Holdudvarban jártam

Madárcsicsergés dallama röppent a frisszöld levelek között, melyeket megvilágított a déli napfény metsző fénysugara. Áthatolt az ágak és levelek sűrűjén és sugárnyalábokban vetette meg lábát az erdei tisztáson a nap. Csendesen döngicsélt egy méhecske a tisztás soványszín virágai között, bizonytalan röpvonala szüntelen változott. Az erdő nyugalmát látszólag semmi sem zavarta meg, egy-egy szellő tett bóklászó kósza kört a tisztás felett, s meglengette a lángoló hullámos vörös fürtöket, melyek megcsiklandozták a száraz, elsárgult könyvlapokat. A lány pipacsszín ajkait lágy sóhaj hagyta el, ahogy lapozott egyet a könyvben, de tekintete el-elkalandozott a nyomtatott sorok felett. Álmodozva nézett fel a fölötte terebélyesedő tölgyfa koronájára, s szürke szeme ezüstösen csillogott, ahogy a szűrt napfény megvilágította sápadt arcát. Hátát a masszív tölgyfa törzsének vetette, s árnyékában élvezte a szórt napfény kellemes simogatását. Felhúzott térdeihez támasztotta a bőrkötéses könyvet, s ujjait a lap szélén futtatta. Arcán játszadozott a szélben lengedező levelek árnyéka, mindig más helyen világítva meg az arcát és a vállát. Már nem borzadt el a vidéki élettől. Ellenkezőleg, kezdte felismerni annak szépségeit. Távol a világtól, az emberektől, béke és nyugalom honolt a völgyben és az erdőben. Kezdte megszokni és megszeretni ezt a lelassult életet, ahol mindenre van idő, ahol észrevétlen folynak egymásba a nappalok, az éjszakák, s csak az évszakok váltakozása jelzi az idő múlását. Szeretett itt időzni a tisztáson a környező tölgyelegyes fenyves zárt birodalmában, ahol órákat tölthetett, anélkül, hogy bárki megzavarta volna békés magányát. Pedig mennyire vágyott volna rá! Elfordítva fejét a tisztásról. Haragudott önmagára is. Bármennyire titkolta Holdszálláson, vagy maga előtt, ezekkel az erdei sétákkal egyetlen célja volt: újra találkozni Robin de Noirral. Hiába korholta magát tettéért, mégis minden száraz időben azon kapta magát, hogy reggel abroncs nélküli alsószoknyát keres a ruhásládájába, ugyanis az erdőben képtelenség volt hatalmas krinolinos szoknyában közlekedni, erre az első próbálkozások után rájött, amikor ruhái sorra tönkrementek és kilyukadtak a veszélyes terepen. Nem hiába: a londoni divat nem a fenyvesekben tett sétához volt igazítva. Ha nem akarja nevetségessé tenni magát, le kell mondania az erdőben ezekről a fényűző széptevésekről. De kinek is akarná ő itt tenni a szépet? Komolyan Robinnak? Annak a semmirekellő tolvajnak? S egyáltalán miért gondol folyton a fiúra? Ahogy telt-múlt az idő egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a fiúhoz szálltak a gondolatai. De hogy ne gondolt volna rá azok után a kalandok után, amiket együtt átéltek! Már maga a megfogalmazás is milyen intim! Sietve rázta meg a fejét és gyorsan a könyv fölé hajolt. Belepirult már az intim szó gondolatába is. Robin és az intim szó egy mondatban egy fiatal ártatlan lány képzeletének túl sok, ahhoz hogy szívdobogás nélkül gondoljon rá. Kalandok?! Megmenteni a völgyet csak egy kaland volt csupán? Mindketten tisztában voltak vele, hogy azon a végzetes éjszakán titkos szövetség köttetett közöttük. De csak egyetlen éjre? Ennyi jutott neki Robin de Noirból?! És a szövetségből, ami egy pillanatra összekapcsolta őket? Annyi kérdés kavargott benne azóta is feloldatlanul, persze, hogy már aludni sem tud nyugodtan és szüntelen Robinra kellett gondolnia. Hogy vajon ő mit gondol a történtekről. De ez a beszélgetés sohasem hangzott el közöttük. Azóta a bizonyos este óta ott a tengerparton, azóta nem találkozott a fiúval. Egyáltalán hogyan fogadná a fiú, ha újra találkoznának? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudta a választ, s melyeket nem is mert senkinek sem feltenni. De úgyis elkerülhetetlen a találkozásuk, a két család hamarosan egyesülni fog, amikor a bácsikája itt a falu templomában feleségül veszi Robin nővérét. Egy családba tartoznak onnantól! Milyen zavaros is lesz! És érthetetlen! Korábban ha csak betette a lábát az erdőbe bizton belebotlott Robin. Most már napok óta itt tartózkodik a nap nagy részében az erdő mélyén, de a fiút sehol sem látta. Miért nem akar rátalálni Robin? Szándékosan kerüli! Talán jobb is így! Maga sem tudta, hogyan boldogul majd a helyzettel, hogy ha egyesül a két család, akkor akarva akaratlan már elkerülhetetlenül találkozni fog Robinnal, ha máskor nem is az ünnepek alkalmával bizonyosan. Hogyan viselkedjen vele? Hogy ne árulja el magát, hogy folyton rá gondol?




A belső tépelődést nem folytathatta tovább, mert valami nedves és szőrös a kezéhez ért és szinte úgy tűnt felfalja az ujjait, Maria riadt kiáltással ugrott talpra és észre sem vette, hogy öléből a könyv a földre zuhant.

- Shadow! Vissza! Lábhoz! – csattant fel a rekedtes mély kiáltás. Maria szíve először a rémülettől, most viszont már az izgalomtól akart kiugrani a mellkasából. Itt van! Jézusom! Ez ő!



A tisztás túlsó oldalán feketében, izmos combjára simuló bőrnadrágban valóban ott állt, álmai központi szereplője Robin de Noir. Rakoncátlan göndör fürtjei csaknem a szemébe lógtak, ahogy a fejébe nyomott fekete kalap lenyomta a sötét tincseket. Tenyerével újra a combjára csapott, hogy a kutyát visszaterelje, pedig az állat izgatottan szaglászta a lányt és kétségtelenül barátságosan viselkedett. Farkát fürgén csóválta és mohón bámult fel a lányra, aki azonban már ügyet sem vetett az állatra, csak a fekete szemek perzselő tekintetét viszonozta. Fogalma sem volt mit fog reagálni a fiú. Sarkon fordul és elmegy? S úgy tűnt maga Robin is ezen hezitál. Látszott, ahogy mozgott az ádámcsutkája, szorosan összezárt ajkai makacsul hallgattak és markáns arcélén meg megmozdult egy ideg.



A kutya végre engedelmeskedett a határozott parancsnak és visszaügetett Robin lábához és meghunyászkodva Robin lábához bújt. Gazdája még mindig néma harcjátékot folytatott a tisztás túlsó oldalán álló lánnyal, fenntartva a szemkontaktust. Ahogy megmozdult a lány kiáltása állította meg.

- Robin! – a lány tett előre egy bizonytalan lépést, aztán mégis a tölgyfa törzsét tapogatva visszahúzódott hozzá.

- Mit akarsz, Maria!? – csattant a haragos, türelmetlen kérdés. Maria lázasan törte a fejét, hogy mivel marasztalhatná még csak legalább egy percig a fiút. El kellett ismernie szánalmas a próbálkozása és igyekvése, ráadásul a feje teljesen kiürült, abban a pillanatban ahogy meglátta teljes hús-vér valójában Robint. S a valóság sokkal jobb volt mint várta. Az emlékeiben már csak elmosódottan derengett a fiú arcvonása, magassága, termete. Az a szilaj izzás, ami körülvette, s amit most is érzett innen a tisztás túlsó végéből is. Jézusom mindjárt elájulok! – kapaszkodott Maria a fatörzsbe, s belemélyesztette körmeit a háncs repedéseibe. Hogy lehet hogy ilyen mély benyomást tegyen rá, ilyen távolságból is a fiú! Mi lenne a közelebb jönne? Szörnyet halna?

- Nincs időm kivárni, amíg összeszeded a gondolataidat Hercegnő! – jegyezte meg gúnyosan Robin, s hátat fordítva az ellenkező irányba indult.

- Én csak…szerettem volna megköszönni, hogy segítettél nekem, akkor – préselte ki magából sietve Maria, miközben kislábujjáig elvörösödött. Ennél átlátszóbb és ostobább mondat el sem hagyhatta volna a száját. Tényleg egy ostoba libának tarthatja! És nem is ok nélkül! De legalább megállásra késztette a fiút. Legalább addig is láthatja, így hátulról, ugyanolyan ingerlő mint elölről. Istenem milyen jó vágású srác!

- Hümm, csak a saját erdőmet mentettem, ez van – rántotta meg a vállát Robin és látszott a tartásán, hogy tovább akar indulni. Jaj ne! Végre találkoznak, szemtől szemben! Ketten, fültanúk nélkül! Tartsd már vissza valahogy! Akárhogy, de ne tűnjön el megint napokra! Maria felkapva a szoknyáját átfutott a tisztáson és megállt Robinnal szemben, útját állva az ösvényen.

- Nem akarsz beszélni róla? – nézett fel kutatva a fiú arcába Maria.



Nahát! Így nappali fényben tűnik ki, hogy az orrán apró szeplők gyöngyöznek, és a járomcsontján is! Ez az esti sötétben fel sem tűnt! Vagy csak a napfény hozta ki a szeplőit? – Robin komoran bámulta a lányt maga előtt.

- Nem! – mondta ki Robin, s még saját magát is meglepte milyen ellenszenvesen és elutasítóan cseng a hangja. Maria kitágult szemekkel nézett rá, s ártatlan arcáról értetlenség áradt. – Nem akarok beszélni veled semmiről! – egészítette ki Robin, látva, hogy a lány valószínűleg már a kérdést is elfelejtette. Miért kell ilyen hidegnek lennie? Mert ezt érdemli! Na de miért? Semmi oka haragudni a lányra. Már hogyne volna! Most is itt szorongatja a karját, ami felettébb ragacsos. – Vedd le rólam a kezed! – nézett le a saját karjára Robin. Maria zavartan, és kábult lassúsággal de követte Robin tekintetét, s közben szürke szeme megakadt a fiú ingjének nyakkivágásán, melyek láttatni engedték a fiú fekete göndör mellkasszőrzétének egy kis szeletét, melynek látványától elakadt a lélegzete, s ahogy a csupa bőr és toll, sűrűjén végigfutott a szeme tényleg megállapította, hogy görcsösen Robin alkarjába mélyeszti ujjait. Sietve eresztette el a fiút. Robin kiszabadulva a szorításból átdörzsölte a kézfejét, hogy a ragadós érzést feloldja.

- Szamóca! – pirult el Maria a szoknyájába törölgetve az ujjait. – Itt szedtem a…

- Tudom merre vannak szamócabokrok! – vágott a szavába ridegen Robin és bosszankodva kapta magát azon, hogy a lány lehajtott fejét követve a hullámos lángvörös tincseket bámulja és azokat az apró dekoltázs fölé lengette a szél. Robin ráharapott az alsó fogsorára és mélyen letüdőzte az erdei levegőt, amitől megemelkedett széles mellkasa. – Mennem kell!

- Aranyos jószág – nézte Maria a lábának ugráló apró kis gömbölyű kutyát. Csak most vette észre, hogy rémületének okozója csak egy játékos kölyökkutya volt. Most vidáman csaholgatott, próbált ugatni a maga kis kölyökkutya módján. Ellenállhatatlanul édes volt.

- Kis ostoba! – pillantott le az izgága kutyára Robin is és nemtetszéssel bámulta, hogy milyen barátkozós a kutya, akihez most lehajolt Maria és puha szőrét simogatta vékony ujjaival. – Vadászkutya lesz belőle, csak még meg kell nevelni. Egy év múlva már ő kísér a vadászatokra – mesélte Robin, de utána rá is harapott szószátyár nyelvére. Mit érdekli Mariát, hogy mit akar ő a kutyával? Egyáltalán mit fárasztják itt egymást? Semmi köze a lányhoz, ahogy a lánynak se hozzá, csak szakadna már le arról a kis dögről és had mehessenek. Robin komoran nézte, ahogy kutyája hanyattvágja magát Maria előtt. Remélem nem a gazdája belső lelkivilágát akarja szimbolizálni! – forgatta meg a szemét Robin látva hogy a lány eleget tesz a kutya vágyának és megvakargatja a hasát.

- Korábban volt itt egy nyúlcsapda – jegyezte meg Maria leguggolva a fejével a tisztás felé bökve.

- Valóban – biccentett rá zárkózottan Robin.

- Már nincs ott – jegyezte meg Maria. A megjegyzésre természetesen választ várt volna, sőt ez egy fel nem tett kérdés volt. Robin levette a kalapját és a hajába túrva a tisztás felé nézett. Ó igen, valóban a tisztás szélénél elhelyeztek egy csapdát, de…amikor észrevette, hogy Maria kedvenc helye lett ez a terület felszámolta azt.

- Miért? – kérdezte elhalón Maria. S szürke tekintetét felvetette Robinra. A fiú lepillantott rá és másodpercekig némán bámultak egymás szemébe.

- Jobbnak láttam így – rebbent meg Robin tekintete, s az a fény egy pillanatra bejárta Maria alakját. Maria homlokráncolva nézett fel a fölé magasodó fiúra. Nem lehetett leolvasni az arcáról semmit. Robin döntéseit és cselekedeteit nem érthette. De egyértelmű, a fiú megszüntette a csapdát. Vagyis, véletlen sem akart vele találkozni és újra érintkezésbe kerülni. Ezt a mai esetet és csak ez a kis bohókás kölyökkutya okozta, aki játékosan még letért az útról, amit Robin kijelölt neki. Maria tekintetébe a megbántódás csalódott fátyla kúszott, és eleresztve a kutyát felegyenesedett. Némán bámulta a vele szemközt álló fiút, aki zavartan kerülte a pillantását. Nem kényszerítheti Robinra az akaratát, nem erőszakolhatja ki a beszélgetést és a találkozásokat, megalázónak és kínosnak találta a helyzetét most egyszerre. A fiú átlátott rajta és hogy ne látna át egy gyerek gondolkodásán. Jesszus hiszen Robin tíz évvel idősebb nála! Persze hogy tudja, hogy mire gondol és mit miért tesz! S Robin burkoltan a maga zárkózott módján, de az értésére adta, hogy nem kíván vele találkozni és pláne barátkozni. Számára az ügy lezárva. Béke van a két család között. Így hát hagyta, hogy Maria kedvére bóklásszon az erdejében, s mivel Maria mindig csak ezt a kis tisztást kereste fel, hát meghagyta neki az örömöt, hogy a klánnal nagy ívben kerülte az erdő ezen részét. Van még az erdőben számtalan tisztás, csapda és fa. Elfér benne Maria is, ha ez az új hóbortja, hogy az erdőben olvasgat. Hát olvasson! Csak őt hagyja békén!

- Értem – suttogta egészen halkan Maria. S lehajtva a fejét érezte, hogy most nem az álmodozás, nem a különös vágyakozás a fiú látványa után és nem a szűzies pír futja el, hanem a szégyen vörös lángja égeti bőrét. Nevetséges és naiv volt. Sokat kell még tanulnia az életben és nem esztelenül egy már kész felnőtt ifjú után járkálnia az erdőben. Maria kikerülve a fiút a tisztás árnyékos tölgyfája alatt hagyott könyve felé indult. Elfutotta a könny a szemét és érezte, hogy most elveszített valamit. Az álmodozás édes gyönyörét! Ahol a fiú nem utasította el, ahol az élet szép volt gondtalan és boldog és végtelenül…szerelmes! Maria korholta magát ezért a nevetséges gyerekes viselkedésért, hogy kijátszotta magát a fiúnak, és kész csoda, hogy Robin nem élt a lehetőséggel, hogy gúnyt űzzön belőle.

- A francba is! – mordult fel Robin és sarkon fordulva követte Mariát, aki leguggolt, hogy összeszedje a könyv széthullott lapjait a földről. Robin átcsörtetett a tisztáson, kemény léptei szinte dübögtették a talajt, s megállt a fa árnyékában Maria előtt. Maria szeme sarkából egy könny gördült le az arcán, s a lány sietve dörzsölte el, ahogy felfelé meredt az előtte magasodó fiúra. Robin összehúzott szemmel bámult a lányra, jobban haragudott azonban saját magára, mert most is bizsergett az ujjbegye, hogy megérinthesse Maria ibolyakék sifonruhájának anyagát és éles késével felszakítsa a lány fűzőit.

- Válaszokat akarsz Hercegnő?! – kérdezte fenyegető hangsúllyal Robin, s érdes ujjaival a lány puha álla alá nyúlt és leguggolva hozzá a szemébe mélyedt. – Hát tessék! Megkapod! – szűrte a fogai közt vad dühvel Robin és mielőtt Maria észbe kaphatott volna Robin hozzászorította ajkait a lányéhoz.

-

Egy új élet

A sötétségnek úgy tűnt sohasem lesz vége. Már csak foszló halvány körfelhőnek tűnt a Hold, mikor az emeletről felcsattanó fájdalmas kiáltások szakadatlanul egymást érték. Robin az étkezőasztalon fekvő ujjait összekulcsolta és olyat tett, amire sem de Noirként sem rablóvezérként nem lenne büszke és soha senkinek sem árulná el a világ minden aranyáért sem: imádkozott. A feleségéért és a gyermekéért. A borosüveg üresen árválkodott a simára csiszolt asztallapon, néhány csepp vörös folt jelezte, hogy hosszas iszogatás árulkodó bűnjele csupán. Amikor elfogyott a bor, akkor végső kétségbeesésében fordult az egyetlen felé, aki ebben az órában segíthetett. Hasogatóan kattogott az óra az előtérben, a csukott ajtón át is fel-felcsattant a küszködés erőtlenül kifulladó kiáltása. Maria az emeleten a végkimerülés határán erőlködik, s ezt a fájdalmat is ő okozta neki. Robin bármit megadott volna azért, ha most tehetne értük valamit. De ez az élet. Születendő gyermekéért semmit sem tehet, csak tétlenül ül itt várakozva, karba tett kézzel, míg Maria vért izzadva küzd az emeleten. Csak Francios csendes léptei törték meg mélabús rettegő magányát, ahogy az emeletre hordta a tiszta vizet, és újra és újra lehordta a használt törülközőket. Halvány bíborszínre festette Maria vére a vizet s minden egyes fordulóval Robin rémülete nőtt a látványától, de hiába faggatta a szakácsot, Maria nem hivatta. Talán jobb is, ha nem látja saját szemével a küszködését és erőlködését, a szenvedését és a fájdalmát. Mert ezt hallani is elviselhetetlen, hogy embernek ilyen fájdalmai lehetnek. S most ez a törékeny nő kell, hogy elviselje ezen fájdalmakat: a felesége. Csak lenne bármi amivel leköthetné magát, amivel hasznossá tehetné magát ezekben a kegyetlen órákban. Élet és halál lebegett a szeme előtt csak és fogalma sem volt, hogy haladnak a dolgok az emeleten. Ó ha átadhatna most az erejéből egy keveset Mariának. De nem, ő most is csak ül itt tehetetlenül. Mint mindig. Ha cselekedni kellett, ha bármi volt is Maria volt a kivitelező. Mint most is. Hol marad már Francios? Legalább az ő csoszogásából tudta, hogy történik valami az emeleten, nem csak ezek a fel-felcsattanó fájdalmas kiáltások kísérnék át a másnap derengő fényébe. Mennyi lehet az idő? A nap már felkelt, halvány sugára besütött az imában leboruló férfi göndör hajára. Ó Maria csak te ne hagyj el engem! Istenek anyja segíts!


- Monsior de Noir? – hallatszott az előtérből a halk szólongatás. Robin felriadt révületéből és karikás szemeivel ijedten nézett hátra. Csak most ütötte meg a fülét a panaszos kis nyöszörgés, amit hirtelen nem tudott sehova sem tenni, hogy honnan jön és mi lehet az. A bábaasszonyra meredt, mintha kísértetet látna. Az emeleten teljes csend honolt. Ó Istenem! Hol maradnak a kiáltások, az egyetlen utalás arra, hogy Maria még életben van!? Robin a széktámlába kapaszkodott, s olyan görcsösen szorította, ahogy hátranézett a bábaasszonyra, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Igen? – hörögte halálra váltan Robin és sötét szemeiben olyan riadalom ült, amit ezekben a fekete szemekben még soha senki sem láthatott. Ez a bábaasszony most itt megnézhette milyen, amikor egy de Noir kakas igazán fél valamitől.

- Fia született. Szeretné látni? – puhatolództa csendesen az asszony. Robin csak ekkor vette észre a nő hóna alatt szorongatott kis törülközőbe bugyolált csomagot, amit a nő most kissé megemelt a karján.

- Maria! Maria hogy van? – tántorodott fel reszkető térdeire Robin. A feleségéért aggódott.

- Az ifjú édesanya jól van. Csak nagyon kimerült. Alig született meg a gyermek el is aludt. Olyan mélyen alszik, hogy ágyúdörgés sem ébresztené most fel. Pihennie kell, hamarosan megéhezik a kicsi. Szeretné addig megnézni a fiát? – tartotta kissé Robin felé a batyut a bábaasszony.

- Maria jól van, ó hála az égnek! – fújta ki a visszatartott lélegzetét Robin, s mintha kezdett volna visszatérni a szín sápadt arcába, lepillantott a nyöszörgő, fészkelődő kis vörös valamire a törülköző mélyén. – S a kicsi? – tapadt a szeme a törülközőre Robin.

- Mindketten jól vannak. Megfoghatja, nem harap – bíztatta mosolyogva a bábaasszony.

- Nem is tudom – méregette az apró csomagot Robin. – Olyan apró, összetöröm valamijét – pislantott be a takarót kissé félrehajtva a gyermek arcából Robin.

- Egy gyereknek csak biztos tartás kell, és akkor megnyugszik. Ez a férfiak dolga uram, biztos tartást adni! – nyomta Robin karjába a gyereket a bábaasszony. Robin kinyújtott tenyerén egyensúlyozta a kicsit, mintha egy mérleg két serpenyőjében feküdne a gyerek. Az újszülött azonnal megérezte, a bizonytalan támpontot maga alatt és panaszos nyöszörgésbe kezdett. Haragosan felvetette szemhéját és nagy kék szemeivel dühösen apjára nézett, miközben karjával ficánkolt. Robin a mellkasához szorította mielőtt a földre ejti az izgága mozgékony kis csomagot. A szorítástól a fia azonnal elhallgatott és békésen apja mellkasára ájult.

- És tudják már mi lesz a neve? – érdeklődött a bábaasszony elégedetten szemlélve apát és fiát.

- Fabian. Fabian de Noir – bólintott Robin s zavartan figyelte az apró kis szuszogó lényt a karján. Szokatlan volt ez az új élmény. Egy apró kis lény, itt hever a karjaiban. Valami Mariából és belőle. Amit ketten hoztak össze és Maria hozta a világra. A fia. Ahogy mellkasára szorította kis bebugyolált apróságot érezte, hogy a mellkasát átjárja valami különös meleg áramlat, s végigszáguld a testén szétáramlik a végtagjaiba. Egyik karjára fektetve a puha kis testet félrehúzta a törülközőt és végigmérte a tökéletes kis újszülöttet.

- Fiú ha mondom uram, harminc éve segédkezem szüléseknél, ne aggódjon felismerem, hogy melyik a fiú! – kapta el Robin tekintetét a bábaasszony, ahogy Robin a gyermek nemét vizslatva kukkantott a törülköző alá.

- Fiam született – ejtette ki a szavakat Robin büszke félszeg mosollyal a szája szélén.

- Gratulálok apuka! – biccentett a bábaasszony, és hagyta, hogy az újdonsült apa elgyönyörködjön még egy darabig a fiában.



Robin már frissen borotváltan, még fürdéstől nedves göndöt tincseivel ült egy karosszékben a hitvesi ágy mellett. Maria olyan fáradtan és megtörtnek látszott ahogy a hatalmas ágyban elveszetten szendergett. A bábaasszony engedte be a háló előtt le-fel járkáló toporgó és türelmetlen Robint, aki már menthetetlenül a feleségét akarta látni. De figyelmeztette még, hogy Maria kimerült és ne ébressze fel, hamarosan úgyis etetnie kell az újszülöttet, csakis a kicsi ébredéséig hagyta, hogy Robin bemerészkedjen a gyermekágyas anya szobájába. Robin szerette volna megérinteni a nőt és elmondani neki mindazt a lázas aggódást és féltést és várakozást és csodát amit a lelkében érzett, de aztán ráébredt, jobb ha ezeket az áradozó szavakat mégsem zúdítja a nőre. Halk szellő játszadozott a függönyökkel, s Robin lábujjhegyen lépve a hatalmas ágy mellé állított bölcső felé lépett. Baldachinos ringó, minőségi tölgyfa bölcső volt. A baldachin alatt a nyúzott kis apróság szuszogott. Robin a bölcső tetejére támasztva tenyerét lepillantott a fiára. Órákig tudná nézni. Mert most az újdonság varázsával teljesen megbűvölte. Fia van. A De Noir nevet viszi tovább, ez az apró kis lény. Robin elégedett büszke arckifejezéssel bámulta a tökéletes csecsemőt.

- Nos, mit szólsz hozzá? Elégedett vagy? – hallatszott a csendes rebbenő kérdés az ágy felől. Robin felkapta a fejét, de kezét nem vette le a bölcsőről. Még mindig úgy állt egyik kezét a csípőjén tartva, a másikkal könnyedén a bölcsőn támaszkodva. Találkozott a tekintetük a bölcső felett.

- Lehetnék nem elégedett? – kérdezett vissza futó mosollyal Robin. – Ő a legtökéletesebb, amit eddigi életemben alkottam – pillantott le a bölcsőben fekvő fiára.

- Kétlem, hogy alkottál bármi mást is - felelte összepréselt ajkakkal Maria. Robin halkan, férfias lágysággal nevetett fel, nehogy felébressze az újszülöttet.

- Ravasz kis boszorkány vagy te Maria! Az ember észre sem veszi és az ujjad köré csavarod! Azt hiszem hálát rebeghetek az égnek, hogy nem lányunk született. Egy olyan vörös hajú kis boszorkány mint te! Kettőtökkel sosem bírnék harcolni. Legyőznétek.

- Helyette, egy igazi kis fekete ördögfiókánk lett, akárcsak te. Már látom magam előtt az elkövetkezendő évek aggodalmát. Mond Robin nagy rossz kisfiú voltál? – könyökölt fel az ágyban Maria.

- Mi tagadás, szentnek sosem mehettem volna – vigyorogta Robin. – Igen, azt hiszem minden rosszban benne voltam és ebben biztos, hogy a fiam sem lesz különb.

- Ettől tartottam – forgatta meg a szemét Maria. Robin elengedte a bölcsőt és ettől kissé ringva hintázott, miközben Robin az ágyhoz közelített.

- Köszönöm neked a fiamat Maria – tenyerelt Maria fölé az ágyra Robin és csókot hintett a nő homlokára, majd szájára.

- Jobban szeretted volna, ha lány? – bizonytalankodott Maria.

- Micsoda butaság! Minden férfi örül, ha fia születik! De boldog lettem volna akkor is, ha kislány. Nem számít! Nekem csak te számítasz! – szorította meg felesége kezét Robin. Maria vágyakozva nézett a bölcső felé.

- Úgy szeretném látni, alig láttam, csak amikor megszületett egy pillanatra. Hozd ide! – legyintette a bölcső felé Robint.

- ÉN? – bökött a mellkasára Robin. – Nem, hiszem hogy jó ötlet újra megfognom, fel fogom ébreszteni, és amikor ébren van nem olyan kis angyal, mint amikor alszik – állapította meg Robin.

- Dehogy ébreszted fel, na hozd már közelebb! – csapott az ágyra erőtlenül Maria. Robin készült visszasettenkedni a bölcső felé, s épp lehajolt a gyerekért, amikor a kicsi felordított s ezzel egy időben, kivágódott az ajtó.

- Monsior de Noir kérem távozzon, szoptatás alatt semmi keresnivalója egy férfinak a hálószobában! Hagyja pihenni őket! – hessegette ki Robint a szobából a bábaasszony.







- Fiam született! – mondogatta már ki tudja hányadjára Robin.

- Úgy bizony öcskös, stramm kis kölyök annyi szent! – veregette vállba Lionel az unokaöccsét. – Köszöntelek az alfahímek közt a klánban – röhögte Lionel.

- Milyen gyönyörű baba! – áradozott Loveday, a karján tartva legifjabb unokaöccsét. – te Robin, igazán szép fiad van! Egyáltalán nem hasonlít rád! Sokkal szebb mint te.

- Biztos hogy a te gyereked? – kérdezte közbe gonoszul Lionel.

- Naná! – düllesztette ki a mellét Robin. – Én csináltam. Csakis az enyém, az én fiam.

- Nana, azért nem csak a tiéd! Kettőtöké – koppintott öccse fejére Loveday. – Maria éppúgy kellett hozzá – mosolygott Loveday.

- Te Robin ezt meg kell ünnepelnünk, úgy igazán férfiasan, a fiad születése nagy alkalom a klánban, ezért jár legalább egy kiadós részegség együtt a klántagokkal – emlékeztette Lionel a szokásra, hogy minden klántag első fia születése alkalmából hatalmas tivornyát tartott a házában.

- Jól van, majd kerítünk rá sort – biccentett Robin karba tett kézzel, s szemével a fiát figyelte Loveday lágy ölelésű karjában.

- S ki adta neki a Fabian nevet? – nézett fel kérdőn az öccsére Loveday.

- Hát én! Ki más? – bökött a mellkasára fölényesen Robin.

- Miért nem adtátok a Coeur nevet? Apánk után? – kérdezte tapogatódzva Loveday.

- Soha! Azt a nevet de Noir többet nem fogja viselni arra mérget vehetsz drága nővérem! – csattant Robin fenyegetőn, hogy egy pillanatra mindenki megszeppent a szobában.

- Khm – köszörülte a kínos beálló csendben a torkát Benjamin Merryweather. – Na és, mikor lesz a keresztelő? – törte meg a feszültséget a kérdéssel.

- Még ezen nem gondolkodtunk, előbb Maria erősödjön meg egy kicsit – felelte rá Robin elfordulva és levágta magát a kényelmes fotelbe Shadow mellé. A kutya elégedetten nyugtázta gazdája figyelmét, ugyanis Robin csak hogy lekösse magát valamivel a kutya fültövét vakargatta. Francios behűtött francia pezsgőt hozott az egybegyülteknek, s gyorsan széttöltötte a pezsgőspoharakba.

- Emelem poharam a legifjabb de Noirra! A fiamra! – emelte meg a poharát Robin.

- Kívánunk neki, hosszú gazdag életet! – mosolygott Loveday.

- Ő a jövőnk reménysége. Talán neki megadatik, hogy egy szép napon egyesíti újra az erdőt és visszahozza a de Noirok dicsőségét a fenyvesekre! Fabian de Noirra! – lendítette a poharát Lionel, s egy hajtásra kiitta a pezsgőt a pohárból. Robin csendesen forgatta ujjai közt a kecses poharat a minőségi francia pezsgő buborékjai mintha gyöngyként törtek volna a felszínre s szökkentek a folyadék fölé, hogy az üveg szélére rakódjanak. Fabian leszunyókált Loveday karjában, s Robin a fiára nézett. Nem, ő nem kívánta ezt a fiának és nem is akart inni erre. Nem szeretné, ha a fia harcban és örökös családi viszálykodásban nőne fel. Fabian, a kis trónörökös. Robin gondtalan életet kívánt a fiának. Legyen elégedett azzal, amit Robin megmentett neki. Ezért intézkedett, hogy a fia ne szenvedje végig a család gondjait. Éljen úgy, hogy elégedett legyen a parttal, a tengerrel, a falatnyi erdővel ami jutott. Ő azt kívánta a fiának, hogy többet örököljön Maria komoly józan gondolkodásából és kevesebbet a de Noirok vad akarnokságából. S akkor talán megelégedhet itt a fenyvesekben az élettel. Úgy legyen! – itta ki a pezsgőt Robin is a pohárból, s a tálcára csapva felállt, hogy átvegye a fiát Loveday karjaiból. Ideje, hogy visszavigye az emeletre a kicsit, Mariához és lefektessék fiukat a saját bölcsője védelmébe.

Holdudvar

A nyár rekkenő hőséggel köszöntött a fenyvesekre. Az erdő meleg páráját időnként járta át a szellő, de a fiatal klántagok a parton lebzseltek céltalanul. Robin megkezdte a tárgyalásokat a helyi halászokkal, halászszövetséget hozott létre és megegyeztek a részesedésről is. A vadételeket fokozatosan a halételek váltották fel a parti de Noirok asztalán. Armand a tengerparton játszott, köveket dobált a vízbe és bámulta a köröző sirályokat. Időnként rikoltott egyet a levegőbe, afféle régi kakasbecsületből. Robin az ablakból figyelte a fiút. Sokat tartózkodtak a tengernél, s a nyár néhány hete alatt Robinnak arra sem maradt ideje, hogy végiggondolja a veszteség súlyát. Új irányt vett az élete. A vadászatot a halászat váltotta fel. S Robin legnagyobb bosszúságára éppen a törvényes és tisztességes útra kényszerült lépni. Pontosan a Merryweather-családdal kötött megállapodás értelmében. A De Noirok megegyezés szerint halászattal foglalkozhattak, s ezt kényszerűségből Robin kivitelezte ezen a nyáron. Több halásztársasággal is egyeztetett és végül a tárgyalások sikeresen zárultak, nemcsak a part menti halászat, de a tengerhalászat bevételeiből is jutányosan részesült, ráadásul többen érdeklődtek a magánterület halászati lehetőségei iránt. Ami a legnagyobb kincsnek számított ezekben az időkben, hogy a halászat hivatalos és lepapírozott ügyletei tisztes és biztos bevételi forrásnak bizonyultak. Ami felbecsülhetetlen érték lett a klántagok szemében. Lionel egyenesen hálát adott az égnek, hogy Robin mégis rászánta magát erre a lépésre, ezzel megszűnt a létbizonytalanságuk. Nemcsak hogy mindig volt hal az asztalon, és egyéb tenger gyümölcsei, de a bevételekből tisztes háztartást tudott vezetni mindenki aki Robin jövedelmeiből részesült. Kevesebb izgalom, de biztosabb megélhetés időszaka érkezett el.


Lionel újabb csomót kötött a halászhálóra:

- Milyen jó, hogy mindenféle csomózáshoz értünk nemigaz? – szólt Robinra, aki elmerülve figyelte a gyereket. Robin csípőre tett kézzel csak félvállról biccentett a kérdésre.

- Julien beköltözött a várba, tudsz róla? - dobta át a lábán a köteleket Lionel.

- Igen, hallottam hírét – tette tenyerét az ablaküvegre és száraz kopogásba kezdett ujjbegyeivel. Julien talán éppen az ő hálószobáját használja! Milyen megalázó és sértő is egyben! De semmit sem tehet és véletlen sem akar még egyszer a de Noir vár közelébe menni. Loveday is osztozott öccse gondolataival, s a két testvér között ismét erősödött a kapcsolat. Sorstársak lettek. Kitagadva, örökségüktől fosztva. Robin rendszeresen megküldte Lovedaynak a rá eső hányadot az anyai örökségükből, de az apjukkal megszakították a kapcsolatot. Talán régebben Loveday is reménykedett, hogy az apjuk megenyhül és megváltoztatja véleményét a Merryweatherekkel szemben. A völgy megmentése mintha a békét hozta volna el. De helyette csak a teljes elhidegülést eredményezte. Coeur de Noir nem kívánt kapcsolatot létesíteni birtokszomszédjával egy Merryweather-rel. Robin érezte, hogy kissé kimelegszik Julien nevének hallatára, de tudta egy lassan múló seb gyógyulása ez. Néhány hónap és már érzéketlenül reagál ennek a névnek az említésére is.

- S hogy érzed magad? – kérdezte maró iróniával a hangjában Lionel.

- Ahogy kell. Pocsékul – figyelte a fotelben csomózgató Lionelt Robin. – Nem unod még?

- Ha segítenél hamarabb kész lennék – emelte meg a halászkötelet Lionel.

- Nem, most nincs hangulatom hozzá – koppant Robin csizmája, ahogy letette lábát a földre és az ablaksor mentén újra járkálásba kezdett.

- Mi a fene bújt beléd? – vizsgálgatta munkája eredményét a hálón Lionel a fény felé fordítva a hálót.

- Ideges vagyok. Most már bármelyik nap elkezdődhet a szülés – folytatta útját a függönyök előtt Robin.

- Na és? Nem maradsz le semmiről, ha elkezdődik akkor is még óráid vannak hogy odaérj és egyébként is egy vajúdás hosszú és unalmas dolog, főleg kivárni, úgy hogy részese sem vagy az egésznek – rángatta meg kicsit a sorokat Lionel, hogy erősen megfeszüljenek a csomók a hálón.

- Éjszakai horgászat? Nem őrültség ez? – fújtatott Robin, látványosan elégedetlenkedve az időponttal.

- Éjszaka aktívabbak a halak ebben a melegben, ráadásul óvatlanabbak, nem tűnik nekik úgy fel egy hatalmas nagy háló, ami bekebelezi őket – csavarta fel az ölébe a hálót Lionel. – Indulhatunk!

- Továbbra sem tartom jó ötletnek. Undorodom a halszagtól – emlékeztette Robin unokabátyját.

- Ugyan már! Essünk túl rajta! Kezdem elkapni a horgászás hangulatát. Betáraztam egy tucat sört meglátod, elleszünk mi kettecskén – csapta vállon unokatestvérét Lionel.

- A tengeren elérnek minket? – nyugtalankodott Robin.

- Charlotte meglengeti akkor a vörös jelzőfényt a világítótoronyban, ha bármi történik a parton ne aggódj! – csörtetett előre Lionel a halászhálóval az ölében.

- Armand! Eredj a házba! Anyád már készíti neked a fürdőt! Jó éjt tökmag! Reggel találkozunk!

- Apa kincseket is halászhatnál már! – felelte durcásan Armand.

- Talán becserkészünk Robinnal egy vizisellőt! – bökte oldalba az elgondolkodva bóklászó Robint.

- Mehetek veletek? – ugrándozta körbe őket Armand.

- Semmi esetre sem, kisfiú vagy te még a sellőkhöz – kacarászta Lionel, és nekifeszült a halászcsónaknak, Robin segített neki és combközépig a vízbe gázolva ellökték a parttól a hajót, s beleugrottak. Lionel tarkóját a halászcsónak szélének vetve másik lábát az átellenes szélére keresztbe téve végignyúlt a halászcsónakban és az evezőtartón egy határozott pöccintéssel felbontott egy üveg sört. – Na ezt élvezem én édes életnek! – sóhajtotta elégedetten Lionel. – Édes semmittevés! – vigyorgott és nagyot húzott az üvegből. – Igyál Robin! Ma görbe estét tartunk, nők és gondok nélkül!

- Azt hittem horgászunk – helyezkedett el Lionel mellett Robin is végignyúlva és maga is előkotort a csónak aljából egy üveg sört.

- Igyunk arra, hogy minden évben ilyen békés nyárutónk legyen! – koccintotta sörösüvegét Robinéhoz Lionel.



Robin nem felelt rá. Lágyan ringatóztak a vizen. Lionel időnként meglendítette az evezőket és beljebb úsztak a tengerre, de végig a part közelében maradtak. Lassan rájuk ereszkedett az éjszaka. Az égen feljöttek a csillagok és a Hold. Robin bámulta a végtelen fekete mélységet a feje fölött. A sörtől lassan lehet berúgni, de ki tudja hanyadik üvegnél tartanak már? Kezdte elnyomni a bódult alkoholos mámor. Tényleg itt van a legtökéletesebb béke! Lionelnek igaza van. Halkan csobogtak a tenger hullámai, ahogy neki-nekicsapódtak a halászhajó oldalának. Akár egy bölcső elringatta őket a tenger lágy ringása. Robin és Lionel is el-elbóbiskolt az ég rejtelmeit bámulva.

- Mire gondolsz? – súgta halkan a tenger csendjébe Lionel.

- Nem is tudom. Hogy jól döntöttem-e? Hogy ezt akartam-e? Hogy boldog és elégedett vagyok-e?

- Szerinted lehet ennél tökéletesebb elégedettséget érezni? Minden erőfeszítés nélkül is biztos anyagi forrásunk van, nem kell dióval és mogyoróval tömni a családunkat, mert legrosszabb esetben is van hal – nevetett Lionel.

- Ó igaz. Csak szörnyen unalmas is ez az élet! Nem hiányzik egy kis igazi rablóvadászat, egy kis rettegésben és félelemben tartás, egy kis vadászat? - kérdezett vissza Robin.

- Persze, hogy hiányzik, de az egyik nem zárja ki a másikat, ráadásul most már a saját apádat is kirabolhatod! – röhögte Lionel.

- Kívül esünk mi a királyságon ahhoz, hogy igazán nagy szajrét akasszunk – állapította meg Robin.

- Persze! Csakhogy tíz éve még egy aranyláncnak is örültünk, mert mi loptuk és milyen izgalmas! Valójában csak a rablás izgalma volt érdekes számunkra! Alig volt érdemi jövedelmünk belőle lássuk be – dobta a kiürült sörösüveget a többi közé Lionel.

- De elégedettek voltunk és micsoda klánmulatságokat tartottunk – sóhajtotta Robin.

- Ühüm, igen apád pénzén, apád várában, miközben a tényleges betevőt apád teremtette elő – emlékeztette Lionel. – Tacskók voltunk még Robin. És az elmúlt évtized ékesen bizonyította, hogy nem elég a rablás és vadászat a családfenntartáshoz. Teljes kudarcot vallottunk. Én azt mondom most értünk révbe Robin! Semmi kockázat, csak…

- …csak egy kispolgári nevetségesen tisztességes és unalmas élet – fejezte be morogva Robin.

- Nem vagyunk már sihederek! Családfenntartók lettünk Robin! Ne hibáztasd magad azért, hogy átértékelődött benned az élet! Hogy a bizonytalan helyett a biztosat választottad! Én mint az idősebb mondom, hogy jól döntöttél és még büszke is vagyok rád ezért! Nagy lépés volt a halászat felé fordulni egy olyan klánvezérnek mint te Robin. Mégis legyőzted önmagad! Hogy felelősségteljes döntést hozhass! Ez tesz egy vezetőt vezetővé Robin! Azért még tarthatunk majd időnként csínytevéseket az erdőben – fordult felé Lionel.

- Én inkább azt érzem, hogy elvesztettem valahol magamban a régi Robin de Noirt. Azt a vagány és vad énemet, aki bármit megtett és bárkinek ellentmondott és bárkivel szembeszállt és harcolt

- És aki őrülten tudott a vesztébe rohanni. Ezt akarnád? Hogy Julien elfogjon és aztán ítélőszék elé állítson és kivégezzenek? Mert ugye tisztában vagy vele, hogy a rablóvezérek ebben az országban ezt érdemlik! – emlékeztette Lionel. – Ráadásul ha még igazán élvezni akarnák, akkor itt Ezüstharmat piacterén akasztanának fel! Szeretnél ott lógni? Mert akkor mindent bele! Julien ugyanis biztos, hogy alig várná a percet, hogy elfogasson.

- Igazad van. Julien itt van a kertek alatt, most már elővigyázatosabbnak kell lennünk – értett egyet vele Robin. – Ráadásul tényleg sosem voltak nagy fogásaink egy rablásból. Gondold el! Az árva Maria Merryweathert akartuk kifosztani és mekkora nagy fogásnak hittük, holott…ékszerei sem voltak! – nevetett fel Robin.

- Ki tévedne erre Robin?! – bólogatott Lionel. – Fel kellett hogy ébredjünk a gyerekkori csínyekből.

- Te is látod amit én? – ült fel hirtelen Robin a halászcsónakban, s az erősen megingott a heves mozgástól. Lionel a csónak szélébe kapaszkodott és körbenézett a vizen.

- Mi a mennykőt kellene látnom? – közel s távol még egy kósza tutajt sem látott a vizen.

- Nem a vízen, fent felettünk – mutatott az égre Robin. – Eltűntek a csillagok! – Lionel követte a mozdulatot és maga is alaposan szemügyre vette az égboltot.

- Aham, tényleg nincsenek csillagok, na és? – rántotta meg a vállát Lionel.

- Ez azt jelenti, hogy felhős az égbolt! – fürkészte sötét szemével az eget Robin. – Vihar közeledik és… azt hiszem, menjünk ki a partra! Semmi kedvem egy lélekvesztőben várni, hogy kitörjön az évszázad vihara itt a tengeren és én legyek az első áldozata.

- Krimiket kellene írnod öcsém! – morogta Lionel és a padként szolgáló gerendára ülve kezébe vette az evezőlapátokat. – Hát kicsit kapatos vagyok már ahhoz hogy megfelelően irányítsak egy csónakot – állapította meg néhány csapás után Lionel.

- Add már ide azt a vacakot! – szólt rá Robin, ahogy megérezte feltámadt a szél is. Hirtelen és gyorsan jön az eső és a vihar is Angliában. Robin ezt pontosan tudta. Nincs sok idejük kijutni a partra, és mindketten teljesen részegek. Ez nem lesz egyszerű menet! Már csöpögött az eső a nyakukba, de még mindig látszott a hold sápadt fénye az égen, mely bevilágította a tenger sötét, fekete hullámait, s a part menti sziklák sziluettjét. A világítótorony fénye stabil pontként jelezte, hogy merre kell haladniuk, de Robin és Lionel is legalább kettőt látott a fényből és bizonytalanul csapkodták a víz felszínét a lapátokkal. Nehéz volt biztonságosan irányítani a csónakot és a partról nézve inkább kaotikus imbolygásnak tűnhetett a próbálkozásuk, hogy kifelé hajtsák a kis csónakot a tengerből. Robin kereste az égen a holdat hogy megállapítsa közel van-e már a vihar. A telihold fénye sárga félhomályba borult , körötte apró sugárban mintha glóriák fátyola lebegett volna. Egészen mélykék volt körülötte az égbolt.

- Holdudvar – suttogta rekedten a szélbe Robin.

- Az – biccentett rá Lionel is követve Robin mozdulatait a sötétben. – Ritka jelenség, de ma este különösen szép – állapította meg, miközben próbálta markában tartani az evezőt. De mintha viaszból lett volna minduntalan kicsúszott a kezéből, tehetetlenül lengette hol a levegőben, hol a víz felszínét csapkodva, míg végül kicsúszott a kezéből és elnyelte a sötétség.

- Hoppá! Azt hiszem elvesztettem az evezőmet! – nevetgélt részeges gondtalanságában Lionel.

- Ó te ostoba! – próbálta mélyebben nyomni a tengervízbe a lapátot Robin, hogy nagyobb lökést adjon a csónak siklásának. Sötét szemével a Holdat fürkészte. Kékes derengése, opálossá változtatta a Holdudvart és mintha okkersárga vibrálás vette volna körbe. Közeli volt, festőien szép és mintha üzenni akart volna.

- Ha kikötöttünk mégiscsak átmegyek a vadászkastélyba! – döntötte el Robin.

- Mi a csudának kóvályognál éjszaka az erdőben! – vetette ellen Lionel feladva a próbálkozást, hogy a kezével hajtsa a csónakot és csak ült magába roskadva a gerendán Robin mellett.

- Mert úgy érzem, otthon kellene lennem, a Hold rá a tanúm, hogy ha nem érek haza, akkor lemaradok a gyerekem születéséről! – dobta a csónakba az evezőlapátot Robin.

- Képzelődsz! És égi jelenségeknek ostoba jelentést tulajdonítasz! Tipikus romantikus vonás, ami nem illik egy vérbeli de Noirhoz – ásította a világba Lionel. – Miért tetted le az evezőt, nekem nincs erőm hajtani ezt a ladikot! – elégedetlenkedett Lionel.

- Akkor itt maradsz a tengeren a viharba, mert én meguntam ezt az áldatlan próbálkozást, hogy szárazon kijussak a vízből! – felelte Robin és felállt a csónakban.

- Hé! Te meg mit művelsz? - bámult fel rá kótyagos fejjel Lionel.

- Kiúszok a partra! – felelte Robin és belecsobbant a hűvös tengervízbe. A hideg víz felébresztette és kijózanította egyszerre. Heves karcsapásokkal kezdte átszelni a távolságot a csónak és a parti táv között. Végre leért a lába és a kavicsos selfen kigázolt a partra, s be sem várva Lionelt a vadászkastély irányába futni kezdett. Csöpögött fekete ruháiból a víz, a feltámadó szél kevéssé fújt be az erdő fái közé, de a hideg ruhák így is kimelegedő testére tapadtak. A fák sötét ágai közt elő-előderengett a Holdudvar különös fénye, és merev festményszerű nyugalma. Mozdulatlanul, hidegen szemlélte a hazafelé tartó férfi küszködését a bozótosban. Végre ritkulni kezdett az erdő és a fatörzsek közt már ott derengett a vadászkastély fáklyavilágba borult fénye. Égtek a gyertyák az emeleti ablakban, pedig már hajnali órákban jártak. Robin víztől csatakosan berontott a kastélyba, s a kakukkosóra megszólalt a fogadótérbe. A komor fekete medve megrovón nézett rá. Hajnali hármat ütött az óra és az emeletről fájdalmas sikoltás hallatszott. Robin cuppogó csizmás csörtetésére Francios sietett ki a konyhából.

- Elkezdődött? – támadt rá dühös indulattal Robin.

- Még a koradélutáni órákban – gyűrögette köténye anyagát Francios.

- Miért nem szóltál te Istenadta! – dörrent rá indulatosan Robin.

- Az úrnőm parancsolta! Azt mondta fölösleges ilyen korán zavarni az uraságot hisz még órákig sőt napokig is eltarthat!

- Az orvos itt van már!? – mordult Robin felfelé sietve a lépcsőn.

- Még éjfél előtt kimentünk érte uram! – bólintotta Francios. Robin ügyet sem vetve tovább a szakácsra végigrohant a folyosón és berontott a hálóterembe.

- De kérem, ide nem jöhet be! – tiltakozott felállva a bábaasszony.

- Először is ez az én hálószobám! Nehogy már megtiltsa nekem hogy betegyem a lábamat a saját hálómba! – osztotta ki szilárdan Robin a nőt és félretolta az útból. – Másodszor pedig az én feleségem vajúdik itt és még értesíteni sem voltak hajlandóak! – lépett az ágyhoz Robin. Maria verejtékben úszva feküdt az ágy közepén, hatalmas hasa kiemelkedett a lepedő alól és a derékaljat teljesen összevérezte.

- Jézusom, hogy vérzel! – szorította meg Maria kezét Robin.

- Robin! Menj ki kérlek, nem akarom, hogy így láss! Ezért nem is hivattalak!

- S szerinted mit szóltam volna, ha nélkülem hozod világra a gyerekünket! Anélkül, hogy halálra aggódhattam volna magam igazán miattatok! – simította ki a csapzott vörös tincseket a nő arcából Robin.

- Ez majd segít – szorította meg a holdkő nyakláncot a keblén Maria. – most menj! És ne hallgatózz!

- Jól van, ha ezt szeretnéd – felelte csendesen Robin. – De itt leszek a közelben ha hívnál! – nyugtatta meg a feleségét Robin és a bábaasszony tessékelésének engedve kivonult a hálóból. Ahogy a folyosón találta magát végignézett az öltözékén, még mindig nedves ruhái sós tengerszagot árasztottak, ráadásul csapzott és földes volt, ideje lenne rendbe szednie magát. Mielőtt egy fürdőért szólíthatta volna Franciost, a háta mögött nyöszörgős ordítás csattant a hálószobában. Robin legyűrte magában a késztetést, hogy újra benyisson és követelje, hogy ott maradhasson Maria mellett. Istenemre! Hamarosan apa lesz!

A forgatásról

Dakota kedvenc jelenete:


Amikor először elfogják a de Noir fiúk és ő azt kiáltja Robinnak: - Én tudom, hogy ti mik vagytok banditák és fosztogatók!



Augustus kedvenc jelenete:

Amikor Maria fogja el és fejjel lefelé kell lógnia. Azon a forgatási napon ugyanis egész nap fejjel lefelé lógott – (*szegénykém*))


A forgatást 2007. szeptember 3-án kezdték meg és 50 munkanapból állt.

Szeptemberben csak Budapesten forgattak.



A turai forgatás minden bizonnyal már a hűvösebb hónapokra jutott ugyanis a színészek a következő jelenetre várakozva és készülve a fűtőtestnél melegedtek.

Holdhercegnő nyomában

A forgatás 10 magyarországi helyszínen történt:


1. Turai kastély és park

2. Cseszneki vár és környéke

3. Pilis erdeiben

4. Dobogókő, Zsiványsziklánál (Robin csapdába esése, amikor fejjel lefelé lóg)

5. ELTE Egyetemi Könyvtár (műemlékraktár, a vendégszoba, a tárgyaló ,a kislift és az udvar)

6. Pilisborosjenői „egri” díszletvár (ez a holdföldére érkezés kalandos kapunyitása, és Maria menekülése amikor utazótáskával el akarja hagyni a völgyet)

7. Operaház

8. Vajdahunyadvár

9. Fóti filmgyár

Holdkő

Ahogy ígérte, Robin csak másnap reggel ért vissza a vadászkastélyba. A hajnal első sugarával búcsúzott el a két unokatestvér és kétfelé vették az irányt. Robin megrántotta a gyeplőt, hogy megállítsa a lovat, s felnézett a magas emeletes faházra. A reggeli fényben szinte aranybarnának tetszettek a vízszintes barna lecek, melyek a ház burkolatát képezték. Az erkélyajtó nyitva volt, kilengette a fehér függönyöket a szellő. Robin mély levegőt vett. Hát ez maradt. Nem fogható a de Noir várhoz, de legalább az övé. Csakis kizárólag, jogosan és egyedül az övé. Ma már elég ennyi is a boldogságához. Tizenegy éve, úgy rohangált az erdőben, hogy büszkén hitte, az egész az övé, megválthatja a világot, kirabolhatja a leggazdagabb utazókat is. Köztük Mariát is. Robin elmosolyodott és megrázta a fejét. Igen, így ismerkedtek meg. Éppen ki akarta rabolni a lányt. S erre tessék. Őt rabolták ki. Mert Maria elrabolta a szívét. S most itt őrzi, ebben a vadászházban, az emeleten, abban az erkélyes szobában. Francios épp a lépcsőket jött ki leseperni, amikor meglátta a ház urát.


- Uram, készítsem a reggelit? – kérdezte tiszteletteljes meghajlással.

- Egy óra múlva esedékes. Felkelt már a feleségem? – kérdezte csendesen Robin.

- Asszonyom még nem hagyta el a hálószobát – mondta egészen halkan Francios. – Ezt is készítsem elő a reggelihez? – nézte az apró fonott tálat Robin kezében, mely tele volt friss piros, érett erdei málnával.

- Nem, ezt magam viszem Mariának – nézett le a málnákra Robin. Még harmatosak voltak a zsenge málnaszemek, melyeket az erdőn átvágva szedett a feleségének. Megreccsent a parketta a súlya alatt, ahogy benyitott a hálószobába. Maria hullámos vörös haja suhogott a párnán, ahogy megfordult.

- Felébresztettelek? – kérdezte suttogva Robin.

- Nem, már ébredeztem – ült fel az ágyban Maria. – Alig aludtam az éjjel. Aggódtam érted – járta be férje alakját Maria szürke tekintete.

- Nem kellett volna – ült le az ágy szélére Robin. – Épen és egyben hazaértem. Ezt neked szedtem – tette Maria ölébe a málnával teleszedett apró kosárkát.

- Ó! – formálta kábán Maria, s kiemelt egy szemet a kosárból, s piros ajkai közé csúsztatta. Robin figyelte, ahogy a vörös ajkak között eltűnik a málnaszem és megkívánta, hogy ezeket a telt női ajkakat ő csókolja nedvesre és vörösre itt és most.

- Robin! Ez mennyeien finom! Igazi, erdei, és csodálatosan édes málna! – nézett fel rá csillogó szemekkel Maria.

- Hát igen, ilyen is terem az erdőben – nevetett zavartan Robin, és ledobta a kalapját és a mellényét, s feltűrte az ingujját.

- Szedtél nekem málnát? Köszönöm! – nézte örömmel a málnát és nekilátott a lakmározásnak. Robin csendesen figyelte, s közben néha ő is bekapott egy-egy szemet. Maria csillogó szemei néha rá tévedtek és a szemével mondta el azt, amit szavakkal nem tudott. S Robin lélekben megnyugodott. Igen, ezt akarta! Mariát és semmi mást! Nem érdekli a vár, nem érdekli az erdő! Csak Maria, s az hogy így néz rá! Istenem mennyire szeretem ezt a nőt! – hunyta le a szemét Robin.

- Ez miért nem jutott nekem soha eszembe, hogy az erdőben málnát is lehetne szedni? – nyalta le az ujjairól is az édes málnalevet Maria.

- Mert nem ismered úgy az erdőt mint én – mosolygott rá Robin. – Gondolom neked a málna csak tálban ismerős, az étkezőasztalon és fogalmad sincs honnan került az oda.

- Meglehet – pirult el Maria. – Még tényleg nem gondoltam bele.

- De képzeld az erdőben málnát is lehet szedni hát nem nagyszerű? – könyökölt az ágyra Robin ahogy végignyúlt rajta.

- Vedd le a csizmád mindent összekoszolsz! – szólt rá Maria. S Robin engedelmeskedve lehúzta a csizmáit. – Most már mindig megyünk málnát szedni. Megmutatod a legjobb málnalelőhelyeket az erdődben.

- Az nem az én erdőm – felelte rá Robin.

- Hogyhogy nem a te erdőd? – hagyta abba a málnaszemezgetést Maria és döbbenten Robinra nézett.

- Lemondtam az erdőről. Illetve elfogadtam a tényt, hogy tényleg ki vagyok tagadva. Mert már több éve nem az enyém, csak garázdálkodtam benne. Új vadászmezőket kell néznem – sóhajtotta Robin.

- Hogy beszélhetsz erről ilyen nyugodtan! – csattant rá Maria összevont szemöldökkel.

- Ne izgasd fel magad miatta! – legyintett Robin és kényelmesen hanyatt fordult az ágyon és a tarkóján összekulcsolta a kezét.

- Már hogy ne izgatnám! A gyerekünk örökségéről beszélsz! És most mi lesz velünk. Itt vagyunk az erdő kellős közepén ebben a házban! Ki fognak lakoltatni minket? – sápítozott Maria, s félretéve a kosarat, kiugrott az ágyból.

- Öt percig nem tudnál nyugton maradni? – ült fel bosszankodva Robin és a hajába túrt. – Először is nem lakoltatnak ki, mert a ház a birtokomon fekszik – magyarázta Robin.

- Azt mondtad lemondtál az erdőről! – támadt neki morcosan Maria.

- Igen. A fenyvesekről. De nem az egész erdőről – vázolta Robin.

- Elmondanád, hogy akkor most mi a helyzet? – tette karba a kezét gőgösen Maria, s közben hatalmas pocakja kigömbölyödött a hálóing alól. Robin elmosolyodott a jelenetet figyelve.

- Elhoztam a várból az anyai birtokörökségemet, itt van a mellényzsebemben – húzta elő a pergament Robin. – Ez azt jelenti, hogy az apai örökségem, melyből ugyebár ki lettem tagadva, az most már apám és Julien birtoka, és mi vissza kell hogy szoruljunk a partmenti sávra, ami az anyámé volt, vagyis most már az enyém.

- S az erdőből maradt valami? - kérdezte csalódottan Maria.

- Mh ha optimista akarok lenni, akkor körülbelül a harmincad része a miénk igen, abban az esetben ha harminc az egész fenyves akkor miénk az egyharmincada.

- Éljen! – mordult sötéten Maria. – Most azt várod örüljek?

- Nem tudom. Nem várok tőled semmit – rántotta meg a vállát Robin. – Ez eddig is így volt Maria, csak nem volt ilyen nyersen kimondva, most már megtörtént a szakadás. Kész, hagyjuk egymást békében élni.

- S te ebbe belenyugodtál? – csattant harciasan Maria.

- Mégis mit kellett volna tennem? Párbajra hívnom Julient? Legyilkolnom a vár őrségét, szembetámadni az apámat, és közben a saját klánom fiataljainak az életét is kockára tenni csak azért, hogy bebizonyítsam, nem érdekel, ha kitagadnak is, én akkor is harcolok az örökségemért?! – lobbant haragra Robin.

- S te mit vársz? Tapsikoljak örömömben, hogy jaj de jó lemondtál az erdőről? Mindig is ezt akartam? Kevesebb étel, kevesebb bevétel és a rosszkedvű férjem itthon, aki nem tud vadászni?! – járkált le-fel a hálószobában Maria, maga után húzva pongyolája lágy redőit.

- Értelmetlen egy veszett ügyért vért ontani – állt fel Robin is.

- Jól van, csak te és az erdő, nekem egyek vagytok, elválaszthatatlanok, és kisebb a vadászterület, ettől minden vad megrémül – felelte lehangoltan Maria. – Mintha egy állatkertbe zsugorítanák az egész világ összes faját.

- Hízelgő rám nézve a hasonlatod – fintorgott Robin. – Jól meglesz a te kakasod ebben a pici vadászmezőnyben is – nyugtatta Robin.

- De sosem nyugszol bele, hogy a de Noir vár nem a tiéd igaz? – harapott a szája szélére Maria.

- Bennem maradt a tüske, ha erre vagy kíváncsi – felelte kitérően Robin.

- Lemondtál mindezekről…miattam – nézett el a fenyvesek felé a nyitott erkélyajtón keresztül Maria. – Hibásnak érzem magam. El sem tudod képzelni mennyire.

- Ne beszélj így Hercegnőm! – lépett mögé Robin, s átölelte a nőt hatalmas pocakjára téve meleg tenyerét. – Megleszünk mi az erdő nagy része nélkül is. Én választottam. És én téged választottalak.

- De!

- Loveday is Benjamint választotta Maria. Nem értem miért csodálkozol ezen annyira. Pedig elhiheted Loveday öröksége is irigylésre méltó összegre rúgott.

- De mit adtam én ebbe a házasságba Robin? – kérdezte magától is vádlón Maria. – Az apám adósságokat hagyott rám semmi mást. A nagybátyám rendezte az adósságokat, de hozományt számomra már nem tudott biztosítani. Holdszálláson és Holdföldén kívül nincs semmije. Elvettél egy nőt, akinek se hozománya, se rangja…

- De ez a lány a legszebb a földnek ezen a felén – mormolta Maria hajába Robin. Maria tiltakozva meg akart fordulni, de Robin visszatartotta. – A másik felén még nem jártam a Földnek úgyhogy azt nem tudom megmondani, hogy ott vannak-e szebb lányok – nevetett csendesen Robin, s erőtlenül, de Maria is vele nevetett.

- Csak megnehezítettem az életedet, ahelyett, hogy megkönnyítettem volna – fordult szembe Maria s komoly tekintetét Robinra emelte.

- Viszont minden nap velem vagy – felelte rá Robin, s nagy levegőt véve a zsebébe nyúlt s egy fekete selyemkendőt húzott elő, s Maria tenyerét maga felé vonva a kezébe nyomta. – Ezt neked hoztam.

- Mi ez? – Maria széthajtotta a fekete selyemanyagot, s benne egy könnycsepp formájú szürkéskéken-fehéren fénylő kő aranyfoglalatát pillantotta meg. A foglalat egy aranyláncon függött, s a kő körül apró szívet formáló aranyművek futottak. – Robin! – meresztette az ékszerre áhitatosan a szemét Maria.

- Tetszik? – súgta Robin.

- Nagyon! – nézett fel rá megrökönyödve Maria.

- Illik a szemed színéhez – vakarta a tarkóját torokköszörülve Robin.

- Loptad? – kérdezte szemét hunyorítva Maria, mire Robin csendesen felnevetett.

- Soha nem adnék a feleségemnek lopott ékszert Hercegnő! Vettem, újonnan, csakis a tiéd! Én készíttettem, neked! – mondta komolyan Robin, s közben érezte, hogy verejtékcseppek csorognak végig a hátán.

- Nem is tudom mit, mondjak – nyögte Maria. Még soha nem kapott ékszert Robintól. Kivéve a karikagyűrűjét. Robin nem volt egy olyan férj, aki ékszerekkel, virággal vagy egyéb apróságokkal udvaroljon és kedveskedjen a feleségének. Robin mindig nyers és rosszkedvű volt. S most egy ékszerrel állít be? Annyira nem szokott hozzá az ilyesmihez, hogy zavarában nem tudta, hogyan is kezelje a helyzetet.

- Segítsek a nyakadba tenni? – kérdezte habozva Robin.

- Igen, kérlek! – fordult háttal Robinnak Maria, s átadta a követ a férfinak.

- Holdkő – mondta elfogódottan Robin. – Amikor megláttam, rád gondoltam. Ezeket olyan kövekből formálják, amelyek feltehetően a Holdról érkeznek a Földre. Kihangsúlyozzák a nőiességet, a lágyságot és…segíti az állapotos nőket – köszörülte a torkát Robin. – Azt hiszem a szülést könnyítő erejük is van – harapott a szája szélére zavartan Robin.

- Ó – pirult el Maria, s megérintette a nyakában a követ.

- Ártani, nem árthat… - bizonytalankodott Robin, ahogy Maria visszafordult hozzá.

- Köszönöm Robin, annyira megdöbbentettél – nézett rá feszengve Maria. – Olyan dolgokra is gondolsz, amikre én nem. Gyakorlatiasabb vagy és …

- Hát igen, az értelmi szerző a közös kalandjainkhoz mindig te voltál Maria. Én csak a kivitelezésben segítelek – vigyorgott rá Robin.

- Haragszol, ha most azt mondom, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte halkan Maria, s Robinhoz bújt.

- Ellenkezőleg, nagyon boldoggá teszel vele, és örülök neki – csókolta meg a feleségét elégedetten Robin.

Váramat egy pergamenért

Robin becsörtetett a de Noir várba és végigrohant a falépcsőkön, berúgta a lovagterem súlyos ajtaját, s előhúzta övéből a coltját.


- Julien! – coltját egyenesen a pedáns férfira szegezte, s közben a puskatussal irányt mutatva elhessegette apja közeléből a férfit.

- Robin! Ez aztán a meleg családi üdvözlés! – vigyorgott rá kedélyesen Julien.

- Tűnj az apám mellől! – sziszegte rá Robin, miközben megtörölte a homlokát.

- Adtam rá okot, hogy így lássuk egymást újra? – kérdezte ártatlanul széttárt karokkal.

- Szerintem igen! – bökött még mindig duzzadt homlokára Robin. A mozdulatot kihasználva Julien is előrántotta aranyozott markolatú pisztolyát és Robinra szegezte. Robin kibiztosította és elsütötte a fegyvert, mely súrolta Julien ingvállát, de a testét nem. – A következő találni is fog – figyelmeztette Robin és elintette Julient.

- Csak egy kis csevegésre jöttem, rokonlátogatásra – lépdelt oldalt Julien.

- Nagyszerű, én is – mormolta Robin. – Ezért hoztam pisztolyt is. Hogy egyenlőek legyenek a tárgyalási alapjaink. De előbb az apámmal akarok beszélni. Nélküled! – tartotta szemmel a férfit Robin, miközben apja felé araszolt.

- Tíz percet kapsz, hogy elsírd a bánatod, aztán visszajövök – biccentett beleegyezően, hidegen Julien, s meghajtva magát távozott. Robin intett a fejével Lioneléknek, hogy kövessék s az ajtó bezárult. Robin kettesben maradt a hatalmas lovagteremben apjával.

- Hallgatlak istenadta! – dörmögte rosszkedvűen Coeur de Noir. – Mit akarsz?

- Azt, ami az enyém! Írd a nevemre a fenyveseket! – legyintette meg a coltját Robin.

- Miközben fegyvert szegezel rám, fiam? – kérdezte öblös nevetéssel az öreg de Noir. – Hát így kell beszélni egy fiúnak az apjával?

- Ha csak így lehet? – felelte ridegen Robin.

- Kitagadtalak! Mariát választottad! Hátat fordítottál nekem és a de Noir klánnak nincs mit mondanom számodra és nem fogom egy árulónak adni a birtokomat. Se Loveday sem te nem részesülhettek belőle, mert nem érdemlitek meg! – ordította Coeur de Noir magából kikelve.

- Én nem is tőled várok könyörületet apám – fröcsögte Robin a hatalmas faasztalhoz lépve. – Hanem az örökségemért jöttem.

- Miféle örökséged? Te semmirekellő! Itt nincs semmi, amiért kinyithatod még a szádat! – emelte ivásra boroskupáját de Noir.

- De igen! Követelem az anyai örökségemet, azt, ami jár nekem! Ahhoz neked semmi közöd, a partmenti területeket anyámra írtad, és anyám a birtokrészét ránk hagyta. Lovedayre s rám! Az a rész jogosan az enyém és kérem a birtokpapírokat! – nyújtotta ki a karját Robin tenyérrel felfelé.

- Milyen jogon ugatsz te itt nekem, kölyökképű kis eb vagy te, hogy így beszélj az apáddal!

- A tulajdonos jogán beszélek! – sziszegte Robin kíméletlenül. – Nem fogom megvárni, amíg Julien mindent magának harácsol össze itt. Téged már megnyert magának és az erdőt is. Ha boldog vagy, hogy a véredet tagadod ki a várból és az erdőből hát élvezd e sanyarú boldogságot, ami jár neked! De követelem az anyai örökségemet, ami viszont nekem jár!

- Mit nem merészelsz! – csapta le a kupát de Noir és a fia felé lépett.

- Adod önként vagy erővel veszem el! – emelte meg a colt csövét de Noirra.

- Fegyvert szegezel a tulajdon apádra? – hörögte de Noir.

- Én legalább a szemed közé lövök majd, nem hátba támadlak, mint ahogy a kegyenced teszi – vágta rá Robin. – Tagadod, hogy az anyai örökségem az enyém?

- Nem – mordult fel dühösen de Noir. – Vigyed, ha annyira akarod! – legyintett mérgesen de Noir.

- Tudom merre a levéltárunk, Isten veled apám! Remélem elégedett vagy: úgy borul örök sötétség majd szívtelen életedre, hogy sosem láttad a tulajdon szemeddel az unokád! – vágta de Noir szemébe Robin és elviharzott, végigfutott az emeletre a deákok szobája mellé és berontott a vár levéltárába. Nem bíbelődött a lakatok felnyitásával, két lövéssel feltépte a bőrszíjakat a ládán és előkereste a birtokpapírokat, melyek igazolták, hogy anyai öröksége az ő tulajdonát illetik. Négyrét hajtotta és a mellkasához rejtette bőrmellényébe, s visszafutott a vár udvarára. Lionel és Florian még mindig fogva tartották Julient.

- Megszerezted? – kérdezte Lionel rá sem nézve Robinra.

- Igen! Indulhatunk! – szelte át a szülői vár udvarát, s még egyszer utoljára felnézett a várfokon lobogó de Noir zászlóra. – Többé nincs itt keresni valónk. Nyertél Julien! De szállj le a családomról! Világos? - nézett le a lováról Robin. – Ha még egyszer meglátlak Maria közelében tudd, hogy egy lövésnyi időd van, mert nem fogok célt téveszteni.

- Úgy látszik kettőnk közül én vagyok a tökösebb de Noir – húzta elégedett mosolyra a száját Julien. – Elég könnyen meg lehet félemlíteni téged Robin! Harc nélkül átadod a fenyvesed? Nem fáj a szíved, hogy elhagyod a de Noir várat? Ahol felnőttél? Milyen érzés, hogy a fiad nem a várban fog megszületni? – provokálta Robint Julien. Lionel aki szintén lóra kapott már, most egy határozott mozdulattal Julient tarkón vágta a puskája markolatával. Julien összecsuklott a vár udvarára rogyva.

- Bocs, nem bírtam már tovább hallgatni – rántotta meg a vállát Lionel és Robin mellé érve együtt ügettek ki a várkapun.





- Milyen érzés?

- Mi milyen érzés – fogta lépésre a lovát Robin.

- Utoljára voltál a várban igaz? – kérdezte csendesen Lionel.

- Úgy van – felelte szűkszavúan Robin.

- Nem nézel vissza? – nézte vallató tekintettel Robint.

- Nem – fordította a tekintetét a távolba Robin, s megigazította fején a kalapját.

- Jól meggondoltad? Mindent feladtál…egy nőért – ejtette ki az utolsó szót becsmérlően Lionel. Robin közelebb irányította Lionel lovához a sajátját és megrántotta unokatestvére lófarokba kötött haját.

- Az a nő a feleségem – emlékeztette Robin.

- Ha Maria nincs, akkor ma te vagy a de Noir vár ura – emlékeztette Lionel.

- De Maria van – fordult Lionel felé a nyeregben Robin.

- Ez akkor sem válasz. Megérte? Biztos vagy benne, hogy megérte?

- Igen! –vágta rá gondolkodás nélkül Robin.

- Csak tudnám, hogy mi olyan egetverő ebben a Mariában, hogy mindent eldobtál érte. Én semmi különöset nem találok benne.

- Szerintem ezen nincs mit magyaráznom – közölte hűvösen Lionellel Robin. – Semmi közöd hozzá.

- Hát pedig…valahol mégiscsak van. Veled együtt buktam én is a várat. Most aztán nézhetünk – fújtatott Lionel.

- Mehetsz Julien klánjába, bizonyára átveszi apám helyét a klánban és a várban és az erdőben is. Szabadon engedlek titeket.

- Te megőrültél? Hülye leszek Julienhez csatlakozni, akkor már inkább elmegyek a faluba sírásónak – morogta Lionel.

- Florian, eredj, kürtöld szét a klánban, hogy kiváltunk a de Noir erdőből! – szólt hátra Robin a mögöttük poroszkáló lovasnak. – Üzenem a klántagoknak, hogy választhatnak, mehetnek apám és Julien klánjába, vagy maradnak velem. Aki velem tart, azt várom vasárnap istentisztelet után a tengernél a világítótorony előtt.

- Igen, Robin! – sarkantyúzta meg a lovát sietve Florian s elvágtatott mellettük az úton előre.

- Lionel, a faluba megyünk – fordította a lova zabláját a falu irányába Robin. – Ideje egy kiadós vacsorának.

- Na ne hülyülj egy peták sincs nálam – rántotta meg a vállát Lionel.

- De nálam van – csapott a combjára Robin, s hallatszott hogy aranytallérok csengtek benne.

- De hát honnan? – hüledezett Lionel.

- Mh milyen rabló az, aki az utolsó alkalommal nem szedi meg igazán magát az aranytojást tojó tyúk almából – nevetett fel Robin.

- Te megloptad apádat? – tört ki hahotában Lionel.

- Naná, ennyi igazán jár nekem – vigyorgott rá Robin. – Nos ki ér elsőként a faluba? – invitálta versenyre pajkosan Lionelt.

- Benne vagyok! - kapott az alkalmon Lionel és vágtára fogta a lovát. A két unokatestvér vállvetve hajszolta a lovát, mindketten szédítően jól és vakmerően lovagoltak.





- Én nyertem – helyezkedett el a háttámlás lócán Lionel kényelmesen.

- Csak szerettél volna nyerni! Két sült csülköt és két korsó csapolt sört a fáradt vándoroknak szép leány! – vigyorgott a szakácsnőre Robin, s az asztalra koppantott néhány aranytallért. A hatás nem maradt el, szempillantás alatt az asztaluknál termett az étel, szép karéj szelet kenyerekkel.

- Charlotte meg fog ölni, ha ma kimaradok éjszaka – vágott a zsebéből előhúzott késsel Lionel egy darabot a csülökből.

- Ugyan, hagyd már! Asszonyok! – csámcsogta Robin.

- Te ezt nem értheted Robin! Charlotte olyan mint egy tábornok – kortyolta a hűsítő italt Lionel.

- Igazad van Lionel – bámulta a korsójába mélabúsan Robin.

- Charlotte-tal kapcsolatban? – bámult rá bambán Lionel.

- Nem, hanem a de Noir várat illetően – szúrt a kése hegyére egy vastag húsdarabot Robin. – Úgy érzem, mintha az egész erdőt feltettem volna egy royal flössre és vesztettem volna – csúsztatta ajkai közé a húst Robin.

- Feladtuk az egészet harc nélkül – törölgette sörhabos szája szélét Lionel. – Megszakad érte a szívem cseszd meg!

- Tudom, én is ezt érzem – vágdosta erőszakosan a csülköt Robin. – de ugyanakkor…nem mertem kockáztatni. Ezerszer inkább a biztos, mint a bizonytalan.

- Jesszus milyen óvatos és unalmas lettél Robin. Megállapítom nem tesz jót neked a házasság – dünnyögte az orra alatt Lionel.

- Igazad van, Mariára gondoltam – bólogatott komoran Robin. – Nem akartam kitenni egy családi háborúnak, nem akartam veszélybe sodorni, nem lennék nyugodt, ha nyílt fegyveres harcba keverednénk és közben fogalmam sem lenne, Maria hol van és mit csinál, és nem e találta már el valaki! Ismerem, hogy mindenbe beleavatkozik, hogy mindig mindennek a sűrűjébe csöppen és egyszerűen kiráz a hideg a gondolatra is, hogy elveszíthetem…

- Hát jah! – nyögte Lionel. – Maria nem olyan mint Charlotte. Ha azt mondom otthon, hogy megyek és kardomba dőlök, Charlotte csak nyugodtan annyit kiált ki a szalonból: Jól van szívem, de estére érj haza, és ne koszold össze magad! – vihogta Lionel. – Mariában mindig is ott volt a tenni akarás. Állandóan nyüzsög! Borzasztóan idegesítő! Egyfolytában okoskodik és mindent ő akar elintézni!

- Igaz – mosolyodott el Robin. – Azt hiszem, pont ezért szerettem bele – súgta érzelmektől elfúló hangon.

- Majdcsak lesz valahogy öcskös – bökte meg Lionel.

- Lionel! Oda a vár a francba is! – döfte a húsba a kését tehetetlen dühében Robin.

- Jaja! Elsőszülött jogomat egy tál lencséért mi? – hozakodott elő a bibliai részlettel Lionel.

- Azt hiszem ordítani volna kedvem – túrt borzas hajába Robin.

- Akkor ordíts – kapott be egy újabb falatot Lionel.

- Csak azzal semmit sem érek – legyintett Robin.

- Hogyan tovább?

- Nincs ötletem – támasztotta meg a homlokát fáradtan Robin.

- Ugyan öcskös, ne kamuzz – hadonászott felé a késével Lionel.

- Enyém a part, a tenger, azt hiszem ideje komolyan beszélnem a halászokkal, ahogy azt Maria javasolta – bólogatott komoran Robin.