Track 5

Beszélget valakivel. De rámlát onnan, ahol áll. Zavartan elnézek. Kivel beszélget? Miért van a koli halljában? Az éttermekhez és kávézókhoz vezető folyosó előtt van. Valószínűleg onnan jött. Talán megbeszélése volt. Ace folyton éttermekbe szervezte a találkozóit. Gondolom most sem változtatott ezeken a szokásokon.

Leesik, hogy talán praktikus lenne, összekaparnom magam innen és visszamenekülni a szobámba. Az elgondolást tettek is követik. De az asztal alatt nem találom a papucsomat, amiből kiléptem, nagy igyekezetemben. Tehát beragadtam a szék és asztal közé. A franc! Sietve mezítláb kilépek és lehajolok és kihalászom a papucsomat az asztal alól. Elkéstem az igyekezettel.

• Szia! - Ace konkrétan a fenekemnek köszönt, mert az mered felé. Égő. Szóval felegyenesedem és fél lábon ugrálva végre belelépek a papucsomba.
• Ööö...helo. Te itt? - simogatom el a hajszálamait az arcom elől. Ugye nem bámulta meg a seggemet? De biztosan. Nem mintha nem látta volna már ezerszer is. Rá is unhatott. Ahogy rám.
• Nagyágyú a srác - int a fejével abba az irányba, amerre Noel távozott. - Mostanában ilyenekkel kavarsz?
• Öhm… sokan vannak a koliban… és az egyetemen is. Bárkivel kavarhatok. Tudod, azóta szedek tablettát. Inkább - fújtatok. Hazudozok. Egyáltalán nem szedek tablettát. Minek? Nincs is kivel lefeküdnöm. Nem értem miért támadom Acet. Miért vagyok ennyire feszült már csak attól is, hogy látom. Vagy már csak attól is, hogy tudok a létezéséről. Bennem van a hiba. Legalább ezt tényleg pontosan megfogalmaztam Noelnek.
• Okos döntés. Különösen téged ismerve - feleli rá Ace. Szemrebbenés nélkül lesepri magáról a sértéseimet. Profi. Mindig is az volt. Soha nem akar semmi sem hatni rá. Legalábbis kívülről ez látszik. Csak feladta az elveit. Miattam. Az jelenthet valamit. Tudom, hogy van egy törött horgony az alkarjára tetoválva, bár nem láttam. Tudom, hogy az, mindig arra a törésre emlékezteti. Talán nekem is mindvégig ez volt a bajom. A mi tragédiánk. Amit külön-külön kellett feldolgoznunk. 
• Mit akarsz Ace? - kérdezem feszülten. Bár tényleg inkább meggyötörtnek hallom a hangom. Végre felismerem, hogy a könyvem az asztalon hagytam és magamhoz ölelem, mintha a könyv közém és Ace közé állhatna, vagy megvédhetne bármilyen támadástól. Legyen szó verbális vagy fizikai támadástól. Acetől sosem lehet tudni, talán egy bejátszott csengőhanggal támad majd.
• Gondolkodtam azon, amit tegnap búcsúzáskor mondtál - igazít egyet a sapkáján.
• Talán nem volt igaz? - kérdezem hidegen.
• De igazad volt. Ha megnyugtat én is szoktam rá gondolni. De szemmel láthatóan te Liv nem léptél túl rajta. És ezért felelősnek érzem magam.
• Ne csinálj lelkiismereti problémát belőlem. Ahogy eddig se tetted. Jól megvagyok kösz -  ki akarom kerülni és felmenni a szobámba, de Ace elkapja a csuklóm és megállít.
• Liv! Én… örülök, hogy láttam az iménti jelenetet, mert ebből látom, hogy nem vagy rendben. Mindenkit így kergetsz el magad mellől? - kérdez rá. Gyűlölöm az érzékeny Acet is.  Túl jól felismeri a helyzeteket. - Nem jársz haza igaz? Tehát otthon fogalmuk sincs róla, hogy hogyan élsz. Én most láttam. Mindig is introvertált voltál Liv. Mindig is falak mögött éltél. Tudom, mert alig lehetett mögé bejutnom nekem is. De most már kettős védelmi rendszered van. Még egy sorfalat húztál magad köré.  Esély sincs oda bejutni, senkinek.
• Remek, hogy ilyen jól felismered a helyzeteket Ace.  Zenét is tudsz hozzá kapásból? Tizet? Gratulálok. Pályát tévesztettél. Nem DJ, sem kertészmérnök, inkább pszichológus kellett volna hogy legyél. Ha megbocsátasz. Dolgom van.
• Vele feküdtél le igaz?
• Semmi közöd hozzá! - sziszegem rá. - Hagyj már békén Ace! Az istenért! - és elbőgöm magam. Kész. Ennyit bírtam. Összeroppanok előtte. Gyűlölöm magamat, és őt is, hogy most ezt látja. Az arcom elé kapom a tenyeremet és ezzel elejtem a könyvemet. Ace veszi fel, és összehajtva a farzsebébe dugja, majd magához von. Összecsapnak felettem a hullámok és Ace mellkasába zokogok. Ide az ismerős kapucnis pulóverbe, Ace ismerős illatába. 

Nem bírom feldolgozni. Hogy újra találkoztunk. A szerelmi életem világ életemben egy katasztrófa volt. Beleszerettem ugyanabba a srácba, akibe az anyám. Dacból lefeküdtem egy sráccal, a fiúgimnáziumból. Életem első számú szar szexuális élménye. Beleszerettem anyám pasijának a haverjába. Lehetett volna egy egészen álomszerűen jó kapcsolatom, de én azt is elcsesztem, mert rettegtem attól, hogy végre van valakim, és elveszíthetem, mert középszerű és unalmas vagyok. S ezzel elveszítettem. Valóban csak a negatívumokat tudom bevonzani. Tehát miután képtelen voltam feldolgozni a kettős veszteséget, Acet és a babát, mit tettem? Bemenekültem egy kollégiumba, amiért cserébe ismét lefeküdtem egy sráccal, csakis a célomért. Szükségből. Életem második számú szar szexuális élménye.

Erre elkerülhetetlenül valahogy megint belefutok Ace-be, egyenesen a karjaiba, hogy telezokogjam a pulóverét. Komplett idióta vagyok. Érzelmi deficites hülye picsa. Családilag defektes. Elvált szülők gyereke vagyok, biztos ezért nem tudok érzelmileg tartósan kötődni senkihez. Igen, már ezerszer ostoroztam magam. Bennem van a hiba. Kész, pont. 

Ace egy zsebkendőt ad, én meg nem túl elegánsan, de kifújom az orrom. Szipogva nézek Ace-re, nem távolodott el. 

• Bocs. Te vagy leterhelve mindenféle tragédiákkal, erre én bőgök itt neked - rázom a fejem értetlenül. - Hogy csinálod? Sosem látszik rajtad. Hogy valami megrázott... - kérdezek rá végül. Ace a fejébe nyomja a sapkáját.
• Zeneterápia - mondja ki egyetlen szóval.
• Mi? Viccelsz! - nevetek futólag.
• Dehogy - rázza a fejét mosolyogva Ace. - Szerinted miért fordultam a zene felé? - rámmosolyog. - Én is elvált szülők gyereke vagyok. Emlékszel? A húgom, a féltestvérem. A szüleim pont váltak, én meg a legérzékenyebb korban voltam.  Tizenegy-tizenkét éves. Az egész nyarat végigtoltam zenével. Ki se jöttem a szobámból. Aztán rájöttem, ez szuper! Ezt akarom csinálni! - mosolyog Ace. S erre én is elmosolyodom. Látom magam előtt fiatal srácként Acet. Ahogy fejhallgatóval a fején elmélyed a zenehallgatásban és közben dobol. Ahogy én összezavarodva ülök anyám kocsijában, aztán ahogy nézem először a lila-szürke manchesteri lakást. Talán ugyanazok voltunk. Ugyanazt éltük át. Egyszerre kisütött a nap Manchester felett. Kiderült az ég. Elmentek a viharfelhők felőlem és Ace felől.  Soha nem beszéltünk még ennyire őszintén. Döbbenetes, pedig kapcsolatban voltunk. Együtt jártunk. Mégsem volt egyetlen igazán nyílt, és ennyire egyenes beszélgetésünk. Nem csak a felületes ismerkedünk szöveg. Hanem valami, ami a lelkünk legmélyéről szól. 

Egyszerre felismertem valamit. Amit eddig sosem láttam Ace-ben. Tényleg vannak bennünk közös pontok. Eddig is tudható lett volna, hiszen ismertem a féltestvérét. De mégsem jutottam el odáig, hogy ez azt is jelenti, hogy Ace is elvált szülők gyereke. Hogy neki is fel kellett dolgoznia talán azt, hogy elköltözött otthonról, és a szülei külön élnek, valaki mással. Szerencse kérdése volt, hogy Ace megtalálta azt, ami a gyógyír lehetett rá. A zene. Mély levegőt veszek. S hátrálok egy lépést.

• Oké… tudsz egy számot a szitura? - kérdezek rá megenyhülten és mosolyogva.
• Tudok - vigyorog vissza Ace. - Nézz fel az instámra! Fent lesz - kacsint ahogy lépésenként elkezdünk távolodni egymástól. Kivételesen ez az első alkalom, hogy nem utálom, nem gyűlölöm és nem is szerelmesen vonzódom hozzá, egyszerűen csak kedvelem.
• Ace?!
• Hümm?
• Sörsátor van a téren, lehet elnézek ma délután.
• Lehet, hogy én is - feleli rá Ace. Nem várom meg a liftet. Csattog a papucsom a lépcsőn, ahogy felfelé futok. 

Amanda megérkezik a délelőtti vizsgájáról. Nem téptem szét az újságját és nem vagdostam szét. Eltakarítottam magam után. Amandával az íróasztalunknál ebédelünk. Kérdőn néz rám.

• Te vagy a manchesteri barátnő igaz? Aki miatt elhagyta Manchestert - néz rám merőn Amanda. Gondolom már ő is ezerszer újraolvasta ezt az interjút.
• Aham, én - felelek rá röviden, és visszaejtem a kanalamat a tányérba.
• Mi volt az az utórengés? - kérdez rá Amanda. Habozok, hogy válaszoljak-e.
• Terhes lettem - sóhajtok.
• Hümmm - Amanda mindent értőn bólogat. Pedig még én sem értem az egészet. - Hát legalább a maximumot hozta ki magából ezzel.
• Mondhatni.
• Fura egy helyzet. Végülis… sokat köszönhet neked.
• Nem hinném - rázom a fejem.
• Találkoztok még?
• Talán.
• De már nem jártok?
• Nem - nézek el.
• Jó volt vele?
• Nagyon.
• Az ágyban is?
• Ott is.
• Akkor hajts rá!
• Nem hajtok rá. Ez már más. Én is másabb vagyok. Szerintem jelenleg egyikünk sem keres új kapcsolatot, és a régit sem - zárom le. - Elmegyek a sörsátorba. Jössz velem?
• Nem, most inkább pihenek. Kemény vizsga volt.
• Ok.

Egy órával később fent van Ace instagrammján a mix linkje. A Cooler than me az, a Lucky Luke féle feldolgozást remixelte. Hanyatt fekszem a kollégiumi ágyamon és végighallgatom a számot. Ezerszer is. Ace egy képet is tett fel hozzá. Az én könyvem az, ami a farzsebében maradt. A szövegnek csak annyit írt, hogy: “Zeneterápia. Van, aki a könyvekbe menekül, mások a zenébe.” Ismét nála maradt egy könyvem…