Az osztó

Amy

“A varrással rengeteg munka van. Nemcsak a szabás, a varrás, a méretezés, számolás és próba és egyebek. De még a takarítás is ott marad. Ma cérnavadászatra mentem. Az egész házba szét tudom hordani a cérnákat. Mindenre odatapadnak, mint a bogáncs. Amy blogbejegyzés 22.07”

Ha magától szárad a hajam, akkor is kissé hullámosra szárad. A nedves tincseimet enyhén fújja a szél, ahogy az ablaknál ülök és gépelek. A blogomra mindig új és új témákat keresgélek, de van, hogy csak kiöntöm, ami éppen bennem van.  Az íróasztalom is folyton tele van gombostűkkel, cérnadarabokkal. A cérna a legrosszabb. Felporszívózni sem lehet rendesen, mert beleragadnak a szőnyeg puha anyagába. Gary már morgolódott, hogy mindenütt minden cérna. Én csak azért morgolódok, hogy ki fogunk futni a pénzből a hónapban és fehérneműn kívül az elmúlt négy-öt évben semmit nem vettem úgy igazán magamnak. Ruhát.  

Feladom és a szőnyegre térdelek. Egyesével kiszöszölöm a cérnadarabokat a szőnyegből.

• Igazán elmehetnénk kirándulni - jegyzem meg. Gary hol hall, hol nem hall. Sosem tudhatom, hogy érkezik-e válasz.
• Majd egyszer, talán - biccent rá Gary.
• Kellynek is kellene élményt gyűjteni valahonnan - teszem hozzá, ahogy a tenyerembe gyűjtök egy újabb cérnaszálat.
• Beleléptem egy tűbe. Nem volt kellemes - jegyzi meg Gary. - Most nincs pénzünk Amy.
• Tudom. Csak gondoltam, gyűjtsünk erre most.
• Én különösebben nem vágyom kirándulni - jelenti ki Gary. Egy ideig nézek rá, aztán folytatom a cérnaszedegetést. Mire végzek csak arra jutottam, hogy kár, hogy nincs saját autóm. Beülhetnék Kellyvel és elmennénk mi kirándulni. Mondjuk a Teáscsésze kalandtúra nyomán Scafell Pike 978 méterét megmásznánk Kellyvel. Itt van végülis nem messze a Lake District Nemzeti Parkban. 

Anglia legmagasabb pontja sem lenne elég. Annyira szeretnék most valami mást csinálni. Nem reggel bemenni a szalonba, és egész nap bugyikat rendezgetni, meg vadidegeneket fehérneműben bámulni. 

Most pillanatnyilag nem esik. Beérném már egy esti sétával is. Garyvel is jó. Mindegy. Csak… értelmetlen szépítenem. Wave vitt lendületet az életembe. Hatalmas az űr most nélküle. Olyan, mint elérni az űr utolsó ismert pontját és hátrahagyni az utolsó koordinátát a helyzetemről.  Légüres térbe kerültem. Zuhanok, vagy csak lebegek. Az ismeretlenbe. Szorongás és félelem. Wave kipótolt valami nagy űrt a szívemben és az életemben, és egyszerre most ráébredtem, hogy hiányzik. Nagyon.

Nyugtalanul fekszem le és nagyon zavart álmaim vannak. Amikor reggel kelünk alig bírom kivakarni magam az ágyból. Csak Kelly lelkes, hogy új nap a kis barátaival a csoportban.  Én csak arra gondolok, hogy nem akarok végigküszködni egy unalmas napot megint. Nincsenek célok előttem. Eddig se nagyon voltak. De most valahogy szembesülök is vele.

Júlia már itt van. Nyitott és éppen felmos. Kelly és az én cuccaimmal teli szatyorral besurranok  a rács alatt és egy ásítást elnyomva köszönök.

• Jó reggelt!
• Neked is - Júlia hosszan vigyorog rám. A szeme csillog. Értetlenül nézek rá. 
• Mi az? - furán nézek ki?
• Emailed jött! - jelenti be és kacsint hozzá.
• Nem létezik! - már nem is számoltam hány napja. Mindegy is. Nem bíztam benne. - Komolyan? 
• Nézd meg!  Tudni akarom mi áll benne! -  Júlia türelmetlenül követ. Át sem öltözök egyenesen a géphez nézek leteszem a táskáim a lábam közé és belenézek a szalon levelezőrendszerébe. Izgatottan tapadunk mindketten a monitorra és remegő ujjakkal rákattintok a  vastagon szedett sorra.

“Amy! Folytassuk!!!”

Elnehezedik mindenem. A fejem, a karjaim. Látom, de tucatszor kell elolvasnom, hogy fel is fogjam. Tényleg akarja. Még így is. 

Júlia megragadja a kezem és izgatottan ugrál. 

• Tudtam! Tudtam! - suttogja és annyira örül, mintha nyert volna a Jackpoton. Én nem tudok felocsúdni a megdöbbenésből. Nem akarom elhinni. Mi lesz? - Válaszolj neki! - a levél küldési időpontját nézem, hajnal fél egy után küldte. Tehát Wave se nagyon tudott aludni az elmúlt napokban. Rákattintok a válaszra és egy ideig nézem a kurzort, ahogy villog mielőtt elkezdek gépelni.

“OK. Mikor? Hol? Hétvége? Üzletház?”

Alig küldöm el, néhány másodpercre rá jön a válasz.

“Ha meg tudod oldani, akkor ott ahol az egész elkezdődött. Liverpoolban a Központi könyvtárnál. Szombat este.”

Júliával közel egyszerre jutunk az üzenet végére és Júlia hosszú elnyújtott Ó-t hallat.

• Amy! Én nem is gondoltam… ez a pasi egészen romantikus. A Liverpool Központi Könyvtár a Silent Disco! De cuki!!! - Júlia nosztalgikusan a pultra könyököl és rám néz. - Na mit szólsz?
• Nem tudom. Ez...izgalmas és új is egyszerre - emelem meg a szemöldököm. - Mi lesz?
• Mit számít az! Élvezd ki! Ennyi!
• Azért kicsit rizikós nem?
• Végre valami történés az életedben, ugyanmár! - legyint el Júlia. - Menj öltözz át! Szombaton elviszlek! 

Tehát itt vagyok újra.  Liverpoolban, egy nagy könyvtárban. Sok az egyetemista. Végigpásztázom a szememmel a területet, az asztalokat, a tanulókat, Wave ismerős alakját keresem. Még nem hívott. Idegesen visszacsúsztatom a telefonomat a zsebembe és csak egy ideig habozok, hogy hol lehet. Aztán beugrik. Lent a földszinten, a gépeknél. A lépcső mellett. Az első majdnem csókunk helyszíne lesz. Tudatosan vágok át a termen, le  lépcsőn és Wave szemmel láthatóan kibérelte a helyet. Az a középső asztal, amiért azon az estén harcoltunk. Wave várakozón keresztbe tett karral áll. Feszülnek a karján az izmok. Szorosan simulnak a feje tetején a hosszan hagyott hajszálak a hajgumi szorításában. Nagyon szép férfi. Tényleg. Nem szól semmit, nem mozdul, csak néz. Ahogy lassan közelítek. Megállok előtte.

• Elnézést, szabad ez a gép? - kérdezem hetykén.
• Természetesen, de ára is van - felel rá. Az asztalnak döntött fenékkel kényelmesen maga előtt keresztbe tett lábakkal áll.
• És mi az ára? - kérdezem, de elcsuklik a hangom. Mosolyogni próbálok, de valahogy mégsem sikerül. Előre tudom a választ.
• Úgy tudom,  az a szokás itt, hogy egy csók - Wave szemében fény villan. Lehunyom a szemem, miközben elmosolyodok. Tökéletes újrakezdés! Egy tökéletes pasitól! Imádom! Az összefont karjára tenyerelek és lábujjhegyre állva számat az arcára simítom. Frissen borotválkozott. Érzem az arcvize illatát. Belélegzem a böréről felszálló párát és tapintom a testmelegét. Annyira...szeretem. Riadtan húzódom el, de Wave elkapja a derekam.
• Ezek a mai feminin nők. Még egy tisztességes csókra sem telik tőlük? - kérdez rá engem idéz. Tudom. S lecsap a számra. Űr betöltve. A koordináták alapján rámtaláltak a fekete semmiben lebegve. Kiteljesedett az életem. Wave elhúzódik és rámnéz.
• Ez a legutóbb lemaradt itt.
• A csók?
• A tisztességes csók. Mehetünk? - Wave válaszra sem várva kézen fog, és kihúz a központi könyvtár parkolójába. A kocsija ismerősen köszön ránk. 

A kocsiba ülve áthajol hozzám, Carmen típusú blúz van rajtam, tehát a vállam szabad. Wave a vállamat ,a kulcscsontomat és a nyakamat fedezi fel. Csak utána indít. Kiengedtem. Az éjszakai fények alatt Wave-el autózni remek érzés. 

• Hová menjünk? - kérdez rá mély hangon Wave. Lehet, hogy annyira nem vetett még fel nekem választási lehetőséget? Nem tudom, de egyszerre  megakadok a kérdésen. Wave irányított mindig. Elég céltudatos volt. Most egyszerre úgy érzem átadta nekem a vezetést. Nem tudok mit kezdeni vele. Van más opció is mint Blackpool? A kikötői lakás? Választhatok én? Tényleg? Miért akarom ettől elsírni magam? Hogy ma este én mondhatom meg, hogy mi legyen? Talán mert évek óta nem volt ilyen az életemben? Hogy nem valaki más irányít?
• Hajts a blackpooli lakáshoz! - utasítom. Wave arcán egy leheletnyi árnyék suhan át. Sebességet vált, és az utat nézi maga előtt.
• Rendben - mintha egy kicsit metsző éle lett volna. Tudom mire gondol. Ritka, de most tényleg érzem mire gondol. Ő átlépett a tények felett. Erre úgy hat, én csak szexet akarok. Mintha ő nekem többre nem is kellene. Csak magamban mosolygok. Várom, hogy Wave átszállítson minket az úti célunkhoz. Leparkol, a zsebében a kormánykerekes kulcstartót keresi és ki is veszi. Kiszállunk. Wave az ajtóhoz lépne, de elkapom a kezét és visszatartom.
• Sétáljunk le innen a partig! - nézek fel rá, és Wave kutatva néz, végül bólint. - Talán már évek óta arról álmodozom, hogy teljesen gondtalanul csak sétáljak az éjszakában. Itt van rá az alkalom! - húzom magam után. Toronyiránt megyünk ismét A blackpooli torony magasan kiemelkedik a parton, ki van világítva és végig a part mentén is lágy világítás van. A tenger hullámzása hallatszik csak. Néhányan szintén sétálnak itt a parton. 
• Szóval… te olyan álmodozós típus vagy? - kérdez rá, ahogy kézenfogva haladunk a torony felé.
• Csak szófordulat volt. Eléggé sok minden tart a talajon, hogy racionális legyek.
• Nem is tudom melyik Amy lenne a jobb. Megmaradok annál, aki velem van - apró mosoly bujkál az ajkain és átölel. A tengerpart mentén friss szél fújdogál. Kiülünk a lépcsőkre és nézzük a tengert. Hallgatjuk a szórakozóhelyekről kiszűrődő zenét és a fényeket.   Néhány kavicsot gyűjtöttek a gyerekek a lépcsőre, azokat rendezgetem mintába. Leborul a hajam, és kicsit kitakarja az arcomat. Wave a térdén könyökölve néz előre.
• Zavar? Hogy házas vagyok?
• Az zavar, hogy már másé vagy. Az ő nevét viseled.
• Ha hamarabb találkozunk?
• Nem szeretek semmilyen alternatívát, ami a ha, a talán és a lett volna kategóriába sorolható. Okkal találkoztunk most. Az életben a sors a krupié. Hogy milyen lapokat oszt, az nem rajtunk múlik - Wave komoly. Nagyon máshogy gondolkodik mint én. Értelmes, okos férfi. Ritka. Ettől még különlegesebbnek találom, mint amilyennek eddig tartottam. 
• Csak a döntés, hogy abbahagyjuk-e a játékot, igaz? - kérdezek rá.
• Vagy elkezdjük-e. Minden lap egy lehetőség, hogy fordíts a játékmeneten. Ennyi. A lapokat a sors osztja, de te döntesz, hogy mit kezdesz a lapjaiddal. Van jó lapjárás és rossz lapjárás. Egy lapot el is dobhatsz és újat kérhetsz. Az élet egy ilyen játék. - emésztem amiket mond. Nagyon komoly játékfilozófiai gondolkodás. Próbálom belőle kihámozni azt, ami ebből nekem szól. Wave életében én is egy kártya vagyok. Úgy tűnik, játékban maradtam. Ahogy Wave is egy kártya az én életemben.
• Szeretem a jelenlegi lapjárásomat - jelentem ki és hátrarázom a hajam az arcomból.
• Én is. Egy jó taktikus minden lapot mérlegre tesz, mielőtt eldob. Taktikai játék az egész.
• Mi a taktikai cél?
• Boldogság? Elégedettség? Siker? Pénz? A játékos dönt -  nézi a számat Wave. Már nem beszélgetni akar, és én sem. Wave kitakarja a blackpooli világítás fényeit és a csókja mindent elfelejtet velem.

Deficit

Wave

“Talán nem is a csőd szélén állunk. Talán már mélyen benne vagyunk. Wave”

Mark a hamushoz pöccinti a cigarettáját. A mögöttem lévő sörpadnál ülő csajokat stíröli. Lia óta nagyon óvatos. Nem tudom vannak-e nőügyei, mert nem nagyon beszél róla, de biztos, hogy érzelmileg teljesen kívül marad. Ezeket a lányokat is csak felméri. Megnézi őket, magának. Én még erre sem veszem a fáradtságot. Egyetlen gyönyörű arc lebeg előttem. Szépen húzott zöld szemekkel.

• Szerinted, ha közölnéd velük, hogy te öröklöd ezt a várat, foglalkoznának velünk? - szívja hosszan a cigarettáját az öcsém.
• Hümm, passz. Azt hinnék csajozós szöveg. Nem vennének komolyan - végignézek a várudvaron. Beleszülettem az egészbe. Egész életemben tudtam, hogy ki vagyok. Önnön fontosságom tudatában kellett állandóan viselkednem. Apám rendre intése mindig ez volt, viselkedj, tudod ki vagy. Nem volt kedvem viselkedni.
• Igazad lehet - fújja ki a füstöt a lányok felé Mark.
• Jössz a vállalathoz gyakorlatozni? - kérdezek rá.
• Nem sok kedvem van - húzza el a száját Mark. - A marketing osztályra lennék osztva. Érted? Szinte egy lapon van az értékesítéssel. Állandóan ellenőrizve lennék. Inkább a HR-re kérném magam.
• Te tudod - hagyom rá. Majd rájön, hogy a vállalatnál nem az van, amit ő akar. Na meg, hogy kábé  több tucat ember árgus szemekkel figyeli, hogy mikor csesz el valamit. - Nem lennél rossz benne.
• Miben? - a csajok ide nézhettek, mert Mark a cigarettájára koncentrál.
• A marketingben.
• Nem tudom. Azt érzem, hogy kábé két év után totál mindegy hova osztana mindenütt szarul érezném magam.
• Jó megérzés - biccentek rá.
• Nagyon gáz?
• Az. Nekem minden reggel gyomoridegem van - kihozzák a kávémat. Anyámékkal állandóan a várat jártuk. Itt ebédeltünk. Szinte folyton. Minden nyári programra elhoztak minket. Többet játszottam a várudvaron, mint egy normális játszótéren, vagy parkban. Na ezért kerülöm azt, hogy itt ebédeljek. Továbbá, azért, mert a fél vállalat itt eszik. Ez is tőkeforgatás. Ide van minden dolgozónak vállalati kedvezménye. Az utolsó ebédelők biccentenek ide. Arcról már lassan mindenkit ismerek. Délután fél háromra rendeltem az osztályomat, hogy biztosan mindenki visszaérjen az irodába. A telefonomon a nyitott email-fiókom. Egy üres levéllel. Már megint csak az ujjbegyemet huzogatom az érintőpanelen. Írjak, ne írjak? Írjak? Ne írjak? Őrület!
• Van most barátnőd? - kérdezek rá az öcsémre.
• Semmi komoly - néz rám a füstfelhőt eregetve. - Nem akarok nagyon mélyen belemenni semmibe.
• Hát ja. Egyszer már megégtél.
• A terapautámmal így beszéltük meg. Ha már nagyon ismerek valakit talán. De… egyelőre érzelmileg jobb ha kívül maradok. Beismerem nem merem. Nem tudom mi lenne…
• Jársz még mindig?
• Havi egyszer elnézek. Inkább, csak beszélgetni. Már én kértem. Sok mindenre rávezet. Magamtól nem menne - csendesen bólogatok. Nézem az öcsémet. Tudom apám miért annyira szemét velem. Mert kábé én vagyok az egyetlen dobása. Mark labilis. Különösen a Lia eset óta apám le akarja venni róla a terhet.  Nem bízik Markban. Talán fél, hogy összeroppanna a vezetés súlya alatt. Talán ezért tolja a marketing felé is Markot. Az a legkevésbé kockázatos osztály jelenleg a vállalatnál. Nem kell nagy döntéseket hozni. Mark nem tudja, de a HR-en nagyon komoly értekezletek mennek már hónapok óta. Az a felbolydult méhkas állapota.
• Na és neked? Mostanában itthon játszol hétvégén - fordítja meg a kérdést Mark.
• Ja. Van egy csaj! - megrázom a fejem. - Kiderült, hogy foglalt.
• Ebbe jól beletenyereltél!
• Ja. Nem tudom mi legyen. Még azt se tudom ő mit akart.
• Hát kábé egyéjszakást, három gyereket meg ilyesmi.
• Aham - belekortyolok a kávéba. - Az a gáz, hogy ilyet még nem tapasztaltam. Nem tudom kiverni a fejemből. Nem megy. Kibaszottul szép. Komolyan. A csajok nagy százaléka ugyanolyan.  Vékony, hosszú hajú, festett. Egyformák. Könnyen lehet cserélni őket. Egyik olyan, mint a másik. Tucat ilyen csajom volt. De ő más. Teljesen más. Egyedi. Nincs belőle még egy. Álomszép arca van. Megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzá. Semmi logika. Semmi értelem az egészben. Főleg mindennek a tudatában, hogy házas és gyereke van.  Csak azt bizonyítja, hogy nem vagyok normális én sem.
• Az lehet. Mondjuk ilyen szülők mellett nem csoda, hogy mindketten defektesek lettünk. Főleg a magánéletben - Mark nem nevet. Vérkomolyan gondolja.
• Igazad lehet. Tudod mi bajunk van? Bizonyítási kényszerben élünk folyamatosan. Érted? Folyamatosan. Az egész suliidőszakot kimerülten csináltuk végig, túlterhelve mindennel. Csoda ha most a magánéletünk dolgait is kilátástalannak látjuk?
• Basszus Wave! Muszáj beforgatnod az embert? - csattan rám Mark.
• Bocs - morgom és felhörpintem a kávémat. Mark feszülten újabb cigire gyújt. - Nem volt szándékos. Csak nem nagyon tudom hogyan tovább.
• Nem tudom mit vekengesz itt nekem. Baszd meg és kész! Ahogy általában szoktad csinálni! Ne agyald túl! Te is ezt mondod mindig nem? Hát akkor nekem is ez a tanácsom - vágja rá Mark. - Lehetőleg csak szerelmes ne legyél, mert lehet ott kötsz ki mint én. A terapautánál. Én egyelőre ekkora élettapasztalattal rendelkezem. Ezt tudom mondani - Mark a depresszió szélén egyensúlyoz. Most, ahogy egymás szemébe nézünk látom mennyire belefásult az egészbe. Meggyötört. Milyen esélye maradt a boldogságra? Fél a szerelemtől. Én is. Ezért nem vallanám be magamnak se. Nem vagyok biztos benne, hogy racionális lépésekkel tudnék haladni. Elveszteném az uralmat, a játék felett. Ha érzelmet viszek bele, akkor már nem állok felette. Akkor benne vagyok. És hogy ott mi történik, az már tényleg csak a vak szerencse dolga.

Talán… elátkozott generáció a miénk. Sem a munkában, sem a magánéletben nem találjuk meg önmagunkat. A számításainkat. Az álmainkat.

Félek attól, hogy ugyanazt a meggyötört tekintetet tükrözöm én is vissza, ahogy Mark néz rám. Elvesztettem minden racionalitást. Amyvel belezuhantam az óceán közepébe és egyelőre csak lefele sodródom.  Mark már tudja, hogy mennyire mély az óceán feneke. Én… nem akarom megtudni. Megérkeznek az embereim. A közvetlen beosztottjaimon kívül egy statisztikus és két közgazdász is segíti a munkánkat, csak ők szándékosan vállalaton kívül helyezkednek el, hogy ne vonódjanak be a vállalati életbe. Így nem érintettek, nem befolyásolja őket a vállalati hangulat. A faházhoz hívtam őket. Apámék csak öt körül érnek haza. Addig két óra alatt csak kihámozok valamit.

• Hogy ment? - nézek végig rajtuk.
• Próbáltunk elszivárogni - néznek össze. - Talán nem tűnt fel.
• Berryt ott hagytuk -  az egyik pénzügyi asszisztensünk.
• Akkor reméljük - sört bontunk és asztalhoz ülünk kint a teraszon. - Mindenki figyel mindenkit vagy csak én érzem azt, hogy állandóan szemek vannak rajtam? - nézek körbe.
• Nagy a vállalati bizalmatlanság - kapom a választ. Nekem mondják? Fintorogva bontom fel a sörömet. Nem merek a saját osztályommal falakon belül megbeszélni semmit, mert esküszöm a falnak is füle van az irodában. A vár még rosszabb. A várétteremből biztos, hogy egyenesen apám asztalára és fülébe mennek a jelentések. Rólam. Szóval az egyetlen biztos pont, ahol senki nincs. Az otthon van. Apám házánál.
• Tegyük hozzá, hogy nem alaptalanul - nézek végig a csapatomon.
• Mindenféle mendemonda terjeng a folyosókon - jegyzi meg Mason. A két asszisztenst küldjük folyton ide-oda a vállalaton belül. Ők tudnak a legtöbbet, hiszen folyton járják az egész létesítményt.
• Ki nem állhatom a vállalati mendemondákat - morgok a sörömet iszogatva. - Csak rémhírkeltés és félelemkeltés. Beragad a szar a seggedbe is tőle.
• Gyűrűznek a gazdasági válságok - szól közbe Noah.
• Sejtem mit mondanak a folyosókon, meg a mosdópletykákban - húzom el a szám.
• Wayne már mindenki a vállalat rossz helyzetéről beszél. Leépítésektől tartanak és többször elhangzott már a totális csőd felé haladás is - tájékoztat Mason. Visszapörgetem a fejemben, mióta hallom apámtól, hogy én fogom csődbe vinni a vállalatot. Vagy Mark. Vagy mi ketten az öcsémmel. Tök mindegy. Tíz éves lehettem. Akkoriban fektették le a jelenlegi stratégiai terveket. A hajamba túrok és nézem ezt a maroknyi csapatot a faasztal körül. Mi van, ha tényleg csak ez vár rám? Végig erre lettem kinevelve? Hogy egy száz éves vállalatot végigvezessek egy csődeljáráson? Jézusom!

Talán akkor rendült meg először a vállalat ereje. Apám, mintha az ördögöt festette volna a falra. Állandóan ezt hallottuk. Csődbe fogjátok vinni a vállalatot. Két ilyen neveletlen gyerek.  Szinte már belém lett kódolva, hogy tényleg a csődbe vezessem őket. Feszülten nézek a két közgazdászra és a statisztikusra. Ők a szakmai hátterem. Nélkülük képtelen lennék egyetlen értelmes döntést hozni.

• Végigelemeztem a gépre vitt adatokat az elmúlt évekből, sőt még az irattárból is felvittem néhány jelzésértékű adatot a korábbi évtizedekre vonatkozóan - a kihajtott lapot áttolja felém. A2-es lap, precízen végigvezetve dátumokkal és profittal. Minden színesen végigfuttatva.  Jellegzetes ívet mutat a vállalat. A kezdeti ráfizetéstől a stabil emelkedésig. Már nagyapám idejében ott a töréspont, ahol megjelennek a tipikusan nagy időtávot befutott vállalatok jellemzői, enyhe visszaesés, és fokozatos zuhanás. Nagyapám végül beállította a céget egy állandósult állapotra és így adta át a vezetést apámnak. Tele gondokkal. Apám vezetése alatt egy enyhe emelkedő szakaszba lépett a vállalat. A megugrás viszont egyértelműen Liam tőkekihelyezésének az eredménye.  Liam cégalapítása volt a vállalati tőkéből kiemelt kockázati tőke. Ami végülis meghozta az eredményt. Felfutott Liam cége és ezzel a vállalat is. A megrendeléseket Liam forgatta meg jól, az ő cége húzta ki a vállalatot, mert átforgatta a megbízásokat és úgy alakította, hogy azzal a vállalat is profitáljon. A vállalat megmentése akkor sem apámon múlt, hanem Liamon. A gazdasági válság évétől azonban tényleg valami nincs rendben. Az utóbbi tizenöt évben egyértelmű lassú ereszkedésben a vállalat egész helyzete.
• A helyzet nem maradhat tartósan így, mert a tőketartalékokhoz már így is hozzányúltak - egészíti ki a közgazdász. Magam elé meredek. Mark hol is tartja a kedélyjavítókat?  
• Wayne te vagy a vezetői értekezleteken - fordulnak felém. Kérdés ül az arcukon. De csak megrázom a fejem
• Nem vagyok felruházva a kikommunikálásra -  a térdemen tartom a sörösüvegemet.
• Gyorsmentés kell? Akkor leépítés lesz! Úristen, tőlünk az egyik asszisztenstől fogtok megválni. Én vagy Barry? - Mason feszülten könyököl az asztalra.
• Nyugi! Nem kell vészmadárkodni - dőlök előre én is és a csomót igazgatom a fejemen.  - Ma nem fogok érdemi választ adni az biztos. Kicsit én is had gondolkodjam! Nincs tűz, nem ég a ház! Szóval üljetek a feneketeken és senkinek semmit ne kommunikáljatok a vállalat pénzügyi helyzetéről. Világos?
• Igen.
• Jól van, amúgy az száz, hogy a vállalat belső kommunikációját fogom helyrerakni elsőkörben! - jegyzem meg sötéten.
• Te is megkaptad? - a vállalati emailfiókkal rendelkezdők mind felröhögnek.
• Viccelsz? Baszd meg a szívbaj jött rám! Megnyitok egy oda se nézek emailt és egy ultrahangkép! Mi a faszom? Komolyan hideg vízzel kellett fellocsolni!
• Igen én locsoltam fel - nevet Mason, aki végighallgatta a cifra anyázásomat.
• Mert Wendyke, vagy ki faszom a munkaügynél bejelentette, hogy terhes és szülési szabadságra megy! És Wendyke köremailben küldi baszd meg! Hát eszem faszom megáll basszátok meg! Ilyen emberekkel kellene a leépítést kezdeni! Az egész vállalat Wendyke magzatát bámulhatja ultrahangképen. Komolyan a szívinfarktus kerülgetett, hogy úristen ki küldte és lefeküdtem-e vele. Basszus!
• Rajta röhög az egész vállalat! - vigyorog Mason.
• Szánalmas. Esküszöm. Szánalmas. Ki ez a Wendyke? Lefeküdt apámmal vagy mi van? Lehet az apámé a gyerek? Hogy került egyáltalán a vállalathoz?!
• Valami rokoni alapon.
• Mindjárt gondoltam, hogy nem a portfóliója alapján - fújtatok. Tele van ilyen szarral az egész életem. Az egész vállalatom. Száz amúgy, hogy anyám sincs annyira a toppon értékesítésből, mint ahogy apám gondolja. Egy művész! Könyörgöm! Anyám néha olyan, mint a sötétkék égről festett fekete mélység. Azt se tudni hol jár gondolatban. Szinte biztos vagyok benne, hogy a legfőbb probléma az, hogy a vállalat döntően családi alapon épült fel munkaerővel és rengetegen kényszerpályán vannak a vállalatnál, nem is feltétlen azon a helyen, ahová valók. Anyámat simán áttolnám a marketingre, Markkal együtt. Bár Mark tényleg bevethető lehetne a HR-en. Meglátjuk. A helyzettől, hogy bármibe is érdemi beleszólásom és tényleges döntési lehetőségem legyen még elég messze vagyok.

DIY

Amy

“DIY:  Az új kreálmányom: csináld magad felső!  Carmen stílusú blúz Changeant anyagból. Sőt egy kis mieder look varázst is belecsempésztem.  Sosem árt hangsúlyozni a melleket nemigaz? Amy Blogbejegyzés: 19.10”

Kényszercselekvések. Pótcselekvések. Nevezzük, aminek akarjuk. Már a harmadik tű törik el a varrógépemben egyetlen nap alatt. Szerencse, hogy ebédszünetben átszaladtam a rövidárú boltba és vettem gépvarrótűt. Egy egész doboznyit. Tehát új tű. Visszacsavarom, és folytatom a varrást. Miután anyósom egyik maxiruháját szétvágtam, egy Carmen blúzt varrok. Ez a kedvencem. A vállvillantás. Ami Wave-nek is annyira tetszik. Ahogy a kulcscsontomra hajolt. Megborzongok, ha rá gondolok. Mélypont. Sírhatnékom van. Wave már egy hete nem hívott.  Nem írt. Nem tudok róla semmit. Mielőtt újabb tűt török ki, visszafordulok a gépemhez.

Sosem csináltam még ilyet. Tényleg. Nem vagyok ez a beteges ellenőrző alkat. De nem bírtam magammal. Rákerestem Wayne de Noirra.  Gondolom pozíciónál fogva nincsenek közösségi média profiljai. Egyáltalán. Talán voltak. Még amikor egyetemista volt. De most semmi. Elég sokáig keresgéltem, mire végre megtaláltam. Valóban ott van. A DeNoir Fa és Építőipari Vállalat Gazdasági és pénzügyi, kontrolling osztályvezetője Wayne de Noir. Irodai telefonszámmal és emaillel, egy hivatalos kép róla, öltönyben. A képen nem látszik, hogy össze van fogva a haja. Olyan, mintha csak hátrafelé lenne zselézve. Az arcszőrzete ugyanaz, amit mindig olyan precízen karakteresre borotvál. Friss kép lehet. Teljesen olyan, mint azon a képen. Két pénzügyi ügyintéző, egy pénztáros és egy könyvelő is alá tartozik. Talán az egyik ügyintéző az asszisztense. Nem tudom. Nem kellene utána kutakodnom tényleg. Le kellene állnom.

Sokat lendült a blogom, amióta Wave nincs. Több a bejegyzésem, aktívabb vagyok, jobban érdekel újra a divat.  Egy DIY (do it yourself) blogom van, ez volt hozzám a legközelebb. Végülis bemutatom a blogon azt, amit csinálok itthon. Ötleteket és útmutatásokat teszek fel ruhák átalakításáról és kiegészítők kreálásához. Bemutatom hogyan alakítom át anyósom ruháit, úgy, hogy azok utána az én ruháim lesznek.  Végülis semmi extrát nem csinálok. Eredetileg csak magamnak rögzítettem, hogy miből mi lett, mert dokumentálni akartam a ruhatáramat. Unalmamban éppen kitelt, hogy lefényképezzem és feltegyem. Aztán valahogy a semmiből néhányan elkezdtek követni, és aztán egyre többen. Meglepődtem, hogy vannak, akiket érdekel, hogy én itthon mivel küszködöm.

Anyósom ruhatára tele van Acid szinekkel. Ezeket én is kidobom, mert semmit sem tudok kezdeni a citromsárga ruháival. De a lime zöld is rajtam nagyon furcsán néz ki. Pedig a zöld árnyalatok elméletileg passzolnak a vörös hajhoz, de nem mind. Na a lime zöld nekem biztos hogy nem.

De bármit is csinálok egyfolytában arra gondolok, hogy Wave hol lehet, mit csinálhat és mit gondolhat rólam. Rosszakat? Jókat? Gondol még rám? Vagy már el is felejtett? Máris ki akar törölni az emlékezetéből? Más lányokat visz a blackpooli lakásba? Miért leszek erre a gondolatra féltékeny?

Nem írok rá. Nem akarok kétségbeesett és kiéhezett nőnek tűnni. Inkább belevetettem magam mindenfélébe. A varrásba, a  blogolásba, a sütésbe. A sütő! Lerohanok a konyhába, és bízom benne, hogy még nem égettem oda. Gyümölcspitét csinálok, kis gyümölcskosárkákat. Ezek hamar odaégnek! Kapkodva nyitom ki a sütő ajtaját és amíg kesztyűt keresgélek, hogy kiemeljem a muffinformákat addig rohangálok össze-vissza a konyhában. Kelly csak felemeli a fejét és érdeklődve figyeli a kapkodásomat.

• Au! Megégett, megégett! - sietve dugom az ujjam a hideg víz alá.
• Ó ne! Mond hogy nem égett meg! - szól oda Kelly és felugrik a kanapéról, hogy leellenőrizze a süteményeket.
• Csak az ujjam! A süti pont jó!
• Ó, szép színük lett. Barna és csillagmintás a teteje, pont mint karácsonykor! Imádom! - Kelly izgatottan várja, hogy tányérra szedjek neki. Kelly örülhet a legjobban az érzelmi válságomnak. Mert minden nap sütöttem.

A hétvége Wave nélkül egy katasztrofális rémálom. Volt már hétvége amit külön töltöttünk. Nem erről van szó. De ez most más. Mert nem tudom mit jelent. Hogy vége? Fura, de hiányzik. A tudat, hogy ő van. Hogy lesz néhány gondtalan óra. Néhány perc, amiben nem Amy Sullivan vagyok, aki a sorházi lakásában küszködik a rá váró csekkekkel, a férje közönyével, a lánya fáradhatatlanságával, a fehérneműszalon nehézkes vásárlóival, vagy úgy bármivel, ami a nyakamba szakad a hétköznapokban. Wave-el lenni olyan volt, mint a piros betűs naptári napok. Az ünnepek, a vasárnapok. Kiszakadni a hétköznapokból. Egyszerre végetértek a piros betűs napjaim. Egyszerre minden fekete, és szürke hétköznap.

Hiába a blog, a varrás, a sütés, és Kelly. Érzem, hogy szépen lassan kezdek belefolyni egy közelgő depresszióba.  Az idő csak ront a helyzeten. Esik, esik, esik. Kint szürke minden. Nedves és unalmas. Kelly az ablaküvegre tapasztja a tenyerét. Olyan, mint egy cica. Vágyódik ki.  Mielőtt végleg beránt a mélydepresszió odakiáltok Kellynek.

• Gyere! Keressünk pocsolyákat!
• Komoly? - Kelly megfordul, felcsillan a szeme és előreszalad.  Vízhatlan ruhadarabokat keresünk. Esőkabátot és gumicsizmát húzúnk és belecsobbanunk a kinti szakadó esőbe. Nem nagyon kell keresgélnünk az utca olyan, mintha vihardagály lett volna a közelben. Csupa földes, szutykos víz minden. Kellyvel úgy ugrálunk kézen fogva, mint a trambulinon. Megnézzük a lefolyók felett örvénylő vizet, a csobogást. Minden csepeg, minden vizes, de nem hideg. Több mint két órát kergetőzünk a csendes utcákon a szakadó esőben, mire hazaérünk. Gary fogad:
• Hol voltatok?
• Kint, sétáltunk - nézek rá kérdőn.
• Nem szóltatok. Azt sem tudtam, hol vagytok.
• Velünk akartál volna jönni? - Kellyvel megszabadulunk a vizes holmiktól.
• Mi? Dehogy! Ilyen időben? Ha tehetem ki sem teszem a lábamat. Megyek fel, dolgom van.
• Ok - bólintok rá. - Jöhet a gyümölcsös pite? - fordulok Kellyhez.
• Igen! - Kelly lelkesedése mindent felülmúl.

Csak az én kedvem nem lesz jobb. Alapvetően Wave felbukkanása előtt is ezt éreztem. Belefásultam az életembe. A szalon ugyanaz. Én nyitok. Felmosom a követ és elkezdem letörölgetni a polcokat. Minden nyitás előtt portalanítani kell. Jó, hogy még nem szól az üzletház központi rádióadása. Néha már fáj tőle a fejem. Ugyanazok a reklámok, ugyanazok a számok napról napra.  Megérkezik Júlia is, pénztárt nyit, felírja a nyitó pénztárösszeget a borítékra. Bekapcsolja a gépet.

• Nincs email - jelenti be. Mint már napok óta annyiszor.
• Sejtettem - biccentek rá.
• Talán ebédszünetben - hoz ki egy adag céges papírtáskát Júlia.
• Ja, talán - bólintok és a pult mögé lépek. Nagyon sokat állunk. Alapvetően csak azért rendezgetem állandóan a fiókokat és a polcokat, hogy legalább leguggoljak és körbesétáljak.  Pocsék az idő, és a kedvem is. Alig akad vásárló. Júliával a pult mögött ütjük agyon az időnket.
• Rossz rád nézni
• Majd túlteszem magam rajta - túrok a hajamba és a pultra teszem az alkarom.
• Nem, nem, nem. Ezt kezelni kell - jelenti be Júlia és a géphez fordul. - Menjünk el, mi ketten Liverpoolba!
• Nem sok kedvem van - tiltakozom.
• Ugyan, nem fogsz nekem belebetegedni egy ilyen pasiba, aki még csak gerincesen szakítani sem tud.
• Nem is voltunk együtt.
• Amy! - néz rám sandán Júlia.
• Ezen nem volt mit szakítani - erősködöm.
• Mindegy. Nézd most szombaton lesz egy tizenkét órás party. Háromféle jegytípust lehet rá venni. Egy nappal plusz éjszaka, vagy csak egy rövid éjszakait vegyünk?
• Elég lesz a rövid éjszaka - adom meg magam.
• Rendben, akkor megveszem - Júlia máris a bankkártyaadatait gépeli be és megveszi a két jegyet Liverpoolba. - Flörtölhetsz újra! Egyre jobb leszel, meglátod! Wave csak a nyitás volt.
• Ja, biztosan - a kedvem egy lajháréval vetekszik. De tényleg.
• Láttam a blogon az új csináld magad blúzt! Azt vedd fel! - jegyzi meg Júlia.
• Jó - végre egy vásárló, úgyhogy megkerülöm a pultot.

Liverpool nagy. Sokkal nagyobb mint Blackpool. A Silent Discóhoz képest ez a party pedig tényleg tömeget vonzott. Rajtam van az a különös anyagú Carmen blúz. A fény esésétől függően hol feketének, hol türkizesnek hat a szövet színe. Júliával táncolunk. Iszogatunk. Beszélgetünk. De valójában abban reménykedem, hogy megismétlődhet a múlt. Hogy újra találkozom Wave-el. Hogy talán itt van ezen a partyn is. Talán Liverpoolban van most hétvégén is.

Többen is leszólítanak, elhívnak, táncolni akarnak velem, vagy csak inni. De a tekintetem folyton keres valakit. Nem tudok itt lenni gondolatban és lélekben. Képtelen vagyok rá. Wave alakját keresem. Amikor elfárad a lábunk Júliával visszamegyünk az autójához.

• Őt keresed igaz? - kérdezi Júlia, ahogy magunkra csapjuk a kocsiajtót. Végre csend és nyugalom van.
• Talán - Júlia nézésétől leereszkednek a vállaim. - Jó igen. Őt.
• Amy, ő fiatalabb.
• Tudom.
• Valószínűleg másabb kapcsolatot akart.
• Tudom.
• Az elején le kellett volna fektetnetek a játékszabályokat - Júlia beindítja a motort. Én meg az utolsó szón forgok. A játékszabályokat! Wave! Minden a játékhasonlatok körül zajlott. Egyvalamit kivéve. Valóban. Nem voltak szabályok. S ezzel felidézem az első közös esténk mondatát. Wave akkor azt mondta: a jó játékos tudja, hogy mikor kell kilépni! Wave jó játékos? Szerintem? Mennyire lehet jó játékos Wave? Kilépett a játékból? Tudta, hogy most kell abbahagyni? Vagy csak időt kért? Vagy csak éppen várom, hogy ő lépjen. A társasjáték már csak ilyen. Lépés és ellenlépés.
• Szerinted fog még írni? Hívni? Keresni?
• Nem tudom Amy. Nem tudom. Te gondolkodtál már azon, hogy mit jelent, ha igen?
• Hát azt hiszem az azt jelentené, hogy új játékot kezdtünk. Új szinten. Új mezőn.