Halászház a tengerparton

Ezzel a fejezettel szeretnék nagyon sok boldog születésnapot kívánni hű kommentírómnak B.Bodrovaj-nak! Köszi Bodrovaj és tölstd nagyon jól ezt  a napot! Pusz: Callie

És lányok örömmel jelentem be, hogy a Fenyvesek lordja is ezzel a fejezettel jubilál, ugyanis ez a fejezet pontosan a 100. bejegyzés a blogon:)))

Amikor Corinne másnap felébredt Armand már nem volt mellette. Hideg vízben mosakodott meg. Nem volt Francios, aki megmelegítse a vizet, mire ő kimászik az ágyból. Fájt a háta a földön fekvéstől. S rengeteg teendője volt az új házban. A saját háztartásában. Corinne feltűzte a haját és bő ruhája elé kötényt kötött. Kilépett a kis verandára, ami a tengerre nézett, mint minden halászházé itt a parton. A tőle néhány méterre levő  házban kint teregetett egy nő a verandán. Sarkában kisgyerek sertepertélt. Corinne a fakorlátra tenyerelt. Már megtépte az idő a házat, a lépcsőket, a korlátot is. Most látta igazán Corinne, a nappali fénynél, hogy milyen szürke kis ház ez is, mint itt a soron a többi.

-         Üdv! Emma vagyok! – integetett át a nő , hogy kicsipeszelt egy ruhát.

-         Corinne! – integetett vissza Corinne ő is mosolyogva.

-         Örültem, hogy végre megvette valaki ezt a házat itt a szomszédban. Olyan sivár és élettelen volt. Jó hogy ilyen fiatalok költöznek ide mellénk – mosolygott tovább a nő. – Találkoztam a férjével is.

-         A férjemmel? – lepődött meg Corinne. Csak sokára esett le neki, hogy a barátságos Emma  nem másról, mint Armandról beszélt.

-         Micsoda derék fiatalember az! Hogy faragott itt a verandán míg le nem ment a nap! Jó férje lesz! Mondta, hogy hamarosan kisbabájuk lesz! Mikorra várják a kicsit?

-         Én…január körülbelül – hebegte Corinne, s zavarában a kontyát kezdte igazgatni.

-         Elrepül az a kis idő is, majd meglátja! Most megyek mert ideje főzni az ebédet, mindjárt hazajönnek a hajnali halászatból és ha nincs kész az ebéd! Jaj, akkor nagyon kikapok! – nevetett fel Emma, s már be is ment  a kicsivel a nyomában. Corinne a homlokát ráncolta. Tehát Armand is hazajön ebédre? Vagy nem? Fogalma sem volt mi Armand napirendje. Corinne sietve visszalépett a konyhába, levest tett fel főzni, Armand úgy látszik sok gondot fordított arra, hogy megfelelő tűzhelye legyen. Vajon honnan szerezte be és mennyibe kerülhetett? Corinne bekavart egy gyors pitét is, s míg azok a tűzhelyen készültek végignézett a helyiségen. Az asztalra hímzett terítőt tett, ahogy a székekre is. Az ablakok elé függönyt akasztott, az ágy köré eligazgatta a szőnyegeket. S elkezdett a szekrényekbe pakolni.  A befőtteket és dzsemmeket elrendezte a konyhában szépen egymás mellett a polcokon. Épp  a sütőből vette ki a pitét, amikor Armand megérkezett.

-         Hazaugrottam, hogy megnézzem boldogulsz-e? – lépett be a helyiségbe Armand.

-         Boldogulok – mutatott a terített asztalra Corinne. Armand megigazgatta a szekrényeket. A falhoz tolta őket. S közben megnézte, mit végzett Corinne. Az anyagoktól hangulatos lett a kis szoba. Már nem is volt olyan kopár mint amilyennek az emlékeiben élt. Vidám volt, tele hímzett virágokkal, mindenütt fehér alapon zöld, és sárga virágmintával, derűs volt az egész. Corinne keze nyoma volt. A szőttesek natúr színűek a szélükön piros mintával. Szép szőnyegek voltak, egyszerűek.

-         Jó helyre jöttem? – mosolygott rá Armand.

-         Tetszik? – szedett a levesből Corinne.

-         Nagyon – bólintott rá Armand. – tudtam, hogy csak te kellesz ide és máris megváltozik a hangulat – mosolygott Armand, ahogy sietve a levest kanalazta.

-         Csak én?

-          Az erdei tündér, aki varázserejével igazi otthonná varázsolja majd – felelte magyarázatként Armand. – Igaz Tündérke? – átnyúlt az asztal felett, és megsimogatta Corinne kezét.

-         Tündérnek neveztél – mosolygott rá szomorkásan vissza Corinne. – Akkor minden rendben van. Ha Tündérnek nevezel akkor tudom, hogy rendben vagyunk.

-         Fenséges amit főztél, de sietnem kell vissza – ölelte magához Armand búcsúzóul.

-         Halszagod van – jegyezte meg nevetve Corinne.

-         Tudom. Majd délután ha hazajöttem fürdök – rántotta meg a vállát tehetetlenül Armand. Még gyorsan begyűrt a szájába egy meleg piteszeletet és már sietett is vissza. Ahogy elment Corinne még mindig érezte a halszagot. Jött –s ment szellőztetett, mire rájött, hogy Armand halat hozott haza. Vödörben. Ott volt az asztal mellett. Corinne elmélázva figyelte a hal fakószín szemét, ahogy pislogott.

-         Belőled jó kis halászlé lesz ma este – beszélte meg a hallal Corinne. Összeszorított szemmel végzett a hallal, úgy ahogy Armand mutatta neki még két éve szentivánéjkor. S  nekiállt, hogy halászlevet főzzön belőle. Már kora délután volt, amikor Corinne vizet tett oda forralni, hogy lefürödjön. Hosszasan lustálkodott a vízben. Próbált arra gondolni, hogy mi a következő feladata. De mégsem tudta elfelejteni a vadászházat. Tegnap még ott aludt, még ott hajtotta álomra a fejét, a pihepuha ágyában, a szép fehér medve előtt jött-ment, a valahonnan összelopkodott ezüst étkészlettel evett, finom porcelántányérból ettek, nem ezekből a fatálakból. Igaz ezeket Armand faragta fáradtsággal.   Corinne elkezdte kiöntögetni a fürdővizet és újat melegített. Mert emlékezett, hogy Armand azt mondta, ha hazajön fürödni szeretne. Elfáradt. Annyira elfáradt, hogy muszáj volt lepihenni egy kicsit. Lekucorodott az egyik szőnyegre csak úgy, hanyatt fekve. A halászlé a tűzön, a forralt víz kancsókban a dézsa mellett.

 

Vízcsobogásra ébredt. Oldalt fordította a fejét. Armand a dézsában ült és fürdött. Élvezte a meleg vizet. Szappanhabos volt a haja. Kimerült volt, és lehunyt szemmel tarkóját a dézsa szélének döntötte. Látszott, hogy ő is majd elalszik. A mozgásra és ruhasuhogásra Armand felnézett.

-         Nem akartalak felébreszteni – szólt Armand.

-         Nem akartam elaludni – ült fel Corinne. – Meleg még a víz?

-         Persze, köszönöm. Gondoltál rám.

-         Azt mondtad fürödni szeretnél – nézett oldalt zavartan Corinne.

-         Igen, emlékeztél rá? – Armand nagy csobbanással kiszállt a vízből és sietve törölközni kezdett. Corinne felnyúlt a kontyához és a hajtűket próbálta rendbe szedni.  Armand csak nadrágot húzott, s szedett a halászléből, s közben csendesen mosolygott.

-         Mi az? – figyelte a fiú arcjátékát Corinne.

-         Nem így kell halászlevest főzni, de majd legközelebb megmutatom neked – felelte jókedvűen Armand. Corinne leült vele szemközt az asztalhoz.

-         Mivel töltötted volna a napod, ha otthon maradsz? – ráncolta a homlokát Armand.

-         Sétáltam volna az erdőben, virágokat szedek a szobámba, elsétálok a favésethez – Corinne lesütötte a szemét, s megforgatta  gyűrűsujján a vékony karikagyűrűjét. Most már nem kellett titkolniuk. Most már mindketten hordhatták nyugodtan. Senki sem látta őket a családból. Armand elkapta Corinne mozdulatát.

-         Hiányzik az erdő igaz? – suttogta Armand.

-         Nagyon – lehelte Corinne s szemét elfutotta a könny.  Armand letette a fakanalat. Corinne elfordult az asztaltól, s a köténye sarkával törölgette a szemét. – Nem tudom mi van velem. Olyan könnyen sírvafakadok – próbált mosolyogni Corinne.

-         Gyere, ülj az ölembe! – tolta ki magát az asztaltól Armand, s várakozón Corinne felé nyújtotta a kezét. Corinne habozott, s miközben potyogtak a könnyek a szeméből átült Armand ölébe. Armand vállára hajtotta a fejét, s a fiú keze lágyan simogatta. Tudta, miért sír a lány. Egy hatalmas klán tagjai voltak ők. Rengeteg unokatestvérrel. Nagy családban. Corinne úgy nőtt fel, hogy sosem volt egyedül. Annak ellenére, hogy lány volt, szinte kötelezően jelen volt a fiúk klánjában. Mindig volt körülötte valaki, ha más nem, legalább Francios, a házi mindenesük. S most. Egyedül van a nap legnagyobb részében. Távol azoktól a helyektől, amiket szeret, ahol nevelkedett, ahol jól érezte magát. Armand jól tudta, nem lesz idejük már a klánra. Corinne még nem is látott bele igazán, hogy mennyire nem lesz idejük.

-         Hétvégén sétálunk majd egy nagyot a fenyvesekben! Rendben? – nyugtatta a lányt Armand. – Hiányoznak a de Noirok igaz? Fabian, és a többiek – sóhajtotta Armand.

-         Igen, azt hiszem – szipogta Corinne.

-         Én is csatlakoztam néha hozzátok, tudod, majd néha elmegyünk és találkozunk velük – vigasztalta Armand.

-         De… az már nem lesz olyan – nézett le nagy hasára Corinne. Armand is követte a mozdulatot és Corinne hasára tapadt a tekintete, ami félig nekinyomódott. Kerek, masszív kis valami volt, fölényesen kiharcolva magának a helyet Armand ölében. Armand tenyere rátévedt Corinne pocakjára.

-         Tökéletes forma. Stramm gyerek lesz – mormolta Armand, s értetlenül csóválta a fejét. Corinne, a csöppnyi, törékeny Corinne a kis filigrán erdei tündér, olyan hihetetlen, hogy most egy ilyen terhet cipel magával minden nap.  Corinne lehajtott fejjel figyelte, hogy Armand hogyan tapogatja a hasát. Armand futó csókokat nyomott Corinne arcára, haja tövére, fülére.  Szinte nem is tudatosult benne, hogy mit művel, már a lány ajkát falta. Corinne szinte fuldokolva kapaszkodott bele. Armand keze még mindig a hasát melegítette jólesőn. Másik kezével a kontyába túrt. Fékevesztett árként zúdultak az érzéseik. Szükségük volt egymásra, jobban mint korábban bármikor. Mert most már csak egymásnak voltak ők ketten. Nem volt ágyuk, a földön bárhova kerültek egyforma volt a fekvés. Armand meglazított a nadrágja övét.

-         Az egyetlen előny, hogy most már nem tudlak teherbe ejteni  - rázta a fejét Armand.

-         Csókolj, ne beszélj! – lehelte a fiú hajába túrva Corinne.

-         Szólj, ha nagyon nyomlak – mormolta Armand, ahogy Corinne felé nehezedve beléhatolt. Corinne felsóhajtott a gyönyörtől. – Szeretnék vigyázni rátok.

-         Nem nyomsz, gyere közelebb! – szorította magához a fiút Corinne, Armand olyan óvatosan próbálta Corinne hasától távol tartani magát. A törvényes nászéjszakájuk volt. Itt a halászlak deszkapadlóján. Már csak, akkor döbbentek rá, amikor elcsendesedve mindketten a gondolataikba mélyedtek, s lassan elszenderedtek.