Elvesztett lojalitás

 

13.

Elvesztett lojalitás

Nem tudok aludni. Egész éjjel csak Ace szavai visszhangzanak bennem:
 „Ez meg fog történni.”
Mintha Ace a bőröm alá írta volna, hogy hűtlen leszek.

Az egész testem válaszolt rá. A vágy, amit eddig próbáltam tagadni, most minden idegszálamban ott lüktetett. A whiskykóla sem segített. Csak még élesebbé tette a tudatot: nem tudok nyugodni. Nem bírok aludni.

Feladom. Csendben kimászom az ágyból, lelépkedek a lépcsőn. A nappali sötét. Csak az Irwell felől beszűrődő fények vetnek puha kontúrt a bútorokra. Ace stúdiója nyitva, de sötét. Ő is felment. Egyedül akartam lenni a csenddel, de lépteket hallok mögöttem. Halkak, mégis biztosak.

Liv az. Fényes, puha pongyolában áll, selyem, ami lágyan omlik köré, olyan anyag, amit csak Ace világa engedhet meg. A haja kibomlott, a bőre meleg fényben dereng. Ő itt is kifinomult, rendezett, méltóságteljes. Én pedig… csapongó, lázas, törvénytelen.

– Felébresztettelek? – kérdezem halkan. – Nem akartam.
– Nem… – rázza meg a fejét. – Én sem tudok aludni.

Megnyomja a rejtett fénykapcsolót a konyhánál. Tompa, borostyánszín fény dereng, a pult mellett ülök le, ő pedig velem szemben.

– Nem semmi buli volt – szólalok meg könnyedén, mintha tényleg csak erről lenne szó.
– Valóban – bólint. – Még soha nem voltam ilyenben.

Megáll, elgondolkodik, majd kis szünet után hozzáteszi:
– Ez most más volt. Miattad.

Felé fordítom a tekintetem.
– Miattam?

– Az a szám, Kim… amit énekeltél. Nem tudom… érteni kéne a zenei üzeneteket, ugye? Ace mindig azt mondja, hogy „hallani kell, amit nem mondanak ki”. Én ebben sosem voltam jó. De ma este… valamit megéreztem.

Leteszi a poharát, és a pultnak dől. A mozdulatában ott van a fáradtság és az őszinteség.
– Colleent legyőzted ma este. De… úgy érzem, engem is.

Megdermedek. Ez nem az a mondat, amit hallani akartam. Ez az, amitől menekültem.
– Ugyan, Liv – próbálom elütni, de már tudom, nem fog működni.

– Ne játszd meg magad. Láttam, hogyan néz rád. És te sem vagy ugyanaz, ha ő ott van.

A hangja nem szemrehányó, inkább fájdalmasan tiszta. És éppen ettől vág belém.

– Kérlek, Liv… ne kezdjük ezt – felelem halkan, kerülve a tekintetét.

Nem akarom kimondani. Nem akarok fájdalmat okozni. De érzem, hogy már régen nem tudunk úgy tenni, mintha semmi nem történne.

– Nem akarlak elveszíteni sem téged, sem őt – mondja lassan. – De… valami van köztetek. És nem tudom, hogy vége lesz-e. Vagy hogy mikor. Csak azt érzem, hogy… valami átalakult.

Az igazság súlya ott lüktet köztünk, mint egy elfojtott basszus. Nem válaszolok. Nem tudok. A hallgatás önmagában is beismerés.

Liv szeme sötét, mégis puha, mintha egyszerre kérne és engedne el.
Én pedig érzem: mindig is versenyeztettem másokat magam körül. Most már Livet is.

Szeretem Livet. Valahol mélyen, tisztán, igazán. De a köztünk lévő lojalitást lassan felzabálja az a másik érzés, amit Ace iránt érzek.

És talán szeretem Ace-t is. Vagy csak azt szeretem, ahogyan Ace által önmagam lehetek.

De bárhogy is van… valakit el fogok veszíteni.

 

Reggel szokatlanul halkan ébred a ház. Nem a szokásos másnapos zsivaj szűrődik át a falakon, hanem valami visszafogott, óvatos némaság, mintha mindenki igyekezne elrejteni magát a másik elől.

Liv már a konyhában volt, amikor lementem. Hosszú, sötét zakót visel a ruha fölött, amit még az előbb dobott magára, és gyors mozdulatokkal pakolja a táskáját. A pulton egyetlen csésze kávé gőzölög, de alig ivott belőle.

– Korán indulsz? – kérdezem halkan, mintha félnék, hogy a hangom megtöri a csendet.
– Sok a meló bent – feleli röviden, és az órájára pillant. – Nem tudom, mikor jövök.

Ennyiben hagyja. Egy pillanatra sem néz a szemembe. Csak megigazítja a kabátját, és már kint is van az ajtón.

A csönd újra visszaköltözik.

Alex az étkezőasztalnál ül, előtte egy újság. Lapozgatja, de látszik rajta, hogy egyetlen sort sem olvas el. A tekintete időnként megakad rajtam, majd gyorsan visszapillant a betűkre.

– Rosszul aludtál? – szólalok meg végül.
– Te is. – Nem kérdés, hanem ténymegállapítás. Kis szünet után hozzáteszi: – A buli… elég kemény volt.
– Igen – sóhajtom, és a pohár vizem szélén futtatom végig az ujjam. – Talán túlságosan is.
Alex lehajtja a fejét, de a hangja élesen hasít belém:
– Egy ideje minden túlzás ebben a házban.

Nem válaszolok. Csak a pohár peremét nézem, mintha onnan várnám a feloldozást.

Délutánig mindenki a maga világába húzódik. Alex a nappaliban maradt, látszólag filmet nézett, de valójában a telefonját nyomkodta. Én a szobámban pakoltam össze a vásznakat, bár pontosan tudtam, hogy úgysem nyúlok hozzájuk. Livről nem jött hír, és a ház mintha Ace nélkül maradt volna.

Aztán, amikor a nap már ferdén sütött be a nappali üvegfalán, megjelent. Mintha semmi sem történt volna. Farmer, fekete póló, a kezében kóla. Egyetlen rezdülés sem árulta el, mit gondol.

– Este klub, saját estem lesz– mondja egyszerűen, és a tekintetét futólag rajtam felejti.

A szívem kihagy egy ütemet. Alex felnéz az újságból, és bólint.

– Jól van, menjetek. Én most kihagyom.  Rátok fér egy kis zene.

Ace megemeli a poharát, és már megy is tovább, fel az emeletre. Egyetlen pillantás. Csak ennyi. De nekem ez több volt, mint bármilyen vallomás.

Alex visszafordítja a tekintetét a lapokra, de a hangja halkan utolér:
– Készülődj Kim… de vigyázz magadra.

Félrebillentett fejjel nézek rá, de nem válaszolok. Tudta, hogy nem is fogok.

Az estére készülve érzem: valami elkerülhetetlen vár ránk. Nem program. Nem szórakozás. Hanem végzet.

A szobám félhomályában állok a tükör előtt. A hajam szétterül a vállamon, mintha önálló életet élne, szabadabban, mint én. A rúzs piros színe vakítóan fénylik a szám vonalán, de a kezem alig bírja végigvezetni a mozdulatot – remeg, akár a szívem.

A csipkeruha, amit magamra húzok, sötét árnyalatban simul rám. A bőrömön végigfut a hideg szövet érintése, a minták áttörése alatt mintha minden érzékenyebbé vált volna. A testem tudja, amit az eszem még próbál tagadni: ez az este más lesz. Nem csak buli. Nem csak zene. Valami végérvényesen el fog mozdulni.

Felnézek a tükörbe, és egy idegen lányt látok. Veszélyesebbet, nyersebbet, szebbet. Egy lányt, aki már nem akar menekülni attól, amit érez.

Ace képe villan be. A szeme, ahogy rám tapadt, amikor énekeltem. A hangja, ahogy suttogta: „Ez meg fog történni.” A szavak, amelyek még most is égnek bennem.

Próbálom elterelni a gondolataimat, de minden mozdulatom visszavisz hozzá. A rúzs a számra, a csipke a bőrömön, a szívem dobbanása – mind őt idézi.

Amikor kilépek a szobából, a ház furcsán elnémul. Alex a kanapén ül, félig a telefonját nézi, de ahogy leérek a lépcsőn megszólal:

-        Jól nézel ki. Túl jól!

-        Csak egy buli – ütöm el a megjegyzését.

-        Nem annak tűnik.

-        Akkor minek? – Nem válaszol. Csak a tekintetéből látom, hogy mindent ért, amit elhallgatok. Liv hazaért, de fáradt. Ace pedig vár rám.

A Ford kulcsa a kezében.

A pillanat, amikor a hideg éjszakába kilépek Ace oldalán, olyan, mint borotvaélen egyensúlyozni. Az utcán fények vibrálnak, de bennem minden sötétség és fény egyszerre kavarog.

Ace kinyitja nekem az ajtót, anélkül, hogy rám nézne. A gesztusban van valami rémisztően természetes, mintha mindig is így lett volna.

Beülök az anyósülésre. A kárpit hűvös, a motor halkan felmorajlik. Ace a volán mögött, egyik keze a sebváltón, a másik a kormányon. Egyetlen pillanatra rám néz...  és nem kellett több.

Tudtam.

Amikor visszatérünk a Cola House-ba, már nem leszünk ugyanazok.