A hazatérésre

A de Noir várba gyűlt a vendégsereg. A sötétbe vesző várkapunál fáklyákat gyújtottak, ahogy a várfalak mentén is. A lépcsőket gyertyafény világította meg. Az asztalokon roskadásig sokasodtak a vadhúsok és a gyümölcsmártások. A várúr dőzsölt. Couer de Noir egy szem fiát csak megtűrte az asztalnál, de a két férfi már nem váltott szót egymással. Robin a bort nyakalta, a többi klántaggal. Időnként különös pillantásokat vetve a két asszony felé. Maria vörösben, Charlotte kékben, azzal az átkozott zafír fülbevalóval. Robin lecsapta az asztalra a kiürült poharat. Charlotte tényleg állandóan ezt a fülbevalót hordta. S megmagyarázhatatlanul, Robint zavarta. Rettenetesen ingerelte. Charlotte széthajtotta a legyezőjét, majd összecsukta. Egyértelműen játszott csak vele. Mármint a legyezővel, nem vele. Vagy fordítva. Csak vele, a legyezővel nem. Robin morogva indult újabb boroskancsóért. Hova lettek? Annyira megszomjazott.  A konyha felé egyetlen pohárnokkal sem találkozott, micsoda fejetlenség van ebben a várban! A lépcsőnél egy hűvös, gyűrűs kéz ragadta meg, és a lobogó gyertyafényben maga után rángatta. Robin botladozva lépkedett a lépcsőn, sokáig csak a kék villanást látta, aztán tudatosodott benne, hogy egy selyemszoknyát követ, aztán, hogy a vasmarok, ami markolja az Charlotte-é, s ahogy szembefordult vele, a zafírkövek botrányos örömmel himbálództak a levegőben, hívogatóan ringtak előre-hátra. Robin megbabonázva, laposan pislogott rájuk. A gyertyafény a lépcsőn alulról világította meg őket, és a zafírkövek integettek Robin felé. Egy éles csattanás térítette észhez. aztán csak a csípést érezte az arcán. Ez a nő kemény pofonokat tud adni.

-          Figyelsz rám?! – kiáltott rá idegesen Charlotte.

-          Hogy? – nyögte bambán Robin.

-          azt kérdeztem: megőrültél? Az egész klán előtt bámulsz rám! Egész este! Normális vagy??? – rázta meg Charlotte ingerülten. – Mit fognak gondolni rólunk? Rólad! Rólam! Viselkedj már! Mi bajod van?

-          Hogy én? – vakarta meg a tarkóját Robin kábán. – Nem voltam tudatában.

-          Részeg vagy? Mert akkor jó lenne, ha a közelemben nem innád le magad! Mert nem tudsz uralkodni a tekinteteden! Fel fog tűnni az egész családnak! Ezt akarod? Gyanút ébreszteni bennük?

-          Nem, persze hogy nem – dörzsölte az arcát fáradtan Robin.

-          Akkor meg modoráld magad! – igazgatta meg a ruhája redőit dühösen Charlotte.

-          Ha az olyan könnyű lenne -  Robin megtámaszkodott a hűvös várfalban. – Igazad van, sokat ittam. Apámnál mindig ez van. De nehéz ez az egész. Az öröklés… tudod mennyi gond van ezzel az egésszel. S évről évre csak rosszabb. És most meg visszajöttél…

-          Talán jobb lenne, ha egy ideig kerülnénk egymást – jegyezte meg rosszallóan Charlotte.

-          Talán jobb lenne kettesben találkozni inkább – vigyorgott rá Robin. Charlotte szó nélkül lejjebb lépett a lépcsőn és indulni akart lefelé, de Robin megállította. – Ha kerüljük egymást az még feltűnőbb te is nagyon jól tudod – figyelmeztette Robin.

-          Kibírsz heti három órát velem úgy, hogy normálisan viselkedsz? – kérdezte Charlotte bosszankodva.

-          Próbálkozom vele esküszöm – biccentett Robin, s elengedte a nőt. Charlotte mély levegőt vett és a szoknyáját megemelve tovább sietett a lépcsőn. Robin figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a nő út közben önkéntelenül megérintette a zafírköves fülbevalót.

-          Ha én lettem volna, bevallom nem jövök vissza – öltött egyet a hímzésen Maria.

-          Ugyan kérlek – simítgatta a hűvös zafírkövet Charlotte.

-          Ha már megteszem azt a lépést, hogy magam mögött hagyom Holdföldét, akkor képtelen lennék ide újra visszajönni. Új életet akartál kezdeni?

-          Nem – nézett el nyugodtan Charlotte. A tekintete a szalonban dartsozó két férfira esett. Robin elkapta a zafírkövet morzsoló mozdulatát, Charlotte zavartan leeresztette a kezét maga mellé.

-          Miért jöttél vissza?

-          Lionel miatt.

-          Megbántad, hogy visszajöttél? – suttogta Maria a hímzést figyelve. Charlotte szemét elfutotta a könny, s sietve lehunyta a szemét. Már egy hónapja, hogy visszajött. Mennyi idő lesz, amíg megszokja?

-          Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni Maria – felelte fátyolos hangon Charlotte. Éjszaka jött el. Vajon meglepődött, amikor felébredt? Alig egy hónapja még magához ölelte, a karjában ringatta. Charlotte lassan fújta ki a levegőt. – Iszok egy kis whiskyt – állt fel torokköszörülve Charlotte. A sírás csak a tengerparton engedélyezett, amikor egyedül van. Itt a de Noirok közt, tilos. Charlotte remegő kézzel nyúlt a férfiak által már felnyitott whiskysüveg felé. Az ujjai remegtek, nyirkosak és hidegek voltak. Egy korty whiskyt nem tud magának tölteni, annyira zaklatott. Ha nem lennének vendégeik az üvegből ihatná. Charlotte idegesen keresgélt a tálcán tiszta poharat. Egy erős férfikéz kivette a kezéből az üveget és a saját poharába töltött, majd átnyújtotta Charlotte-nak. Charlotte a szájához emelte a poharat, s miközben nagy kortyokban itta az égető alkoholt felnézett. Robin szemei most mintha megértően viszonoznák a pillantását. Pedig semmit nem ért. El sem tudja képzelni a valóságot. Az igazságot. Csak a hazugságait ismeri. Mint mindenki a fenyvesekben. Charlotte lehunyta a szemét. Hogy képes a szemébe nézni ennek a férfinak? Aki elől egy gyereket titkol?

-          Még! – zihálta Charlotte, s Robin elé tartotta a poharát. Robin megtartotta a nő kezét, s szó nélkül töltött, egyikük sem nézte, hogy telik meg a pohár. Robin futó mosollyal megjegyezte: - mindig mindenből többet akartál Charlotte!

-          Ez nem humoros – húzta el a kezét Charlotte és újra ivott.

-          Így azért jobban bírhatóak a napok igaz? – figyelte ahogy Charlotte eltünteti az erős italt.

-          Csak így bírhatóak – vallotta be Charlotte. Végre elmúlt a sírhatnékja. Tompítani kell a gyereke utáni anyai ösztöneit. A gyerek érdekében.

-          Asszonykám! Van kedved velünk játszani? – kérdezte Lionel hozzájuk lépve. Robin a táblára nézett.

-          Ki vezet?

-          Döntetlen, na jó most én – vigyorgott Lionel.

-          Csak mert leitattál és nem látom rendesen a táblát.

-          Ha a falba vágod a tábla helyett a nyilakat azt nem lehet azzal magyarázni, hogy kettőt láttál belőle – kacagott Lionel.

-          Csak akkor mersz kihívni, ha ittam? – tette csípőre a kezét Charlotte.

-          Veszedelmes ellenfél vagy dartsban szívem – karolta át Charlotte derekát Lionel.

-          Maria, csatlakozol hozzánk? – kiáltott oda az ablaknál hímző lánynak Charlotte.

-          Nem ismerem a játékot – tiltakozott Maria.

-          Megtanítlak – mosolygott rá Charlotte.

-          Nem köszönöm, a nevelőnőm szerint egy nőnek nem illik ilyen kocsmajátékokban részt venni – húzta meg a hímzőcérnát erőteljesen Maria.

-          Ó a kis értékkonzervatív feleségem – emelte Maria felé a whiskysüveget Robin.- Rád, Maria! – Maria csak a fejét rázta nemtetszően, hogy Robin már megint iszik.

-          Tölts még! – nevetett rá Charlotte a sógorára, s a pohár után nyúlt.

-          Nem, Charlotte, elég lesz – vette ki az üres poharat a nő kezéből Robin és letette az üveggel együtt a tálcára.

-          Fiúk, akármennyit is ittam, legyőzlek titeket – mosolygott elégedetten Charlotte és kezébe vette a nyilakat.

-          Csak nem kocsmai dartsversenyeken edződtél szívem? – vihogta Lionel, ahogy figyelte Charlotte milyen pontosan és nyugodtan céloz.

-          Ugyan csak a szíveteket képzelem a helyére – rebbentette a két férfi felé a szempilláját Charlotte.

-          Gyilkos az asszony, én mondom – sóhajtotta Lionel. – Charlotte drágám, nélküled tényleg unalmas volt ez az erdő.

-          Bár ne tudnék egyetérteni veled – ingatta a fejét Robin, ahogy ő is Charlotte határozott lökéseit követte. A két férfi megtapsolta a nő fölényes teljesítményét. – Be kellene venni a klánba. Több vadat ejthetnénk.

-          Nőt a klánba, forradalmi újítás Robin – rázta a fejét hitetlenkedve Lionel.

-          Egy őszünnep? A lányokkal? – billentette félre a fejét Robin és futólag a két asszonyra pillantott.

-          Legyen – vágta rá Lionel. – jelzem a klántagok felé.

-          Lenne egy ötletem. Rendezzük Charlotte tiszteletére az eseményt. Nem is értem ez eddig miért nem jutott eszembe. A hazatérésre! – csapta karon Lionelt Robin.

-          Ez, tényleg nagy lenne tőled Robin – ámult el Lionel. Robin szétöntötte a whiskyt. a Két pohárba, ami az alján maradt azt magának meghagyta.

-          Gyere Charlotte! – intette magához a nőt Robin. S a nő kezébe nyomta a whiskyspoharat.

-          A hazatérésre! – kacsintott Robin és a whiskysüveget hozzákoccintotta.

-          A hazatérésre – nézett egymásra melegen a házaspár, s egymáshoz koccintották a poharaikat.

A zafírköves ékszer

Egy hétre rá viszonozták a meghívást. Robin vonakodott eleget tenni Maria vágyának és kérésének, hogy a hétvégén náluk legyen az összejövetel, sőt, hogy egyáltalában meghívják Lionelt és feleségét. Igaz, Lionellel minden hétvégén találkoztak. Eddig. De most új helyzet állt fenn. Lionelhez visszatért a felesége. Robin kedvetlenül morzsolgatta a dióféléket az aranyozott tálból. Rosszkedvén semmi sem tudott úrrá lenni egész héten. Hűvös lett. Amióta Charlotte hazatért az esőt is magával hozta Londonból, vagy ki tudja honnan. Szakadt az eső. Hideg volt. Robin a kandalló előtt szétterülő kutyát bökdöste a cipője orrával. Shadow jóleső morgást hallatott a gazdája dörzsölésére.  Robin sötét tekintettel bámult a kandallóba. Begyújtott a héten és most is a pattogó tűz előtt melegedett szétterülve királyi karosszékében, ölében egy tál válogatott dióval.

-          Egész héten rosszkedvű volt – suttogta Maria elvéve a vendégek kabátját.

-          Talán beteg az öcskös? – seperte le a nadrágszáráról a vizet Lionel.

-          Szólni sem lehet hozzá, én nem is erőltettem. Gyertek, Francios remek vacsorát állított össze. A specialitása a gombakrémleves. Itt szedi az erdőben a hozzávalókat és mennyei íze van – terelgette a vendégeket az étkezőszalonba Maria.

-          Maria, igazi háziasszony vált belőled! Gyönyörű lett a vadászkastély! – ámuldozott Charlotte, a meleg tapétaszíneket és a faburkolást követve, a finom sötétre lakkozott anyag tökéletesre volt csiszolva, a falak mentén körbe mindenütt agancsok függtek feléjük. a vadászház meleg volt és otthonos, puha szőnyeggel, meleg fahatással és mégis nemes egyszerűséggel.

-          Szinte mindet Robin lőtte – rázta a fejét Maria nemtetszően a preparált állatfejeket nézve. Francios öblös kerámiában hozta a levest, és már az első falat levest kanalazták, amikor Robin diómorzsákkal az ingén lezökkent Maria mellé az étkezőasztalhoz.

-          Kenyér is van? – mordult Robin.

-          Az asztal közepén a kosárban Robin – rázta a fejét Maria. – Igazán megborotválkozhattál volna!

-          Miért templomba megyünk? – vette el a kenyereskosarat Robin és nekiállt a gombakrémlevest tunkolni a tányérjából csak úgy csipegetve a kenyeret az ujjaival.

-          Kanál is van! – figyelmeztette Maria. Robin csak egy sötét villanást küldött felé. Maria felvetve a fejét elnézett felőle, és egy kósza hullámos vörös fürtöt simított a füle mögé.

-          Rosszkor jöttünk? – kérdezte Lionel Charlotte-ra pislantva.

-          Dehogy! Robin egész héten elviselhetetlen – legyintett Maria. – ne is foglalkozzatok vele, mintha itt sem lenne – Maria nyugodtan kanalazta tovább a levesét.

-          Veszekedtetek? – feszengett Lionel továbbra is.

-          Jaj dehogy! – nevetett Maria. – De ne rólunk beszélgessünk, veletek mi újság! Megszoktad a fenyveseket Charlotte? Újra itt? Távol minden civilizációtól? - beszélt Maria fürkésző szürke szemekkel.

-          Holdfölde nem lépte túl a maga árnyékát. Még mindig minden változatlan. Néhány év ide vagy oda. Itt észre sem venni – kortyolt a vörösborból Charlotte. A pohár felett találkozott a tekintete Robin pillantásával. Charlotte sietve elnézett, s a tányérja fölé hajolt.

-          Milyen a divat a városban most Charlotte? – érdeklődött Maria.

-          Nem tudom – mosolygott Charlotte nyugodtan.

-          Nem városban laktál.

-          Nem – felelte szűkszavúan Charlotte.

-          Nem akarsz beszélni erről a két évről? – érdeklődött Maria.

-          Maria észrevehetted volna már egy héttel ezelőtt is, hogy nem akar erről beszélni – szólalt meg rekedten az asztal végében Robin.

-          Valóban – erősítette meg Robin állítását Charlotte. – Erről az időszakról még Lionelnek sem beszélek Maria, bocsáss meg – Charlotte az ajkához érintette a szalvétát és hűvösen felemelkedett az asztal mellől és elhagyta az étkezőt.

-          Tapintatlan voltam – harapott a szája szélére Maria. – Csak… titeket tényleg nem érdekel hol volt és mit csinált? Talán megcsalt Lionel! Gondoltál már erre? – suttogta Maria felháborodottan.

-          Ó Maria, te és az értékkonzervatívizmusod – grimaszolt Robin, s ő is felemelkedett a székéből.

-          Igenis, ez azért mégiscsak  magyarázatot igényel! Mit csinált két évig távol a fenyvesektől? – nézett a férje után Maria.

-          Ha vallatóra fognám azzal csak újra elüldözném – rázta a fejét Lionel. A beszélgetésük foszlányai egyre halkultak, ahogy Robin átvágott a nagyszalonba. Charlotte a kandalló előtt állt Shadow mellett. A tűz fényjátékot játszott a zafír fülbevalókon.

-          Nincs más ékszered, csak ez? – kérdezett rá Robin s a hangjában fájdalom és feszültség keveredett. Charlotte oda kapta a fejét.  Robin lazán a szalonajtónak dőlve keresztbe tett kézzel állt.

-          Természetesen van más ékszerem is – érintette meg a fülbevalóját Charlotte.

-          Akkor miért… miért ezt? Élvezed, hogy kínzol? – kérdezte rekedtes hangon Robin.

-          Ne haragudj, nem tudtam, hogy kellemetlen számodra a látványa.

-          Nem kellemetlen csak… nem tudom mire vélni. Hogy… használod. Hogy mindig ez van rajtad – Robin lassan ellökte magát az ajtótól és közeledni kezdett.

-          Csak egy emlék – simogatta meg ujjbegyeivel az ékszert Charlotte.

-          Emlék? S mégis, téged mire emlékeztet? – ért elé Robin.

-          Hogy soha ne feledkezzek el…

-          Valamiről?

-          Valakiről – sütötte le a szemét Charlotte hogy leplezze a szemébe kiülő fényeket és érzelmeket.

-          Egy meg sem született gyerekről? – kérdezte kíméletlenül Robin.

-          Hümmm – Charlotte kikerülve a kérdést, a tálból egy diószemet csúsztatott a szájába és a fogai közt ropogtatni kezdte. Nem válaszolt Robin kérdésére. Robin szemmel követte Charlotte szájának a mozgását. – Ez még tőled is gonosz volt Robin.

-          Megmondjam engem mire emlékeztet ez a zafírfülbevaló? Arra, hogy majdnem Lady de Noirrá tettelek. Az én asszonyommá Charlotte, az enyémmé – keményedett meg Robin hangja, s egy lökéssel és egy lépéssel sarokba szorította Charlotte-ot. Robin csípője a falhoz szegezte. Charlotte érezte a csípőjének nyomódó kemény csípőcsontot, Robin nyakában a megannyi toll hosszabbjai a vállát súrolták.

-          Fel voltam készülve arra, hogy ha visszatérek a te zaklatásoddal is számolnom kell – préselte össze az ajkait Charlotte.

-          Ugyan Charlotte. Azért mi ketten együtt, nem voltunk annyira rosszak. Ráadásul ott ülhetnénk fent a várban együtt. El tudnám viselni a megyei elsőséget veled közösen – Robin lehelete végigsimogatta Charlotte nyakszirtjét, ahogy mélyen a nő fölé hajolt és belélegezte az illatát. – Sokkal jobban, mint azzal, aki lássuk be, jóval kevésbé alkalmas erre a szerepre. Valld be, hogy neked is eszedbe juttatom mindezt, a múltat, a lehetőségeket… nem véletlen hordod állandóan ezt a zafírt, amit én adtam neked. Nem a férjed, hanem én! – lehelte Charlotte fülébe, s ajkaival súrolta Charlotte fülének ívét, majd a füle mögötti apró területet, ahonnan a parfüm permete még intenzívebben áradt.

-          A férjem a szomszéd szobában van és bármikor sikíthatok érte Robin – felelte hűvösen Charlotte.

-          Te nem érzed ugyanezt Charlotte? – simította végig az ujjaival lágyan Charlotte karját. – Nem rezzensz meg, ahogy rád nézek? Ahogy megérintelek? Nem fut végig a vágy az ereidben? Ez a zafírkő provokál Charlotte. Arra bátorít, hogy újra megtegyem, amit már egyszer megtettem – lehelte Charlotte vállára Robin, ahogy szemével követte ujjainak le-fel simító mozgását Charlotte karján. Látta ahogy az apró pihék Charlotte karján az égnek merednek, ahogy megborzong a szinte leheletnyi érintéstől.

-          Robin! Kérlek! Fontos nekem ez az ékszer! hogy emlékezetembe vésse, amiről nem szabad elfeledkeznem, még akkor sem, ha itt a fenyvesekben olyan könnyű is lenne megfeledkeznem róla. Kérlek ne nehezítsd ezt meg nekem! – nyomatékosította Charlotte.

-          Kívánlak! Még mindig… ugyanúgy! Kívánlak Charlotte! – zihálta Robin megrészegülve, s nedves ajkaival súrolta Charlotte vörösre rúzsozott ajkait. Charlotte tenyere élesen csattant Robin arcán, s félrelökve ellépett a szorításból. Charlotte az előtérbe rohant, és a fehér medve előtt lélegzett mélyeket. Egész teste remegett, ahogy Robin gyengéd érintése megremegtette az érzékeit. Pihegve próbálta lenyugtatni magát. Lionel az emeletről jött ráérősen Mariával beszélgetve.

-          Hol voltál már? – szólt rá Charlotte izgatottan.

-          A kártyapakliért mentünk fel. Gondoltam játszunk egyet – pörgette a kártyákat az ujjai közt Lionel.

-          Akkor maradj mellettem – sietve Lionelhez lépett a lépcsőfokokon, és belekarolt.

-          Rendben szívem – mosolygott rá kedvesen Lionel, és puha csókot nyomott az asszony ajkaira.

Viszontlátás

„Charlotte hazajött. Holnap gyertek át vacsorára. Lionel”

Maria sikkantva olvasta el az üzenetet. S körbeugrálta a fehér medvét az előtérben.

-          Robin! Ezt olvasd! Nem, ne is olvasd! Máris mondom! Charlotte hazajött! Itt van ismét a Fenyvesekben, visszajött Holdföldére! Hallod?! Gyere már le! Hát nem nagyszerű hír? – kiáltozott túláradó lelkesedéssel. Maria kiáltásai hosszú másodpercekig válasz nélkül dermedtek a levegőbe. Robin egy pillanatra úgy érezte, a véráramlás megállt az ereiben. Az nem lehet! Robin úgy támolygott le az emeletről mint akit fejbekólintottak.

-          Micsoda?! Nem létezik! – kapta ki Maria kezéből a papírdarabot, s Maria még mindig körülötte forgott, csupa izgalom volt, csillogtak a szürke ezüst szemek, lobogott a vörös hullámos haj. Robin úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.  – Ez tréfa!

-          Nem tréfa, Lionel, ilyesmivel sosem tréfálna! – suhant el mellette Maria. – Máris előkeresem neki a legszebb hímzett terítőmet. Nekiajándékozom a visszatérése örömére. Te is nézhetnél neki valamit!

-          Eszem ágában sincs – morcolódott Robin. – Nem is érzem most jól magam. Lehet holnapra lebetegszem – követte bambán felesége lelkes suhanását a lépcsőfordulóban.

-          Robin! – kiáltott felháborodottan Maria. – Ezt nem teheted. Ez Lionelnek nagy nap és velünk szeretné megünnepelni.

-          Fáj a gyomrom! – szorította a tenyerét a hasára Robin. S ez így ment egészen másnap estéig. Robin a borotválkozó tükörbe nézve meredt maga elé. Képtelen lesz újra találkozni a nővel. Egyszerűen nem megy. De ha nem jelenik meg, az gyanús lenne. Ó Charlotte! Legalább felkészíthettél volna erre az egészre! Maria óaranyszín taftruhában suhogott, zizegett körülötte.  Izgatott volt, elegáns volt és egy aranyas fácántoll díszelgett a hajában.

-          Robin, kész vagy már? Meddig borotválkozol? Mi bajod van?

-          Mondtam, hogy pocsékul vagyok – morogta Robin.

-          Jó akkor nem megyünk, pedig ezt a fácántollat csakis miattad vettem fel. Látod, mindkettőnknek lesznek tollaink – simította meg Robin arcát,  a fácántollat kiemelve a hajából. – Na gyere, jó lesz.

-          Charlotte? Ugyan, unalmas lesz, gondolom a legújabb divatról akar veled pletykálni. Mesél a nagyvilági városi élményeiről, vagy ki tudja miről – dörmögte Robin. A tücskök ciripelése kísérte őket. Lionel nyitott ajtót és csillogó szemmel invitálta befelé őket. Valóban régi emlékek szűrődtek a világítótoronyból. Sült gesztenye és pulyka illata. Charlotte akkor helyezte az étkezőasztalra a pulykát, ahogy beléptek. Akaratlanul is összevillant a tekintetük. Charlotte arca a sütésben pirult ennyire ki, vagy Robin látványától? A kék szemek mélye még sötétebb titkokat rejtett. De Charlotte szinte provokálni akarta. Az a zafírfülbevaló volt a fülében, amit azon a napon adott neki, ott az orvos rendelőjében. A de Noir ékszer. Kemény este lesz. Robin mélyen megszívta a tüdejét levegővel.

-          Ó Charlotte, annyira örülök neked! – szakította meg a néma párbeszédet Robin és Charlotte között a közbelépő Maria. – Nézd? Még mindig megvan – egy apró darabkára hajtogatott papírlapot vett elő Maria. – Igen, a leveled. Az utolsó, amit nekem írtál. Azóta is mindig magamnál tartom. Mert irányt mutattál. Mert Charlotte! Jaj annyi mindent köszönhetek neked!

-          Ó Maria ha tudnád, hogy mennyi mindent viszont nem köszönhetsz neki – grimaszolt rá Robin.

-          Látod, mióta elmentél ilyen lett. Elszemtelenedett, és gonoszkodik mindig – nevetett Maria, vörös hullámos haja lengedezett. Charlotte orcán csókolta Mariát, de közben hűvös kék szeme Robinon pihent.

-          Abban biztos voltam, hogy ha bármi változás történt, az Robinnak nem vált előnyére – Charlotte elhúzódott és tartózkodón lépett egyet Robin felé.

-          Örülök, hogy újra a de Noir birtokon vagy sógorasszony – lépett hozzá két öles lépéssel Robin, és meleg leheletével megmelengette Charlotte hűvös arccsontját. Lehelete bepárásította a zafírkövet Charlotte fülbevalóján.

-          Én nem különben – fordította félre a fejét Charlotte, s finoman hátrált egy lépést. Robin közelsége rá sem maradt hatástalan.

-          Látom gesztenyés pulyka lesz. Mint mindig Charlotte – állt meg a szék mellett Robin várakozón. Zavartan állták körül négyen a terített asztalt. Mind néztek valakit. Lionel Robint, Robin Charlotte-ot, Charlotte Mariát, Maria fácántolla peckesen suhogott a levegőben, ahogy fejét lassan körbehordozta a feszengő társaságon.

-          Foglaljatok helyet! – törte meg a csendet Lionel és az asztal felé mutatott, s egy éles késsel szelni kezdte a pulykát. Charlotte egyenes derékkal ült le a két férfi közt, Mariával szemközt. A jobbján Lionellel, a balján Robinnal Robin suroló tekintete Charlotte gondosan befűzött derekát követte.  Aranykarkötője koppant az asztalon, ahogy karját lassan a tányérja mellé helyezte, törzsből enyhén Lionel felé dőlve.

-          Merre jártál Charlotte? – kérdezett rá érdeklődve Maria. Robin torokköszörülve intőn pislantott a felesége felé.

-          Igen hosszú, belső lélekutazást tettem – mondta nyugodtan Charlotte, szemével lustán viszonozva Robin és Maria tekintetét. Maria érdeklődő, Robin kutató pillantással méregette.

-          Lélekutazás? Ez izgalmasan hangzik – hökkent meg Maria, s csodálkozó szürke szemei Charlotte-ról Lionelre tévedtek, aki lesütött szemmel csak a pulykaszeletelésnek szentelte figyelmét. Robin ingerülten Lionel szeletelő mozdulatait figyelte.

-          Az volt.

-          És mi lett az eredménye? – kíváncsiskodott tovább Maria.

-          Gazdagabb lettem általa – felelte ködösen Charlotte.

-          Melyik városban lehet Angliában lélekutazást tenni? – faggatódzott Maria.

-          Maria! Elég volt! – csattant rá Robin. Sötét tekintetével szinte keresztüldöfve feleségét.

-          Miért? – kapta felé harciasan fácántollas lángoló hajkoronáját Maria, s kissé felszegte állát.

-          Mert kínos helyzetbe hozod a háziasszonyt! – sziszegte rá Robin.

-          Ugyan Robin, mit tudsz te Charlotte érzelmeiről? Semmit! – fordult vissza a hűvös szőke hajú nő felé. – Engem érdekel, hogy hol járt! – makacskodott Maria.

-          Maria, semmi közöd hozzá. és ha nem viselkedsz akkor hazamegyünk – dobta vissza az asztalra az asztalkendőt Robin és felugrott ültéből, s végigdübörögve a folyosón kilépett a világítótoronyból.

-          Mitől lett ilyen ingerült? Utána menjek? – pislogott Maria a két másikra meghökkenve.

-          Hagyd, visszahozom - lépett suhogó szoknyával Charlotte és egy könnyű kendőt maga köré tekert. – Addig szedj mindenkinek Lionel! – A világítótorony előtt a partnál állt Robin. Hullámos hajába kapott a szél. Bőrkabátját hátralebbentette, ahogy nadrágja zsebébe dugott kézzel állt a tengert nézve. A kavicson lépéseket hallott. A szél női parfüm illatát hozta. Robin leeresztette a szemhéját és mélyen belélegezte a réges régen nem érzett intenzív női illatot. Ez az illat, felborzolta az érzékeit.

-          Visszajöttél – szólt Robin szemrehányón, hátra sem nézve. az illatából tudta, hogy ki közelített hozzá.

-          Felzaklattalak? – kérdezte Charlotte hetykén. De a hangja rekedtsége mélyebb mögöttes tartalmat sugallt.

-          Mondjuk úgy, eddig egyhangúbb volt az élet az erdőben – grimaszolt Robin, ahogy a nő felé fordult. – Miért jöttél vissza? – futó pillantása, Charlotte keresztbe tett karjára esett, s felette a dekoltázsban domborodó női halmokra. Charlotte aurája beburkolta, most, hogy a nő ilyen közel állt hozzá.

-          Tán zavarlak?

-          Igen! – csattant Robin. Mire Charlotte lágyan felkacagott.

-          Ezt úgy mondod, mintha hatással lennék rád.

-          Hatással vagy rám Charlotte – mondta szárazon Robin. De a tekintete fájdalomról tanúskodott.

-          De én nem akarok hatással lenni rád – túrta át laza hullámokba rendezett szőke haját Charlotte. Hófehér karján megcsillantak a drága Powell családi ékszerek, a mozdulattól erős parfümillat csapta meg Robint. Ketten álltak a tengerparton, karnyújtásnyira egymástól.

-          Ez nem a te akaratodon múlik – lehelte erőtlenül Robin.

-          Hanem a tiéden? – ejtette tisztán csengőn Charlotte, s Robin válla felett a tenger felé nézett.

-          Ezt a dolgot nem tudom irányítani – rázta a fejét bosszúsan Robin, s lehajtott fejjel néhány kavicsot bökdösött odébb a cipője orrával. – De… felbolygatott a hír, hogy visszatértél. Egyelőre nem tudom hogyan is viszonyuljak ehhez a helyzethez.

-          Segítek! Sehogy – mondta keményen Charlotte.

-          Én erre nem vagyok képes – Robin megemelve a fejét zavartalanul, lustán végigjártatta tekintetét Charlotte testén alulról fölfelé haladva. – Nem tudom kiverni a fejemből azokat a képeket.

-          Légy úrrá magadon!

-          Azon az asztalon csináltuk Charlotte! – zihálta Robin  a világítótorony felé mutatva. – Akármilyen részeg is voltam, emlékszem az érzésre, az illatodra, a bőrödre… - Robin idegesen a hajába túrva lihegett. Charlotte csípőre tett kézzel nézte. Robin szétnyílt ajkát ingerülten megnyalta, felületesen lihegett, és a szeme sötétje egyre feketedett.

-          Cseréltessem ki az asztalt? – érdeklődött fagyosan Charlotte.

-          Tudod, hogy nem erről van szó! – sziszegte Robin rezzenetlenül.

-          Akkor próbálj meg viselkedni! Nekem egész jól megy

-          Te jól bírod a tettetést, londoni vagy – préselte össze az ajkait Robin.

-          Vissza kell mennünk! – Robin keze a csuklójára fonódott, megakadályozva, hogy Charlotte ellépjen előle.

-          Hogy fogunk a szemükbe nézni? – súgta Robin az asszonyhoz lépve. Teste melege a tengerparti szélben is sütötte Charlotte fedetlen bőrét. Ahol hozzáért ujjai izzottak a nő csuklóján.

-          Azért jöttem vissza, mert kész vagyok tovább lépni a múlton. Próbálj meg te is így tenni – fejtette le Robin ujjait a csuklójáról Charlotte és a szoknyáját felkapva elindult vissza a világítótoronyba. Robin mély levegőket vett, lassan kifújta, majd követte az asszonyt.

-          Minden rendben – ült vissza széles mosollyal Charlotte az asztalhoz. – Lionel, remekül felszeletelted a pulykát!

-          Van benne rutinom, még ha ki is jöttem a gyakorlatból – biccentett Lionel és tekintetével Robint követte, aki aprólékosan hajtogatta a damasztkendőt a térdére.