Egy új élet

A sötétségnek úgy tűnt sohasem lesz vége. Már csak foszló halvány körfelhőnek tűnt a Hold, mikor az emeletről felcsattanó fájdalmas kiáltások szakadatlanul egymást érték. Robin az étkezőasztalon fekvő ujjait összekulcsolta és olyat tett, amire sem de Noirként sem rablóvezérként nem lenne büszke és soha senkinek sem árulná el a világ minden aranyáért sem: imádkozott. A feleségéért és a gyermekéért. A borosüveg üresen árválkodott a simára csiszolt asztallapon, néhány csepp vörös folt jelezte, hogy hosszas iszogatás árulkodó bűnjele csupán. Amikor elfogyott a bor, akkor végső kétségbeesésében fordult az egyetlen felé, aki ebben az órában segíthetett. Hasogatóan kattogott az óra az előtérben, a csukott ajtón át is fel-felcsattant a küszködés erőtlenül kifulladó kiáltása. Maria az emeleten a végkimerülés határán erőlködik, s ezt a fájdalmat is ő okozta neki. Robin bármit megadott volna azért, ha most tehetne értük valamit. De ez az élet. Születendő gyermekéért semmit sem tehet, csak tétlenül ül itt várakozva, karba tett kézzel, míg Maria vért izzadva küzd az emeleten. Csak Francios csendes léptei törték meg mélabús rettegő magányát, ahogy az emeletre hordta a tiszta vizet, és újra és újra lehordta a használt törülközőket. Halvány bíborszínre festette Maria vére a vizet s minden egyes fordulóval Robin rémülete nőtt a látványától, de hiába faggatta a szakácsot, Maria nem hivatta. Talán jobb is, ha nem látja saját szemével a küszködését és erőlködését, a szenvedését és a fájdalmát. Mert ezt hallani is elviselhetetlen, hogy embernek ilyen fájdalmai lehetnek. S most ez a törékeny nő kell, hogy elviselje ezen fájdalmakat: a felesége. Csak lenne bármi amivel leköthetné magát, amivel hasznossá tehetné magát ezekben a kegyetlen órákban. Élet és halál lebegett a szeme előtt csak és fogalma sem volt, hogy haladnak a dolgok az emeleten. Ó ha átadhatna most az erejéből egy keveset Mariának. De nem, ő most is csak ül itt tehetetlenül. Mint mindig. Ha cselekedni kellett, ha bármi volt is Maria volt a kivitelező. Mint most is. Hol marad már Francios? Legalább az ő csoszogásából tudta, hogy történik valami az emeleten, nem csak ezek a fel-felcsattanó fájdalmas kiáltások kísérnék át a másnap derengő fényébe. Mennyi lehet az idő? A nap már felkelt, halvány sugára besütött az imában leboruló férfi göndör hajára. Ó Maria csak te ne hagyj el engem! Istenek anyja segíts!


- Monsior de Noir? – hallatszott az előtérből a halk szólongatás. Robin felriadt révületéből és karikás szemeivel ijedten nézett hátra. Csak most ütötte meg a fülét a panaszos kis nyöszörgés, amit hirtelen nem tudott sehova sem tenni, hogy honnan jön és mi lehet az. A bábaasszonyra meredt, mintha kísértetet látna. Az emeleten teljes csend honolt. Ó Istenem! Hol maradnak a kiáltások, az egyetlen utalás arra, hogy Maria még életben van!? Robin a széktámlába kapaszkodott, s olyan görcsösen szorította, ahogy hátranézett a bábaasszonyra, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Igen? – hörögte halálra váltan Robin és sötét szemeiben olyan riadalom ült, amit ezekben a fekete szemekben még soha senki sem láthatott. Ez a bábaasszony most itt megnézhette milyen, amikor egy de Noir kakas igazán fél valamitől.

- Fia született. Szeretné látni? – puhatolództa csendesen az asszony. Robin csak ekkor vette észre a nő hóna alatt szorongatott kis törülközőbe bugyolált csomagot, amit a nő most kissé megemelt a karján.

- Maria! Maria hogy van? – tántorodott fel reszkető térdeire Robin. A feleségéért aggódott.

- Az ifjú édesanya jól van. Csak nagyon kimerült. Alig született meg a gyermek el is aludt. Olyan mélyen alszik, hogy ágyúdörgés sem ébresztené most fel. Pihennie kell, hamarosan megéhezik a kicsi. Szeretné addig megnézni a fiát? – tartotta kissé Robin felé a batyut a bábaasszony.

- Maria jól van, ó hála az égnek! – fújta ki a visszatartott lélegzetét Robin, s mintha kezdett volna visszatérni a szín sápadt arcába, lepillantott a nyöszörgő, fészkelődő kis vörös valamire a törülköző mélyén. – S a kicsi? – tapadt a szeme a törülközőre Robin.

- Mindketten jól vannak. Megfoghatja, nem harap – bíztatta mosolyogva a bábaasszony.

- Nem is tudom – méregette az apró csomagot Robin. – Olyan apró, összetöröm valamijét – pislantott be a takarót kissé félrehajtva a gyermek arcából Robin.

- Egy gyereknek csak biztos tartás kell, és akkor megnyugszik. Ez a férfiak dolga uram, biztos tartást adni! – nyomta Robin karjába a gyereket a bábaasszony. Robin kinyújtott tenyerén egyensúlyozta a kicsit, mintha egy mérleg két serpenyőjében feküdne a gyerek. Az újszülött azonnal megérezte, a bizonytalan támpontot maga alatt és panaszos nyöszörgésbe kezdett. Haragosan felvetette szemhéját és nagy kék szemeivel dühösen apjára nézett, miközben karjával ficánkolt. Robin a mellkasához szorította mielőtt a földre ejti az izgága mozgékony kis csomagot. A szorítástól a fia azonnal elhallgatott és békésen apja mellkasára ájult.

- És tudják már mi lesz a neve? – érdeklődött a bábaasszony elégedetten szemlélve apát és fiát.

- Fabian. Fabian de Noir – bólintott Robin s zavartan figyelte az apró kis szuszogó lényt a karján. Szokatlan volt ez az új élmény. Egy apró kis lény, itt hever a karjaiban. Valami Mariából és belőle. Amit ketten hoztak össze és Maria hozta a világra. A fia. Ahogy mellkasára szorította kis bebugyolált apróságot érezte, hogy a mellkasát átjárja valami különös meleg áramlat, s végigszáguld a testén szétáramlik a végtagjaiba. Egyik karjára fektetve a puha kis testet félrehúzta a törülközőt és végigmérte a tökéletes kis újszülöttet.

- Fiú ha mondom uram, harminc éve segédkezem szüléseknél, ne aggódjon felismerem, hogy melyik a fiú! – kapta el Robin tekintetét a bábaasszony, ahogy Robin a gyermek nemét vizslatva kukkantott a törülköző alá.

- Fiam született – ejtette ki a szavakat Robin büszke félszeg mosollyal a szája szélén.

- Gratulálok apuka! – biccentett a bábaasszony, és hagyta, hogy az újdonsült apa elgyönyörködjön még egy darabig a fiában.



Robin már frissen borotváltan, még fürdéstől nedves göndöt tincseivel ült egy karosszékben a hitvesi ágy mellett. Maria olyan fáradtan és megtörtnek látszott ahogy a hatalmas ágyban elveszetten szendergett. A bábaasszony engedte be a háló előtt le-fel járkáló toporgó és türelmetlen Robint, aki már menthetetlenül a feleségét akarta látni. De figyelmeztette még, hogy Maria kimerült és ne ébressze fel, hamarosan úgyis etetnie kell az újszülöttet, csakis a kicsi ébredéséig hagyta, hogy Robin bemerészkedjen a gyermekágyas anya szobájába. Robin szerette volna megérinteni a nőt és elmondani neki mindazt a lázas aggódást és féltést és várakozást és csodát amit a lelkében érzett, de aztán ráébredt, jobb ha ezeket az áradozó szavakat mégsem zúdítja a nőre. Halk szellő játszadozott a függönyökkel, s Robin lábujjhegyen lépve a hatalmas ágy mellé állított bölcső felé lépett. Baldachinos ringó, minőségi tölgyfa bölcső volt. A baldachin alatt a nyúzott kis apróság szuszogott. Robin a bölcső tetejére támasztva tenyerét lepillantott a fiára. Órákig tudná nézni. Mert most az újdonság varázsával teljesen megbűvölte. Fia van. A De Noir nevet viszi tovább, ez az apró kis lény. Robin elégedett büszke arckifejezéssel bámulta a tökéletes csecsemőt.

- Nos, mit szólsz hozzá? Elégedett vagy? – hallatszott a csendes rebbenő kérdés az ágy felől. Robin felkapta a fejét, de kezét nem vette le a bölcsőről. Még mindig úgy állt egyik kezét a csípőjén tartva, a másikkal könnyedén a bölcsőn támaszkodva. Találkozott a tekintetük a bölcső felett.

- Lehetnék nem elégedett? – kérdezett vissza futó mosollyal Robin. – Ő a legtökéletesebb, amit eddigi életemben alkottam – pillantott le a bölcsőben fekvő fiára.

- Kétlem, hogy alkottál bármi mást is - felelte összepréselt ajkakkal Maria. Robin halkan, férfias lágysággal nevetett fel, nehogy felébressze az újszülöttet.

- Ravasz kis boszorkány vagy te Maria! Az ember észre sem veszi és az ujjad köré csavarod! Azt hiszem hálát rebeghetek az égnek, hogy nem lányunk született. Egy olyan vörös hajú kis boszorkány mint te! Kettőtökkel sosem bírnék harcolni. Legyőznétek.

- Helyette, egy igazi kis fekete ördögfiókánk lett, akárcsak te. Már látom magam előtt az elkövetkezendő évek aggodalmát. Mond Robin nagy rossz kisfiú voltál? – könyökölt fel az ágyban Maria.

- Mi tagadás, szentnek sosem mehettem volna – vigyorogta Robin. – Igen, azt hiszem minden rosszban benne voltam és ebben biztos, hogy a fiam sem lesz különb.

- Ettől tartottam – forgatta meg a szemét Maria. Robin elengedte a bölcsőt és ettől kissé ringva hintázott, miközben Robin az ágyhoz közelített.

- Köszönöm neked a fiamat Maria – tenyerelt Maria fölé az ágyra Robin és csókot hintett a nő homlokára, majd szájára.

- Jobban szeretted volna, ha lány? – bizonytalankodott Maria.

- Micsoda butaság! Minden férfi örül, ha fia születik! De boldog lettem volna akkor is, ha kislány. Nem számít! Nekem csak te számítasz! – szorította meg felesége kezét Robin. Maria vágyakozva nézett a bölcső felé.

- Úgy szeretném látni, alig láttam, csak amikor megszületett egy pillanatra. Hozd ide! – legyintette a bölcső felé Robint.

- ÉN? – bökött a mellkasára Robin. – Nem, hiszem hogy jó ötlet újra megfognom, fel fogom ébreszteni, és amikor ébren van nem olyan kis angyal, mint amikor alszik – állapította meg Robin.

- Dehogy ébreszted fel, na hozd már közelebb! – csapott az ágyra erőtlenül Maria. Robin készült visszasettenkedni a bölcső felé, s épp lehajolt a gyerekért, amikor a kicsi felordított s ezzel egy időben, kivágódott az ajtó.

- Monsior de Noir kérem távozzon, szoptatás alatt semmi keresnivalója egy férfinak a hálószobában! Hagyja pihenni őket! – hessegette ki Robint a szobából a bábaasszony.







- Fiam született! – mondogatta már ki tudja hányadjára Robin.

- Úgy bizony öcskös, stramm kis kölyök annyi szent! – veregette vállba Lionel az unokaöccsét. – Köszöntelek az alfahímek közt a klánban – röhögte Lionel.

- Milyen gyönyörű baba! – áradozott Loveday, a karján tartva legifjabb unokaöccsét. – te Robin, igazán szép fiad van! Egyáltalán nem hasonlít rád! Sokkal szebb mint te.

- Biztos hogy a te gyereked? – kérdezte közbe gonoszul Lionel.

- Naná! – düllesztette ki a mellét Robin. – Én csináltam. Csakis az enyém, az én fiam.

- Nana, azért nem csak a tiéd! Kettőtöké – koppintott öccse fejére Loveday. – Maria éppúgy kellett hozzá – mosolygott Loveday.

- Te Robin ezt meg kell ünnepelnünk, úgy igazán férfiasan, a fiad születése nagy alkalom a klánban, ezért jár legalább egy kiadós részegség együtt a klántagokkal – emlékeztette Lionel a szokásra, hogy minden klántag első fia születése alkalmából hatalmas tivornyát tartott a házában.

- Jól van, majd kerítünk rá sort – biccentett Robin karba tett kézzel, s szemével a fiát figyelte Loveday lágy ölelésű karjában.

- S ki adta neki a Fabian nevet? – nézett fel kérdőn az öccsére Loveday.

- Hát én! Ki más? – bökött a mellkasára fölényesen Robin.

- Miért nem adtátok a Coeur nevet? Apánk után? – kérdezte tapogatódzva Loveday.

- Soha! Azt a nevet de Noir többet nem fogja viselni arra mérget vehetsz drága nővérem! – csattant Robin fenyegetőn, hogy egy pillanatra mindenki megszeppent a szobában.

- Khm – köszörülte a kínos beálló csendben a torkát Benjamin Merryweather. – Na és, mikor lesz a keresztelő? – törte meg a feszültséget a kérdéssel.

- Még ezen nem gondolkodtunk, előbb Maria erősödjön meg egy kicsit – felelte rá Robin elfordulva és levágta magát a kényelmes fotelbe Shadow mellé. A kutya elégedetten nyugtázta gazdája figyelmét, ugyanis Robin csak hogy lekösse magát valamivel a kutya fültövét vakargatta. Francios behűtött francia pezsgőt hozott az egybegyülteknek, s gyorsan széttöltötte a pezsgőspoharakba.

- Emelem poharam a legifjabb de Noirra! A fiamra! – emelte meg a poharát Robin.

- Kívánunk neki, hosszú gazdag életet! – mosolygott Loveday.

- Ő a jövőnk reménysége. Talán neki megadatik, hogy egy szép napon egyesíti újra az erdőt és visszahozza a de Noirok dicsőségét a fenyvesekre! Fabian de Noirra! – lendítette a poharát Lionel, s egy hajtásra kiitta a pezsgőt a pohárból. Robin csendesen forgatta ujjai közt a kecses poharat a minőségi francia pezsgő buborékjai mintha gyöngyként törtek volna a felszínre s szökkentek a folyadék fölé, hogy az üveg szélére rakódjanak. Fabian leszunyókált Loveday karjában, s Robin a fiára nézett. Nem, ő nem kívánta ezt a fiának és nem is akart inni erre. Nem szeretné, ha a fia harcban és örökös családi viszálykodásban nőne fel. Fabian, a kis trónörökös. Robin gondtalan életet kívánt a fiának. Legyen elégedett azzal, amit Robin megmentett neki. Ezért intézkedett, hogy a fia ne szenvedje végig a család gondjait. Éljen úgy, hogy elégedett legyen a parttal, a tengerrel, a falatnyi erdővel ami jutott. Ő azt kívánta a fiának, hogy többet örököljön Maria komoly józan gondolkodásából és kevesebbet a de Noirok vad akarnokságából. S akkor talán megelégedhet itt a fenyvesekben az élettel. Úgy legyen! – itta ki a pezsgőt Robin is a pohárból, s a tálcára csapva felállt, hogy átvegye a fiát Loveday karjaiból. Ideje, hogy visszavigye az emeletre a kicsit, Mariához és lefektessék fiukat a saját bölcsője védelmébe.