A tekintet pecsétje

 

16.

 

A tekintet pecsétje

A klub reggel egészen más arcát mutatja.
A fények tompák, puhák. A neonok már nem vibrálnak, a zene elhallgatott, csak a pultos srác zörgeti halkan a poharakat, mintha ő is félne felébreszteni a falakat. Minden kissé megfáradt, mint aki túl sokat élt az éjszaka alatt.

Ace a kávézórész sarkában ül egy mély rozsdabarna fotelben. Kapucnis pulóverben, kócos hajjal, ahogy csak az tud lenni, aki éppen átaludta az éjszakát egy másik világban.
A bögre a kezében gőzölög, az arca árnyékban. De amikor belépek, a tekintete azonnal megtalál.

Egyik lábát lazán a másikra veti, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb reggele. Nem siet, nem rejteget semmit. Ő itthon van. Hosszan néz rám, ahogy megjelenek a kávézójában, frissen mosott hajjal, a tegnapi ruhámban, mégis valahogy másként, mint este.

Mezítláb megyek át a padlón. A tegnapi ruhám alsó rétegét viselem: egy egyszerű, pántos kisfekete, amit a csipkeruha takart. Most valahogy mégis másnak érzem magam benne.
Ahogy közeledem, a csend elmélyül. Ace nem szól. Csak a szemével követ, mintha minden mozdulatomba belekapaszkodna.

– Hozzak neked is? – kérdezi végül halkan.
– Egy feketét. Tej nélkül – válaszolom. A hangom elcsendesedett, mint a tér maga. Már leülnék, amikor…

Az ajtó kinyílik.

– Na ne már…

A hang ismerős, túlságosan is. Colleen.
Ott áll a bejáratnál, lófarokba fogott hajjal, fekete pulóverben és bőrkabátban, ahogy mindig. De most más a tekintete. Éberebb. Élesebb.

Megáll.
Karba tett kézzel mér végig minket. Ace nyugodtan kortyol. Én mereven ülök. A csönd elviselhetetlenül lassú. Látszik rajtunk, hogy a klubban aludtunk.

– Hát… végül is… – morogja Colleen, miközben a pulthoz lép. – Volt már rosszabb reggelem.

Tölt magának egy kávét. Nem néz ránk, mégis minden mozdulatából érződik, hogy pontosan tudja, mi történt.

– Rég sejtettem – mondja aztán. – Hogy valami lesz köztetek. Csak reméltem, hogy mégsem.

Ace lassan leteszi a bögrét.

– Nem terveztük – szólal meg halkan.

Colleen felhorkan egy fanyar mosollyal. A tekintete végre ránk fordul.

– Nem is kell. Az ilyesmi nem tervezés kérdése. Csak történik.
– Colleen… – kezdeném, de felemeli a kezét.

– Nem kell mondanotok semmit. Egyszerűen… csak kávét akartam inni itt a klubban. Csak épp most szembesültem vele, hogy hárman ülünk itt. Egy múlt, egy jelen, meg egy döntés.

Leül velünk szemben, keresztbe teszi a lábát, a gőzölgő bögrét két kézzel fogja.

Már hárman merengünk itt a kávé felett.

Colleen engem néz. A szeme nem haragos, inkább… valami fura, régi szövetség fénye csillan benne.

– Kim… ha Ace téged választott, az engem nem lep meg. Csak… megváltoztat mindent. És tudod mit? A klubot ismerem, Ace-t is. Tudom, milyen, ha valaki egyszer csak ott terem a képletben, és minden megváltozik.

A szívem a torkomban dobban. Nem tudom, mit mondhatnék. Semmi sem tűnik méltónak vagy elég finomnak.

– Sajnálom – suttogom végül.

Colleen elfordítja a fejét. A mosolya szelíd, de fáradt.

– Ne sajnáld. Nem történt baleset. Csak elmozdult valami. Én már korábban is láttam a szemetekben. A házibulin. A dal alatt…- Ace és Colleen összenéznek. – Tudod Kim, amikor először találkoztam Ace-el, azt mondta nekem: „A zene mindig előbb mondja ki, amit mi még nem merünk.” És igaza volt. Akkoriban én értettem meg először, mit jelent neki egy dal.

Kicsit elmosolyodik, de a mosolyában keserűség van.
– Azt hittem, örökre csak én leszek az, aki hallja ezeket a kimondatlan szavakat. Most viszont… meghallottam azt a típusú párbeszédet a házibuliban. A dalodban. És Ace válaszában. Az már nem a mi nyelvünk volt. Hanem a tiétek.

Ace némán bólint.

– Akkor hát… – szól Colleen újra. – Most micsodák vagytok egymásnak? Szeretők? Múzsák? Társak?

Hosszú csend. A kérdés túl pontos. Túl közeli.

– Nem tudjuk – válaszolja Ace végül.

– És lesz folytatása? – kérdezi Colleen nyíltan. – Vagy csak egy éjszaka volt?

– Nem tudjuk – mondom most én. – Még… a hatása alatt vagyunk.

Colleen bólint. Iszik a kávéból. A gőz eltakarja az arcát egy pillanatra, mint egy függöny.

Ace felnéz rá.

– Én nem akarom, hogy ezt véletlennek tekintsük – mondja lassan. – Nem bántam meg.

Colleen nem válaszol rögtön. Csak biccent.
Aztán feláll. A bögréjét a pultra teszi.

Eltűnik az ajtó mögött. A reggel csendje újra leül közénk.

Ace a kávésbögréjével játszik. A tekintete már nem zárt. Csak… mélyebb. Valahogy nyugodtabb is.

– Nem gondoltam, hogy így lesz – mondja. – De jó, hogy tudja. Komolyan mondtam. Semmit sem bántam meg Kim.

-        Most már legalább tudom, hogy hova került a festményem. Abba a szobába. Mi neked a Cola House? – kérdezek rá könnyedén.

-        A Cola Houset és a klubot is a zene adta nekem. Mint olyan sok mindent.  Ha itt körbe nézek csak erre tudok gondolni, hogy ez mind... a zene ereje. Nekem mindezt a zene adta. A zene adott nekem mindent. Most… te vagy a zeném. Kim… veled minden félrelépés több, mint hiba... – élmény.

-        Szeretnék tőled egy dalt. Egy zenét. Ami nekem szól – jelentem ki egyenesen Ace-re nézve.- Írj nekem egy dalt… ami rólam szól.

-        Rendben. Írok egy dalt rólad – néz rám komolyan Ace.

Ace lassan az ujjaimat keresi az asztalon. Megérinti. Csak egy apró mozdulat.
De benne van minden.

 

A Ford belsejében csönd ül közöttünk. Nem feszültség ez, inkább valami más – valami sűrű, tapintható jelenlét, amit a szavak már nem tudnának megfogalmazni.

-        Mit érzel most? – kérdezem óvatosan.

-        Hallgasd meg ezt, Kim. Ez a válaszom - Ace az ujjával koppint a kijelzőn, a hangrendszer felé nyúl, és elindítja a zenét.

Az első hang ütésként ér. Isabel LaRosa: I’m Yours.

A légzésem elakad.

 A zene nem csak szól – elnyel, kitölt, mintha Ace valahol a zene mögé rejtette volna azt, amit nem mondhatott ki. Egy üzenet. Egy vallomás. Egy kérdés és válasz egyszerre. Ülök mellette mozdulatlanul, és érzem, ahogy ez a dal most örökre összefon bennünket. Visszavisz a közös éjszakánkhoz.

Szótlanul ülünk egymás mellett. De nem is kellenek a szavak, mert a zene többet elmond helyettünk is.

Ebben a dalban, minden szavában, minden érzésében, minden hangjában most együtt vagyunk. Ace és én.

Mintha valaki belém hatolna. Nem fizikailag, hanem lelkileg.

A zene... az mindent elárul.

Én csak ülök hátradőlve,  a hajamat simítom, és próbálok nem azokra a sorokra figyelni, amik szó szerint a reggeli suttogásainkat idézik vissza. A lélegzet, amit Ace a nyakamba fújt. A pillanat, amikor már nem volt visszaút.

A Cola House garázskapuja lassan záródik le mögöttünk. A motor elhallgat, de a dal még mindig ott zúg a testemben.

Ace nem mond semmit. Én sem. Csak kiszállunk, hangtalanul, mint akik megállapodtak valamiben, amit még maguknak sem mernek bevallani.

Ace mellettem lépdel. Nem mondunk semmit, mégis úgy érzem, minden mozdulatunk kiabál. A reggel súlya ott lebeg közöttünk – a túl sok közelség, a túl kevés magyarázat.

Bent a Cola House-ban meleg van, otthonos. Axel nevetve gurít egy labdát a nappali szőnyegén. Őt látjuk meg leghamarabb. Ace a stúdió felé veszi a lépteit.

Én Alex-hez megyek, aki a konyhában áll, hátat fordítva. Csak egy pillanatra néz fel. A tekintete hosszabb ideig időzik rajtam, mint kellene. A tekintete nem kérdez. Az ítélet már megvan.

– Gondolom kávét már nem kérsz – szólal meg Alex. Hosszú csend következik. Axel nevetése betölti a házat.

– Aludtatok valamennyit? – kérdezi Alex, mint aki próbálja fenntartani a normalitás illúzióját.

– Valamennyit – felelem. Elharapom a többit. Hogy nem is az alvásról szólt az éjjel. Hogy még mindig érzem Ace illatát a bőrömön. Hogy nem vagyok ártatlan.

Alex a kávéját kavargatja, mintha nem is az íze, hanem a hangja számítana. A fémkanál lassan köröz a porceláncsésze alján, mint valami lejárt időzítő.

– Alex… – kezdeném, de megelőz.

– Nem akarok semmit hallani. Tényleg. Csak... – felém fordul, és a tekintete megállít. – Szeretném tudni, hogy mi zajlik köztetek. Nem a fizikai részére vagyok kíváncsi. Hanem hogy… mi mozog benned, Kim?

Lehunyom a szemem egy pillanatra. Az arcomon lassan dolgozik a bűntudat.

– Semmi. Te képzeled bele.

– Akkor miért érzek mást, amikor rám nézel? – hangja halk, de benne feszül a felismerés.

Túl éles, túl őszinte. Olyan, mint egy penge, ami végigkaristol a mázon, amit egész nap próbáltam megőrizni magamon.

Ace ekkor lép be a konyhába.

Alex leül Axel mellé. Megfogja a gyerek kis tenyerét. A mozdulata gondoskodó, mégis olyan, mintha közben darabokra hullana belül.

Ace a pultnál áll meg, ujjai könnyedén koppannak a kávéscsészén, mintha csak véletlen volna. A szeme mégis rám talál.

Egy pillanat. Csak ennyi. De abban a pillantásban minden ott van: a közös éjszakánk súlya, a kimondatlan vallomás, a titok, amit senki más nem érthet. Talán nem is tudatosan. Talán csak… reflexből.

Visszanézek rá. A tekintetünk összeér. És nem kell kimondani semmit.

Mert a válasz már ott szól: „You know I’m yours.”

És abban a csendben, amelyet csak Axel kacaja tör meg, Alex is felnéz ránk. Nem szól, de látja. Érzi. A tekintetünk súlya elég, hogy ő is megértse: valami végérvényesen átalakult.

A szavak feleslegessé válnak. A konyha néma kinyilatkoztatássá változik.

 

Titkok tengere

 

15. fejezet

Titkok tengere

– Döntöttél? – kérdezem, alig hallhatóan.
– Igen – feleli Ace. – És tudom, hogy te is. Ne mondj semmit, Kim. Csak… hadd legyek most veled.

Nem válaszolok. Bólintok.
– Kim… – suttogja a nevem. – Ha most megcsókollak újra, nem fogom tudni abbahagyni.
– Akkor ne állj meg – rebegem.

Ace lassan közelebb lép. Nem siet, de a tekintete olyan, mintha már levetkőztetett volna százszor. A levegő feszült, minden lélegzetem rövidebb. A hátam a falnak simul, amikor megáll előttem.

– Kim… – suttogja rekedten, és a szája az enyémre talál. Forrón, éhesen, olyan erővel, mintha hetek óta csak erre a pillanatra várt volna.

A kezeim a nyakára fonódnak, beletúrok a hajába, magamhoz húzom. A teste kemény és feszes, az érintése egyszerre birtokló és könyörtelenül gyengéd. Nem hagy időt gondolkodni. Nincs menekvés, nincs kifogás. Csak mi ketten, és a vágy, ami eddig minden pillantásban ott lappangott.

A teste a testemhez simul, ujjai a tarkómon, ahogy magához húz, a hajam közé túr, mintha biztosra akarna menni, hogy még itt vagyok. Hogy ez tényleg megtörténik.

Ace a falhoz nyom. Nyoma sincs a korábbi gyengéd, finom csóknak.

Vadul faljuk egymást. A mozdulatunkban nincs semmi finomság, kedves becézgetés, csak színtiszta, gyors, elemi vágy.

Ace a csipkeszoknyámat markolja és megfordít. Marokra fogva a hajam félresepri az útból és szájával a nyakam, majd a vállam ívét kezdi kóstolni, aztán lejjebb vándorol. Ívben feszülök hátra Ace mellkasának, a torkomból sóhaj tör fel. A derekamig feltűri a szoknyát. Nincs türelme. Félrehúzza a bugyit, és belém hatol. Mélyen, erővel, könyörtelenül. Egyetlen pillanat alatt eláraszt az érzés: mintha minden eddigi vágy most robbanna ki belőlem.

Csak zihálok és sikoltozom a gyönyörtől. Nem bírom abbahagyni, az élvezet adta hangjaim önkéntelen buknak ki a számon. Körmeim Ace karjába vájnak, nem bírom tovább tartani magam, sikoltva élvezek el alatta … s tudom a közös éjszakánknak ez csak a kezdete volt…

Ace a csípőmre markol, felemel, és az ágyhoz visz. Ledob, mintha nem bírná tovább visszatartani magát. A ruhám vállpántja lecsúszik, Ace keze már a bőrömön. A nyakamtól a kulcscsontomig perzsel a szája. A szívem gyorsabban ver, mint a basszus odakint. A testem minden idegszála feszül, várja, hogy újra megtörténjen. A csipke ruha szinte magától kerül le rólam, mintha eddig is csak arra várt volna, hogy Ace letépje rólam.

Az ujjaim a mellkasán. Minden réteg, ami eddig köztünk volt, most lefoszlik.

A csókjai a nyakamon, kulcscsontomon égnek, a bőröm mindenhol felvillan, ahol hozzám ér. A hangja mély és rekedt, amikor a fülemhez hajol:

– Tudtam, hogy ez meg fog történni. Nem bírlak tovább nem akarni.

A szívem dübörög, a testem válaszol. Én is tudtam. Már az első pillantásnál. Csak idő kérdése volt.

Most nincs több idő. Nincs több talonban tartott szó. Csak a testünk beszél.

Ő a tenger, én az óceán – és most végre összeértünk.

A csókja mély és forró, nem ígérget, hanem elvesz. Az első pillanattól birtokba vesz, és én nem tiltakozom. A szám kinyílik, a nyelve vadul keresi az enyémet, és minden józanság szétfoszlik bennem. A kezeim a mellkasán, aztán fel a tarkójára, beletúrok a hajába, magamhoz húzom, mert kevés, mindig kevés az, ahogy hozzám ér.

A keze lassan a derekamra csúszik, ujjai erősen markolnak, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg itt vagyok. A testem az övéhez simul, a csípőm önkéntelenül követi a mozdulatát. Felnyögök, amikor érzem rajta a vágy nyers bizonyítékát.

– Nem bírom tovább… – mormolja a számba, miközben csókol. – Megőrjít, hogy ennyire akarlak.

Az izmai keményen feszülnek, miközben fölém hajol. A szeme fekete, mély, tele éhséggel.

A bőrömön vándorol az ajka, lassan, komótosan, mintha tudná, hogy minden másodperc kínzóan hosszú nekem. A combomhoz ér, a lábaim szétcsúsznak alatta, és minden érintése hangot csal belőlem. A nevét suttogom, ő pedig mintha csak ettől kapna erőt, még mohóbb, még vadabb lesz.

Amikor belém simul, egyszerre szakad ki belőlem a sóhaj. Mély, remegő, felszabadító. Mintha hetek óta visszatartott levegőt engednék ki. Ace erős, lassan kezd, minden mozdulata súlyos és szándékos. Az ujjaim a hátán, a körmeim belevájnak az izmokba. Ő felmordul, és gyorsít.

A világ megszűnik körülöttünk. Csak a testek csattanása, a bőrömön az ő bőre, a szívem ritmusa, ami egyre szaggatottabb. A fülemhez hajol, szavai rekedten forróak:

– Kim… te vagy a végzetem.

És én érzem, hogy igaza van. Az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak, amikor a csúcspont elragad, hullámként, amely mindent elsodor. Ace is velem zuhan, a testünk összerándul, a sóhajaink összekeverednek.

Percekig csak zihálunk, egymás mellett, egymásba kapaszkodva. A világ odakint tombol, de itt bent minden lecsendesült. Már nincs kérdés. Nincs miért tagadni.

Ez nem volt hiba.
Ez sors volt.

 

Édes álomból ébredek. Puha, könnyű a párna a fejem alatt, szinte belesüppedek ebbe a meleg kényelmes ágyba. Aztán újra megszólal az az éles szűnni nem akaró hang, ami ébresztett. Ez egy ébresztő. Valaki átnyúl a fejem felett, hogy kinyomja az ébresztőhangot. Ahogy felnézek a fejem felé, telibe tetovált kart látok. Egy törött horgony képe néz rám.

A két tenyeremet a homlokomra nyomom és lehunyom a szemem.

Bakker! Ne! Ne! Ne! Tényleg megtettem! Lefeküdtem Ace-el! S ami a legrosszabb!? Hogy vele is aludtam! Én ilyet soha nem csinálok! Soha!

S egyszerre felidéződik bennem az éjszaka. Kimerülésig csináltuk. Egyáltalán nem illett rá mindaz a leírás, amit Liv korábban mondott róla. Eszméletlen volt az ágyban. Életemben nem volt még ilyen pasim. Erős, férfias, impulzív, vad és határozott. Szenvedélyes.

A testem csak kielégülten ernyedten pihen itt a puha széles franciaágyban. A függönyön át beszűrődő nappali fényben Ace-re nézek.

-        Mond, hogy csak álmodom.

-        Akkor elég vad álmaid vannak.

-        Ez hiba. Nekünk kettőnknek egy ágyban lenni, ez… nem helyes - nézek magam mellé. Tisztesen be vagyunk takaródzva mindketten. De a takaró alatt meztelenek vagyunk.

-        Aham. Ja - feleli Ace majd lassan felemeli a kezét és hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon, s az arcomon. - Hol voltál eddig az életemből te lány? - suttogja az ajkaimra.

-        Lássuk csak, tekintve hogy kb. húsz év van köztünk? Hát először is fel kellett nőnöm - de nem jutok többre, mert Ace gyengéd csókkal zárja le a szám. Ujjaival a hajamba túr és hanyatt fekve magához húz. A mellkasára nehezedek.

-        Szeretkezzünk még egyet, Kim…

-        Arról volt szó…

-        Tudom, nincs csók, nincs szemből szeretkezés, nincs együtt alvás… De mint mondtam, minden szabályt meg akarok szegni veled… annyira akarlak… kívánlak, nem birok betelni veled Kim - leheli és képtelen vagyok tiltakozni, az éjszakai vad, fékezhetetlen vágyunk már kielégült. Szelíden, lágyan tesz a magáévá. Szinte... szerelmesen. Ez már nem szex, ez szerelmeskedés. A testünk egymáshoz simul, izzón, reszketőn.

Nem siet. Nem akar birtokolni, csak velem lenni. Minden egyes érintése egy újabb válasz arra, amit még nem mertünk kimondani. Nincs bennem semmi kétség. Csak vágy. Elengedés. Elfogadás.

Ace nem csak szeretkezik velem. Megérint ott is, ahol eddig senki. A testem reagál, de a lelkem az, ami igazán átadja magát neki.

Órákkal később, amikor mellé simulok a takaró alatt, a tekintetem a szemközti falra téved. Ott lóg a festményem: Manchester vörös téglái az éjszakában. Tökéletes panorámakép ez a festmény itt, mintha rálátnánk Manchesterre az ágyból. Most először látom igazán. Nem városkép többé, hanem a bennem tomboló szenvedély lenyomata is. Mintha a vászonról tükröződne vissza az, ami köztünk történt. Ez a mi titkunk lenyomata. Minden ecsetvonásban ott vibrál ez az éj, a vágy, ami összeért bennünk.

– Mindig is kíváncsi voltam… – szólalok meg merengve. – Vajon hová került a festményem…
Ace odafordítja a fejét, tekintete követi az enyémet.
– Pont oda, ahol lennie kell – feleli. – Ennek a szobámnak a falára. Hogy minden este lássam, ha itt vagyok.
– Jó helyet találtál neki – mosolygok halványan. – Mintha… mindig is ide tartozott volna.
– Vagy mintha te tartoznál ide – mondja rekedten. Ace a tenyerét az enyémre fekteti, ujjaink összefonódnak.

Ace elhallgat, de a csendben ott feszül valami kimondatlan. Végül mégis megszólal:
– Amikor először megláttam a képet… tudtam, hogy nem csak egy vászon és festék. Hogy benne vagy te is. A nyugtalanságod, a szabadságod, a vágyad… minden ott van. És… talán kicsit az enyém is lett vele.
A szavai lassan, komolyan hullanak közénk, mintha attól félne, hogy ha gyorsan mondja, eltörik a varázs.
– Azért tettem ide, Kim. Hogy soha ne felejtsem el, milyen érzés volt, amikor beléptél az életembe.

Elakad a szavam. Csak szorosabban fonom az ujjaimat az övéi közé.
És közben tudom: ha egyszer elmegyek innen, a festmény akkor is beszélni fog helyettem. Őrizni fogja ezt az éjt. Emlékeztetni fogja Ace-t rám, a vágyra, a titokra, arra, hogy itt voltam.

Egy pillanatra tényleg elhiszem. Hogy ez a kép, ez a szoba, ez az éj… örökre megmarad.

Tudom, hogy egyszer elmegyek innen. De a vászon marad. És ha majd Ace ránéz, újra hallani fogja a sóhajaimat, újra érezni fogja, amit most. Ez a kép lesz az én árnyékom a falán, akkor is, ha már nem leszek Manchesterben.
– Ez most nem csak egy éj volt – mondja halkan.
– Tudom – felelem, és tudom, hogy a festmény örökre emlékeztetni fog minket erre.

No limits

 

14.

No limits

Ace estje van a klubban. A Cola House-ból nem kísér minket ma más. Kivételesen egy saját ruhám van rajtam.  Otthonról hoztam, északról, a szülői házból. Sosem használt ruhám. A szalagavatómra akartam felvenni. De… valójában ezt az eseményt kihagytam. Fekete csipkeruha. A fekete alsó ruha éppen hogy takarja a fenekemet. Felette a csipkeszoknya viszont teljesen a földig ér. Igazi koktélruha. A teljes lábam hossza a csipkeanyag mögött látszik. Erotikus darab.

Ace zenét indít. Artemis: I like the way you kiss me.

Bakker! Rá kell gyújtanom. Meg sem kérdezem. Az a doboz cigaretta itt van Ace kesztyűtartójában? Lenyitom és még igen, itt van az a mentolos cigaretta, amit Ace vett nekem azon a nedves éjszakán.

Rágyújtok.

Csendben szívom a szálat.

Ace keze a sebváltón.

Az ablakba könyököl. Szótlanul hallgatunk csak egymás mellett. Feszült csend. Érzem, hogy tele van a levegő… mindennel. Feszültséggel. Kettőnk között. Szinte serceg a levegő a kocsiban.

-        Vérzel még?

Ledermedek. Ezt a kérdést, így még soha senki nem szegezte nekem. Nem lehet félreérteni. Ace nem beszél mellé. Annyira egyenes, hogy én csak döbbenten tartom a cigarettát a kezemben. Fel sem fogom, hogy Ace a válaszomra vár. Vagy valamit reagálnom kellene.

-        Én.. öhm… nem.

Ace nem válaszol. Zavartan szívom meg a cigarettát. A Ford motorja mélyen dorombol, miközben befordulunk a város fényei közé. Az ablakon át narancsos utcai lámpák fényei szűrődnek be, gyors egymásutánban csillannak meg a szélvédőn, mintha minden egyes villanás egy figyelmeztetés lenne: ne tedd.
De én már eldöntöttem. Vagy talán a döntés rég megszületett bennünk mindkettőnkben.

Ace nem beszél. A kormányon tartja a kezét, a szeme az úton, de érzem, hogy a csend nem a szokásos nyugodt csendje. Ez most feszült, vibráló, tele kimondatlan szavakkal. Ujjaim a combomon dobolnak, hiába próbálom leállítani őket. A testem elárul: izgulok. Várok. És félek.

 Éppen végzek a szál cigivel, amikor Ace leparkol a helyére a klubnál.

A parkolóban már remeg a levegő a basszustól, a neonfények színes foltokban csúsznak végig a kocsi motorháztetején. A sor befelé hosszú, mindenki nevet, villogtatja a telefonját, pózol a villogó fények alatt.

Ace leállítja a motort. A csend hirtelen súlyosan borul ránk, mintha a világ minden hangja odakint maradt volna. Egy pillanatra megállunk. Nem szállunk ki azonnal. Csak nézzük az előttünk villódzó fényeket.

– Biztos, hogy akarod ezt? – szólal meg végül. A hangja rekedt, mély, mintha ő maga sem lenne teljesen biztos abban, mit kérdez. A klubot? Az estét? Vagy minket?
– Már régen eldőlt – mondom. Nem nézek rá, mert tudom, ha most találkozik a tekintetünk, túl sok lenne.

Aztán kiszállunk. A hűvös éjszaka csap arcon, de a levegő is forró a várakozástól. Belépünk a klub üvegajtaján, és mintha más világba lépnénk.

Odabent minden lüktet. A falak mentén LED-ek futnak, a pult mögött a fények aranyba és rubinba mártják a poharakat, a tánctér fölött lassan forog a fénygömb. Az első ütem úgy csapódik belém, mintha a szívem dobbanásait venné át.

Ace előre megy, a tekintetek maguktól fordulnak utána. Nem kell, hogy megszólaljon, nem kell, hogy mosolyogjon — ez az ő terepe, és mindenki érzi. Én mögötte lépkedek, érzem a kíváncsi pillantásokat. Tudják, ki ő. És most engem látnak mellette.

A pultnál állunk meg. Ace int, a pultos már tudja, mit hozzon. Nekem whiskey kerül az asztalra, neki tiszta cola. Egyetlen pillanatra rám néz. Nem hosszan, csak éppen annyira, hogy a zene is elcsendesedni tűnjön körülöttem.

– Csak ma estére – mondja halkan. – Felejts el mindent odakint.

Elmosolyodom. Nem tudja, hogy én már rég nem tudok felejteni. Ez az este már nem a buliról szól. Nem a táncról. Nem az italról. Ez rólunk szól.

A pultnál mindig nagyobb a zaj, mint a tánctéren. A fények itt tompábban játszanak, de a zene dübörgése a bárpult üvegfelületén is vibrál. Ace úgy ül le a bárszékre, mintha a hely mindig is rá lett volna szabva. Én mellé csúszom, de nem túl közel — éppen annyira, hogy a könyökünk között maradjon egy tenyérnyi tér. Az a tenyérnyi tér azonban izzik.

Colleen persze már ott van. Fekete bőrszoknya, vérvörös rúzs, pohara mindig félig tele. Amikor Ace mellé ülök, villan egy gyors pillantása rám, éles és metsző, majd a következő másodpercben már úgy nevet Thunderzappal, mintha semmi sem történt volna. De a mosolya nem ér a szeméig.

– Végre itt vagytok – szól oda, pohárral int felénk. – A házibuli után azt hittem, bedobjátok a törölközőt.
– Mi sosem dobjuk be – vág vissza Ace, a hangja olyan nyugodt, hogy mégis minden szót súlyosabbá tesz.

Thunderzap közben magyaráz valami legújabb beatjéről, amit szerinte „még a londoni klubok sem bírnának ki”. A többiek nevetnek, Colleen túlságosan is közel hajol Ace-hez, miközben figyel rá. Én a whiskey szélét körbe-körbe forgatom az ujjaimmal, és érzem, ahogy Ace lopva rám pillant.

Nem néz sokáig, csak egy pillanatra. De a pillantás elég. Elég ahhoz, hogy minden más halkabb legyen körülöttem. Mintha a zajos társaság csak díszlet lenne, a valóság pedig ott vibrálna köztünk, ebben a fojtott térben.

– Ez a ruha nagyon jól áll rajtad – szól oda halkan Ace, csak nekem, csak annyira közel hajolva, hogy más ne hallhassa.
– Nem a ruha az – felelem, és érzem, hogy a mosolyom túl titkos ahhoz, hogy bárki más meglássa.

Colleen közben felnevet, egyik karját Ace székének támlájára dobja, mintha ezzel is jelezné, hogy közéjük senki nem férhet. Ace azonban nem mozdul felé. Csak a poharához nyúl, majd lassan kortyol a colából. A mozdulat egyszerű, mégis minden gesztusában benne van a visszafogott feszültség.

– Táncolni is fogtok? – kérdezi Thunderzap, a szeme mindkettőnk között cikázik. – Vagy csak pózolni jöttetek?
– Majd ha a DJ felpörgeti – mondom könnyedén. Érzem, hogy Ace figyel. Olyan közelről, hogy a bőrömön érzem a pillantását.

A többiek közben egymás szavaiba vágnak, kacagnak, zajonganak. Colleen próbálja magához húzni Ace figyelmét, de ő csak félig reagál. Időnként bólint, de közben mindig visszacsúszik a tekintete hozzám.

És én tudom. Ő is tudja.
Ez az este már nem róluk szól. Nem Colleenról. Nem Thunderzapról. Senki másról.

Csak rólunk.

A pultnál már túl sok minden történik egyszerre: poharak csörrennek, Colleen hangja túl hangos, Thunderzap túl harsány. Érzem, hogy Ace is feszültebb, mint mutatja. Mégis minden rezdülése felém van hangolva.

A zene lüktet, a basszus úgy ver, mintha a mellkasom belsejében dobolna. Amikor felcsendül egy lassabban induló, de aztán egyre mélyebb groove-ba váltó szám, Ace félrebiccentett fejjel felém fordul. Nem mond semmit. Csak a kezét nyújtja.

A mozdulat egyszerű. De a jelentése égető.

A whiskey még félig van, de leteszem a pultra. Beleteszem a kezem az övébe. Szoros, biztos fogás. Nem enged el, ahogy átvágunk a társaságon. Látom Colleen arcán a villanást, az értetlenséget, a féltékenységet. Thunderzap füttyent valamit, de elnyeli a basszus. Nem érdekel.

A tánctérre sodródunk. A fények villognak, a testek egymáshoz dörzsölődnek, minden mozdulat nyers és túlfűtött.

Ace mögém áll, kezeim a derekamnál találja meg. Nem durván, de elég erősen, hogy érezzem: most már ő tart. A hajam szinte az arcát éri, érzem a leheletét a nyakamon.

Lassan mozdulok először, aztán egyre jobban átadom magam a ritmusnak. A testem minden rezdülése válasz az övére. Mintha két külön szólam lennénk, de ugyanabban a dallamban.

Nem csókol meg. Nem kell. A testünk beszél.
Az ujjaim a csípőjén pihennek, a mellkasát érzem a hátamon, minden basszus-lüktetés közénk szorul.

Körülöttünk mindenki tombol, de a mi mozdulataink lassabbak, veszélyesebbek. Mint két ragadozó, akik tudják, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen — csak még játszanak előtte.

Felpillantok. A stroboszkóp fényében látom Ace arcát: nem mosolyog, nem nevet. Komoly, sötét, éhes. A tekintete rám szegeződik, mintha senki más nem létezne.

És én… érzem, hogy most már nincs visszaút.

A zene lassan ránt magával, minden basszus egy-egy lökés a mellkasomban. Ace teste a hátamhoz simul, a mozdulatai lassúak, irányítóak. A világ körülöttünk elveszti a fókuszát. Csak ő van.

Amikor megfordulok, hogy szembenézzek vele, minden fény szétesik mögötte. A villódzásban a tekintete olyan, mintha a sötétből világítana. A keze végigsimít az oldalamon, fel a vállamig, majd ott pihen meg, mintha megkérdezné: biztos vagyok-e benne?

Aztán közelebb hajol. Egyetlen lélegzetnyire tőlem. Érzem a száját, de még nem ér hozzám. A világ megáll. Csak várunk.

És én… nem bírom tovább. A kezem a mellkasára siklik, onnan a nyakára. Megemelkedek a lábujjaimon. És abban a pillanatban, mintha egyszerre döntenénk, összeér az ajkunk.

A csók. Vad, tiltott, forró – egy csók, ami már régóta meg akart születni.

Nem puha, nem bizonytalan. Túl sok benne a tiltott vágy, a hetek óta halmozott feszültség, minden, amit hetek óta tagadni próbáltunk, egyetlen robbanásban tör felszínre. Olyan, mintha hirtelen minden zene bennünk robbanna ki. Az ajkai kemények, mégis forrók, Ace keze a tarkómon, a hajamba markol, mintha sosem engedne el. Az ujjaim a mellkasán, a szívverését érzem. Mintha a zenébe kapaszkodnánk, de valójában egymásba.

Aztán… lassan elhúzódik. A homlokát az enyémhez támasztja, szeme lehunyva, a lélegzete szaggatott.

– Most mennem kell – szól rekedten, alig hallhatóan. – Ez az én estém. Egy órám van ott fent, a DJ-pult mögött.

Nem magyarázkodik. Csak egy gyors, feszült pillantást vet Colleen felé, aztán rám. És eltűnik. A tömeg elnyeli, de én érzem, hogy minden mozdulata nekem szól.

Felmegy a pult mögé. Azonnal átveszi az irányítást. A klub tombolni kezd, ahogy lejátssza a saját mixeit – kemény basszusok, váratlan váltások, sötét és vibráló ütemek. Mindenki őt nézi. Ez az ő terepe. Ő a vezér, a mágnes, akinek mindenki engedelmeskedik.

Én közben a bárpultnál állok, próbálom visszafogni a remegést az ajkamon. A testemben még mindig ott ég a csók íze. Colleen távolról figyel. Nem szól. Csak fogja a poharát, és a szemében ott van a felismerés: elveszítette őt.

Ace egy órán át uralja a klubot.

Úgy érzem Ace rövidre zárta az estjét. Mintha fejben máshol lenne. Az utolsó szám, amit ő kever a Royal Deluxe No limits. Üzenet.

Nincsenek határok. Bármit megtehet. S a dalban ott van, ma meg is szeg minden szabályt. Készüljek.

Aztán, amikor a szett véget ér, hirtelen eltűnik a pult mögül. Nem keresem.

Pár perc múlva megjelenik mellettem, közel hajol, szinte a fülemhez ér a szája.

– Gyere – mondja halkan, határozottan. Ace csak int a pultnál a többieknek és én némán csatlakozom hozzá. Egyszerűen olyan erős magabiztosság lengi körül, és ez a magabiztosság ellenállhatatlanná teszi.

Elindul, és én követem. A klub hátsó folyosóin át, el a zaj, a fény, a tömeg elől. Csak a sötét, a rejtett ajtók, a bársonyos falak. Egy titkos ajtón át privát hálószobába vezet. Bent félhomály fogad, a plafonról meleg fényű lámpák vetnek aranyszínű árnyakat egy festményre, ami az enyém. A Manchesteri vörös téglák az éjszakai fényekben festményem, amit Acenek ajándékoztam. Itt van. Ennek a szobának a falán.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. A klub dübörgése tompa morajként szűrődik át a falakon, mintha egy másik világ lenne odakint. A szoba csendje olyan, mint egy lecsendesedett hangverseny utózengése. Megállunk egymással szemben.

Ace a kulcsot hanyagul az asztalra dobja, a szeme végig rajtam. Nincs benne bizonytalanság, csak nyers akarat és az a tekintet, amitől minden porcikám reszketni kezd.

– Most már nem érdekel, ki látott. – A hangja mély, rekedt, végzetes. – Te kellesz.

És ebben a pillanatban tudom: a klubban kezdődött el valami, amit már nem lehet megállítani.

Elvesztett lojalitás

 

13.

Elvesztett lojalitás

Nem tudok aludni. Egész éjjel csak Ace szavai visszhangzanak bennem:
 „Ez meg fog történni.”
Mintha Ace a bőröm alá írta volna, hogy hűtlen leszek.

Az egész testem válaszolt rá. A vágy, amit eddig próbáltam tagadni, most minden idegszálamban ott lüktetett. A whiskykóla sem segített. Csak még élesebbé tette a tudatot: nem tudok nyugodni. Nem bírok aludni.

Feladom. Csendben kimászom az ágyból, lelépkedek a lépcsőn. A nappali sötét. Csak az Irwell felől beszűrődő fények vetnek puha kontúrt a bútorokra. Ace stúdiója nyitva, de sötét. Ő is felment. Egyedül akartam lenni a csenddel, de lépteket hallok mögöttem. Halkak, mégis biztosak.

Liv az. Fényes, puha pongyolában áll, selyem, ami lágyan omlik köré, olyan anyag, amit csak Ace világa engedhet meg. A haja kibomlott, a bőre meleg fényben dereng. Ő itt is kifinomult, rendezett, méltóságteljes. Én pedig… csapongó, lázas, törvénytelen.

– Felébresztettelek? – kérdezem halkan. – Nem akartam.
– Nem… – rázza meg a fejét. – Én sem tudok aludni.

Megnyomja a rejtett fénykapcsolót a konyhánál. Tompa, borostyánszín fény dereng, a pult mellett ülök le, ő pedig velem szemben.

– Nem semmi buli volt – szólalok meg könnyedén, mintha tényleg csak erről lenne szó.
– Valóban – bólint. – Még soha nem voltam ilyenben.

Megáll, elgondolkodik, majd kis szünet után hozzáteszi:
– Ez most más volt. Miattad.

Felé fordítom a tekintetem.
– Miattam?

– Az a szám, Kim… amit énekeltél. Nem tudom… érteni kéne a zenei üzeneteket, ugye? Ace mindig azt mondja, hogy „hallani kell, amit nem mondanak ki”. Én ebben sosem voltam jó. De ma este… valamit megéreztem.

Leteszi a poharát, és a pultnak dől. A mozdulatában ott van a fáradtság és az őszinteség.
– Colleent legyőzted ma este. De… úgy érzem, engem is.

Megdermedek. Ez nem az a mondat, amit hallani akartam. Ez az, amitől menekültem.
– Ugyan, Liv – próbálom elütni, de már tudom, nem fog működni.

– Ne játszd meg magad. Láttam, hogyan néz rád. És te sem vagy ugyanaz, ha ő ott van.

A hangja nem szemrehányó, inkább fájdalmasan tiszta. És éppen ettől vág belém.

– Kérlek, Liv… ne kezdjük ezt – felelem halkan, kerülve a tekintetét.

Nem akarom kimondani. Nem akarok fájdalmat okozni. De érzem, hogy már régen nem tudunk úgy tenni, mintha semmi nem történne.

– Nem akarlak elveszíteni sem téged, sem őt – mondja lassan. – De… valami van köztetek. És nem tudom, hogy vége lesz-e. Vagy hogy mikor. Csak azt érzem, hogy… valami átalakult.

Az igazság súlya ott lüktet köztünk, mint egy elfojtott basszus. Nem válaszolok. Nem tudok. A hallgatás önmagában is beismerés.

Liv szeme sötét, mégis puha, mintha egyszerre kérne és engedne el.
Én pedig érzem: mindig is versenyeztettem másokat magam körül. Most már Livet is.

Szeretem Livet. Valahol mélyen, tisztán, igazán. De a köztünk lévő lojalitást lassan felzabálja az a másik érzés, amit Ace iránt érzek.

És talán szeretem Ace-t is. Vagy csak azt szeretem, ahogyan Ace által önmagam lehetek.

De bárhogy is van… valakit el fogok veszíteni.

 

Reggel szokatlanul halkan ébred a ház. Nem a szokásos másnapos zsivaj szűrődik át a falakon, hanem valami visszafogott, óvatos némaság, mintha mindenki igyekezne elrejteni magát a másik elől.

Liv már a konyhában volt, amikor lementem. Hosszú, sötét zakót visel a ruha fölött, amit még az előbb dobott magára, és gyors mozdulatokkal pakolja a táskáját. A pulton egyetlen csésze kávé gőzölög, de alig ivott belőle.

– Korán indulsz? – kérdezem halkan, mintha félnék, hogy a hangom megtöri a csendet.
– Sok a meló bent – feleli röviden, és az órájára pillant. – Nem tudom, mikor jövök.

Ennyiben hagyja. Egy pillanatra sem néz a szemembe. Csak megigazítja a kabátját, és már kint is van az ajtón.

A csönd újra visszaköltözik.

Alex az étkezőasztalnál ül, előtte egy újság. Lapozgatja, de látszik rajta, hogy egyetlen sort sem olvas el. A tekintete időnként megakad rajtam, majd gyorsan visszapillant a betűkre.

– Rosszul aludtál? – szólalok meg végül.
– Te is. – Nem kérdés, hanem ténymegállapítás. Kis szünet után hozzáteszi: – A buli… elég kemény volt.
– Igen – sóhajtom, és a pohár vizem szélén futtatom végig az ujjam. – Talán túlságosan is.
Alex lehajtja a fejét, de a hangja élesen hasít belém:
– Egy ideje minden túlzás ebben a házban.

Nem válaszolok. Csak a pohár peremét nézem, mintha onnan várnám a feloldozást.

Délutánig mindenki a maga világába húzódik. Alex a nappaliban maradt, látszólag filmet nézett, de valójában a telefonját nyomkodta. Én a szobámban pakoltam össze a vásznakat, bár pontosan tudtam, hogy úgysem nyúlok hozzájuk. Livről nem jött hír, és a ház mintha Ace nélkül maradt volna.

Aztán, amikor a nap már ferdén sütött be a nappali üvegfalán, megjelent. Mintha semmi sem történt volna. Farmer, fekete póló, a kezében kóla. Egyetlen rezdülés sem árulta el, mit gondol.

– Este klub, saját estem lesz– mondja egyszerűen, és a tekintetét futólag rajtam felejti.

A szívem kihagy egy ütemet. Alex felnéz az újságból, és bólint.

– Jól van, menjetek. Én most kihagyom.  Rátok fér egy kis zene.

Ace megemeli a poharát, és már megy is tovább, fel az emeletre. Egyetlen pillantás. Csak ennyi. De nekem ez több volt, mint bármilyen vallomás.

Alex visszafordítja a tekintetét a lapokra, de a hangja halkan utolér:
– Készülődj Kim… de vigyázz magadra.

Félrebillentett fejjel nézek rá, de nem válaszolok. Tudta, hogy nem is fogok.

Az estére készülve érzem: valami elkerülhetetlen vár ránk. Nem program. Nem szórakozás. Hanem végzet.

A szobám félhomályában állok a tükör előtt. A hajam szétterül a vállamon, mintha önálló életet élne, szabadabban, mint én. A rúzs piros színe vakítóan fénylik a szám vonalán, de a kezem alig bírja végigvezetni a mozdulatot – remeg, akár a szívem.

A csipkeruha, amit magamra húzok, sötét árnyalatban simul rám. A bőrömön végigfut a hideg szövet érintése, a minták áttörése alatt mintha minden érzékenyebbé vált volna. A testem tudja, amit az eszem még próbál tagadni: ez az este más lesz. Nem csak buli. Nem csak zene. Valami végérvényesen el fog mozdulni.

Felnézek a tükörbe, és egy idegen lányt látok. Veszélyesebbet, nyersebbet, szebbet. Egy lányt, aki már nem akar menekülni attól, amit érez.

Ace képe villan be. A szeme, ahogy rám tapadt, amikor énekeltem. A hangja, ahogy suttogta: „Ez meg fog történni.” A szavak, amelyek még most is égnek bennem.

Próbálom elterelni a gondolataimat, de minden mozdulatom visszavisz hozzá. A rúzs a számra, a csipke a bőrömön, a szívem dobbanása – mind őt idézi.

Amikor kilépek a szobából, a ház furcsán elnémul. Alex a kanapén ül, félig a telefonját nézi, de ahogy leérek a lépcsőn megszólal:

-        Jól nézel ki. Túl jól!

-        Csak egy buli – ütöm el a megjegyzését.

-        Nem annak tűnik.

-        Akkor minek? – Nem válaszol. Csak a tekintetéből látom, hogy mindent ért, amit elhallgatok. Liv hazaért, de fáradt. Ace pedig vár rám.

A Ford kulcsa a kezében.

A pillanat, amikor a hideg éjszakába kilépek Ace oldalán, olyan, mint borotvaélen egyensúlyozni. Az utcán fények vibrálnak, de bennem minden sötétség és fény egyszerre kavarog.

Ace kinyitja nekem az ajtót, anélkül, hogy rám nézne. A gesztusban van valami rémisztően természetes, mintha mindig is így lett volna.

Beülök az anyósülésre. A kárpit hűvös, a motor halkan felmorajlik. Ace a volán mögött, egyik keze a sebváltón, a másik a kormányon. Egyetlen pillanatra rám néz...  és nem kellett több.

Tudtam.

Amikor visszatérünk a Cola House-ba, már nem leszünk ugyanazok.