Crimen raptus

Már dél felé járt az idő, mikor Maria ismét ébredezni kezdett. Karikagyűrűje súlyát érezte az ujján. S olyan új és szokatlan érzés volt, szüntelen forgatta az ujján. Olyan érzése volt, hogy feltűnő és hivalkodó dolog, bárki meglátja, biztos, hogy kiszúrja. Pedig egy egyszerű kis fémkarika volt az egész. Vastag tömör arany. Robin állán kiütközött a borosta. Ahogy Maria megmozgatta ujjait a mellkasán Robin is ébredezni kezdett. Nagy nyújtózkodással fordult az ágy szélére, s a csizmáját kereste a hajópadló sötét fáján.

-          Na adj reggelit asszony! – húzta a lábszárára a csizmát Robin.

-          tessék? – ült fel Maria döbbenten. Kipihent nagy szemekkel pislogott Robinra az ágy másik végében. Csak egy szőrme volt a takarójuk, amit most félrelökött a lábáról.

-          Éhes vagyok – rántotta meg a vállát Robin, s hátranézett Mariára.

-          Én is – biccentett hozzá Maria.

-          Remek, akkor üss össze valamit – állt fel az ágyról Robin és az ingjét magára húzta.

-          De… hát én… nem tudok főzni – hebegte Maria ártatlan, értetlen szemekkel. Robin megállt a mozdulatban és az ingje megkötője a kezéből a mellkasára esett.

-          Mi? – hördült Robin.

-          Én nemes vagyok Robin. Szerinted arra tanítják a nemesemberek lányát, hogy hogyan szolgáljanak ki másokat? Nálunk a szakács főz, Marmaloda Jamben. Én nem értek semmit a főzéshez – jelentette ki Maria eltökélten és mezítláb lépett a hajópadlóra felvetett fejjel.

-          Akkor mi a fenét tudsz? – mordult rá Robin.

-          Hímezni, énekelni, olvasni, táncolni, tudok franciául és latinul – jelentette ki Maria.

-          Na hát ezekkel mind sokra megyünk az erdőben – morcolódott Robin, és az állát dörzsölgetve méregette Mariát. A vékony lány értetlenül nézett fel rá. Számára magától értetődő volt, hogy mindent készen kap, s most nem értette Robinnak mi baja van és miféle elvárásai vannak. Ezt a házasságot nagyon nem beszélték át! Robin megvakarta a fejét.

-          Uram irgalmazz! Na jól van, kapd fel a ruhád és átmegyünk Lionelhez – túrt a hajába Robin.

-          De… te azt akarod hogy vegyem fel a tegnapi ruhámat? – ámuldozott Maria.

-          Hát igen, vagy tán van itt másik ruhád is? – nézett rá Robin.

-          Nincs. De a tegnapi ruhám koszos – nézte a ruhahalmot Maria az ágy lábánál. Ráadásul gyűrött, lószagú, átizzadta a lovaglásban, semmi kedve nem volt még egyszer azt a ruhát felvenni.

-          Ebben átjössz Lionelhez, ott meg kérünk Charlotte-tól egy ruhát – legyintett Robin.

-          Azt akarod, hogy más ruhájában legyek? – hápogta Maria felháborodotton. - Egy kölcsönruhában? Mások levetett ruhájában? De hát én…

-          Tudom, te Holdhercegnő vagy, neked nem ez jár, nekem most hirtelen nincs más ötletem… vagy akkor mehetsz haza a bácsikádhoz – sziszegte hozzá elutasítóan Robin.

-          Jól van – fordított hátat a fiúnak Maria, s könnybe lábadt szemmel öltözködni kezdett. Milyen rémesen indulnak ennek a házasságnak az első napjai. Nincs mit enniük, nincs mit felvennie egy üres házban aludt…mi lesz velük? Robin már leszaladt a ház elé kötött lovakhoz. A lovak elégedetten legelésztek a fűben. Robin belélegezte a friss fenyőillatot. Feleségül vett egy lányt, aki semmihez sem ért, aki kényes és finnyás és most itt van a nyakán! Te jó ég! Kellett ez neki?

-          Maria! Kész vagy már? – kiáltott Robin. Maria kilépett a verandára, fésületlen, hullámos haját egy szalaggal kötötte hátra, zavartan próbálta szoknyája gyűröttségét simítgatni. Ellenállhatatlan volt, hófehér bőrével, álmos tekintetével, lányos zavarában, az ő gyűrűjével az ujján. Robin odament hozzá, s nyelvével lecsapott rá a kapunak nyomva. Maria elfelejtett mindent, még azt is, hogy éhes és mosdatlan. Csak Robin fenyőillata, vadsága és az erdő csendje borult rájuk. Robin keze mohón rángatta fel a szoknya anyagát.

-          Robin… indulni készültünk – pihegte Maria két csók közt.

-          Aha, megyünk is,  gyere – húzódott el Robin kábultan. Maria ajka buján, és nedvesen nyílt szét, kezével még Robinba kapaszkodott, hogy stabilan álljon. Robin kézen fogta, levezette a tisztásra, s felültette Mariát a nyeregbe.  Szótlanul vágtattak át a világítótoronyhoz. Fehérre festett fala vakított a fényben. Lionel sárga virágokat csipkedett a rétről.

-          Hát ti? – mérte végig a párost Lionel.

-          Máriának váltás ruha kell, én meg éhen veszek – jelentette ki Robin.

-          Pompás – nézett sokatmondóan Lionel.

-          Eredj be Charlotte-hoz! – emelte le a nyeregből Mariát Robin, s el is fordult tőle.

Maria meghökkenten nézett rá, de végül látva, hogy a férfiak nem foglalkoznak vele, habozva elindult a világítótorony felé. Még sosem látta az épületet. Ő egyetlen egyszer járt a part közelében, amikor leugrott a tengerbe. A holdgyöngyökkel. Sirályok köröztek a feje felett, élesen csapkodtak a hullámok, a világítótorony bejárata tárva nyitva állt, mintha szellőztetnének, vagy a tengert szeretnék a házba engedni. Maria fellépkedett a falépcsőn és bekukucsált a sötét helyiségbe.  Minden lépésénél megnyikordult a fa a súlya alatt. Nagy nehéz bútorok voltak a világítótoronyba. Keskeny kis folyosója volt, csupa sötét komor fával borítva.  Maria védelmezőn átkarolta magát és bekukucskált a legközelebbi nyitott ajtón.

-          Gyere csak, a lépteidet már úgyis hallottam – Charlotte élénk hangja csattant valahonnan bentről. Maria beljebb óvakodott a szobába. Pisiszag volt. Maria elhúzta az orrát.

-          mi ez a szag? – fintorgott.

-          Rákok – nevetett Charlotte. – Undorító igaz? Én ezekhez túl városi vagyok. Tudod mit csinálok? Kagylót főzök! Bár kétlem, hogy így kell – Charlotte félreseperte a gőztől begöndörödő hajfürtjeit. – Sosem leszek háziasszony. Én nem erre születtem. Had találjam ki, éhesek vagytok – jelentette ki Charlotte csípőre tett kézzel.

-          Valóban – biccentett Maria. – Nem gondoltunk ilyesmire egészen ma reggelig. Sosem vezettem még háztartást, vagy ha igen, azt a szakáccsal egyeztetve. Érted?

-          Persze hogy értem – Charlotte vajat és dzsemet tett az asztalra és hozzá egy kosárban pirítóst. – A de Noirok, ó Maria, annyira mások mint az átlagférfiak! Mint az unalmas Londoni kérők – könyökölt az asztalra Charlotte, s álmodozva ült le Mariával szemközt. Maria megkent egy szelet pirítóst és kérdőn nézett a nőre.

-          Azt mondtad három hete ismerted Lionelt, és már feleségül vett ez igaz? – nézett rá Maria érdeklődőn, ahogy a lekvár szétolvadt a szájában. Szörnyen éhes volt.

-          Igen – nevetett Charlotte. – Üzleti ügyben járt, ami azt jelentette, hogy lopni készültek valakitől valamit. Ki tudja már. Nem is számít. Tudod annyira romantikus volt az egész. Ó Maria azok voltak a szép idők! Meglátni és megszeretni. Ennyi volt.

-          Miért költöztél el ide az erdőbe?

-          Szerinted volt más választásom? – legyintett Charlotte a kötényét igazgatva. – Ismered azt a szót, hogy Crimen raptus? – mosolygott Charlotte. Maria bizonytalanul nézett fel a nőre. – Ez annyit tett, hogy egyik este a gyámom mellett ültem a vacsoránál. Öt perc volt az egész. Betörték az ablakot. Mind fekete selyemkendőben. Lionel pisztolyt szegezett a nagybátyám halántékához, a másik kezét pedig elém nyújtotta és azt kérdezte: Velem tartasz egy életre szóló kalandra?

-          Ó istenem! – sóhajtotta Maria izgatottan csillogó szemekkel.

-          Mire azt feleltem: igen. erre Lionel felhúzott az asztal mögül, maga mögé ültetett a lóra, a legközelebbi kápolnánál megállt, kirángatta az ágyból a papot, pisztolyt szegezett a pap fejéhez, hogy sürgesse a szertartást, és már a felesége is lettem – Charlotte nosztalgikusan nevetett.

-          Ó Charlotte!

-          Nem is ismertem – kacagott Charlotte. – Egyszerűen vonzódtam hozzá. Eszméletlenül jóképű volt, levett a lábamról. Tetszett nekem, új és ismeretlen érzés volt. Nem szokványos és nem unalmas. Egyszerűen ő nem London volt. s rabul ejtett szó szerint. Crimen raptus: nőrablás. Én valójában egy nőrablás áldozata vagyok – kuncogott Charlotte. – Szerinted én mit éltem át. Egyik este még kristálypohárból ittam a francia pezsgőt, az angol úriember nagybátyám asztalánál, másnap meg már itt voltam, férjezett asszonyként egy vadidegen férfi oldalán. De az élmény, mindenért kárpótolt. Ahogy Lionel is. Nem jutott igazi esküvő nekem, de igazi nászéjszaka igen.

-          Úgy látszik a de Noiroknál  semmi sem működik szokványos módon – jegyezte meg Maria.

-          Ti ismertétek egymást. Nálatok a legnagyobb akadály a korod volt. Ezért is kellett Gretna Greenbe szöknötök – Charlotte álmodozva forgatta a lekvárosedényt az asztalon. – Egészen más a ti történetetek. Én három hete ismertem. Ismertem? Inkább csak láttam Lionelt. S jött és magával ragadott. Egyébként még mai napig is tart a pereskedés. Állítólag a nagybátyám és gyámom, aki jobb házasságot szánt nekem megtámadta a házassági iratokat, kényszerítő tényezők, színlelt házasság, mindent bevetett. életveszélyes fenyegetettség.

-          S most hogy áll a helyzet?

-          Hivatalosan ezért nevezzük jegyeseknek magunkat és nem házasoknak, mert valószínűleg meg kell újítanunk a házasságunkat. Most már azon a jogcímen, hogy két éve együtt élünk, és ilyen esetekben a jegyeseket kötelezik a házasságkötésre. Majd Ezüstharmaton újra megesküszünk kevésbé vadromantikus módon. Úgy hogy talán nem kell Fontenelle atya fejéhez pisztolyt szegeznie Lionelnek – nevetett fáradtan Charlotte.

-          Ó bárcsak minket is Fontenelle atya adott volna össze – ejtette az ölébe a kezét Maria. Jóllakott, elégedetten dőlt hátra a széken és Charlotte-ot nézte, aki olyan könnyedén veszi az életet.

-          Ugyan, én sem álmaim esküvőjét éltem át. Főleg, hogy a pap fejéhez fegyvert szegeztek miközben esketett, hát valahogy nem ez volt lányálmaimban az esküvőmről – pakolt el az asztalról Charlotte. – Had találjam ki, az a ruhátok van, ami rajtatok van igaz? – mérte végig Mariát Charlotte. – Gyere, akad neked is ruha az emeleten – intette maga után Charlotte.  Maria bizonytalanul lépkedett az emelet felé. Charlotte szoknyája suhogott. Magabiztosan jött-ment a világítótoronyban. Mikor fogok én így viselkedni valaha is? Asszonyként? Még mindig gyereknek érezte magát, aki a felnőttek irányítására vágyott. Most Charlotte vette a szárnyai alá. A hálószobába nyitott be Charlotte. egyértelmű volt. Méretes tömörfa ágy uralta a szobát. Nem lábakon állt, mint más szokványos ágyak. Maria próbálta kerülni a tekintetével, miközben Charlotte a ruhásládákban kotorászott.

-          Ne lepődj meg, még Lionel faragta le az ágylábakat, ugyanis minden ágy beszakadt alattunk – pirult el Charlotte. – Lionel nagyon khm…szenvedélyes tud lenni. Nézd ez szerintem még a te méreted is! – húzott elő egy királykék bársonyruhát a ládából Charlotte. – Tessék, öltözz át! – dobta az ágyra a ruhát és az ablakhoz lépett. A férfiakra nézett, akik a ház előtt beszélgettek.  – Robinnak nem lesz könnyű sorsa, ha az apja tudomást szerez a házasságkötéséről, éktelen haragra gerjed. Mert Robin rangon alul házasodott. Nincs hozományod.

-          Csak gondot vett velem a nyakába igaz? – húzta át a fején a ruhát Maria.

-          Minden házasság nehéz Maria. Segítened kell neki, fel kell nőnöd a feladathoz. És nem lánynak, hanem asszonynak kell lenned a háznál – nézett rá vissza Charlotte.

-          De hogyan? – lépett hozzá Maria, s Charlotte segített neki megkötni a ruha hátsó megkötőít.

-          Erre magadnak kell rájönnöd. De támogatnod kell őt, szüksége lesz rá.

-          Nem mehetünk Holdszállásra, nem mehetünk a De Noir várba. Nagyon nem lesz egyszerű. Mihez kezdünk mi egymással? – dőlt az ablakkeretnek Maria.

-          Robin dolga pénzt hozni a házhoz, neked a dolgod, hogy a ház melegét megtartsd. Nem lesz mindig veled. Magadnak kell kialakítanod az háztartásodat. Az életeteket. Te most már férjes asszony vagy Maria! Ezt ne feledd! Gyere… menjünk – intette maga után a lányt Charlotte. Charlotte tekerte össze a szennyest egy zsákba tömködte és maga után vitte.  Maria remegő bizonytalan léptekkel lépdelt Charlotte mögött a lépcsőn. Hogyan tudna ő felnőni Robinhoz? Egyáltalán hogyan kell háziasszonynak lenni?

-          Kész vagytok asszonyok? – mérte végig őket Lionel. Maria riadt lányos tekintetén megakadt a szeme. S sötét villanással Robinra pillantott. Mit vettél a nyakadba Robin? Robin átvette a szennyest Charlotte-tól. Robin a lovára erősítette a szennyeszsákot és Mariát felrakta a nyeregbe.

-          Még látjuk egymást! – biccentett Lionelnek és Charlottenak.

-          Ettől tartottam öcskös – legyintett Lionel és Charlotte derekára fonva karjait figyelte, ahogy elvágtatnak Robinék.