A hazatérésre

A de Noir várba gyűlt a vendégsereg. A sötétbe vesző várkapunál fáklyákat gyújtottak, ahogy a várfalak mentén is. A lépcsőket gyertyafény világította meg. Az asztalokon roskadásig sokasodtak a vadhúsok és a gyümölcsmártások. A várúr dőzsölt. Couer de Noir egy szem fiát csak megtűrte az asztalnál, de a két férfi már nem váltott szót egymással. Robin a bort nyakalta, a többi klántaggal. Időnként különös pillantásokat vetve a két asszony felé. Maria vörösben, Charlotte kékben, azzal az átkozott zafír fülbevalóval. Robin lecsapta az asztalra a kiürült poharat. Charlotte tényleg állandóan ezt a fülbevalót hordta. S megmagyarázhatatlanul, Robint zavarta. Rettenetesen ingerelte. Charlotte széthajtotta a legyezőjét, majd összecsukta. Egyértelműen játszott csak vele. Mármint a legyezővel, nem vele. Vagy fordítva. Csak vele, a legyezővel nem. Robin morogva indult újabb boroskancsóért. Hova lettek? Annyira megszomjazott.  A konyha felé egyetlen pohárnokkal sem találkozott, micsoda fejetlenség van ebben a várban! A lépcsőnél egy hűvös, gyűrűs kéz ragadta meg, és a lobogó gyertyafényben maga után rángatta. Robin botladozva lépkedett a lépcsőn, sokáig csak a kék villanást látta, aztán tudatosodott benne, hogy egy selyemszoknyát követ, aztán, hogy a vasmarok, ami markolja az Charlotte-é, s ahogy szembefordult vele, a zafírkövek botrányos örömmel himbálództak a levegőben, hívogatóan ringtak előre-hátra. Robin megbabonázva, laposan pislogott rájuk. A gyertyafény a lépcsőn alulról világította meg őket, és a zafírkövek integettek Robin felé. Egy éles csattanás térítette észhez. aztán csak a csípést érezte az arcán. Ez a nő kemény pofonokat tud adni.

-          Figyelsz rám?! – kiáltott rá idegesen Charlotte.

-          Hogy? – nyögte bambán Robin.

-          azt kérdeztem: megőrültél? Az egész klán előtt bámulsz rám! Egész este! Normális vagy??? – rázta meg Charlotte ingerülten. – Mit fognak gondolni rólunk? Rólad! Rólam! Viselkedj már! Mi bajod van?

-          Hogy én? – vakarta meg a tarkóját Robin kábán. – Nem voltam tudatában.

-          Részeg vagy? Mert akkor jó lenne, ha a közelemben nem innád le magad! Mert nem tudsz uralkodni a tekinteteden! Fel fog tűnni az egész családnak! Ezt akarod? Gyanút ébreszteni bennük?

-          Nem, persze hogy nem – dörzsölte az arcát fáradtan Robin.

-          Akkor meg modoráld magad! – igazgatta meg a ruhája redőit dühösen Charlotte.

-          Ha az olyan könnyű lenne -  Robin megtámaszkodott a hűvös várfalban. – Igazad van, sokat ittam. Apámnál mindig ez van. De nehéz ez az egész. Az öröklés… tudod mennyi gond van ezzel az egésszel. S évről évre csak rosszabb. És most meg visszajöttél…

-          Talán jobb lenne, ha egy ideig kerülnénk egymást – jegyezte meg rosszallóan Charlotte.

-          Talán jobb lenne kettesben találkozni inkább – vigyorgott rá Robin. Charlotte szó nélkül lejjebb lépett a lépcsőn és indulni akart lefelé, de Robin megállította. – Ha kerüljük egymást az még feltűnőbb te is nagyon jól tudod – figyelmeztette Robin.

-          Kibírsz heti három órát velem úgy, hogy normálisan viselkedsz? – kérdezte Charlotte bosszankodva.

-          Próbálkozom vele esküszöm – biccentett Robin, s elengedte a nőt. Charlotte mély levegőt vett és a szoknyáját megemelve tovább sietett a lépcsőn. Robin figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a nő út közben önkéntelenül megérintette a zafírköves fülbevalót.

-          Ha én lettem volna, bevallom nem jövök vissza – öltött egyet a hímzésen Maria.

-          Ugyan kérlek – simítgatta a hűvös zafírkövet Charlotte.

-          Ha már megteszem azt a lépést, hogy magam mögött hagyom Holdföldét, akkor képtelen lennék ide újra visszajönni. Új életet akartál kezdeni?

-          Nem – nézett el nyugodtan Charlotte. A tekintete a szalonban dartsozó két férfira esett. Robin elkapta a zafírkövet morzsoló mozdulatát, Charlotte zavartan leeresztette a kezét maga mellé.

-          Miért jöttél vissza?

-          Lionel miatt.

-          Megbántad, hogy visszajöttél? – suttogta Maria a hímzést figyelve. Charlotte szemét elfutotta a könny, s sietve lehunyta a szemét. Már egy hónapja, hogy visszajött. Mennyi idő lesz, amíg megszokja?

-          Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni Maria – felelte fátyolos hangon Charlotte. Éjszaka jött el. Vajon meglepődött, amikor felébredt? Alig egy hónapja még magához ölelte, a karjában ringatta. Charlotte lassan fújta ki a levegőt. – Iszok egy kis whiskyt – állt fel torokköszörülve Charlotte. A sírás csak a tengerparton engedélyezett, amikor egyedül van. Itt a de Noirok közt, tilos. Charlotte remegő kézzel nyúlt a férfiak által már felnyitott whiskysüveg felé. Az ujjai remegtek, nyirkosak és hidegek voltak. Egy korty whiskyt nem tud magának tölteni, annyira zaklatott. Ha nem lennének vendégeik az üvegből ihatná. Charlotte idegesen keresgélt a tálcán tiszta poharat. Egy erős férfikéz kivette a kezéből az üveget és a saját poharába töltött, majd átnyújtotta Charlotte-nak. Charlotte a szájához emelte a poharat, s miközben nagy kortyokban itta az égető alkoholt felnézett. Robin szemei most mintha megértően viszonoznák a pillantását. Pedig semmit nem ért. El sem tudja képzelni a valóságot. Az igazságot. Csak a hazugságait ismeri. Mint mindenki a fenyvesekben. Charlotte lehunyta a szemét. Hogy képes a szemébe nézni ennek a férfinak? Aki elől egy gyereket titkol?

-          Még! – zihálta Charlotte, s Robin elé tartotta a poharát. Robin megtartotta a nő kezét, s szó nélkül töltött, egyikük sem nézte, hogy telik meg a pohár. Robin futó mosollyal megjegyezte: - mindig mindenből többet akartál Charlotte!

-          Ez nem humoros – húzta el a kezét Charlotte és újra ivott.

-          Így azért jobban bírhatóak a napok igaz? – figyelte ahogy Charlotte eltünteti az erős italt.

-          Csak így bírhatóak – vallotta be Charlotte. Végre elmúlt a sírhatnékja. Tompítani kell a gyereke utáni anyai ösztöneit. A gyerek érdekében.

-          Asszonykám! Van kedved velünk játszani? – kérdezte Lionel hozzájuk lépve. Robin a táblára nézett.

-          Ki vezet?

-          Döntetlen, na jó most én – vigyorgott Lionel.

-          Csak mert leitattál és nem látom rendesen a táblát.

-          Ha a falba vágod a tábla helyett a nyilakat azt nem lehet azzal magyarázni, hogy kettőt láttál belőle – kacagott Lionel.

-          Csak akkor mersz kihívni, ha ittam? – tette csípőre a kezét Charlotte.

-          Veszedelmes ellenfél vagy dartsban szívem – karolta át Charlotte derekát Lionel.

-          Maria, csatlakozol hozzánk? – kiáltott oda az ablaknál hímző lánynak Charlotte.

-          Nem ismerem a játékot – tiltakozott Maria.

-          Megtanítlak – mosolygott rá Charlotte.

-          Nem köszönöm, a nevelőnőm szerint egy nőnek nem illik ilyen kocsmajátékokban részt venni – húzta meg a hímzőcérnát erőteljesen Maria.

-          Ó a kis értékkonzervatív feleségem – emelte Maria felé a whiskysüveget Robin.- Rád, Maria! – Maria csak a fejét rázta nemtetszően, hogy Robin már megint iszik.

-          Tölts még! – nevetett rá Charlotte a sógorára, s a pohár után nyúlt.

-          Nem, Charlotte, elég lesz – vette ki az üres poharat a nő kezéből Robin és letette az üveggel együtt a tálcára.

-          Fiúk, akármennyit is ittam, legyőzlek titeket – mosolygott elégedetten Charlotte és kezébe vette a nyilakat.

-          Csak nem kocsmai dartsversenyeken edződtél szívem? – vihogta Lionel, ahogy figyelte Charlotte milyen pontosan és nyugodtan céloz.

-          Ugyan csak a szíveteket képzelem a helyére – rebbentette a két férfi felé a szempilláját Charlotte.

-          Gyilkos az asszony, én mondom – sóhajtotta Lionel. – Charlotte drágám, nélküled tényleg unalmas volt ez az erdő.

-          Bár ne tudnék egyetérteni veled – ingatta a fejét Robin, ahogy ő is Charlotte határozott lökéseit követte. A két férfi megtapsolta a nő fölényes teljesítményét. – Be kellene venni a klánba. Több vadat ejthetnénk.

-          Nőt a klánba, forradalmi újítás Robin – rázta a fejét hitetlenkedve Lionel.

-          Egy őszünnep? A lányokkal? – billentette félre a fejét Robin és futólag a két asszonyra pillantott.

-          Legyen – vágta rá Lionel. – jelzem a klántagok felé.

-          Lenne egy ötletem. Rendezzük Charlotte tiszteletére az eseményt. Nem is értem ez eddig miért nem jutott eszembe. A hazatérésre! – csapta karon Lionelt Robin.

-          Ez, tényleg nagy lenne tőled Robin – ámult el Lionel. Robin szétöntötte a whiskyt. a Két pohárba, ami az alján maradt azt magának meghagyta.

-          Gyere Charlotte! – intette magához a nőt Robin. S a nő kezébe nyomta a whiskyspoharat.

-          A hazatérésre! – kacsintott Robin és a whiskysüveget hozzákoccintotta.

-          A hazatérésre – nézett egymásra melegen a házaspár, s egymáshoz koccintották a poharaikat.