DIY

Amy

“DIY:  Az új kreálmányom: csináld magad felső!  Carmen stílusú blúz Changeant anyagból. Sőt egy kis mieder look varázst is belecsempésztem.  Sosem árt hangsúlyozni a melleket nemigaz? Amy Blogbejegyzés: 19.10”

Kényszercselekvések. Pótcselekvések. Nevezzük, aminek akarjuk. Már a harmadik tű törik el a varrógépemben egyetlen nap alatt. Szerencse, hogy ebédszünetben átszaladtam a rövidárú boltba és vettem gépvarrótűt. Egy egész doboznyit. Tehát új tű. Visszacsavarom, és folytatom a varrást. Miután anyósom egyik maxiruháját szétvágtam, egy Carmen blúzt varrok. Ez a kedvencem. A vállvillantás. Ami Wave-nek is annyira tetszik. Ahogy a kulcscsontomra hajolt. Megborzongok, ha rá gondolok. Mélypont. Sírhatnékom van. Wave már egy hete nem hívott.  Nem írt. Nem tudok róla semmit. Mielőtt újabb tűt török ki, visszafordulok a gépemhez.

Sosem csináltam még ilyet. Tényleg. Nem vagyok ez a beteges ellenőrző alkat. De nem bírtam magammal. Rákerestem Wayne de Noirra.  Gondolom pozíciónál fogva nincsenek közösségi média profiljai. Egyáltalán. Talán voltak. Még amikor egyetemista volt. De most semmi. Elég sokáig keresgéltem, mire végre megtaláltam. Valóban ott van. A DeNoir Fa és Építőipari Vállalat Gazdasági és pénzügyi, kontrolling osztályvezetője Wayne de Noir. Irodai telefonszámmal és emaillel, egy hivatalos kép róla, öltönyben. A képen nem látszik, hogy össze van fogva a haja. Olyan, mintha csak hátrafelé lenne zselézve. Az arcszőrzete ugyanaz, amit mindig olyan precízen karakteresre borotvál. Friss kép lehet. Teljesen olyan, mint azon a képen. Két pénzügyi ügyintéző, egy pénztáros és egy könyvelő is alá tartozik. Talán az egyik ügyintéző az asszisztense. Nem tudom. Nem kellene utána kutakodnom tényleg. Le kellene állnom.

Sokat lendült a blogom, amióta Wave nincs. Több a bejegyzésem, aktívabb vagyok, jobban érdekel újra a divat.  Egy DIY (do it yourself) blogom van, ez volt hozzám a legközelebb. Végülis bemutatom a blogon azt, amit csinálok itthon. Ötleteket és útmutatásokat teszek fel ruhák átalakításáról és kiegészítők kreálásához. Bemutatom hogyan alakítom át anyósom ruháit, úgy, hogy azok utána az én ruháim lesznek.  Végülis semmi extrát nem csinálok. Eredetileg csak magamnak rögzítettem, hogy miből mi lett, mert dokumentálni akartam a ruhatáramat. Unalmamban éppen kitelt, hogy lefényképezzem és feltegyem. Aztán valahogy a semmiből néhányan elkezdtek követni, és aztán egyre többen. Meglepődtem, hogy vannak, akiket érdekel, hogy én itthon mivel küszködöm.

Anyósom ruhatára tele van Acid szinekkel. Ezeket én is kidobom, mert semmit sem tudok kezdeni a citromsárga ruháival. De a lime zöld is rajtam nagyon furcsán néz ki. Pedig a zöld árnyalatok elméletileg passzolnak a vörös hajhoz, de nem mind. Na a lime zöld nekem biztos hogy nem.

De bármit is csinálok egyfolytában arra gondolok, hogy Wave hol lehet, mit csinálhat és mit gondolhat rólam. Rosszakat? Jókat? Gondol még rám? Vagy már el is felejtett? Máris ki akar törölni az emlékezetéből? Más lányokat visz a blackpooli lakásba? Miért leszek erre a gondolatra féltékeny?

Nem írok rá. Nem akarok kétségbeesett és kiéhezett nőnek tűnni. Inkább belevetettem magam mindenfélébe. A varrásba, a  blogolásba, a sütésbe. A sütő! Lerohanok a konyhába, és bízom benne, hogy még nem égettem oda. Gyümölcspitét csinálok, kis gyümölcskosárkákat. Ezek hamar odaégnek! Kapkodva nyitom ki a sütő ajtaját és amíg kesztyűt keresgélek, hogy kiemeljem a muffinformákat addig rohangálok össze-vissza a konyhában. Kelly csak felemeli a fejét és érdeklődve figyeli a kapkodásomat.

• Au! Megégett, megégett! - sietve dugom az ujjam a hideg víz alá.
• Ó ne! Mond hogy nem égett meg! - szól oda Kelly és felugrik a kanapéról, hogy leellenőrizze a süteményeket.
• Csak az ujjam! A süti pont jó!
• Ó, szép színük lett. Barna és csillagmintás a teteje, pont mint karácsonykor! Imádom! - Kelly izgatottan várja, hogy tányérra szedjek neki. Kelly örülhet a legjobban az érzelmi válságomnak. Mert minden nap sütöttem.

A hétvége Wave nélkül egy katasztrofális rémálom. Volt már hétvége amit külön töltöttünk. Nem erről van szó. De ez most más. Mert nem tudom mit jelent. Hogy vége? Fura, de hiányzik. A tudat, hogy ő van. Hogy lesz néhány gondtalan óra. Néhány perc, amiben nem Amy Sullivan vagyok, aki a sorházi lakásában küszködik a rá váró csekkekkel, a férje közönyével, a lánya fáradhatatlanságával, a fehérneműszalon nehézkes vásárlóival, vagy úgy bármivel, ami a nyakamba szakad a hétköznapokban. Wave-el lenni olyan volt, mint a piros betűs naptári napok. Az ünnepek, a vasárnapok. Kiszakadni a hétköznapokból. Egyszerre végetértek a piros betűs napjaim. Egyszerre minden fekete, és szürke hétköznap.

Hiába a blog, a varrás, a sütés, és Kelly. Érzem, hogy szépen lassan kezdek belefolyni egy közelgő depresszióba.  Az idő csak ront a helyzeten. Esik, esik, esik. Kint szürke minden. Nedves és unalmas. Kelly az ablaküvegre tapasztja a tenyerét. Olyan, mint egy cica. Vágyódik ki.  Mielőtt végleg beránt a mélydepresszió odakiáltok Kellynek.

• Gyere! Keressünk pocsolyákat!
• Komoly? - Kelly megfordul, felcsillan a szeme és előreszalad.  Vízhatlan ruhadarabokat keresünk. Esőkabátot és gumicsizmát húzúnk és belecsobbanunk a kinti szakadó esőbe. Nem nagyon kell keresgélnünk az utca olyan, mintha vihardagály lett volna a közelben. Csupa földes, szutykos víz minden. Kellyvel úgy ugrálunk kézen fogva, mint a trambulinon. Megnézzük a lefolyók felett örvénylő vizet, a csobogást. Minden csepeg, minden vizes, de nem hideg. Több mint két órát kergetőzünk a csendes utcákon a szakadó esőben, mire hazaérünk. Gary fogad:
• Hol voltatok?
• Kint, sétáltunk - nézek rá kérdőn.
• Nem szóltatok. Azt sem tudtam, hol vagytok.
• Velünk akartál volna jönni? - Kellyvel megszabadulunk a vizes holmiktól.
• Mi? Dehogy! Ilyen időben? Ha tehetem ki sem teszem a lábamat. Megyek fel, dolgom van.
• Ok - bólintok rá. - Jöhet a gyümölcsös pite? - fordulok Kellyhez.
• Igen! - Kelly lelkesedése mindent felülmúl.

Csak az én kedvem nem lesz jobb. Alapvetően Wave felbukkanása előtt is ezt éreztem. Belefásultam az életembe. A szalon ugyanaz. Én nyitok. Felmosom a követ és elkezdem letörölgetni a polcokat. Minden nyitás előtt portalanítani kell. Jó, hogy még nem szól az üzletház központi rádióadása. Néha már fáj tőle a fejem. Ugyanazok a reklámok, ugyanazok a számok napról napra.  Megérkezik Júlia is, pénztárt nyit, felírja a nyitó pénztárösszeget a borítékra. Bekapcsolja a gépet.

• Nincs email - jelenti be. Mint már napok óta annyiszor.
• Sejtettem - biccentek rá.
• Talán ebédszünetben - hoz ki egy adag céges papírtáskát Júlia.
• Ja, talán - bólintok és a pult mögé lépek. Nagyon sokat állunk. Alapvetően csak azért rendezgetem állandóan a fiókokat és a polcokat, hogy legalább leguggoljak és körbesétáljak.  Pocsék az idő, és a kedvem is. Alig akad vásárló. Júliával a pult mögött ütjük agyon az időnket.
• Rossz rád nézni
• Majd túlteszem magam rajta - túrok a hajamba és a pultra teszem az alkarom.
• Nem, nem, nem. Ezt kezelni kell - jelenti be Júlia és a géphez fordul. - Menjünk el, mi ketten Liverpoolba!
• Nem sok kedvem van - tiltakozom.
• Ugyan, nem fogsz nekem belebetegedni egy ilyen pasiba, aki még csak gerincesen szakítani sem tud.
• Nem is voltunk együtt.
• Amy! - néz rám sandán Júlia.
• Ezen nem volt mit szakítani - erősködöm.
• Mindegy. Nézd most szombaton lesz egy tizenkét órás party. Háromféle jegytípust lehet rá venni. Egy nappal plusz éjszaka, vagy csak egy rövid éjszakait vegyünk?
• Elég lesz a rövid éjszaka - adom meg magam.
• Rendben, akkor megveszem - Júlia máris a bankkártyaadatait gépeli be és megveszi a két jegyet Liverpoolba. - Flörtölhetsz újra! Egyre jobb leszel, meglátod! Wave csak a nyitás volt.
• Ja, biztosan - a kedvem egy lajháréval vetekszik. De tényleg.
• Láttam a blogon az új csináld magad blúzt! Azt vedd fel! - jegyzi meg Júlia.
• Jó - végre egy vásárló, úgyhogy megkerülöm a pultot.

Liverpool nagy. Sokkal nagyobb mint Blackpool. A Silent Discóhoz képest ez a party pedig tényleg tömeget vonzott. Rajtam van az a különös anyagú Carmen blúz. A fény esésétől függően hol feketének, hol türkizesnek hat a szövet színe. Júliával táncolunk. Iszogatunk. Beszélgetünk. De valójában abban reménykedem, hogy megismétlődhet a múlt. Hogy újra találkozom Wave-el. Hogy talán itt van ezen a partyn is. Talán Liverpoolban van most hétvégén is.

Többen is leszólítanak, elhívnak, táncolni akarnak velem, vagy csak inni. De a tekintetem folyton keres valakit. Nem tudok itt lenni gondolatban és lélekben. Képtelen vagyok rá. Wave alakját keresem. Amikor elfárad a lábunk Júliával visszamegyünk az autójához.

• Őt keresed igaz? - kérdezi Júlia, ahogy magunkra csapjuk a kocsiajtót. Végre csend és nyugalom van.
• Talán - Júlia nézésétől leereszkednek a vállaim. - Jó igen. Őt.
• Amy, ő fiatalabb.
• Tudom.
• Valószínűleg másabb kapcsolatot akart.
• Tudom.
• Az elején le kellett volna fektetnetek a játékszabályokat - Júlia beindítja a motort. Én meg az utolsó szón forgok. A játékszabályokat! Wave! Minden a játékhasonlatok körül zajlott. Egyvalamit kivéve. Valóban. Nem voltak szabályok. S ezzel felidézem az első közös esténk mondatát. Wave akkor azt mondta: a jó játékos tudja, hogy mikor kell kilépni! Wave jó játékos? Szerintem? Mennyire lehet jó játékos Wave? Kilépett a játékból? Tudta, hogy most kell abbahagyni? Vagy csak időt kért? Vagy csak éppen várom, hogy ő lépjen. A társasjáték már csak ilyen. Lépés és ellenlépés.
• Szerinted fog még írni? Hívni? Keresni?
• Nem tudom Amy. Nem tudom. Te gondolkodtál már azon, hogy mit jelent, ha igen?
• Hát azt hiszem az azt jelentené, hogy új játékot kezdtünk. Új szinten. Új mezőn.