A tekintet pecsétje

 

16.

 

A tekintet pecsétje

A klub reggel egészen más arcát mutatja.
A fények tompák, puhák. A neonok már nem vibrálnak, a zene elhallgatott, csak a pultos srác zörgeti halkan a poharakat, mintha ő is félne felébreszteni a falakat. Minden kissé megfáradt, mint aki túl sokat élt az éjszaka alatt.

Ace a kávézórész sarkában ül egy mély rozsdabarna fotelben. Kapucnis pulóverben, kócos hajjal, ahogy csak az tud lenni, aki éppen átaludta az éjszakát egy másik világban.
A bögre a kezében gőzölög, az arca árnyékban. De amikor belépek, a tekintete azonnal megtalál.

Egyik lábát lazán a másikra veti, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb reggele. Nem siet, nem rejteget semmit. Ő itthon van. Hosszan néz rám, ahogy megjelenek a kávézójában, frissen mosott hajjal, a tegnapi ruhámban, mégis valahogy másként, mint este.

Mezítláb megyek át a padlón. A tegnapi ruhám alsó rétegét viselem: egy egyszerű, pántos kisfekete, amit a csipkeruha takart. Most valahogy mégis másnak érzem magam benne.
Ahogy közeledem, a csend elmélyül. Ace nem szól. Csak a szemével követ, mintha minden mozdulatomba belekapaszkodna.

– Hozzak neked is? – kérdezi végül halkan.
– Egy feketét. Tej nélkül – válaszolom. A hangom elcsendesedett, mint a tér maga. Már leülnék, amikor…

Az ajtó kinyílik.

– Na ne már…

A hang ismerős, túlságosan is. Colleen.
Ott áll a bejáratnál, lófarokba fogott hajjal, fekete pulóverben és bőrkabátban, ahogy mindig. De most más a tekintete. Éberebb. Élesebb.

Megáll.
Karba tett kézzel mér végig minket. Ace nyugodtan kortyol. Én mereven ülök. A csönd elviselhetetlenül lassú. Látszik rajtunk, hogy a klubban aludtunk.

– Hát… végül is… – morogja Colleen, miközben a pulthoz lép. – Volt már rosszabb reggelem.

Tölt magának egy kávét. Nem néz ránk, mégis minden mozdulatából érződik, hogy pontosan tudja, mi történt.

– Rég sejtettem – mondja aztán. – Hogy valami lesz köztetek. Csak reméltem, hogy mégsem.

Ace lassan leteszi a bögrét.

– Nem terveztük – szólal meg halkan.

Colleen felhorkan egy fanyar mosollyal. A tekintete végre ránk fordul.

– Nem is kell. Az ilyesmi nem tervezés kérdése. Csak történik.
– Colleen… – kezdeném, de felemeli a kezét.

– Nem kell mondanotok semmit. Egyszerűen… csak kávét akartam inni itt a klubban. Csak épp most szembesültem vele, hogy hárman ülünk itt. Egy múlt, egy jelen, meg egy döntés.

Leül velünk szemben, keresztbe teszi a lábát, a gőzölgő bögrét két kézzel fogja.

Már hárman merengünk itt a kávé felett.

Colleen engem néz. A szeme nem haragos, inkább… valami fura, régi szövetség fénye csillan benne.

– Kim… ha Ace téged választott, az engem nem lep meg. Csak… megváltoztat mindent. És tudod mit? A klubot ismerem, Ace-t is. Tudom, milyen, ha valaki egyszer csak ott terem a képletben, és minden megváltozik.

A szívem a torkomban dobban. Nem tudom, mit mondhatnék. Semmi sem tűnik méltónak vagy elég finomnak.

– Sajnálom – suttogom végül.

Colleen elfordítja a fejét. A mosolya szelíd, de fáradt.

– Ne sajnáld. Nem történt baleset. Csak elmozdult valami. Én már korábban is láttam a szemetekben. A házibulin. A dal alatt…- Ace és Colleen összenéznek. – Tudod Kim, amikor először találkoztam Ace-el, azt mondta nekem: „A zene mindig előbb mondja ki, amit mi még nem merünk.” És igaza volt. Akkoriban én értettem meg először, mit jelent neki egy dal.

Kicsit elmosolyodik, de a mosolyában keserűség van.
– Azt hittem, örökre csak én leszek az, aki hallja ezeket a kimondatlan szavakat. Most viszont… meghallottam azt a típusú párbeszédet a házibuliban. A dalodban. És Ace válaszában. Az már nem a mi nyelvünk volt. Hanem a tiétek.

Ace némán bólint.

– Akkor hát… – szól Colleen újra. – Most micsodák vagytok egymásnak? Szeretők? Múzsák? Társak?

Hosszú csend. A kérdés túl pontos. Túl közeli.

– Nem tudjuk – válaszolja Ace végül.

– És lesz folytatása? – kérdezi Colleen nyíltan. – Vagy csak egy éjszaka volt?

– Nem tudjuk – mondom most én. – Még… a hatása alatt vagyunk.

Colleen bólint. Iszik a kávéból. A gőz eltakarja az arcát egy pillanatra, mint egy függöny.

Ace felnéz rá.

– Én nem akarom, hogy ezt véletlennek tekintsük – mondja lassan. – Nem bántam meg.

Colleen nem válaszol rögtön. Csak biccent.
Aztán feláll. A bögréjét a pultra teszi.

Eltűnik az ajtó mögött. A reggel csendje újra leül közénk.

Ace a kávésbögréjével játszik. A tekintete már nem zárt. Csak… mélyebb. Valahogy nyugodtabb is.

– Nem gondoltam, hogy így lesz – mondja. – De jó, hogy tudja. Komolyan mondtam. Semmit sem bántam meg Kim.

-        Most már legalább tudom, hogy hova került a festményem. Abba a szobába. Mi neked a Cola House? – kérdezek rá könnyedén.

-        A Cola Houset és a klubot is a zene adta nekem. Mint olyan sok mindent.  Ha itt körbe nézek csak erre tudok gondolni, hogy ez mind... a zene ereje. Nekem mindezt a zene adta. A zene adott nekem mindent. Most… te vagy a zeném. Kim… veled minden félrelépés több, mint hiba... – élmény.

-        Szeretnék tőled egy dalt. Egy zenét. Ami nekem szól – jelentem ki egyenesen Ace-re nézve.- Írj nekem egy dalt… ami rólam szól.

-        Rendben. Írok egy dalt rólad – néz rám komolyan Ace.

Ace lassan az ujjaimat keresi az asztalon. Megérinti. Csak egy apró mozdulat.
De benne van minden.

 

A Ford belsejében csönd ül közöttünk. Nem feszültség ez, inkább valami más – valami sűrű, tapintható jelenlét, amit a szavak már nem tudnának megfogalmazni.

-        Mit érzel most? – kérdezem óvatosan.

-        Hallgasd meg ezt, Kim. Ez a válaszom - Ace az ujjával koppint a kijelzőn, a hangrendszer felé nyúl, és elindítja a zenét.

Az első hang ütésként ér. Isabel LaRosa: I’m Yours.

A légzésem elakad.

 A zene nem csak szól – elnyel, kitölt, mintha Ace valahol a zene mögé rejtette volna azt, amit nem mondhatott ki. Egy üzenet. Egy vallomás. Egy kérdés és válasz egyszerre. Ülök mellette mozdulatlanul, és érzem, ahogy ez a dal most örökre összefon bennünket. Visszavisz a közös éjszakánkhoz.

Szótlanul ülünk egymás mellett. De nem is kellenek a szavak, mert a zene többet elmond helyettünk is.

Ebben a dalban, minden szavában, minden érzésében, minden hangjában most együtt vagyunk. Ace és én.

Mintha valaki belém hatolna. Nem fizikailag, hanem lelkileg.

A zene... az mindent elárul.

Én csak ülök hátradőlve,  a hajamat simítom, és próbálok nem azokra a sorokra figyelni, amik szó szerint a reggeli suttogásainkat idézik vissza. A lélegzet, amit Ace a nyakamba fújt. A pillanat, amikor már nem volt visszaút.

A Cola House garázskapuja lassan záródik le mögöttünk. A motor elhallgat, de a dal még mindig ott zúg a testemben.

Ace nem mond semmit. Én sem. Csak kiszállunk, hangtalanul, mint akik megállapodtak valamiben, amit még maguknak sem mernek bevallani.

Ace mellettem lépdel. Nem mondunk semmit, mégis úgy érzem, minden mozdulatunk kiabál. A reggel súlya ott lebeg közöttünk – a túl sok közelség, a túl kevés magyarázat.

Bent a Cola House-ban meleg van, otthonos. Axel nevetve gurít egy labdát a nappali szőnyegén. Őt látjuk meg leghamarabb. Ace a stúdió felé veszi a lépteit.

Én Alex-hez megyek, aki a konyhában áll, hátat fordítva. Csak egy pillanatra néz fel. A tekintete hosszabb ideig időzik rajtam, mint kellene. A tekintete nem kérdez. Az ítélet már megvan.

– Gondolom kávét már nem kérsz – szólal meg Alex. Hosszú csend következik. Axel nevetése betölti a házat.

– Aludtatok valamennyit? – kérdezi Alex, mint aki próbálja fenntartani a normalitás illúzióját.

– Valamennyit – felelem. Elharapom a többit. Hogy nem is az alvásról szólt az éjjel. Hogy még mindig érzem Ace illatát a bőrömön. Hogy nem vagyok ártatlan.

Alex a kávéját kavargatja, mintha nem is az íze, hanem a hangja számítana. A fémkanál lassan köröz a porceláncsésze alján, mint valami lejárt időzítő.

– Alex… – kezdeném, de megelőz.

– Nem akarok semmit hallani. Tényleg. Csak... – felém fordul, és a tekintete megállít. – Szeretném tudni, hogy mi zajlik köztetek. Nem a fizikai részére vagyok kíváncsi. Hanem hogy… mi mozog benned, Kim?

Lehunyom a szemem egy pillanatra. Az arcomon lassan dolgozik a bűntudat.

– Semmi. Te képzeled bele.

– Akkor miért érzek mást, amikor rám nézel? – hangja halk, de benne feszül a felismerés.

Túl éles, túl őszinte. Olyan, mint egy penge, ami végigkaristol a mázon, amit egész nap próbáltam megőrizni magamon.

Ace ekkor lép be a konyhába.

Alex leül Axel mellé. Megfogja a gyerek kis tenyerét. A mozdulata gondoskodó, mégis olyan, mintha közben darabokra hullana belül.

Ace a pultnál áll meg, ujjai könnyedén koppannak a kávéscsészén, mintha csak véletlen volna. A szeme mégis rám talál.

Egy pillanat. Csak ennyi. De abban a pillantásban minden ott van: a közös éjszakánk súlya, a kimondatlan vallomás, a titok, amit senki más nem érthet. Talán nem is tudatosan. Talán csak… reflexből.

Visszanézek rá. A tekintetünk összeér. És nem kell kimondani semmit.

Mert a válasz már ott szól: „You know I’m yours.”

És abban a csendben, amelyet csak Axel kacaja tör meg, Alex is felnéz ránk. Nem szól, de látja. Érzi. A tekintetünk súlya elég, hogy ő is megértse: valami végérvényesen átalakult.

A szavak feleslegessé válnak. A konyha néma kinyilatkoztatássá változik.