No limits

 

14.

No limits

Ace estje van a klubban. A Cola House-ból nem kísér minket ma más. Kivételesen egy saját ruhám van rajtam.  Otthonról hoztam, északról, a szülői házból. Sosem használt ruhám. A szalagavatómra akartam felvenni. De… valójában ezt az eseményt kihagytam. Fekete csipkeruha. A fekete alsó ruha éppen hogy takarja a fenekemet. Felette a csipkeszoknya viszont teljesen a földig ér. Igazi koktélruha. A teljes lábam hossza a csipkeanyag mögött látszik. Erotikus darab.

Ace zenét indít. Artemis: I like the way you kiss me.

Bakker! Rá kell gyújtanom. Meg sem kérdezem. Az a doboz cigaretta itt van Ace kesztyűtartójában? Lenyitom és még igen, itt van az a mentolos cigaretta, amit Ace vett nekem azon a nedves éjszakán.

Rágyújtok.

Csendben szívom a szálat.

Ace keze a sebváltón.

Az ablakba könyököl. Szótlanul hallgatunk csak egymás mellett. Feszült csend. Érzem, hogy tele van a levegő… mindennel. Feszültséggel. Kettőnk között. Szinte serceg a levegő a kocsiban.

-        Vérzel még?

Ledermedek. Ezt a kérdést, így még soha senki nem szegezte nekem. Nem lehet félreérteni. Ace nem beszél mellé. Annyira egyenes, hogy én csak döbbenten tartom a cigarettát a kezemben. Fel sem fogom, hogy Ace a válaszomra vár. Vagy valamit reagálnom kellene.

-        Én.. öhm… nem.

Ace nem válaszol. Zavartan szívom meg a cigarettát. A Ford motorja mélyen dorombol, miközben befordulunk a város fényei közé. Az ablakon át narancsos utcai lámpák fényei szűrődnek be, gyors egymásutánban csillannak meg a szélvédőn, mintha minden egyes villanás egy figyelmeztetés lenne: ne tedd.
De én már eldöntöttem. Vagy talán a döntés rég megszületett bennünk mindkettőnkben.

Ace nem beszél. A kormányon tartja a kezét, a szeme az úton, de érzem, hogy a csend nem a szokásos nyugodt csendje. Ez most feszült, vibráló, tele kimondatlan szavakkal. Ujjaim a combomon dobolnak, hiába próbálom leállítani őket. A testem elárul: izgulok. Várok. És félek.

 Éppen végzek a szál cigivel, amikor Ace leparkol a helyére a klubnál.

A parkolóban már remeg a levegő a basszustól, a neonfények színes foltokban csúsznak végig a kocsi motorháztetején. A sor befelé hosszú, mindenki nevet, villogtatja a telefonját, pózol a villogó fények alatt.

Ace leállítja a motort. A csend hirtelen súlyosan borul ránk, mintha a világ minden hangja odakint maradt volna. Egy pillanatra megállunk. Nem szállunk ki azonnal. Csak nézzük az előttünk villódzó fényeket.

– Biztos, hogy akarod ezt? – szólal meg végül. A hangja rekedt, mély, mintha ő maga sem lenne teljesen biztos abban, mit kérdez. A klubot? Az estét? Vagy minket?
– Már régen eldőlt – mondom. Nem nézek rá, mert tudom, ha most találkozik a tekintetünk, túl sok lenne.

Aztán kiszállunk. A hűvös éjszaka csap arcon, de a levegő is forró a várakozástól. Belépünk a klub üvegajtaján, és mintha más világba lépnénk.

Odabent minden lüktet. A falak mentén LED-ek futnak, a pult mögött a fények aranyba és rubinba mártják a poharakat, a tánctér fölött lassan forog a fénygömb. Az első ütem úgy csapódik belém, mintha a szívem dobbanásait venné át.

Ace előre megy, a tekintetek maguktól fordulnak utána. Nem kell, hogy megszólaljon, nem kell, hogy mosolyogjon — ez az ő terepe, és mindenki érzi. Én mögötte lépkedek, érzem a kíváncsi pillantásokat. Tudják, ki ő. És most engem látnak mellette.

A pultnál állunk meg. Ace int, a pultos már tudja, mit hozzon. Nekem whiskey kerül az asztalra, neki tiszta cola. Egyetlen pillanatra rám néz. Nem hosszan, csak éppen annyira, hogy a zene is elcsendesedni tűnjön körülöttem.

– Csak ma estére – mondja halkan. – Felejts el mindent odakint.

Elmosolyodom. Nem tudja, hogy én már rég nem tudok felejteni. Ez az este már nem a buliról szól. Nem a táncról. Nem az italról. Ez rólunk szól.

A pultnál mindig nagyobb a zaj, mint a tánctéren. A fények itt tompábban játszanak, de a zene dübörgése a bárpult üvegfelületén is vibrál. Ace úgy ül le a bárszékre, mintha a hely mindig is rá lett volna szabva. Én mellé csúszom, de nem túl közel — éppen annyira, hogy a könyökünk között maradjon egy tenyérnyi tér. Az a tenyérnyi tér azonban izzik.

Colleen persze már ott van. Fekete bőrszoknya, vérvörös rúzs, pohara mindig félig tele. Amikor Ace mellé ülök, villan egy gyors pillantása rám, éles és metsző, majd a következő másodpercben már úgy nevet Thunderzappal, mintha semmi sem történt volna. De a mosolya nem ér a szeméig.

– Végre itt vagytok – szól oda, pohárral int felénk. – A házibuli után azt hittem, bedobjátok a törölközőt.
– Mi sosem dobjuk be – vág vissza Ace, a hangja olyan nyugodt, hogy mégis minden szót súlyosabbá tesz.

Thunderzap közben magyaráz valami legújabb beatjéről, amit szerinte „még a londoni klubok sem bírnának ki”. A többiek nevetnek, Colleen túlságosan is közel hajol Ace-hez, miközben figyel rá. Én a whiskey szélét körbe-körbe forgatom az ujjaimmal, és érzem, ahogy Ace lopva rám pillant.

Nem néz sokáig, csak egy pillanatra. De a pillantás elég. Elég ahhoz, hogy minden más halkabb legyen körülöttem. Mintha a zajos társaság csak díszlet lenne, a valóság pedig ott vibrálna köztünk, ebben a fojtott térben.

– Ez a ruha nagyon jól áll rajtad – szól oda halkan Ace, csak nekem, csak annyira közel hajolva, hogy más ne hallhassa.
– Nem a ruha az – felelem, és érzem, hogy a mosolyom túl titkos ahhoz, hogy bárki más meglássa.

Colleen közben felnevet, egyik karját Ace székének támlájára dobja, mintha ezzel is jelezné, hogy közéjük senki nem férhet. Ace azonban nem mozdul felé. Csak a poharához nyúl, majd lassan kortyol a colából. A mozdulat egyszerű, mégis minden gesztusában benne van a visszafogott feszültség.

– Táncolni is fogtok? – kérdezi Thunderzap, a szeme mindkettőnk között cikázik. – Vagy csak pózolni jöttetek?
– Majd ha a DJ felpörgeti – mondom könnyedén. Érzem, hogy Ace figyel. Olyan közelről, hogy a bőrömön érzem a pillantását.

A többiek közben egymás szavaiba vágnak, kacagnak, zajonganak. Colleen próbálja magához húzni Ace figyelmét, de ő csak félig reagál. Időnként bólint, de közben mindig visszacsúszik a tekintete hozzám.

És én tudom. Ő is tudja.
Ez az este már nem róluk szól. Nem Colleenról. Nem Thunderzapról. Senki másról.

Csak rólunk.

A pultnál már túl sok minden történik egyszerre: poharak csörrennek, Colleen hangja túl hangos, Thunderzap túl harsány. Érzem, hogy Ace is feszültebb, mint mutatja. Mégis minden rezdülése felém van hangolva.

A zene lüktet, a basszus úgy ver, mintha a mellkasom belsejében dobolna. Amikor felcsendül egy lassabban induló, de aztán egyre mélyebb groove-ba váltó szám, Ace félrebiccentett fejjel felém fordul. Nem mond semmit. Csak a kezét nyújtja.

A mozdulat egyszerű. De a jelentése égető.

A whiskey még félig van, de leteszem a pultra. Beleteszem a kezem az övébe. Szoros, biztos fogás. Nem enged el, ahogy átvágunk a társaságon. Látom Colleen arcán a villanást, az értetlenséget, a féltékenységet. Thunderzap füttyent valamit, de elnyeli a basszus. Nem érdekel.

A tánctérre sodródunk. A fények villognak, a testek egymáshoz dörzsölődnek, minden mozdulat nyers és túlfűtött.

Ace mögém áll, kezeim a derekamnál találja meg. Nem durván, de elég erősen, hogy érezzem: most már ő tart. A hajam szinte az arcát éri, érzem a leheletét a nyakamon.

Lassan mozdulok először, aztán egyre jobban átadom magam a ritmusnak. A testem minden rezdülése válasz az övére. Mintha két külön szólam lennénk, de ugyanabban a dallamban.

Nem csókol meg. Nem kell. A testünk beszél.
Az ujjaim a csípőjén pihennek, a mellkasát érzem a hátamon, minden basszus-lüktetés közénk szorul.

Körülöttünk mindenki tombol, de a mi mozdulataink lassabbak, veszélyesebbek. Mint két ragadozó, akik tudják, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen — csak még játszanak előtte.

Felpillantok. A stroboszkóp fényében látom Ace arcát: nem mosolyog, nem nevet. Komoly, sötét, éhes. A tekintete rám szegeződik, mintha senki más nem létezne.

És én… érzem, hogy most már nincs visszaút.

A zene lassan ránt magával, minden basszus egy-egy lökés a mellkasomban. Ace teste a hátamhoz simul, a mozdulatai lassúak, irányítóak. A világ körülöttünk elveszti a fókuszát. Csak ő van.

Amikor megfordulok, hogy szembenézzek vele, minden fény szétesik mögötte. A villódzásban a tekintete olyan, mintha a sötétből világítana. A keze végigsimít az oldalamon, fel a vállamig, majd ott pihen meg, mintha megkérdezné: biztos vagyok-e benne?

Aztán közelebb hajol. Egyetlen lélegzetnyire tőlem. Érzem a száját, de még nem ér hozzám. A világ megáll. Csak várunk.

És én… nem bírom tovább. A kezem a mellkasára siklik, onnan a nyakára. Megemelkedek a lábujjaimon. És abban a pillanatban, mintha egyszerre döntenénk, összeér az ajkunk.

A csók. Vad, tiltott, forró – egy csók, ami már régóta meg akart születni.

Nem puha, nem bizonytalan. Túl sok benne a tiltott vágy, a hetek óta halmozott feszültség, minden, amit hetek óta tagadni próbáltunk, egyetlen robbanásban tör felszínre. Olyan, mintha hirtelen minden zene bennünk robbanna ki. Az ajkai kemények, mégis forrók, Ace keze a tarkómon, a hajamba markol, mintha sosem engedne el. Az ujjaim a mellkasán, a szívverését érzem. Mintha a zenébe kapaszkodnánk, de valójában egymásba.

Aztán… lassan elhúzódik. A homlokát az enyémhez támasztja, szeme lehunyva, a lélegzete szaggatott.

– Most mennem kell – szól rekedten, alig hallhatóan. – Ez az én estém. Egy órám van ott fent, a DJ-pult mögött.

Nem magyarázkodik. Csak egy gyors, feszült pillantást vet Colleen felé, aztán rám. És eltűnik. A tömeg elnyeli, de én érzem, hogy minden mozdulata nekem szól.

Felmegy a pult mögé. Azonnal átveszi az irányítást. A klub tombolni kezd, ahogy lejátssza a saját mixeit – kemény basszusok, váratlan váltások, sötét és vibráló ütemek. Mindenki őt nézi. Ez az ő terepe. Ő a vezér, a mágnes, akinek mindenki engedelmeskedik.

Én közben a bárpultnál állok, próbálom visszafogni a remegést az ajkamon. A testemben még mindig ott ég a csók íze. Colleen távolról figyel. Nem szól. Csak fogja a poharát, és a szemében ott van a felismerés: elveszítette őt.

Ace egy órán át uralja a klubot.

Úgy érzem Ace rövidre zárta az estjét. Mintha fejben máshol lenne. Az utolsó szám, amit ő kever a Royal Deluxe No limits. Üzenet.

Nincsenek határok. Bármit megtehet. S a dalban ott van, ma meg is szeg minden szabályt. Készüljek.

Aztán, amikor a szett véget ér, hirtelen eltűnik a pult mögül. Nem keresem.

Pár perc múlva megjelenik mellettem, közel hajol, szinte a fülemhez ér a szája.

– Gyere – mondja halkan, határozottan. Ace csak int a pultnál a többieknek és én némán csatlakozom hozzá. Egyszerűen olyan erős magabiztosság lengi körül, és ez a magabiztosság ellenállhatatlanná teszi.

Elindul, és én követem. A klub hátsó folyosóin át, el a zaj, a fény, a tömeg elől. Csak a sötét, a rejtett ajtók, a bársonyos falak. Egy titkos ajtón át privát hálószobába vezet. Bent félhomály fogad, a plafonról meleg fényű lámpák vetnek aranyszínű árnyakat egy festményre, ami az enyém. A Manchesteri vörös téglák az éjszakai fényekben festményem, amit Acenek ajándékoztam. Itt van. Ennek a szobának a falán.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. A klub dübörgése tompa morajként szűrődik át a falakon, mintha egy másik világ lenne odakint. A szoba csendje olyan, mint egy lecsendesedett hangverseny utózengése. Megállunk egymással szemben.

Ace a kulcsot hanyagul az asztalra dobja, a szeme végig rajtam. Nincs benne bizonytalanság, csak nyers akarat és az a tekintet, amitől minden porcikám reszketni kezd.

– Most már nem érdekel, ki látott. – A hangja mély, rekedt, végzetes. – Te kellesz.

És ebben a pillanatban tudom: a klubban kezdődött el valami, amit már nem lehet megállítani.