Track 2

2. 

Tudom. Mindent tudok. Tudom, hogy hipnotikus ereje van a zenéjének. Tudom, hogy milyen volt vele. Tudom, hogy milyen az érintése. Tudom, hogy milyen a csókja. Mindent tudok róla… és semmit.  Soha nem ismertem meg. Az elmúlt évekkel pedig tényleg fényévekre kerültünk egymástól. Ace befutott. Nagyon. Ott van a neve a világ legismertebb DJ-i között. Sokat koncertezik. Sokat utazik. Már nem manchesteri DJ. Elmenekült innen. Ő, aki saját kijelentése szerint is, manchesteri volt, nem akart innen elmenni sehova. Elüldöztem. Én. 

Az, hogy Ace ma világhírű DJ, valahol nekem köszönhető. A sors fura iróniája. Sok bulija van. Ace-re talán tényleg a sorscsapások hatnak. Amitől még jobb lesz. Colleen után is jobb lett, utánam is. Ma este meghallgathatom, hogy mennyire lett jobb a modell lány után. Ugyanaz az Ace, vagy már valaki teljesen más?

Nem akarok Ace vonzáskörébe kerülni. Nem akarom hallani a zenéjét sem. Semmit nem akarok. Félek, hogy visszazuhanok az öt évvel ezelőtti énembe. Újra reményekkel teli gimnazista lennék. Nem akarok újra naív gimnazista lenni. Soha többé. 

Amanda szerint különc vagyok. Mert nem festem magam, mert nem rázom magam, mert erre a bulira is annyit készültem, hogy felöltöztem és kifésültem a hajam. Már nem festetem a hajam. A natúr Liv Somerhalder vagyok. Nem verem magam. Nem akarok feltűnni, vagy kitűnni a tömegből. Nem akarok lefeküdni senkivel. Nem akarok újra teherbe esni. Soha többé.

Nem tudom milyen hatással lesz rám. Újra látni Acet. Újra hallani a zenét, amit csinál. Mert tudom, hogy milyen hatással volt rám. Tudom, hogy igazán akkor szerettem bele, amikor meghallottam, hogy mit tud alkotni. Talán kicsit a művészbe szerettem bele és nem is az emberbe. Már magam sem tudom. De nem is érdekel. Még csak kísérletet se akarok rá tenni, hogy megismerjem. Nem akarom már Acet megismerni. Soha többé.

Tehát eléggé ellentmond az akaratomnak az, hogy fekete cipőben és elöl-hátul keresztpántos hosszú ujjú felsőmben belépek a sportcsarnok kapuján és megüt az első track, Ace bulijából. A Red light, green light megy Duke Dumonttól. Itt feszengek Ace buliján, az egyetem sportcsarnokában. Hatalmas csarnok, mégis tele van emberekkel.

• Gyere igyunk valamit! - húz magával Amanda. Bontatlan szénsavmentes ásványvizet kérek.
• Ez most komoly? - néz rám Amanda.
• Nem kérek alkoholt - nézek körbe a bulizók tömegén. Ace feladta a straight edge elveket, én meg átvettem tőle. Nem iszom alkoholt, nem drogozok és nincsenek alkalmi kapcsolataim sem. A koliba jutásom éjszakája csak a kivétel, ami erősítheti a szabályt. Szükség volt és nem vágy. Azóta még a gondolatát is kerülöm, hogy bárkivel is lefeküdjek. Tehát végülis én lettem a straight edges, bár egyáltalán nem tartom magam annak. Nem hiszem, hogy én magam alkalmas lennék elvekhez kötni az életem. Ahhoz túl bizonytalan vagyok, még mindig. Egyetlen biztos pontom az, hogy kerülöm a fiúkat de tényleg. A szememben a fiúk már csak egyetlen dologra képesek. Anyává tenni. Azt meg száz, hogy nem akarom.

 Talán valóban túl józan vagyok ide. Talán ezért nem is tudom élvezni sem ezt az egészet. Talán szándékosan el akarom határolni magam. Feszülten figyelek minden apró részletre, csak hogy eltereljem magam a zenéről, vagy attól, hogy véletlen is a DJ keverőpult felé nézzek. Amanda a nyakamba borul és a fülembe kiabál.

• Kérj egy számot! - kiabálja. - Kíváncsi leszek, hogy lejátsza-e. Felismer-e a számban téged.
• Nem - rázom a fejem.
• De! Gyerünk ez csak egy játék! Kérj egy számot! Majd én odaviszem a pulthoz! - mosolyog izgatottan Amanda. A pultostól tollat és papírt kér.
• Írj egy számot!
• Akármit?
• Akármit!
• Akkor a Five little monkeys jó lesz? - kérdezem gúnyosan. A legidétlenebb gyerekkori dal, de tényleg és mégis valamiért lehetett imádni. Chris is megőrült érte és ugrált rá.
• Jó! Csak írd! - tol a kezemen Amanda. Habozok egy ideig a papír felett. Melyik számot is kérjem. Annyi számot hallgattunk közösen. Nem akarok nagyon belemélyedni a nosztalgiába. Az utolsó számot választom. A Scratch Massive-tól a Last dancet. Felírom. Amande elszalad és megkerülve az egész sportcsarnok hatalmas ívét ér a DJ pult elé. Csak a hullámos hosszú haját látom, ahogy ott van. Semmi mást. Sokáig tartott neki így is odaérni. Mire visszaevickél egy negyed óra is eltelik. Amanda berángat a bulizók közé és rázza a kezemet. Nem oldódok és nem is akarok. Darabosak a mozdulataim. Csak szeretnék innen minél messzebb lenni. A DJ pultnak háttal állok, mert nem akarom, hogy odatévedjen a tekintetem. Amanda jól érzi magát, táncol. Fiúkkal is. 

Én csak gyilkos pillantásokat váltok mindenkivel, aki rám mer nézni. Amanda vihogva kapaszkodik belém.

• Liv, én mindig azt hittem, hogy te még szűz vagy. Erre mik ki nem derülnek - nevet Amanda, kicsit részeg. - Egész este várni fogom azt a számot!
• Nem fogja bejátszani - kiabálom vissza.
• Szerintem meg igen, és kíváncsi leszek a belépőre -  kacsint Amanda.
• Ugye nem beszéltél vele? - kapom el Amanda tekintetét.
• Dehogy. Csak rákacsintottam - nevet Amanda és ugrál végeláthatatlanul ugrál és engem is magával rángat az ugrálásba. Mint a trambulinon. Csak akkor jó, ha egyszerre érsz talajt, különben felborul az egyensúly. Tehát felveszem Amanda ugrásritmusát. Ace stílusa kifinomultabb és kiforrottabb. Sokkal több show-eleme van, mint régen. Játszik a zenével és a táncoló közönséggel is. Ugyanaz a transz, benne van. Legalábbis kívülről ez látszik. Hajnali négykor már alig vannak. Levezető számok mennek. Amanda belém karol. Nem szólalt fel a Last Dance. Legalábbis ezt hiszem. Én is, és Amanda is. 

De ekkor...A lassú tuc-tuc alól egészen halkan, szinte óvatosan kúszik be az éterbe a Scratch Massive Last Dance-e. Az a szám. Amit Ace kevert. A mementó. Nem hagy kétséget. Ez lesz az utolsó szám. Legutoljára hagyta. Tökéletes zárása, Ace tökéletes bulijának.  Mindig is volt érzéke ahhoz, hogy hol kell bejátszani egy számot. Hajnal négykor tehát felszólal a dallam, az utolsó, ami Acetől nekem szólt. Nekem és a meg sem született gyerekünknek. Elerednek a könnyeim. Egy nagyon hosszú szám. Tudom. Mert ismerem. Mert ezerszer végighallgattam. Mert ezerszer is hittem, hogy feldolgozhatok általa bármit is. De nem ment.

Vannak dolgok, amik velünk élnek. Bennünk. Sebek. Begyógyult sebek, de sebek. A farzsebemből előveszem a zsebkendőmet és letörlöm a könnyeimet. Ace feltette. Annyian vannak itt. Annyi számot kérhettek. Egy est nem is olyan hosszú, ha zeneileg kell megtervezni. Még ha hajnal négyig is tart. Ace mégis feltette a számot.

Egy súlyos könnycsepp gördül végig az arcomon, amikor a Last dance lassú dobritmusába belehasít egy erőteljes férfihang.

• Liv! - a vontatott  ritmusú dobszólóval egy ütemben fordulok meg. Alig öt méterre áll. Ace az. Mintha leperegne minden, előttünk. A számok, az estek, a közös étkezések, az együttlétek, a kórház. Összepréselem az ajkaimat. Körülöttünk megállt az idő. Itt vagyunk ebben a számban. Amit most közösen hallgatunk és ami visszarepít minket az időben. Ace arca rezzenéstelen. Leolvasni nem lehet róla semmit. Amanda ámulva néz minket. Talán azt hitte, hogy kamuzok. Hogy nagyítok. S most, hogy Ace leszólít egyszerre hitelt nyer minden előtte.
• Szia! - kiáltom vissza. Ace közelebb jön pár lépést. Semmit nem változott. Ugyanolyannak látom. Talán egy-két kontúr mélyebb az arcán. Bár nehéz megállapítani, hiszen egy egész estés buli után van, ilyenkor mindig nyúzottabbnak nézett ki.  - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - nézek körbe könnyes szemekkel.
• Ezt a számot négy éve senki nem kérte - feleli Ace. Lassan bólogatok. 

Nem vagyok felkészülve arra, hogy itt vagyok. Ace előtt. Hogy találkozunk. Nem a kinézetem miatt. Egyáltalán nem érdekel, hogy milyennek lát. Már régen nem akarok topmodellekkel vagy másokkal versengeni. Én belülről nem vagyok erre felkészülve. Hogy mit fog ez okozni nekem, lelkileg.

Nem vagyok elég erős ehhez. El sem kellett volna jönnöm, a kezdetektől tudtam. Ace feketében van. Persze nem jelent semmit. Én is abban vagyok. Ace amúgy is szinte mindig feketében járt. Nem nagyon tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel. Forduljak sarkon és menjek el? Köszönjek el? Vagy ne? Hagyjam faképnél? Amanda mögöttem semmit nem segít, csak áll és ámulva néz minket, mint egy csodát. Kimenthetne. De nem teszi. 

A Last Dance a végéhez közeledik. Ace nem siet, tehát tényleg ez az utolsó szám. Az utolsó tánc. Nem kever már fel más számot. Marad az alap tuc-tuc. Amivel végleg kitessékelnek mindenkit a teremből. 

Ace nem szól. Csak néz. Nincs zavarban. Sosem volt. Én vagyok az ő bulijában. Én jöttem el. Mint anno is. Vagyis… rossz helyen vagyok. Csak erre riadok fel a hipnotikus nosztalgikus hangulatomból és Ace varázsa alól.

• Nekem tanulnom kell - nyögöm, Ace nem hallja, tehát közelebb jön és én megismétlem hangosabban. - Mennem kell, még tanulni akarok - szakítom el a tekintetem Ace-től.
• Liv várj! - Ace hangja megállít. - Igyunk meg együtt valamit, én… itt már végeztem.
• Nem hiszem, hogy nekünk együtt innunk kellene - rázom a fejem bizonytalanul.
• Csak egy ital - teszi zsebre a kezét Ace.
• Én megyek! - szólal meg mellettem Amanda, és felszívódik, mire odanézek réveteg állapotomból, már csak hűlt helyét találom.
• Szóval? Belefér egy ital még a mai estédbe, vagy a holnapi reggeledbe? - kérdezi Ace. Habozva állok és nem tudom mit tegyek. Magához vonz Ace fekete sötétsége és belecsöppenek a tudattalanság állapotába. Tartanom kell magam. Hátrálok egy lépést.
• Csak egy ital - ismétli meg Ace nyugodtan. Erőtlenül biccentek.

Nehezen fogom fel, hogy bár egy egyetemvárosban vagyok és egyetemi körzetben hajnal négykor nem sok minden lesz nyitva.  Főleg a közelben. Vagyis ez nem csak egy ital lesz. El kell jutnunk valahova, ahol iszunk. 

Ace mellett lépkedek az egyetem területén. Ránk telepszik a csend. Feszült vagyok tőle.  Nem először sétálok Ace mellett, vagy mögött, úgy, hogy nem érintjük meg egymást. Régen is a kapcsolatunk elején ugyanígy idétlen uszadékfának éreztem magam a nagy hajó mellett. Rosszkedvűen meredek magam elé. 

• Öhm…. Jó volt a buli - nyögöm ki, kínomban. Valamit mégiscsak mondanom kellett már. 
• Kösz. - Ace is tudja, hogy csak az udvariasság mondatta velem. Egyáltalán nem érdekelte a véleményem, és engem sem, hogy Ace mit gondol a saját bulijáról. Ace a slusszkulcsát tapogatja.  Piros fények villannak a személyzeti parkolóban.
• Új kocsid van - jegyzem meg. Önkéntelen szaladt ki a számból. De egyértelműen jelzi, hogy igen, még minden részletre emlékszem.
• Ja - ül be Ace a kormány mögé. Ahogy bevágódom mellé az ülésre hozzá teszi. - A hangrendszer is új - csak a szája sarka rezzen, ahogy rámpillant. Ahogy ráadja a gyújtást elindulna valami a kocsi hangrendszerén, de Ace kinyomja. - Khm… akarsz hallgatni valamit? - kérdez rá szárazon.
• Nem - felelem ideges lebegéssel a hangomban.
• Rendben - ahogy kimondja, és kiparkol a helyéről már bánom. Kíváncsi lettem volna, hogy ugyan mit  tett volna be. Melyik számot érezte volna ide illőnek? Ace-el végülis ez mindig egy jó játék volt. Többet mondott a zene a szavaknál. De… el akarom határolni magam Ace-től és a zenéjétől. Egyszer már megégtem.