzott. S közben agya lázasan járt. Az orvos azt mondta a baba január végére várható. Öt hét! Még öt hét lenne addig! Istenem! S most Ezüstharmatig Corinne-al az út! Karácsony hajnalban?

-         Tákolok egy szánkót jó? Addig öltözz fel! – Corinne nem válaszolt ,csak vonyított a fájdalomtól. Armand kisietett a házból. Istenem! Csak semmi baj ne legyen! Armand sietve keresgélt fát a hóban. Persze semmit sem talált, ami alkalmas lett volna. A lépcsőről tépte fel a leceket és egy halászkötéllel kötötte egymáshoz. Mire a megkötőt rögzítette Corinne lépett ki a házból.

-         Hagyd azt a tákolmányt, nem tudnál úgy, húzni, hogy ne érezze a kicsi. Menjünk így! Gyalog – Corinne csizmája belesüppedt a hóba, ahogy Armand mellé ért.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte Armand. – Gyere támaszkodj rám! – karolta át a lányt. Életük leghosszabb karácsony éjszakája volt. Néhány méter után megálltak. Corinne fájdalmas sikolya a fenyvesek fölé szállt az éjszakába. A hóba rogyott és összegörnyedve várta a halált. Armand nyalábolta fel újra és újra, hol ölbe vette, ha elfáradt a karja ismét a hóba tette, hogy Corinne a saját lábán haladjon egy darabig. Corinne annyira vágyott a fenyvesekbe. De ma semmit nem élvezett a fenyvesekbeli sétából. Csak azt érezte, hogy túl nagy az erdő és sosem érnek le Ezüstharmatra. Hogy a fájdalomtól már nem lát, már csak sötét csillagok borulnak rá és a hideggel sem törődött. Armand emelte föl a földről a karjaiba, nyugtató szavakat mondott neki, de Corinne nem tudta mi lehet az, nem is értette, csak a saját sikoltását érezte a torkában, hallotta a fülében, s a derekát és a hasát szaggató fájdalmat érezte. Ahogy közeledtek Ezüstharmathoz úgy sűrűsödtek a fájások.

-         Istenem, itt fogok meghalni a fenyvesek közepén! – sikoltotta Corinne.

-         Corinne, semmi baj, itt vagyok veled. Nyugodj meg! Mindjárt a faluban vagyunk és az orvos majd megmondja mi ez az egész.

-         Itt fogom megszülni a hóba a gyereket! Nem is, itt fogok meghalni, mert nem tudom megszülni sem. Elvérzek és meghalok!

-         Corinne! Gyere!

-         Nem, újabb fájásom van! – görnyedt össze Corinne és  a hóba rogyva könyökölt a fa gyökerére.

-         Úristen! Meg fog halni a gyerek bennem, talán már nem is él igen, és bomlik, mint az elesett állatok kint az erdőben, foszlik szét a testemben és hogy fogják akkor kiszedni belőlem? – sikította rémülten Corinne.

-         Corinne, szerintem nagyon is eleven az a gyerek, éppen nagyon meg akar születni és azért nem kell aggódnod, nem fog odabent maradni – nyugtatta Armand. – Minden kisbaba világra jön ez a természet rendje nyugodj meg!

-         Nincs is itt az ideje! Nem a természet rendje az hogy tizennégy évesen szülök! Istenem szét fog repedni a csípőm! – sírta Corinne. Armand felnyalábolta és vitte ismét egy darabon. Corinne a fák törzsének támaszkodva görnyedt előre időnként. Már látták a falu füstjeit az éjszakában, amikor egyszerre Corinne lábán meleg nedves folyadék ömlött végig. Ami nagyon gyorsan kihűlt. Armand csak a hóban látta a furcsa elszíneződést és semmit sem kérdezett az ölébe kapta a lányt és rohant vele az orvos ajtajáig. Dörömbölt, míg az fel nem kelt.  Armand csak akkor tért magához, amikor a Corinnera tekert takarókat megkapta a kezébe. S onnantól a nappal együtt kelt fel Armand aggodalma is. Addig csak az volt a szeme előtt, hogy Corinne-t eljuttassa az orvoshoz. De az ágyából felvert orvosnak esze ágában sem volt bejelenteni, hogy mi történik. Bezárta az ajtót és Corinne bent maradt. Armand kint. Csak Corinne sikításai jelezték, hogy a lány még életben van. Mi lesz, ha tényleg nem bírja megszülni a kicsit? Armand idegesen túrta át újra és újra a haját, le-fel járkált, nem tudott lenyugodni. Már órák óta bent voltak. Órák óta. Már felkelt a nap. Ezüstharmaton sokan templomba mentek. Imádkoztak karácsonykor. Krisztus születését ünnepelték. S az ő gyerekük is ezen a napon születik? Istenem. Egész éjszaka nem aludtak, végigcsinálták. Ezüstharmatig. Ketten. S Corinne a fal túlsó végén küszködik. Egyedül. Armand kimerülten rogyott le a székre. Bűntudata volt, a lány miatt, a gyerek miatt, az életük miatt. Mindenért. Mert valahol mindez az ő felelőssége volt. Fogalma sem volt hány óra telt el, mióta felkelt. Hogy mi történhetett, a fáradtságtól már elvesztette az érzékeit. Csak arra ocsúdott, hogy egy fehér fejkendős asszony tart elé valamit.  Zajos volt és kicsi a csomag.

-         A fia – felelte mosolyogva a nő. Armand átvette az apró, izgő-mozgó kis fehér kendőt, s belenézett az ordító kis arcocskába. Dühös kék szemek meredtek rá, tiltakoztak, nyüszögött. Armand a kicsi kezéhez ért és puhán megrázta a karján. A kicsi lehunyta a szemét, nyüszögött, s Armand azt tette, amit a kicsi anyjával is. Halk mély hangján beszélt hozzá. Annyira kicsi volt az egész gyerek. Koraszülött, kis apróság. Kis semmike kisfiú volt. Kimerült. Mint az édesanyja. Meleget keresve bújt Armand karjaiba. Picik voltak mindketten. Corinne és a fiuk is. Armand bemehetett a szobába, ahol Corinne természetellenes sápadtsággal feküdt az ágyban. Haja csapzott volt, szeplői természetellenes barna lencsefoltok az arcán. Ajka vértelen volt. S az egész lány ijesztően élettelen. De lélegzett. Emelkedett a takaró a mellkasán. Bármit megtett volna, hogy ez a lány vele maradjon. S most tessék itt van szerelmük élő bizonyítéka, itt piheg a karján. Ez a pici kis életerős kis apró fiúcska. Sietett, minden tekintetben a világra. Nem vártan csöppent be az életükbe, s ezzel megváltoztatta egy egész klán életét. De követelte magának őket, az anyját, az apját, kettejüket, s az életet. S az életet nem lehet megakadályozni folyásában. Haladnia kell.

 

Corinne szempillái lassan emelkedtek. Armand az ágy szélén ült és őt várta. A kicsi rezzenetlenül feküdt a karján.

-         Él? – kérdezte rekedtesen Corinne.

-         Persze, hogy igen – mosolygott rá Armand. – Csak rád várunk. Látod, mindig a nőkre kell várni. Béreltem egy szánfogatot. Karácsonykor ez nagy divat. Persze jó kis ára is lesz. Hazavisz minket. A doktor úr is szeretné már gyereksírástól mentesen tölteni a karácsonyát – mosolygott Armand. Ölben vitte ki Corinne-t a szánhoz és felültette a szánba, majd a lány karjába tette a gyereket.

-         Túléltük – sóhajtott fel Corinne.

-         És milyen ügyesen. De hát tudtam én. Ti ketten tündérek vagytok! Az én tündérkéim! Na nyomás haza!