Francios és a többiek

Maria munkások hangos kiabálására ébredt. Amikor kinézett az ablakon Robint látta, amint a lova hátára erősített széket készült éppen leoldozni. Mellette egy köpcös emberke állt, csípőre tett kézzel mérte végig a faház környékét. Maria sietve öltözködött, s haját egy masnival félig felkötve sietett le a faház elé. Robin a tárt ajtón éppen beemelte a karosszéket a faházba.

-          Felkeltél? – mérte végig Mariát.

-          Fel – vágta rá Maria alaposan megbámulva a királyi trónusnak is beillő bútordarabot.

-          Remek. Ezt hoztam – cipelte tovább a tömör fából készült darabot és vitte be az üres csiszolt padlóra téve. – Ez lesz az étkezőnk – jelentette ki Robin és a szoba közepére rakta a királyi trónust. Kényelmes kopottas bordó huzata volt. Aranyozott minták futottak benne, szép faragása levélmintákat és indákat formált.

-          ez micsoda? – mutatott rá Maria.

-          szék – vágta rá Robin és beleült a kényelmes karosszékbe.

-          Azt látom. Honnan van? – tette karba a kezét számonkérőn Maria.

-          Honnan? Nem tudom. Van és kész – felelte rá Robin kitérően. Kényelmesen kinyújtotta a lábát és ráérősen simogatta a tollakat a nyakánál. – Éhes vagy?

-          Én…

-          Én is. Íme francia emberünk – mutatott a köpcös emberkére. – A feleségem – mutatott Mariára Robin, miközben a férfit nézte.

-          Nagyságos asszonyom, Francios vagyok Dijonból szolgálatára – hajolt meg könnyedén a francia köpcös férfi. Maria hápogott és értetlenül fordult meg a sarkán.

-          Azt mondtad nem tudsz főzni, felvettem egy szakácsot. Itt fog velünk élni – fonta össze az ujjait maga előtt Robin. Az ajtón újabb munkások léptek be.

-          Örvendek – hebegte Maria, de nem is volt ideje felfogni. Az egész házat elárasztották a munkások.

-          Megyek megnézem a konyhát – jelentette be Francios. Robin csak biccentéssel jelezte, hogy menjen amerre akar.

-          Robin! Egy tucat munkásember rohangál a ház előtt és most már ugyanennyi a házban is. Megmagyaráznád, hogy kik ezek? – mutatott a férfiakra, akik sarat és malterszagot hoztak magukkal.

-          Először is tiszta vízre van szükségünk lehetőleg közel a házhoz, tehát kutat furatok. Kettő: szükségünk lesz téli tüzeléshez kemencékre, kályhákra, igazi, begyújtható kandallókra. A kőműves mesteremberek most ezeket  a munkákat jöttek felmérni és elvégezni, egyéb kérdésed? – húzta el a száját Robin.

-          Én… nekem miért nem szóltál és… - Maria kimeresztette a szemeit, de Robin csak felállt és fejébe nyomta a kalapját.

-          Majd jövök! – biccentett távozva. Robin lóra pattant és elvágtatott. Maria pedig ott maradt egyedül a rengeteg emberrel a házban és a zajjal és a kopácsolással és a tanácstalanságával. most mihez kezdjen? A konyhába ment a szakács után.

-          Tehát maga szakács? – állt meg az ajtóban Maria.

-          Igen – tette le a hajókofferjét a férfi.

-          Tud főzni? – kérdezte Maria.

-          Igen, általában, ha van miből. De itt semmi nincs – vigyorgott rá szélesen Francios.

-          Hol találkozott a férjemmel?

-          A piacon. Péksüteményeket árultam, miközben munkát kerestem és szállást. Ezüstharmaton nem sok szükség van a francia szakácsokra. Egy hete érkeztem a szigetre – felelte Francios.

-          Értem. A férjem péksüteményt vett magánál? – ráncolta a homlokát Maria.

-          Persze. Beszédbe elegyedtünk, és azt mondta lakhatok nála és megfizeti a szolgálataimat.  A faluban is azt mondták a de Noiroknál próbálkozzak munkát találni. Gyorsabb és szerencsésebb voltam, mint hittem – felelte Francios mosolyogva.

-          Mit csinált a férjem a piacon? – mérgelődött Maria.

-          Nekem úgy tűnt péksüteményt vesz – nevetett Francios. Maria csak legyintett rá, s  otthagyta a konyhában. Nem sokkal később a de Noir unokatestvérek özönlöttek a faházhoz. Lionel vezetésével, Florian falapokat hurcolt befelé.  Maria zavarodottan járkált le fel a vadászházban és kezdte nem érteni, hogy mik történnek körülötte.

-          Ti meg hogy kerültök ide? Mit csináltok? – kérdezgette egyik-másik de Noir után rohangálva a férfiak láthatólag nem foglalkoztak vele és nem tartoztak neki magyarázattal.

-          Ide  a kamrába kellenek polcok, végig a fal mentén. És legalább három nagyobb méretű üst,  a konyhába egy nagy masszív asztal – sorolta Francios a jegyzetelő Floriannak.

-          Lionel! Szóba állnál velem egy pillanatra – állta útját erőszakosan Maria. Lionel megállt. zavartan meghúzta fekete selyemmasniját, ami a haját fogta hátra.

-          Igen? – Lionel türelmet erőltetve magára biccentett.

-          mi ez az egész? A vadászház úgy néz ki mint egy hangyaboly! Szerintem még az ágyunk alatt is van valaki! – hadonászott tehetetlenül Maria.

-          Robin nem mondta? Még tegnap megkért, hogy szóljak a tesóknak, hogy munka lesz. Még tegnap délután kivágtuk a fákat és  fűrészeltünk, vágtunk, hogy nektek legyen itt néhány dolog. Lucienék küldtek nektek egy használaton kívüli dézsát a fürdéshez, meg egyéb kellékeket -  Maria csak fülével hallgatta Lionel beszámolóját, szeme ide-oda cikázott a nagy sürgés-forgáson a vadászházban. Hirtelen ráébredt: hát ilyen az, amikor valakinek  családja van! rokonaik vannak! Akikre lehet számítani! Akiknek csak szólni kell és jönnek és segítenek és megállás nélkül dolgoztak nekik!

-          Ó Lionel! – Maria szemét egy pillanatra elfutotta a könny és a magas férfihoz bújt. Lionel meghökkenten tette a tenyerét Maria derekára és várakozva állt. – De nekem miért nem szólt?

-          Robin azt mondta, csak ezt adjam oda, biztos tudsz vele kezdeni valamit – Lionel egy apró bőrerszényt ejtett Maria tenyerébe, ami súlyos volt, s a csilingeléstől tudni lehetett, hogy nehéz fontok vannak benne. Maria kikerekedett szemekkel nézett rá. – Charlotte kint vár a fogaton – kacsintott hozzá Lionel.

-          Nem! – döbbent le hitetlenül Maria.

-          De igen, menj és nézd meg magad – vigyorgott Lionel. – Minket meg hagyj dolgozni! – csapott könnyedén Maria fenekére, aki felháborodottan nézett vissza rá. Charlotte kék selyemkesztyűjét huzogatva ült egy kétszemélyes fogaton.

-          Maria! Olyan sokára jöttél! Még az ágyból keltél? – mérte végig az egyszerű nappali ruhában öltözött lányt.

-          Még nincs ruhám tudod! De hamarosan lesz – rázta meg az erszényt Maria.

-          Persze! Tegnap éjszaka raboltak a fiúk! – grimaszolt egyet Charlotte. Maria jókedve egyből odalett.

-          Nem! – huppant le Charlotte mellé az ülésre. Charlotte megrántotta a gyeplőt.

-          De, igen… - biccentett hozzá a fejével Charlotte. – De Noir lettél Maria. Szokj hozzá, hogy nem kell tudnod arról, a pénz honnan jött! Tanuld meg a de Noir feleségek jelmondatát: Csak élvezd, és költsd el!

-          Istenem Charlotte, hogy gondolkodhatsz így? – háborgott Maria, s viszolyogva tartotta a kezében a pénzt. Rabolt pénz! Talán vér is tapad hozzá! Talán valakit megöltek azért, hogy ez a pénz most itt legyen! hogy tehetnek Robinék ilyet! Nem és nem ez így nem igazságos! Beszélnie kell Robinnal igen!

-          Ha nem így gondolkodsz, akkor megőrülsz Maria! Ez komoly, szóval leszel szíves elfogadni mindent, amit Robin nyújthat! A felesége lettél – mondta határozottan, egyenes derékkal Charlotte.

-          vissza kell adnunk a pénzt annak akitől lopták! – nézett maga elé kétségbeesetten Maria.

-          Te teljesen meghibbantál? – kapta felé a tekintetét Charlotte.

-          Kitől szerezték? – erősködött Maria. – Én majd jobbá teszem őket! Én majd elmegyek egy klángyűlésre és elmagyarázom nekik, hogy ez így törvénybe ütközik és nem helyes és bűn és… - Charlotte lefékezte a fogatot.

-          Add azt a pénzt! – kapta ki Maria kezéből a bőrerszényt Charlotte és kék szemei olyan hidegek és ijesztőek voltak, ahogy Mariára meredtek, hogy Maria önkéntelenül is hátrahőkölt a fogat védelmező bőrülésén. – Maria! Egy férfinak nem parancsolhatsz! Egy de Noirnak nem papolhatsz a törvényről! Soha! Egy de Noir olyan amilyen, attól az ami, hogy rablóbandavezér! Megértetted?! Ne hogy merészeld kioktatni őket! Mert mert te fogod megbánni, Robin elfordul tőled! Soha nem fogja feladni a klánt! Soha nem fogja feladni azt, hogy hogyan szerezte a pénzét! Ezt vésd jól az agyadba! Ha kell írj róla egy bibliát magadnak, egy könyvet! És olvasgasd ismételgesd, jegyezd meg jól! Mert Robin egy istenverte de Noir és az is marad örökre és ezt nem verheted ki belőle, de ő kiverheti belőled az erkölcscsősz magatartásodat és igen Maria megteheti, mert a férjed! – sziszegte Charlotte. – Nem rosszindulatból mondom, csak figyelmeztetlek, hogy ne csinálj ostobaságot! Még gyerek vagy! Nem látod az élet törvényeit! A felesége lettél! Alávetetted magad az akaratának, a törvényeinek, az életének! Ezt vésd az eszedbe! – Maria megszeppenten nézte Charlotte-ot, aki elszántan és keményen vágta az arcába a szavakat, a mondatokat. Az igazságot.

-          Én… én nem akarom, hogy… a gyerekeim is ilyenek legyenek. Hogy raboljanak, hogy ebből éljenek. Szeretném, ha… olyanok lennének, mint én…ha tisztelnének bizonyos dolgokat… ha tisztességes úton szereznének pénzt, amiből élnek és nem így – suttogta rémülten Maria és tenyerét akaratlanul is a nyakára simította. Sosem gondolt még bele ebbe. hogy Robin egy rabló. S ő csak ehhez ért. Ezt tudja majd átadni, a gyerekeinek is!

-          Maria! Ezen, most ne gondolkodj! Tudod, én is azt szeretném, ha a gyerekem örökölne valamit belőlem, s kitörne ebből. Azt hiszed Maria én nem ezt érzem amit te? Városi vagyok, tisztes  alattvalója uralkodónknak! Szerinted az én lelkem nem háborgott? De az idő megoldja a dolgokat, hiszem Maria, hogy te és én, és Solange. Mi, akik városiak vagyunk, mi akik nem a de Noir klán környezetében éltünk, meg tudjuk majd változtatni a de Noir családot. De nem a férjeinket! Hanem a gyermekeinket Maria! Ezt jegyezd meg rendben? – suttogta Charlotte Mariához hajolva. – Megértetted? – ragadta meg Maria kezét Charlotte, s elhúzta Maria nyakkivágásáról.

-          Igen, meg – pihegte Maria, s lesütötte a szemét.

-          Okos kislány, na gyere – húzta maga után a lányt Charlotte.

-          Köszönöm Charlotte – motyogta Maria a nő után botladozva.

-          Mit? – nézett hátra, suhogó szoknyával Charlotte.

-          A tanácsaidat, az… iránymutatásodat – tárta szét a karját bizonytalanul Maria.

-          Csacsi lány! Na gyere nézünk valamit, ami Robinnak is tetszeni fog – kacsintott Charlotte. – Ha már ilyen sok pénzt ajándékozott neked. Szeret Maria! Ezt ne feledd! És hunyj szemet az ügyei felett – karolt bele bíztatóan Charlotte.

Crimen raptus

Már dél felé járt az idő, mikor Maria ismét ébredezni kezdett. Karikagyűrűje súlyát érezte az ujján. S olyan új és szokatlan érzés volt, szüntelen forgatta az ujján. Olyan érzése volt, hogy feltűnő és hivalkodó dolog, bárki meglátja, biztos, hogy kiszúrja. Pedig egy egyszerű kis fémkarika volt az egész. Vastag tömör arany. Robin állán kiütközött a borosta. Ahogy Maria megmozgatta ujjait a mellkasán Robin is ébredezni kezdett. Nagy nyújtózkodással fordult az ágy szélére, s a csizmáját kereste a hajópadló sötét fáján.

-          Na adj reggelit asszony! – húzta a lábszárára a csizmát Robin.

-          tessék? – ült fel Maria döbbenten. Kipihent nagy szemekkel pislogott Robinra az ágy másik végében. Csak egy szőrme volt a takarójuk, amit most félrelökött a lábáról.

-          Éhes vagyok – rántotta meg a vállát Robin, s hátranézett Mariára.

-          Én is – biccentett hozzá Maria.

-          Remek, akkor üss össze valamit – állt fel az ágyról Robin és az ingjét magára húzta.

-          De… hát én… nem tudok főzni – hebegte Maria ártatlan, értetlen szemekkel. Robin megállt a mozdulatban és az ingje megkötője a kezéből a mellkasára esett.

-          Mi? – hördült Robin.

-          Én nemes vagyok Robin. Szerinted arra tanítják a nemesemberek lányát, hogy hogyan szolgáljanak ki másokat? Nálunk a szakács főz, Marmaloda Jamben. Én nem értek semmit a főzéshez – jelentette ki Maria eltökélten és mezítláb lépett a hajópadlóra felvetett fejjel.

-          Akkor mi a fenét tudsz? – mordult rá Robin.

-          Hímezni, énekelni, olvasni, táncolni, tudok franciául és latinul – jelentette ki Maria.

-          Na hát ezekkel mind sokra megyünk az erdőben – morcolódott Robin, és az állát dörzsölgetve méregette Mariát. A vékony lány értetlenül nézett fel rá. Számára magától értetődő volt, hogy mindent készen kap, s most nem értette Robinnak mi baja van és miféle elvárásai vannak. Ezt a házasságot nagyon nem beszélték át! Robin megvakarta a fejét.

-          Uram irgalmazz! Na jól van, kapd fel a ruhád és átmegyünk Lionelhez – túrt a hajába Robin.

-          De… te azt akarod hogy vegyem fel a tegnapi ruhámat? – ámuldozott Maria.

-          Hát igen, vagy tán van itt másik ruhád is? – nézett rá Robin.

-          Nincs. De a tegnapi ruhám koszos – nézte a ruhahalmot Maria az ágy lábánál. Ráadásul gyűrött, lószagú, átizzadta a lovaglásban, semmi kedve nem volt még egyszer azt a ruhát felvenni.

-          Ebben átjössz Lionelhez, ott meg kérünk Charlotte-tól egy ruhát – legyintett Robin.

-          Azt akarod, hogy más ruhájában legyek? – hápogta Maria felháborodotton. - Egy kölcsönruhában? Mások levetett ruhájában? De hát én…

-          Tudom, te Holdhercegnő vagy, neked nem ez jár, nekem most hirtelen nincs más ötletem… vagy akkor mehetsz haza a bácsikádhoz – sziszegte hozzá elutasítóan Robin.

-          Jól van – fordított hátat a fiúnak Maria, s könnybe lábadt szemmel öltözködni kezdett. Milyen rémesen indulnak ennek a házasságnak az első napjai. Nincs mit enniük, nincs mit felvennie egy üres házban aludt…mi lesz velük? Robin már leszaladt a ház elé kötött lovakhoz. A lovak elégedetten legelésztek a fűben. Robin belélegezte a friss fenyőillatot. Feleségül vett egy lányt, aki semmihez sem ért, aki kényes és finnyás és most itt van a nyakán! Te jó ég! Kellett ez neki?

-          Maria! Kész vagy már? – kiáltott Robin. Maria kilépett a verandára, fésületlen, hullámos haját egy szalaggal kötötte hátra, zavartan próbálta szoknyája gyűröttségét simítgatni. Ellenállhatatlan volt, hófehér bőrével, álmos tekintetével, lányos zavarában, az ő gyűrűjével az ujján. Robin odament hozzá, s nyelvével lecsapott rá a kapunak nyomva. Maria elfelejtett mindent, még azt is, hogy éhes és mosdatlan. Csak Robin fenyőillata, vadsága és az erdő csendje borult rájuk. Robin keze mohón rángatta fel a szoknya anyagát.

-          Robin… indulni készültünk – pihegte Maria két csók közt.

-          Aha, megyünk is,  gyere – húzódott el Robin kábultan. Maria ajka buján, és nedvesen nyílt szét, kezével még Robinba kapaszkodott, hogy stabilan álljon. Robin kézen fogta, levezette a tisztásra, s felültette Mariát a nyeregbe.  Szótlanul vágtattak át a világítótoronyhoz. Fehérre festett fala vakított a fényben. Lionel sárga virágokat csipkedett a rétről.

-          Hát ti? – mérte végig a párost Lionel.

-          Máriának váltás ruha kell, én meg éhen veszek – jelentette ki Robin.

-          Pompás – nézett sokatmondóan Lionel.

-          Eredj be Charlotte-hoz! – emelte le a nyeregből Mariát Robin, s el is fordult tőle.

Maria meghökkenten nézett rá, de végül látva, hogy a férfiak nem foglalkoznak vele, habozva elindult a világítótorony felé. Még sosem látta az épületet. Ő egyetlen egyszer járt a part közelében, amikor leugrott a tengerbe. A holdgyöngyökkel. Sirályok köröztek a feje felett, élesen csapkodtak a hullámok, a világítótorony bejárata tárva nyitva állt, mintha szellőztetnének, vagy a tengert szeretnék a házba engedni. Maria fellépkedett a falépcsőn és bekukucsált a sötét helyiségbe.  Minden lépésénél megnyikordult a fa a súlya alatt. Nagy nehéz bútorok voltak a világítótoronyba. Keskeny kis folyosója volt, csupa sötét komor fával borítva.  Maria védelmezőn átkarolta magát és bekukucskált a legközelebbi nyitott ajtón.

-          Gyere csak, a lépteidet már úgyis hallottam – Charlotte élénk hangja csattant valahonnan bentről. Maria beljebb óvakodott a szobába. Pisiszag volt. Maria elhúzta az orrát.

-          mi ez a szag? – fintorgott.

-          Rákok – nevetett Charlotte. – Undorító igaz? Én ezekhez túl városi vagyok. Tudod mit csinálok? Kagylót főzök! Bár kétlem, hogy így kell – Charlotte félreseperte a gőztől begöndörödő hajfürtjeit. – Sosem leszek háziasszony. Én nem erre születtem. Had találjam ki, éhesek vagytok – jelentette ki Charlotte csípőre tett kézzel.

-          Valóban – biccentett Maria. – Nem gondoltunk ilyesmire egészen ma reggelig. Sosem vezettem még háztartást, vagy ha igen, azt a szakáccsal egyeztetve. Érted?

-          Persze hogy értem – Charlotte vajat és dzsemet tett az asztalra és hozzá egy kosárban pirítóst. – A de Noirok, ó Maria, annyira mások mint az átlagférfiak! Mint az unalmas Londoni kérők – könyökölt az asztalra Charlotte, s álmodozva ült le Mariával szemközt. Maria megkent egy szelet pirítóst és kérdőn nézett a nőre.

-          Azt mondtad három hete ismerted Lionelt, és már feleségül vett ez igaz? – nézett rá Maria érdeklődőn, ahogy a lekvár szétolvadt a szájában. Szörnyen éhes volt.

-          Igen – nevetett Charlotte. – Üzleti ügyben járt, ami azt jelentette, hogy lopni készültek valakitől valamit. Ki tudja már. Nem is számít. Tudod annyira romantikus volt az egész. Ó Maria azok voltak a szép idők! Meglátni és megszeretni. Ennyi volt.

-          Miért költöztél el ide az erdőbe?

-          Szerinted volt más választásom? – legyintett Charlotte a kötényét igazgatva. – Ismered azt a szót, hogy Crimen raptus? – mosolygott Charlotte. Maria bizonytalanul nézett fel a nőre. – Ez annyit tett, hogy egyik este a gyámom mellett ültem a vacsoránál. Öt perc volt az egész. Betörték az ablakot. Mind fekete selyemkendőben. Lionel pisztolyt szegezett a nagybátyám halántékához, a másik kezét pedig elém nyújtotta és azt kérdezte: Velem tartasz egy életre szóló kalandra?

-          Ó istenem! – sóhajtotta Maria izgatottan csillogó szemekkel.

-          Mire azt feleltem: igen. erre Lionel felhúzott az asztal mögül, maga mögé ültetett a lóra, a legközelebbi kápolnánál megállt, kirángatta az ágyból a papot, pisztolyt szegezett a pap fejéhez, hogy sürgesse a szertartást, és már a felesége is lettem – Charlotte nosztalgikusan nevetett.

-          Ó Charlotte!

-          Nem is ismertem – kacagott Charlotte. – Egyszerűen vonzódtam hozzá. Eszméletlenül jóképű volt, levett a lábamról. Tetszett nekem, új és ismeretlen érzés volt. Nem szokványos és nem unalmas. Egyszerűen ő nem London volt. s rabul ejtett szó szerint. Crimen raptus: nőrablás. Én valójában egy nőrablás áldozata vagyok – kuncogott Charlotte. – Szerinted én mit éltem át. Egyik este még kristálypohárból ittam a francia pezsgőt, az angol úriember nagybátyám asztalánál, másnap meg már itt voltam, férjezett asszonyként egy vadidegen férfi oldalán. De az élmény, mindenért kárpótolt. Ahogy Lionel is. Nem jutott igazi esküvő nekem, de igazi nászéjszaka igen.

-          Úgy látszik a de Noiroknál  semmi sem működik szokványos módon – jegyezte meg Maria.

-          Ti ismertétek egymást. Nálatok a legnagyobb akadály a korod volt. Ezért is kellett Gretna Greenbe szöknötök – Charlotte álmodozva forgatta a lekvárosedényt az asztalon. – Egészen más a ti történetetek. Én három hete ismertem. Ismertem? Inkább csak láttam Lionelt. S jött és magával ragadott. Egyébként még mai napig is tart a pereskedés. Állítólag a nagybátyám és gyámom, aki jobb házasságot szánt nekem megtámadta a házassági iratokat, kényszerítő tényezők, színlelt házasság, mindent bevetett. életveszélyes fenyegetettség.

-          S most hogy áll a helyzet?

-          Hivatalosan ezért nevezzük jegyeseknek magunkat és nem házasoknak, mert valószínűleg meg kell újítanunk a házasságunkat. Most már azon a jogcímen, hogy két éve együtt élünk, és ilyen esetekben a jegyeseket kötelezik a házasságkötésre. Majd Ezüstharmaton újra megesküszünk kevésbé vadromantikus módon. Úgy hogy talán nem kell Fontenelle atya fejéhez pisztolyt szegeznie Lionelnek – nevetett fáradtan Charlotte.

-          Ó bárcsak minket is Fontenelle atya adott volna össze – ejtette az ölébe a kezét Maria. Jóllakott, elégedetten dőlt hátra a széken és Charlotte-ot nézte, aki olyan könnyedén veszi az életet.

-          Ugyan, én sem álmaim esküvőjét éltem át. Főleg, hogy a pap fejéhez fegyvert szegeztek miközben esketett, hát valahogy nem ez volt lányálmaimban az esküvőmről – pakolt el az asztalról Charlotte. – Had találjam ki, az a ruhátok van, ami rajtatok van igaz? – mérte végig Mariát Charlotte. – Gyere, akad neked is ruha az emeleten – intette maga után Charlotte.  Maria bizonytalanul lépkedett az emelet felé. Charlotte szoknyája suhogott. Magabiztosan jött-ment a világítótoronyban. Mikor fogok én így viselkedni valaha is? Asszonyként? Még mindig gyereknek érezte magát, aki a felnőttek irányítására vágyott. Most Charlotte vette a szárnyai alá. A hálószobába nyitott be Charlotte. egyértelmű volt. Méretes tömörfa ágy uralta a szobát. Nem lábakon állt, mint más szokványos ágyak. Maria próbálta kerülni a tekintetével, miközben Charlotte a ruhásládákban kotorászott.

-          Ne lepődj meg, még Lionel faragta le az ágylábakat, ugyanis minden ágy beszakadt alattunk – pirult el Charlotte. – Lionel nagyon khm…szenvedélyes tud lenni. Nézd ez szerintem még a te méreted is! – húzott elő egy királykék bársonyruhát a ládából Charlotte. – Tessék, öltözz át! – dobta az ágyra a ruhát és az ablakhoz lépett. A férfiakra nézett, akik a ház előtt beszélgettek.  – Robinnak nem lesz könnyű sorsa, ha az apja tudomást szerez a házasságkötéséről, éktelen haragra gerjed. Mert Robin rangon alul házasodott. Nincs hozományod.

-          Csak gondot vett velem a nyakába igaz? – húzta át a fején a ruhát Maria.

-          Minden házasság nehéz Maria. Segítened kell neki, fel kell nőnöd a feladathoz. És nem lánynak, hanem asszonynak kell lenned a háznál – nézett rá vissza Charlotte.

-          De hogyan? – lépett hozzá Maria, s Charlotte segített neki megkötni a ruha hátsó megkötőít.

-          Erre magadnak kell rájönnöd. De támogatnod kell őt, szüksége lesz rá.

-          Nem mehetünk Holdszállásra, nem mehetünk a De Noir várba. Nagyon nem lesz egyszerű. Mihez kezdünk mi egymással? – dőlt az ablakkeretnek Maria.

-          Robin dolga pénzt hozni a házhoz, neked a dolgod, hogy a ház melegét megtartsd. Nem lesz mindig veled. Magadnak kell kialakítanod az háztartásodat. Az életeteket. Te most már férjes asszony vagy Maria! Ezt ne feledd! Gyere… menjünk – intette maga után a lányt Charlotte. Charlotte tekerte össze a szennyest egy zsákba tömködte és maga után vitte.  Maria remegő bizonytalan léptekkel lépdelt Charlotte mögött a lépcsőn. Hogyan tudna ő felnőni Robinhoz? Egyáltalán hogyan kell háziasszonynak lenni?

-          Kész vagytok asszonyok? – mérte végig őket Lionel. Maria riadt lányos tekintetén megakadt a szeme. S sötét villanással Robinra pillantott. Mit vettél a nyakadba Robin? Robin átvette a szennyest Charlotte-tól. Robin a lovára erősítette a szennyeszsákot és Mariát felrakta a nyeregbe.

-          Még látjuk egymást! – biccentett Lionelnek és Charlottenak.

-          Ettől tartottam öcskös – legyintett Lionel és Charlotte derekára fonva karjait figyelte, ahogy elvágtatnak Robinék.

 

Vigyáz ránk a Hold

Rigófütty csendült az erdő mélyén megbújó faház emeleti ablakában. Csőrével ütemesen kopogtatta az ablaküveget. Vagy talán szarka az, ami így kopog? Robin homályos tekintettel pislogott néhányat, ahogy elhúzta arca elől a karját. Nem madárcsőr veri az ablakot, hanem erőszakosan ököllel verték a faház bejáratát. Robin a matracon maga mellé nyúlt. Maria csípőjét tapintotta a tenyere.  Maria álmosan bújt beljebb a szőrmetakaró alá. Itt van a lány mellette. A lány? Hiszen már a felesége! De a kopogás csak nem akart elcsendesedni, sőt erőszakosabb lett, talán beszakad a frissen mázolt ajtó, ha tovább folytatja, bárki is akar bejutni kora reggel. Robin felhajtotta a takarót és magára kapta a nadrágját. Fehér inge gyűrötten csüngött a nadrág fölé. Álmosan dörzsölgetve a tarkóját nyitott ajtót.

-          Nyisd ki te gazember! – Benjamin Merryweather feldúlt arccal, karikás szemekkel, és meggyötört tekintettel meredt rá. – Áh, végre kinyitottad! Gondolom kitalálod, hogy kit keresek! Az unokahúgom! Eltűnt! Alig egy napja! Nálad van? – húzta ki magát Benjamin és számonkérőn figyelte a fiatal suhancot, akinek mellkasszőrzete kilátszott a nyitott nyakú ing alól.

-          Maria! – kiáltott fel Robin miközben le sem vette a tekintetét Benjaminról. – Látogatód érkezett! Gyere le! – Robin hangja közönyös és unott volt. Benjamin ököllel akart rátámadni, a kocsisa fogta vissza a lendületét.

-          Hogy képzeled! Hogy képzeled! Egy egész éjszakát nálad töltött?! Nálad! Maria egy jó házból való úrilány! Nem teheted ezt vele! Azonnal követelem vissza az unokahúgomat! – sziszegte Benjamin Merryweather és nyakán megfeszültek az idegek.

-          Átkozottul jó okom van rá, hogy Mariát ma éjjel is magamnál tartsam és az elkövetkezendő éjszakákra is, sőt, örökre, ugyanis Maria: a… feleségem! – billentette meg a fejét Robin és az ajtónak támasztotta a karját. Meghallotta a háta mögül Maria mezítlábas puha lépteit. – Gyere cicám, a bácsikád látni szeretne! -  Maria bontatlan, kócos hajjal, fehér fodros alsóruházatban bújt át Robin karja alatt, s az ajtónak támaszkodva pislogott ki felbőszült bácsikájára.

-          hát ezt nem hiszem el! Te!... te…te! Hozzámentél? De hát… hogyan és mikor és… hiszen még kiskorú vagy! Maria! – Benjamin Merryweather tehetetlen dühében le-fel járkált az ajtó előtt és hitetlenkedve nézte a két hiányos öltözetű álmos fiatalt az ajtóban.

-          honnan tudta, hogy itt vagyunk? – szegezte neki a kérdést Robin.

-          Követtük a nyomokat… a lovak…de…de én ezt nem tudom elhinni. Kiskorú vagy! Halljam Maria! Tőled akarom hallani! Tényleg hozzámentél ehhez… a ehhez… a de Noirhoz? – Robint úgy mérte végig, mintha a de Noir szó egy sértés lenne. Robin sötét tekintettel viszonozta a pillantását.

-          Igen bácsikám, hozzámentem feleségül Robinhoz – nézett komolyan a bácsikájára Maria.

-          Hát ez… nem találok szavakat, hogy… hogy merészelted az engedélyem nélkül ezt a vakmerő és esztelen döntést meghozni! Hogy beszéltél volna velem! Hogy ilyen meggondolatlanul kockára tedd a jövődet! Ó hogy mennyire apád lánya vagy! – zihálta Benjamin Merryweather a haját tépve.

-          Apám jó ember volt, aki a szíve szerint cselekedett bácsikám, ahogy én is tettem – felelte rá határozottan Maria.

-          Kérem a papírokat, fiatalember – nyújtotta a tenyerét Benjamin ridegen. – És szeretnék négyszemközt beszélni az unokahúgommal! – tette hozzá komoran. Robin lesandított Maria vörös bozontjára, de végül csak beleegyezően biccentett, s kilépett a verandára.

-          A házassági okirat még a nyeregtáskámban van, de behozom - Benjamin nem válaszolt, csak karon ragadta Mariát és bevonszolta a legközelebbi üres terembe,  Frissen vágott és lakkozott fa illata töltötte be a szobát, a fenyvesek erős illatával.

-           Te teljesen megőrültél? – sziszegte Maria álmos szemei közé Benjamin. Maria pislogott néhányat, szeplői ma erősen elütöttek szürke szemétől, és vörös hajától. Mezítláb, combközépig érő tunikában állt az egyetlen élő rokona előtt. – Semmiben sem akarsz különbözni egy utcalánytól? Hogy nézel ki? Hogy süllyedhettél idáig! Egy- egy… jöttment banditával összeállni! Akinek se vagyona, se rangja! Aki rablásból és fosztogatásból akar eltartani téged? Maria ennyire lealacsonyítottad magad? Ennyire tartod magad? Egy bűnözőnek nyújtod a kezed és az ártatlanságod? Ennyit érsz? gondolkodj, még ha érvényes is az a papír, érvényteleníthetjük, színlelt házassággal a bíróság előtt még el tudom intézni, hogy érvénytelenítsék a házasságot, vagy kérjük az ágytól és asztaltól való elválásodat. Térj észhez! Ez a fiú semmit nem tud neked megadni! Soha nem leszel biztonságban mellette. Az ő sorsa a börtön és semmi más! – hadarta szigorú tekintettel Benjamin.

-          Bácsikám! – húzogatta könnyed pamutblúzát Maria, aki zavartan állt ilyen hiányos öltözékben a bácsikája előtt. – Robin a férjem! És én akartam így! Nem akarom érvényteleníteni a házasságom és nem akarok visszatérni sem Holdszállásra!

-          Esztelen, őrült, bolond nőszemély vagy! A nők mindig csak a bonyodalmakat csinálják! Igen! Bonyodalmakat! – Benjamin elhallgatott, mert Robin visszatért a házba, kezében a kétrét hajtott friss papírlappal.  Benjamin szinte kitépte a házasságlevelet a kezéből, s átfutotta. Az iratot valóban Gretna Green-ben kötötték, az Angliához legközelebb eső településen, ahova fiatal kis suhancok szöktették a gazdag lányokat, romantikus szerelmestörténetek. Gretna Green-i legendárium. Nem több.

-          Maria nem gazdag, tehát ha ezért…

-          Nem, nem ezért – vágott közbe Robin hevesen. – Nekem nem azért kell feleség, hogy belőle éljek.

-          Akkor minek? Hogy bűnözőket nemzzetek!? – sziszegte hidegen Benjamin.

-          Ebből nem kérek sem én sem Maria! Megértem, ha aggódik az unokahúga iránt, de mint látja, van aki vigyázzon rá, s van, aki megvédje! A férje! – tette a karját Maria vállára Robin és magához rántotta. Maria a mozdulattól Robin mellkasának hátrált és hatalmasra nyílt ártatlan szürke szemekkel pislogott fel bácsikájára, miközben Benjamin mondatának jelentésébe belevörösödött. A bácsikája tudja róla, hogy mit csinált ma éjszaka Robinnal. Tudja. Még ha azt nem is tudja, hogy sokkal hamarabb is megtörtént már ez köztük. De most hogy ez egyértelművé vált, rendkívül zavarba jött. Ellentétben Robinnal. Akit nem lehetett zavarba hozni.  Robin  karja szorosan tartotta a vállát, másikat a derekára tette, s érezte a hátának feszülő erős mellkast, a birtokló mozdulatokat, amelyek alatt egyik lábáról a másikra állt. Benjamin Merryweather egy ideig farkasszemet nézett Robinnal. Tudta, hogy tehetetlen, még fellebbezhet az angliai bíróságon, de egy törvényesen megköttetett és kétségtelenül elhált házasságon nem nagyon van mit érvényteleníteni. Hacsak be nem bizonyítják, hogy Robin alkalmatlan a házaséletre, ami Robint elnézve kizárt dolog, hogy kételkednének benne egy bíróságon, hogy képes elhálni egy házasságot.

-          Miért? – nézett az unokahúgára Benjamin. – Miért tetted ezt? Rosszul bántam veled?

-          Nem erről van szó bácsikám – nézett rá kétségbeesetten Maria. – Ne haragudj bácsikám, de ezt kellett tennem, fogadd el a döntésemet!

-          Még gyerek vagy Maria! Befolyásolható! A te korodban egy hirtelen felindulásból köttetett házasság, csak kudarccal végződhet. Ezt akarod? Egy életre bánni ezt a lépést?

-          Köszönjük a látogatást, de Maria épen és jól van – nyújtotta a kezét a házasságlevél felé Robin.  Benjamin egy szó nélkül átadta.

-          Maria? Velem jössz? – Maria megrázta a fejét és nem szólt. – Bolond lány! – legyintett Benjamin, s kilépett a verandára. Robin lökte be utána az ajtót.

-          Hát… ezen is túl vagyunk! Nem is volt annyira vészes! Féltem, hogy ölre kell mennem érted a rokonoddal – vigyorodott el Robin. Maria kételkedve nézett fel Robinra, aki az ajtónak nyomta. – De most jobb dolgom is akadt – mormolta, s ajkát Maria csodálkozva szétnyíló ajkaira szorította.  Kezével végigsimította Maria combját, s belevigyorgott a csókjukba. – Mondtam már mennyire imádom, amikor alig van rajtad ruha?

-          Robin! – mosolygott Maria, s karjait átvetette Robin vállán.

-          Tetszik nekem ez is – simította végig Maria derekát Robin, s tenyerével beterítette Maria mellét. – Menjünk fel az emeletre – zihálta Robin Maria combja alá nyúlva, s a csípőjére szorítva felemelte.

-          Robin, feltűnt neked, hogy egyetlen bútordarab van ebben az egész házban? – kérdezte levegő után kapkodva Maria.

-          De a legfontosabb és leglényegesebb bútordarab drágám… az ágy – nevetett fel Robin, s Maria beletúrta ujjait Robin hullámos fürtjeibe.

-          Robin!

-          Ó igen, mondtam már ma reggel az én ifjú feleségemnek, hogy mennyire szeretem? – mormolta Robin, ahogy szinte bezuhant Mariával az ölében az ágyba. – Ez pedig jó helyen lesz itt, a ruhák alatt – tette a padlóra  a Maria feneke alól kirántva a házassági anyakönyvi kivonatot. – Ez komoly okirat, nem illendő rajta henteregni – vihogta hanyatt dőlve az ágyon Robin.

-          Robin, te javíthatatlan vagy – kacagott fel Maria. Robin kacsintva simította végig Maria belső combját és kereste a nedvesség forrását Maria lábai közt.

-          szeretem ezt az ágyat, szeretem ahogy benne fekszel és szeretem, ahogy én lassan… ó igen…

-          Robin! – nyalta meg kicserepesedő ajkait Maria.

-          Még nem akarom, hogy véget érjen az éjszaka, szeretem az estét, még ágyban kell maradnunk – könyökölt Maria fölé Robin és ajkaik egymásra találtak.