Holdkő

Ahogy ígérte, Robin csak másnap reggel ért vissza a vadászkastélyba. A hajnal első sugarával búcsúzott el a két unokatestvér és kétfelé vették az irányt. Robin megrántotta a gyeplőt, hogy megállítsa a lovat, s felnézett a magas emeletes faházra. A reggeli fényben szinte aranybarnának tetszettek a vízszintes barna lecek, melyek a ház burkolatát képezték. Az erkélyajtó nyitva volt, kilengette a fehér függönyöket a szellő. Robin mély levegőt vett. Hát ez maradt. Nem fogható a de Noir várhoz, de legalább az övé. Csakis kizárólag, jogosan és egyedül az övé. Ma már elég ennyi is a boldogságához. Tizenegy éve, úgy rohangált az erdőben, hogy büszkén hitte, az egész az övé, megválthatja a világot, kirabolhatja a leggazdagabb utazókat is. Köztük Mariát is. Robin elmosolyodott és megrázta a fejét. Igen, így ismerkedtek meg. Éppen ki akarta rabolni a lányt. S erre tessék. Őt rabolták ki. Mert Maria elrabolta a szívét. S most itt őrzi, ebben a vadászházban, az emeleten, abban az erkélyes szobában. Francios épp a lépcsőket jött ki leseperni, amikor meglátta a ház urát.


- Uram, készítsem a reggelit? – kérdezte tiszteletteljes meghajlással.

- Egy óra múlva esedékes. Felkelt már a feleségem? – kérdezte csendesen Robin.

- Asszonyom még nem hagyta el a hálószobát – mondta egészen halkan Francios. – Ezt is készítsem elő a reggelihez? – nézte az apró fonott tálat Robin kezében, mely tele volt friss piros, érett erdei málnával.

- Nem, ezt magam viszem Mariának – nézett le a málnákra Robin. Még harmatosak voltak a zsenge málnaszemek, melyeket az erdőn átvágva szedett a feleségének. Megreccsent a parketta a súlya alatt, ahogy benyitott a hálószobába. Maria hullámos vörös haja suhogott a párnán, ahogy megfordult.

- Felébresztettelek? – kérdezte suttogva Robin.

- Nem, már ébredeztem – ült fel az ágyban Maria. – Alig aludtam az éjjel. Aggódtam érted – járta be férje alakját Maria szürke tekintete.

- Nem kellett volna – ült le az ágy szélére Robin. – Épen és egyben hazaértem. Ezt neked szedtem – tette Maria ölébe a málnával teleszedett apró kosárkát.

- Ó! – formálta kábán Maria, s kiemelt egy szemet a kosárból, s piros ajkai közé csúsztatta. Robin figyelte, ahogy a vörös ajkak között eltűnik a málnaszem és megkívánta, hogy ezeket a telt női ajkakat ő csókolja nedvesre és vörösre itt és most.

- Robin! Ez mennyeien finom! Igazi, erdei, és csodálatosan édes málna! – nézett fel rá csillogó szemekkel Maria.

- Hát igen, ilyen is terem az erdőben – nevetett zavartan Robin, és ledobta a kalapját és a mellényét, s feltűrte az ingujját.

- Szedtél nekem málnát? Köszönöm! – nézte örömmel a málnát és nekilátott a lakmározásnak. Robin csendesen figyelte, s közben néha ő is bekapott egy-egy szemet. Maria csillogó szemei néha rá tévedtek és a szemével mondta el azt, amit szavakkal nem tudott. S Robin lélekben megnyugodott. Igen, ezt akarta! Mariát és semmi mást! Nem érdekli a vár, nem érdekli az erdő! Csak Maria, s az hogy így néz rá! Istenem mennyire szeretem ezt a nőt! – hunyta le a szemét Robin.

- Ez miért nem jutott nekem soha eszembe, hogy az erdőben málnát is lehetne szedni? – nyalta le az ujjairól is az édes málnalevet Maria.

- Mert nem ismered úgy az erdőt mint én – mosolygott rá Robin. – Gondolom neked a málna csak tálban ismerős, az étkezőasztalon és fogalmad sincs honnan került az oda.

- Meglehet – pirult el Maria. – Még tényleg nem gondoltam bele.

- De képzeld az erdőben málnát is lehet szedni hát nem nagyszerű? – könyökölt az ágyra Robin ahogy végignyúlt rajta.

- Vedd le a csizmád mindent összekoszolsz! – szólt rá Maria. S Robin engedelmeskedve lehúzta a csizmáit. – Most már mindig megyünk málnát szedni. Megmutatod a legjobb málnalelőhelyeket az erdődben.

- Az nem az én erdőm – felelte rá Robin.

- Hogyhogy nem a te erdőd? – hagyta abba a málnaszemezgetést Maria és döbbenten Robinra nézett.

- Lemondtam az erdőről. Illetve elfogadtam a tényt, hogy tényleg ki vagyok tagadva. Mert már több éve nem az enyém, csak garázdálkodtam benne. Új vadászmezőket kell néznem – sóhajtotta Robin.

- Hogy beszélhetsz erről ilyen nyugodtan! – csattant rá Maria összevont szemöldökkel.

- Ne izgasd fel magad miatta! – legyintett Robin és kényelmesen hanyatt fordult az ágyon és a tarkóján összekulcsolta a kezét.

- Már hogy ne izgatnám! A gyerekünk örökségéről beszélsz! És most mi lesz velünk. Itt vagyunk az erdő kellős közepén ebben a házban! Ki fognak lakoltatni minket? – sápítozott Maria, s félretéve a kosarat, kiugrott az ágyból.

- Öt percig nem tudnál nyugton maradni? – ült fel bosszankodva Robin és a hajába túrt. – Először is nem lakoltatnak ki, mert a ház a birtokomon fekszik – magyarázta Robin.

- Azt mondtad lemondtál az erdőről! – támadt neki morcosan Maria.

- Igen. A fenyvesekről. De nem az egész erdőről – vázolta Robin.

- Elmondanád, hogy akkor most mi a helyzet? – tette karba a kezét gőgösen Maria, s közben hatalmas pocakja kigömbölyödött a hálóing alól. Robin elmosolyodott a jelenetet figyelve.

- Elhoztam a várból az anyai birtokörökségemet, itt van a mellényzsebemben – húzta elő a pergament Robin. – Ez azt jelenti, hogy az apai örökségem, melyből ugyebár ki lettem tagadva, az most már apám és Julien birtoka, és mi vissza kell hogy szoruljunk a partmenti sávra, ami az anyámé volt, vagyis most már az enyém.

- S az erdőből maradt valami? - kérdezte csalódottan Maria.

- Mh ha optimista akarok lenni, akkor körülbelül a harmincad része a miénk igen, abban az esetben ha harminc az egész fenyves akkor miénk az egyharmincada.

- Éljen! – mordult sötéten Maria. – Most azt várod örüljek?

- Nem tudom. Nem várok tőled semmit – rántotta meg a vállát Robin. – Ez eddig is így volt Maria, csak nem volt ilyen nyersen kimondva, most már megtörtént a szakadás. Kész, hagyjuk egymást békében élni.

- S te ebbe belenyugodtál? – csattant harciasan Maria.

- Mégis mit kellett volna tennem? Párbajra hívnom Julient? Legyilkolnom a vár őrségét, szembetámadni az apámat, és közben a saját klánom fiataljainak az életét is kockára tenni csak azért, hogy bebizonyítsam, nem érdekel, ha kitagadnak is, én akkor is harcolok az örökségemért?! – lobbant haragra Robin.

- S te mit vársz? Tapsikoljak örömömben, hogy jaj de jó lemondtál az erdőről? Mindig is ezt akartam? Kevesebb étel, kevesebb bevétel és a rosszkedvű férjem itthon, aki nem tud vadászni?! – járkált le-fel a hálószobában Maria, maga után húzva pongyolája lágy redőit.

- Értelmetlen egy veszett ügyért vért ontani – állt fel Robin is.

- Jól van, csak te és az erdő, nekem egyek vagytok, elválaszthatatlanok, és kisebb a vadászterület, ettől minden vad megrémül – felelte lehangoltan Maria. – Mintha egy állatkertbe zsugorítanák az egész világ összes faját.

- Hízelgő rám nézve a hasonlatod – fintorgott Robin. – Jól meglesz a te kakasod ebben a pici vadászmezőnyben is – nyugtatta Robin.

- De sosem nyugszol bele, hogy a de Noir vár nem a tiéd igaz? – harapott a szája szélére Maria.

- Bennem maradt a tüske, ha erre vagy kíváncsi – felelte kitérően Robin.

- Lemondtál mindezekről…miattam – nézett el a fenyvesek felé a nyitott erkélyajtón keresztül Maria. – Hibásnak érzem magam. El sem tudod képzelni mennyire.

- Ne beszélj így Hercegnőm! – lépett mögé Robin, s átölelte a nőt hatalmas pocakjára téve meleg tenyerét. – Megleszünk mi az erdő nagy része nélkül is. Én választottam. És én téged választottalak.

- De!

- Loveday is Benjamint választotta Maria. Nem értem miért csodálkozol ezen annyira. Pedig elhiheted Loveday öröksége is irigylésre méltó összegre rúgott.

- De mit adtam én ebbe a házasságba Robin? – kérdezte magától is vádlón Maria. – Az apám adósságokat hagyott rám semmi mást. A nagybátyám rendezte az adósságokat, de hozományt számomra már nem tudott biztosítani. Holdszálláson és Holdföldén kívül nincs semmije. Elvettél egy nőt, akinek se hozománya, se rangja…

- De ez a lány a legszebb a földnek ezen a felén – mormolta Maria hajába Robin. Maria tiltakozva meg akart fordulni, de Robin visszatartotta. – A másik felén még nem jártam a Földnek úgyhogy azt nem tudom megmondani, hogy ott vannak-e szebb lányok – nevetett csendesen Robin, s erőtlenül, de Maria is vele nevetett.

- Csak megnehezítettem az életedet, ahelyett, hogy megkönnyítettem volna – fordult szembe Maria s komoly tekintetét Robinra emelte.

- Viszont minden nap velem vagy – felelte rá Robin, s nagy levegőt véve a zsebébe nyúlt s egy fekete selyemkendőt húzott elő, s Maria tenyerét maga felé vonva a kezébe nyomta. – Ezt neked hoztam.

- Mi ez? – Maria széthajtotta a fekete selyemanyagot, s benne egy könnycsepp formájú szürkéskéken-fehéren fénylő kő aranyfoglalatát pillantotta meg. A foglalat egy aranyláncon függött, s a kő körül apró szívet formáló aranyművek futottak. – Robin! – meresztette az ékszerre áhitatosan a szemét Maria.

- Tetszik? – súgta Robin.

- Nagyon! – nézett fel rá megrökönyödve Maria.

- Illik a szemed színéhez – vakarta a tarkóját torokköszörülve Robin.

- Loptad? – kérdezte szemét hunyorítva Maria, mire Robin csendesen felnevetett.

- Soha nem adnék a feleségemnek lopott ékszert Hercegnő! Vettem, újonnan, csakis a tiéd! Én készíttettem, neked! – mondta komolyan Robin, s közben érezte, hogy verejtékcseppek csorognak végig a hátán.

- Nem is tudom mit, mondjak – nyögte Maria. Még soha nem kapott ékszert Robintól. Kivéve a karikagyűrűjét. Robin nem volt egy olyan férj, aki ékszerekkel, virággal vagy egyéb apróságokkal udvaroljon és kedveskedjen a feleségének. Robin mindig nyers és rosszkedvű volt. S most egy ékszerrel állít be? Annyira nem szokott hozzá az ilyesmihez, hogy zavarában nem tudta, hogyan is kezelje a helyzetet.

- Segítsek a nyakadba tenni? – kérdezte habozva Robin.

- Igen, kérlek! – fordult háttal Robinnak Maria, s átadta a követ a férfinak.

- Holdkő – mondta elfogódottan Robin. – Amikor megláttam, rád gondoltam. Ezeket olyan kövekből formálják, amelyek feltehetően a Holdról érkeznek a Földre. Kihangsúlyozzák a nőiességet, a lágyságot és…segíti az állapotos nőket – köszörülte a torkát Robin. – Azt hiszem a szülést könnyítő erejük is van – harapott a szája szélére zavartan Robin.

- Ó – pirult el Maria, s megérintette a nyakában a követ.

- Ártani, nem árthat… - bizonytalankodott Robin, ahogy Maria visszafordult hozzá.

- Köszönöm Robin, annyira megdöbbentettél – nézett rá feszengve Maria. – Olyan dolgokra is gondolsz, amikre én nem. Gyakorlatiasabb vagy és …

- Hát igen, az értelmi szerző a közös kalandjainkhoz mindig te voltál Maria. Én csak a kivitelezésben segítelek – vigyorgott rá Robin.

- Haragszol, ha most azt mondom, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte halkan Maria, s Robinhoz bújt.

- Ellenkezőleg, nagyon boldoggá teszel vele, és örülök neki – csókolta meg a feleségét elégedetten Robin.