Szutyokvár

Armand volt az irányító. Fabian már legalább egy alkarnyi gödröt ásott a földbe, de Armand még nem találta elégnek a törmeléket. A felnőttek vadászni mentek és ők még nem tarthattak velük. Armandra volt bízva Fabian, és az, hogy a forrás melletti tisztáson kell maradniuk.


- Hozz gallyakat, lehetőleg minél egyenesebbeket, de csak innen, a fák közé ne menj! – adta ki az utasítást Armand. Fabian eldobta az alkalmi lapátot és futva gallyakat kezdett gyűjteni, időnként leguggolt, egyik-helyről a másikra futott. A gyűjteményt Armand lába elé dobta.

- Mikor csináljuk már a vizesárkot? – térdelt le a gödör mellé Fabian.

- Hozz még faleveleket is! Majd utána – rendezgette a gallyakat válogatás szerint Armand. Fabian ismét elfutott és ide-oda cikázott az avarban. Egy ölnyi falevéllel tért vissza és leszórta a lába elé. A gödör felé Armand elkezdte a gallyakból a tetőt építeni. Egymáshoz illesztette az ágak végét, hogy háromszöget alkossanak, majd beborították falevelekkel. Fabiannal hosszas küzdéssel a gödröt kibélelték falevéllel és megtöltötték a forrásból hozott vízzel.

- Íme! Szutyokvár! – mutatott rá Armand és a két fiú összemosolygott. – Már csak zászló kell rá és a miénk.

- Ez jó lesz? – rántotta ki a vörös kis kendőt a nyakából Fabian és két tenyerén átnyújtotta Armandnak.

- Szuper lesz! – Armand egy botra csomózta a kis gézanyagú kendőt és a vár elé a földbe szúrta. Fabian az avaros földre hasalt, szemben Szutyokvárral és tenyerébe támaszkodva szemezett a szerzeménnyel. Armand azonban felült.

- Te is hallod? – kérdezte unokaöccsét. Fabian felkapta a fejét és Armandra nézett.

- Mit?

- Mintha…lódobogást hallanék – halkította le ösztönösen a hangját Armand. A két gyerek hosszan nézte egymás szemét, miközben hallgatództak. A borostyánszín szempár és a szürkeszegélyes szempár riadtan pislogott egymásra. Armand haja már hosszú volt, kendővel kötötték hátra a haját, mint az apjának, Fabiané viszont rövid és göndör volt mint Robiné. Az arca kerekebb a szeme szürkébb, de akár testvérek is lehettek volna, ahogy most egymással szembe húzódzkodtak és guggoltak az avarban.

- Most mit csináljunk? – súgta vissza Fabian.

- Nem…nem tudom. Apáink azt mondták ne hagyjuk el a forrás környékét. Az erdőben eltévednénk – nyomatékosította Armand.

- Félnünk kell? – súgta Fabian.

- Fogalmam sincs, gyere bújjunk el! – bökte meg unokaöccsét Armand.

- Jó, szeretek bújócskázni – élénkült fel Fabian és máris felugrott, s a fák közé sietett. De már nem maradt idejük elbújni. A vágtázó fekete lovasok elérték a tisztás békés vidékét.

- Hát ezek a kölykök meg hogy kerülnek ide? – szólt az egyik lovas a másikhoz nyeglén.

- Talán szökött árvaházi kis senkik, itt húzódtak meg az én erdőmben? – tolta fel a sisakját a legpompásabb lovon ülő. Mélykék szeme megvetően nézett végig a koszos, maszatos ijedt gyerekarcokon. – Fogjátok meg és vigyétek őket a városba, hátha tud róluk valaki – intett az embereinek lovaglókesztyűs kezével fölényesen a férfi. Arisztokrata fejtartása és feszes háta lenézést sugárzott a betolakodók felé.

- Várj csak Julien – vágtázott előre egy köpcös alak, zsíros hangjára szétnyílt a lovasok közt az út. - Ez a terület már néhai feleségem birtoka. Túllovagoltunk. Had nézzem csak azokat a lurkókat! – kövér arcát nagy tokája keretezte, dülledő fekete szemei végigsiklottak a két kisfiún. Armand sápadtfehér arcán, dacos borostyánkőhöz hasonlatos szemén, hátrafogott haján és a kisebbiken. Nagy csodálkozó szemei szürkés árnyalatba vegyültek, de a haja göndörödött akárcsak…az áruló fiának: Robinnak.

- Ahhahaha! – rötyögött a nyeregben Coeur de Noir. – Ha nem csal a szemem, akkor ez itt, áruló fiam gyereke. Az unokám! – mutatott húsos ujjaival Fabianra, aki megszeppenve, bámulta a hatalmas lovon ülő kövér fekete alakot, aki most vaskos karjával és puffadt ujjával egyenesen rá mutatott. Fabian bizonytalanul hátrálni kezdett, menedéket keresve. Nem értette kik ezek az alakok, akikkel még sohasem találkozott, és akik most gúnyos, zsíros nevetéssel mintha őt nevetnék ki.

- Gyere hát közelebb te kis semmirekellő, had nézzen meg a nagyapád! Milyen gyáva kis szerencsétlenséget nemzett a fiam! – röhögött hetykén Coeur. Fabian tovább hátrált, szemét le sem véve az őt bámuló férfiról, s beleütközött a segítségére siető Armandba.

- Hagyja békén Fabient Uram! Kérem távozzon, ez a birtok magántulajdon ha van útlevele, mely igazolja, hogy áthaladhat ezen a vidéken mutassa fel, ha nincs akkor lovagoljon tovább, mert engedély nélkül tartózkodik a területen! – állt unokaöccse elé Armand acélos határozottsággal, s testével igyekezett kitakarni a gyereket, aki látszólag felkeltette az idegen lovasok érdeklődését.

- De felvágták a nyelvedet Armand de Noir! – kacagott Coeur. – Rég láttalak, de látom napról napra a léha apádra ütsz te is! Ma holnap a rokonaidat fogod fosztogatni a vidéken igazam van? Máris útlevelet követeltek? Az ősötöktől? A rokonotoktól? Micsoda aljas férgekké váltatok, apátok jelleme lám rátok is ragad, rossz talajból rossz sarj fakad, ugyebár? – heherészett gúnyosan Coeur. Alaposan megnézte maszatos unokáját, majd így folytatta:

- Üzenem szégyenteljes áruló fiamnak, láttam selejtes fattyát, kit a maga képére szarházinak nemzett! Büntet az isten, hogy ilyen silány magja fakad a de Noir nemzetségnek– sarkantyúzta meg a lovát Coeur de Noir és bosszúsan tovább lovagolt. A vadásztársaság követte példáját és a gyerekek mellett ellovagoltak az erdőbe.

- Csúnya bácsik voltak – szögezte le gyermeki egyszerűséggel Fabian.

- Igen azok – nézett unokaöccsére Armand.

- Miért néztek engem? – biggyesztette le a száját Fabian.

- Nem tudom, talán magukkal akartak vinni – rántotta a vállát Armand.

- Magukkal vinni?

- Fel a de Noir várba, hogy többé ne találkozz anyáddal meg apáddal és igazi de Noirt neveljenek belőled. Coeur félét.

- Hogy ne lássam anyát és apát? – futotta el a könny Fabian szemét.

- Hé! Itt vagy, nem engedtem volna hogy elvigyenek, na ne bőgj már! – tette a kezét Fabian vállára Armand.

- Én tudom hazafelé az utat innen. Menjünk haza. Mi van ha visszajönnek érted? – rémült meg Armand unokaöccsét méregetve.

- De apa azt mondta itt várjam meg – toppantott Fabian.

- A helyzetek felülírják a szabályokat öcskös, nyomás haza! – bökte meg fivérét Armand.

- De… mi lesz Szutyokvárral? – nézte építményüket szomorúan Fabian.

- Leromboljuk, háborúban ez történik – rúgta meg lábával Armand a tákolmányt és kézen fogta Fabiant. – Gyere, nem lenne jó, ha itt találnának minket. Futás! Gyere kapj el, te vagy a fogó! – csapott unokaöccse vállára Armand és előrefutott. Fabian gyorsan belement a játékba, s észre sem vette, hogy a fogócska csak elterelő hadművelet. Armand most nem hagyta nyerni unokaöccsét, amíg a világítótoronyhoz nem értek.





A klán a délutáni napfénnyel együtt érkezett a forráshoz. A vezető és jobb keze rémülten nézték a gyerekek hűlt helyét, a játékok maradvényait.

- Hova lettek? – forgott körbe Robin halálra váltan, Szutyokvár maradványaiban az avar közt a saras kis vörös kendő fia eltűnését jelezte. Robin felemelte a humuszból és idegesen forgatta meg ujjai között a pici könnyed anyagot.

- Nyugalom lehet a közelben vannak, fiúk szétszéledni! – utasított gyorsan Robin helyett Lionel. A klán tagjai mintegy vezényszóra szélrózsa minden irányába megindultak az erdőben.

- Úristen elrabolták! – remegett meg Robin. – Vagy eltévedtek! – reszkető ujjakkal túrt a hajába és rémült tekintettel nézett Lionelre.

- Nyugi! Nem kell rögtön rosszra gondolni – intette Lionel.

- Nem kell rosszra gondolni? Nem a te fiad tűnt el!

- De az én fiam is! – csattant Lionel. – De azzal, hogy rémségekről fantáziálok még nem fogom megtalálni.

- Magára hagytam a gyerekem, védtelenül az erdő közepén, milyen apa vagyok én? – szidta magát Robin.

- Ugyan, az erdőnél sehol sincsenek jobban biztonságban – intette Lionel.

- De igen, ha otthon hagyom az anyjánál!

- Ne nevelj belőle anyámasszony katonáját! Egy kis kaland az erdőben még soha nem ártott meg egy fiúnak! – nevetett fel Lionel.

- Ez nem vicces! Fabian eltűnt! Ő még kisgyerek, nincs tisztában a veszélyekkel! – remegett meg Robin hangja az idegességtől. – Istenem, eltűnt a fiam! – guggolt le az avarban, s térdére támasztva a könyökét összekulcsolt keze közt szorongatta a vörös kendőt.

- Ne ess pánikba, Robin! Bizonyára csak elcsatangoltak, vagy megéheztek, lehet otthon vannak, Armand a tenger felé mindig megtalálja az utat – nyugtatta Lionel az unokaöccsét.

- Mariánál kellett volna hagynom a kicsit! – szippantotta be az orra elé szorított kendőről fia jellegzetes gyerekillatát Robin.

- Egy fiúnak az apja mellett a helye!

- Nem volt mellettünk, a vadászatra mégsem vihetjük, még eltalálja valamelyikünk. Ha vadászunk nem hozom magammal többet, csak találjam meg – nézett tanácstalanul a fák sűrűje felé Robin. Szeme az avarban hagyott nyomokat vizslatta. – Lovasok jártak erre – simította végig a nyirkos erdőtalajba nyomódott paták mélyedéseit.

- Talán magukkal vitték őket? – bizonytalanodott el Lionel.

- Most azonnal induljunk utánuk! – egyenesedett ki Robin és fia kendőjét zsebre vágva öles léptekkel a világítótorony felé indult. Lionel csatlakozott az erdőben végigloholó Robinhoz. De nem kellett lóra pattanniuk. A kövezett tisztáson már két kisfiú szaladt eléjük. Fabian indult hamarabb az apja felé, de Armand félúton leelőzte unokaöccsét, s hamarabb ért a két érkezőhöz. Robin azonban csak a fiát látta. Megkönnyebbülten rogyott le elé a friss fűbe, s magához rántotta a gyereket.

- Fabien! – szorította a kicsit magához. A gyerek tiltakozva püfölte apja vállát.

- Apa! Láttad Szutyokvár romjait? – kérdezte izegve-mozogva apja karjai közt.

- Képzeljétek! Egy csapat lovas vágtatott végig éppen mellettünk! Couer de Noir volt meg az a piperkőc londoni férfi! Megbámultak minket és mindenféle mocskos dolgokat mondtak ránk! – mérgelődött Armand az apjának.

- Remélem egy szót se jegyeztél meg belőle – szórta ki a zsebéből a mogyoróhéj-darabkákat Lionel.

- Robin, téged tényleg kitagadott az apád? Miért nevezett árulónak?

- Mert kést fogtam rá – felelte szárazon Robin, s az ölébe kapta a fiát. Fabian elhelyezkedett apja alkarján és fentről nézett le Armandra. Apja vállára hajtotta a fejét és megízlelte a mogyoróvaj maradványát a hüvelykujjáról.

- Hé, még nem alszunk kisöreg – súgta neki Robin látva, hogy fia alvópózt vett fel a karjaiban.

- Nem – hunyta le a szemét apjához bújva Fabian.

- Akkor ne fogjak kést apámra? – gondolkodott el Armand.

- Miért, te kést akartál rám fogni? – dőlt előre Lionel, hogy Robin másik oldalán szökkenő fiára nézzen. – Na eredj csak befelé anyádhoz, vagy mindjárt ellátom a bajod! – bökött a fejével előre Lionel. Armand nevetve előrefutott, de látva, hogy apja fejét ingatva mosolyog lassította a lépteit.

- Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baj – ráncolta a homlokát Robin.

- Nem hagyjuk felügyelet nélkül őket – biccentett Lionel.

- Julienből bármit kinézek, jobb óvatosnak lenni – értett egyet Robin.

De Noir családfa

DE NOIR CSALÁDFA

De Noir családfa

A de Noir család a 20. és 21. században

Egy soha el nem csattant csók

Megpróbáltam lefordítani azt a bizonyos csókjelenetes részt a cikkből, nem garantálom, hogy tökéletesen ez volt leírva, de valami ilyesmi:

Dakota barátságot kötött a huszas évei elején járó Augustgus-al aki Robint játszotta.


Eredetileg Dakota karaktere szerelmes lesz Robinba és a történet végén lett volna egy nagy csókjelenet.
De a filmben ez sajnos már nem történt meg – mondja Dakota erős szarkazmussal a hangjában. - Mi lett volna ennél kényelmesebb? Tekintetbe véve, hogy ő 6 évvel idősebb nálam.

Csókolózás – kemény!
De később, amikor láttam Prewt a premieren – vékony nyakkendővel és farmerban, tökéletes lány-szívdobogtató valóságában – már beláttam Dakota miért javasolta volna a folytatást.:)

Köszönjük a cikket Boginak! :)

 eredeti cikk  itt:
http://screenterrier.blogspot.hu/2009/02/dakota-blue-richards-interview.html

Gyerekkel az erdőben

- Már megint szalad – sóhajtott Robin szemével követve, ahogy fia elcsörtet a rengetegbe.


- Had szaladjon, majd megállítja egy kiálló gyökér, amiben felbotlik – ropogtatta a mogyorót a fogsora közt élvezettel Lionel. Fabian belerobbant a fa tövében összegyűlt avar közepébe és visítva eltűnt az avartakaróba süppedve. A gyerekkacagás betöltötte a lejtőt, Robin lehajolt a kupac fölé és kihalászta belőle a gyereket. Fabian egy levelet nyalogatott lelkesen a szája elé tartva.

- Fabien, fúj! Köpd ki! – vette el a gyerektől a levelet Robin.

- Jól van na! – rázta le apja kezét magáról Fabian csibészes mosollyal és kiszabadult a szülői szorításból, ismét nekiiramodott a lejtőn lefelé.

- Tökmag! Gyere már lassú vagy! – kiáltott hátra Armand az utána csetlő-botló unokaöccsének. Fabian egy ideig engedett a szólongatásnak, aztán váratlanul meggondolva magát leguggolt az egyik terebélyes fenyőfa ágai alá. Onnan kukucskált ki, kis ujjaival egy tűlevelet próbált letépni az ágról, a tenyerébe nyomódtak a hegyes levelek, kivörösödött tőle a tenyere és az ujja, Fabian meglepetten nézett a fájó, piros kis pontokra, a tenyerében maradt zöld kis vékony pálcikákra. Saját tenyerét vizsgálgatva két ujja közé vett egy tűlevelet és tejfogai közé vette, s ráharapott. Kivette a fogai közül és figyelte, ahogy a tűlevél enyhén meghajlott a nyomástól, de nem tört el. Fabian úgy döntött a tűlevél nem ehető, ezért a térdénél a nadrágjába törölgetve a levelet kikukucskált. Apja és nagybátyja komótosan sétáltak az erdőben, de apja fekete szemei őt nézték. Fabian vidáman rámosolygott apjára és négykézláb kimászott a fenyő alól, majd ismét futásnak eredt, a tőle telhető gyorsasággal. Felülről avareső hullott Fabian világosbarna fürtjeire, s csodálkozva nézett felfelé, amikor Armand nagy lendülettel leugrott a fáról.

- Most meg vagy! – csapott le Fabianra és magával sodorta a földön. Fabian belement a birkózásba, de csak néhányszor megcsapkodta unokatestvére karját. Armand megcsiklandozta a kicsit, aki erre apró kukacként visított a földön.

- Tökmag Kukac! Tökmag Kukac! – skandálta Armand.

- Armand, nézd meg mit csinálsz vele! – Robin szétszedte a két fiút és Fabiant talpra állítva az avarban elkezdte róla leporolni a humuszos földdarabkákat, és apró levéldarabkákat. Fia hajába fújkálva próbálta megtisztítani a szöszke kis hajszálakat a kosztól. – Ezért én fogok otthon kapni – húzta el a száját Robin, látva, hogy a fia reménytelenül mocskosan fog hazatérni az erdei sétájukból. Fabian fecergett apja rendezgetése alatt, már menekült volna.

- Állj már meg egy percre, nézz ide! – szedte ráncba a gyereket Robin. Fabian apja térdébe kapaszkodva végre ránézett Robinra. – Fabien! – a gyerek belevigyorgott a képébe, apró kis tejfogaival a levegőt harapdálva.

- Apa! Apa? – támasztotta alkarját apja combjára, ahogy próbált nem felesni, miközben Robin a gyerek nadrágját igazgatta, kis kabátkáját pedig lejjebb ráncigálta, hogy a derekát takarja.

- Hagyd, úgysem lesz jobb! – legyintette le Lionel.

- Tiszta maszat vagy! – nyalta meg a hüvelykujját Robin és a nedves ujjbegyével letörölte az indiáncsíkoknak is beillő fekete földes maszatokat a gyerek homlokáról és arcáról. Fabian prüszkölve tiltakozott és húzta a fejét a tisztogatás elől, de apja combja satuként fogta a kis szabadulóművészt. – Na eredj! – csapott könnyedén a fia popsijára Robin, mire Fabian nekiiramodott az erdőnek.

- Levesz a lábadról mi? – bökött a gyerek után Lionel.

- Néha talán, de inkább csak lefáraszt – rogyott egy kivágott facsonkra Robin. Fabian és Armand kavicsokat keresgéltek a forrásvízben próbálták tisztára mosni. – Ez rossz jel.

- Micsoda? Hogy odáig vagy a saját fiadért?

- Nem, hanem hogy vizeskednek! Ebből olyan mocsok lesz, hogy hét rétegben kell levakarni Fabianról, hogy ismét megtaláljuk a bőrszínét – ingatta a fejét Robin.

- Ne légy vele szigorú! – roppantotta a markában szét a mogyorót Lionel és ő is a két gyerek összedugott fejét nézte. – Ejha a fiaink! – rázta a fejét hitetlen mosollyal Lionel.

- És milyen rosszak! – nézett rájuk sötéten Robin.

- Csak gyerekek! – nevetett Lionel.

- Az ugyanaz. Minden gyerek ilyen rossz, vagy csak a mieink? – túrt a hajába Robin.

- Fogalmam sincs, szerintem Fabian jó gyerek. Sosem ordítozik, nem úgy mint Armand.

- Csak Maria miatt. Tőle örökölte ezt a nyugalmat, de minden rosszaságot tőlem – nézte morcosan, ahogy fia belegázol a forrásvízbe és vidáman tocsog benne. – Na mit mondtam? – mormogta Lionelnek és fáradtan felállt, hogy a forráshoz siessen.

- Fabien! – kiáltott a gyerekre. Fabian felkapta a fejét és apja közeledő sötét alakjára nézett. Vígan ugrott egyet a forrásban, mire a hideg víz felcsapott a fenekéig. Nézte ahogy lábai elzárják a lefolyás útját a forrás apró , vékony medrében. Nagyon tetszett neki, hogy megakadályozza a vízfolyást. Felgyülemlett a víz a lába körül és most körülötte kezdett szétfolyni, a nedves, nyirkos földön. – Hagyd abba és gyere ki a vízből! – dörrent a gyerekre Robin. Fabian le-fel gázolt a forrásvíz jéghideg vizében. Persze nem érzékeli még, hogy ez veszélyes is lehet. Ő gyerek. Robin egy határozott lendülettel kipenderítette a gyereket a forrásvízből.

- Nem szabad, megfázol, te butus! – nézte fia sáros, nedves menthetetlen ruházatát. – Vége a mókának, haza kell mennünk átöltözni.

- Neeem! – görbült le egy csapásra Fabian ajka és máris dühödt sírásra kezdett.

- Elég legyen! - Robin ölbe kapta a tiltakozó gyereket és nagy léptekkel a vadászház felé indult vele.

- Akkor holnap találkozunk! – fogott kezet a két férfi búcsúzóul, s Lionel a világítótorony felé vette a lépteit, magához intette a fiát.

- Szia Robin, Szia Fabien! – kiáltotta Armand és apja után ügetett.



Robin a karjában szipogó gyerekkel ért vissza a vadászházba. Francios téblábolt a fogadócsarnokban.

- Forralj vizet, de tüstént! – ripakodott rá Robin és felsietett az emeletre.

- Már megint, hogy hozod haza ezt a gyereket! – hagyta abba a ruhák hajtogatását a lábákban Maria. Robin kapkodva vetkőztette a gyereket. – Nem hiszem el, hogy ha ketten vagytok az erdőben, akkor mindig ilyen mocskosan jöttök haza! – vett elő egy fürdőlepedőt sebbel-lobbal Maria.

- Már megint zsörtölődsz! Fejezd be ezt az öregasszonyos sápítozást, mert különben elverlek! – nézett fel rá Robin, ahogy a még mindig hüppögő gyereket szőrmére tette és a fürdetődézsát előhúzta a sarokból. Maria szappant hozott és a fürdetéshez kötényt kötött a szoknyája elé. Robin ledobta magáról a kabátját és az ingujját kezdte feltűrni a karján. Francios meghozta a gőzölgő kancsókat és Mariával elkezdték feltölteni a dézsát, Robin a csupasz kis szipogó Fabient a levegőbe emelte és egy lendülettel a dézsába nyomta. A meleg vízben megnyugodva üldögélt. Még piros szegélyes szemeivel nézett fel a szüleire, akik rosszkedvűen rajta babráltak. Fabian elernyedt a békés forró vízben, érezte anyja rutinos magabiztos mosdató mozdulatait.

- Állítsd fel! – szólt Maria hűvösen Robinnak, mire Robin Fabian hóna alá nyúlva kiemelte kicsit a vízből a gyereket. Maria sietve dörzsölgette fia lábáról a sarat. – Hogy lehet az, hogy ruha volt a gyereken, mégis mindenütt saras?! – szidta Robint Maria.

- Honnan tudhatnám? – nézte a fiát és az egyre koszosabb mosdatóvizet Robin.

- Te vigyáztál rá! Veled volt! Ha velem van, sosem így jövünk haza!

- Mert egyfolytában fogod a kezét, mintha halálos baleset érné a következő fa mögül!

- Voltak idők, amikor veszélyben voltunk mind! – emlékeztette Maria.

- Ami nem jelenti azt, hogy ezek az idők elmúltak volna! – szűrte hidegen a fogai közt Robin.

- Ezt meg hogy érted – akadt meg a szivacs Maria kezében a gyerek testén, s szürke szemeivel fürkészve Robinra nézett.

- Julien beköltözött a de Noir várba – felelte elkomorultan Robin.

- Nem! – nyögte Maria és a szivacsot újra belemártotta a vízbe és a fia testére nyomta.

- De igen! – nyomta vissza a vízbe a fiát Robin és ellépett a fürdetéstől. Hátat fordítva nézett ki a fenyvesekre az ablakon át. Csak a vízcsobogást hallotta a háta mögül, a fürdetés kedves, nyugtató hangjait. Maria lesütött szemmel, majd aggódón nézett fel a férje feszült, rezzenéstelen alakjára. Maria belebugyolálta a gyereket a fürdőlepedőbe és az ölébe véve a kicsit, Robinhoz lépett.

- Én… nem is tudom mit mondhatnék, Robin… - próbálta felvenni a szemkontaktust a férjével, de Robin csak az erdőt nézte, lassan szedve a levegőt.

- Nem mondhatsz erre semmit – felelte szűrve a levegőt a fogai közt.

- Sajnálom… - harapott az ajkába bizonytalanul Maria. Fabian tenyerét kidugva a fürdőlepedő alól, az apja karjára tette kis gyerekkezét.

- Az a vár, az enyém és a fiamé! – zihálta visszafojtott indulattal Robin, s ajkát a fia feje búbjára nyomta. Tenyerét rásimította fia kerek kis fürtős fejére, s az atyai csók alatt elszántan Mariára szegezte a tekintetét. Találkozott a tekintetük a gyerek feje felett. S Maria szíve szaggatottan az ijedtségtől féktelen vágtába kezdett. S ösztönösen magához szorította a gyereket rémületében.

- Mit akarsz tenni?

- Semmit, Maria semmit – rázta a fejét Robin. Fabian fejecskéje élénken járt hol anyjára, hol apjára nézett, majd kinyújtotta a karját Robin felé. Anyja karjában fészkelődve próbált átkúszni apja ölébe. Maria erősen tartotta, a kicsit nehogy leejtse, s a fecergő gyerekre nézett.

- Apát akarom! – nyújtotta karjait apja felé Fabian. Robin futó szemrebbenéssel kinyújtotta a karját és törülközőstől átvette a gyereket Mariától. Fabian kényelmesen elhelyezkedett apja erős karjaiban, karját apja vállára támasztva elégedetten bújt a férfi mellkasához. Robin érezte a gyerek puha meleg testét, s ez az érzés, erőt sugárzott.

- Nem sajnálkozni kell Maria – nézett vissza az asszonyra Robin, miközben magához szorította a fiát. Fabiant nem zavarta semmi, melegben, biztonságban érezte magát, a feje felett elhangzó konfliktusokból semmit sem érzékelt, már csak a vacsoráját és az édes álmokat várta.

Vissza a fenyvesekhez

A napfény átszűrődött a színes falevelek között. Színpompás lombok hajoltak az erdei ösvény fölé, olyan volt a táj, akár egy festő palettája, a természet élénk színeivel karnevált tartott az ősz köszöntőjén. A legdominánsabb a narancs és a sárga különös párosa volt a mélybordó és élénkpiros függönye előtt. Ragyogtak a hamvas falevelek a napfény kölcsönözte csillogásban, szebb hátteret természet nem kölcsönözhet a béke és harmónia együttes energiájához. Ropogott a száraz avar a fekete bőrcsizma súlya alatt, könnyű terhét cipelte a férfi a karján. Szürke szegélyes mogyoróbarna szemek csodálkoztak az ösvényre hajló lombok sűrűjére. A napfény játszadozott rajtuk, megcsiklandozta a levelek telt hasát, keringőt járt a levelek hegyéről lecsüngő apró harmatcseppekkel. Csak az ütemes lépésritmus avarban lejtett andalító monotonitása zavarta fel az erdő csendjét. Reccs-reccs,…ropp-ropp…




A szürke szegélyes szemek egy pillanatra találkoztak a sötétbarna szempárral.

- Vajon mire gondolhat? – szólalt meg a terhét cipelő férfi és megtorpant. Apró pufók kezek nyúltak a magasba.

- Hogy milyen jó lenne fára mászni! – felelte a csecsemő helyett röhögve Lionel.

- Vagy lehet, hogy szeretné megfogni a napfényt – mélázott a férfi és megigazította karján a súlyától egyre lejjebb csusszanó kis csomagot. A kisfiú hátát apja mellkasának vetve erre gurgulázó hangot hallatott és apró lábait fürgén meglengette a levegőben. Tetszett neki a természet. Világosbarna göndör kis fürtjei vígan lengedeztek, ahogy fejét, most ide-oda forgatta apja mellkasának dörgölődzve.

- Hé, Robin! Mióta lettél te ilyen romantikázós? – lengette meg a tenyerét az unokaöccse tekintete előtt Lionel. – Inkább madarat akar fogni, nézd hogy kapkod utánuk! – vigyorgott kis unokaöccsére Lionel. A kicsi visítva nevetett és erősebben rúgdalódzott apja karján ficánkolva. Robin az alkarján ülő csecsemő combját erősebben szorította, nehogy leejtse, s jobb kézzel a gyerek hasát is megtámasztva szorította a mellkasához.



A kis Fabian így szerette a legszívesebben járni az erdőt az apjával. Így mintegy karosszékben kényelmes biztonságban ült apja karjában, lábai lengedeztek a levegőben és szabadon szemlélődhetett a fenyvesek birodalmában.

- Ezt most csak azért mondod, mert nekünk kellene madarat lőnünk – Robin felnyúlt és könnyedén letépett egy levelet. Megforgatta az ujjai közt a zöldes-vöröses tölgyfalevelet. Lionel figyelte Robin vizsgálódását. Ismerte már jól, ezt a mozdulatot tőle. A levél viaszos felén apró sötétbarna pontokat keres, az erezeténél pedig kis pondrók után kutat. Robin sokszor végzett ilyen rutinellenőrzéseket, hogy hamar kiszűrje a levélbetegségekből, ha egy fa megbetegszik és még idejében megakadályozza az erdő elfertőződését. Robin a növénybetegségek mestere. Vigyázott mindig is saját tulajdonára, az erdőre. Most, hogy még kisebb területre szorultak, már szinte napi vizitet tett a kis tenyérnyi erdőben, hogy ellenőrizze a fák állapotát.

- Minden oké? – kérdezte Lionel miközben a cserjésben saját fia után nézett. – Hova tűnt ez a kölyök? Remélem, nem ugrott bele valamelyik nagyvad csapdánkba, mert kitekerem a nyakát!

- Menj és a kutyámat is hozd vissza! – intette Robin és Fabiant az avarba tette. A gyerek apja ujjaiba kapaszkodva vígan ugrándozott. Felhúzta a lábát szinte a feje fölé aztán vissza leengedte az avarba. Robin a magasba lendítette, majd visszatette a talajra.

- Gyerünk Fabien! Lépegess egy kicsit! – noszogatta a gyereket, aki csak azt várta, hogy az apja megint felemelje és ő már emelte is a lábát akrobatikus bravúrral a magasba.

- Soha nem fog megtanulni ez a gyerek járni! – állapította meg Robin. Ahogy fia most dacolva vele le akart rogyni az avar közepébe. Robin a kezénél fogva húzta felfelé a gyereket, mielőtt apró kerek popsija eléri az avar zizegő sűrűjét. – Fabien! – szólt rá a gyerekre, felismerve a turpiskodását.

- Olyan lomha mint te vagy Robin! – röhögte Lionel. – Lusta disznó mint az apja!

- Nagyon vicces! – morogta vissza Robin. Visszahajolt a gyerekhez, aki még mindig tiltakozott a járkáltatás ellen. Nyüszítve próbálta kiszabadítani apró tenyerét apja kezéből. – Gyere sétálunk! – noszogatta meg a lábával egy kicsit a gyereket hátulról. Fabian nyűgösen lépett előre, apja két tenyerébe kapaszkodva. – Ez az…még egyet. Előre – Fabian lebiggyesztette apró kis piros ajkát és minden elszántság nélkül előre lépett. Robin figyelte, ahogy az apró kis lábak tipegtek az avarban, fiának nem tetszett a dolog. Apja lábához bújt és nagy szürkésbarna szemeivel haragosan nézett fel apjára. – Na mi van? – emelte meg a szemöldökét Robin. Az a hatalmas okos homlok, a nagy szürkésbarna szemekkel, mintha Maria és a saját keverékét látná viszont. Maria okos homloka és dacos akaratossága ott feszült közöttük. A gyerek olyan öntörvényű volt mint Robin és olyan makrancos mint az anyja. A csudába is ezzel a gyerekkel! Egyszerűen a fia arcába néz és legszívesebben megrázná vagy megszorongatná, olyan ellentétes érzéseket vált ki belőle, mint az anyja.

- Te kis rosszcsont! – lendítette fel a levegőbe Robin és a gyerek visítva kacagott, ahogy apja a feje fölött megrázta a levegőben. – Mindig csak az legyen, amit te akarsz? – Fabian ficánkolva emelgette a lábát, s ahogy apja lengette a levegőben széttárta a karjait, mintha repülne. – Cipelteted magad? Mh? Azt hiszed mindig a hordárod leszek? – Fabian hasból nevetett apja játékos dorgálására, majd tenyerét apja vállára tette és apja nyakába kapaszkodott ahogy tudott. Apja mellkasán próbált mászkálni és Robin válla fölött nézett bele a rengetegbe. Shadow érkezett ugatva, farokcsóválva izgatottan.

- Hú Robin! Találtam egy döglött sünt! Valami állat jól elbánt vele! – áradozott Armand a kutya után loholva.

- Mondtam, hogy ne nyúlj tetemekhez, te lökött gyerek! – suhintotta nyakon a fiát Lionel.

- De meg akartam nézni milyen a tüskéje! – tiltakozott Armand nyűgösen a tarkóját vakargatva, apja elől elhúzódva. – Robin, hogy kell egy sünnek kitépni a tüskéit? Látni szerettem volna tüske nélkül, hogy néz ki, csak úgy csupaszon – kérdezte Armand a két férfi között haladva. Robin, aki próbálta nyugalomra inteni a fiát, aki látszólag mászókának használta jelenleg, Armand fölött összenézett Lionellel.

- Na most képzeld el, milyen lesz ez a gyerek, ha suhanc korba lép. Minden lányról letépi a ruhát, csak mert tudni akarja milyen csupaszon? – dőlt közelebb Robinhoz vihogva Lionel, hogy fia ne hallja amit mond.

- Armand, úgy nézek én ki, mint aki ki tud tépni egyetlen tüskét is!? – válaszolt Robin Armandnak, miközben szeme összenevetett Lionellel. - Nézz csak rá Mariára! A feleségem tüskéit sem tudom kitépni, pedig azt már próbáltam eleget, egy sün tüskéit még nem…Fabien! – szólt rá a gyerekre, aki cipőcskéjével hegymászást gyakorolva apját néhányszor mellkason rúgta. – Elég legyen most már! – szorította le a gyereket vissza a karjára Robin.

- Mikor nő már meg Fabien?! Akkor olyan jókat játszhatunk majd együtt! – kérdezte türelmetlenül Armand.

- Én nem vagyok benne biztos, hogy az olyan jó lesz – nézett gondterhelten Armand után Robin. – Minden rosszba bele fogja vinni! – sopánkodott Robin.

- Aham, mint én téged – bökte oldalba Robint Lionel.



Shadow hangos vakkantással jelezte a vadászházba, hogy megérkeztek. Maria a tornácon várta őket, szürke nappali ruhában, Vörös haja lángnyelvekként omlott a vállára és a mellkasára. A közeledők a tisztáson komótosan haladtak. A nap utolsó sugarai kísérték őket a faház felé. Elöl a vörösesbarna szőrű terrier futott, nyálas pofájában szürkés színű botot szorongatva. Mögötte Armand sáros térdű nadrágjában futott, kipirult arccal. A két bőrkabátos fekete férfi méterekkel lemaradva követte őket, ráérős, öles, férfias léptekkel. Fabien legörbülő ajkakkal bújt meg apja karjában, lábával türelmetlenül rúgdosva Robin oldalát, mintha egy lovat ösztökélne, hogy siessenek már.



Robin vadászlesen alkalmazott éles szemmel figyelte az asszony rezdüléseit. Ismerte már Maria természetét. A nő nyugodt külseje csak álca. A tenyerét csípőre téve várja, rossz jel. Ahogy Fabian meglátta az anyját, mint egy varázsütésre elkezdett sírni. Maria, lelépdelt hozzá az ösvényre és kitépte a gyereket a kezéből.

- Eddig semmi baja nem volt – tárta szét a karját ártatlanul Robin.

- Éhes, az a baja! – szűrte foghegyről Maria és besietett a vadászházba karján a kicsivel. Robin értetlenül nézett Lionelre.

- Ne is foglalkozz vele, ezt a nők értik, én sem tudtam sose, hogy mi van – legyintett Lionel. – Futás fiúk befelé! – szólt hátra a fiának.

- Minden nő sárkánnyá változik, ha gyereke lesz? – dünnyögte Robin, megereszkedett vállakkal lépdelve a kitömött medve előtt.

- Van, aki gyerek előtt is egy sárkány, nézd meg Charlotte-ot – röhögte Lionel. Maria átvágott az előtéren még egy sötét pillantást vetve Robinra. Robin elkapta a nő derekát és megállította. Lehajtotta a fejét, de csak az asszony arcát kapta el a csókja.

- Hagyj! Fabian mindjárt vigasztalhatatlan rohamban tör ki az éhségtől – tolta el magától Robin mellkasát és húzódott el Maria, átsietett az étkezőbe. Robin nagy sóhajjal vállrándítva követte, figyelte, ahogy az asszony az ölébe veszi a kicsit és a főzelékbe mártja a kanalat, majd a gyerek szája elé tartja. Fabien elégedetten nyammogott és most már vidáman csapkodta a polírozott asztallapot.

- Unalmas és fárasztó dolog a gyereknevelés – jegyezte meg összefoglalóan Robin, s lerogyott anyával és gyermekével szemközt a királyi trónusba.

- Finom, ugye finom – búgta a kicsinek Maria.

- Mi is kapunk valamit, vagy jóllakunk azzal, ha nézzük ahogy Fabien eszik? – kérdezte rosszkedvűen Robin.

- Most mi bajod – feszült meg Maria dereka, ahogy felnézett a szemközt ülő férfira.

- Semmi, csak amióta megszületett, körülötte forog a világ – csapott a királyi trúnus karfájára bosszúsan Robin.

- Mert szerinted körülötted kellene forognia igaz? – sziszegte Maria.

- Témánál vagyunk már megint – sóhajtotta unottan Robin és megforgatta a szemét. Hallgatta, ahogy Lionel az előtérben még azon veszekszik Armanddal, hogy vegye le a sáros nadrágját és csizmáját.

- Mióta lettél ilyen undok?

- Mindig is az voltam.

- Ki vele mit akarsz?

- A kurva életbe is mit akarnék?! Le akarok feküdni a feleségemmel az a bajom! Mikor tehetem meg? Mert egyfolytában a fiam kénye-kedvét kell figyelnem. Mikor érsz már rám is egy kicsit? Kettőnkre basszus!

- Ne ilyen hangosan!- szólt rá sziszegve Maria és futó pillantást vetett Lionel felé.

- Olyan hangosan ordítok a saját házamban, amilyen hangosan akarok! A francba is! – nézett fia bömbölő arcába Robin. A kicsi megijedt a nagy hangoktól és most éktelen sírásba kezdett. Robin a hajába túrva lökte fel magát az asztaltól és kiviharzott. Maria ringatni kezdte a gyereket. Lionel az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket.

- Elnézést kérünk! – súgta Maria könnyfátyolos szemekkel. Lionel ajakbiggyesztve mosolygott.

- Ugyan miért? Ezt minden kisgyerekes család átéli – nyúlt a zsebébe Lionel és elégedetten markolt a mogyoróból, s a szájába csúsztatott néhány szemet. – Jobb, ha mi megyünk, majd otthon vacsorázunk, kitalálunk ne fáradj! – legyintette le Mariát, és behúzta maga mögött a vadászház ajtaját.



Maria némán figyelte, ahogy a fia nagyokat nyeldekel a főzelékből, békésen nézelődött az étkező nagy agancsai felé, meresztgette a szemeit, időnként kinyújtotta felé a karjait. Fabian szemlélődő életében élvezte a gondoskodást, ami körülvette. Maria megtörölgette a fia arcát és az ölében felvitte az emeletre. Francios már bekészítette a mosdótálban a forralt vizet, amiben Maria megmosdatta a gyereket. Fabian beleült a meleg tálba és anyja vörös hajtincseivel játszott, míg az anyja szappannal átsikálta. Bepelenkázta és felöltöztette. Az ölében tartva a gyereket altatta, amikor Robin belépett a gyerekszobába. Maria csak némán haragosan nézett fel rá.

- Ne haragudj, feszült vagyok – ült le az ágy szélére Robin szemközt Mariával és a kicsivel.

- El vagyok fáradva egyszerűen. Nem tudom értékelni, hogy itt vagy, velem… - Robin figyelte az anyja mellén bóbiskoló fiát. Mutatóujjával könnyedén átsimított a gyerek arcélén.

- Ma sem akart járni tanulni – sóhajtotta Robin.

- Nem akarom erőltetni… - ráncolta a homlokát Maria.

- Nem beszél, nem jár semmit nem akar csinálni, lehet hogy valami baj van vele? – bizonytalankodott Robin fürkészve a fiát nézte.

- Nem hinném, egyszerűen csak még nem jött el az ideje, majd idővel – mosolygott le a gyerekre Maria.

- Szívesen lennék a helyében – intett a fejével a fia felé Robin. – Ott aludhatnék a melleden.

- Robin! – nevetett fel könnyedén Maria. Suttogva beszéltek a gyerekük feje felett. Robin megsimogatta a felesége kezét. De ujjai nem lankadtak, felsiklottak az asszony karján. Megállapodtak a karcsú női nyak vonalán, ujjai beletúrtak a vörös hajzuhatagba. – Robin! – ismételte meg a nevét Maria ezúttal ziháló, elakadó lélegzettel.

- Már elaludt, gyere! – vette ki a kicsit a karjából Robin és a bölcsőbe fektette a fiát, s az asszonyt derekánál fogva a csípőjéhez húzta.

- De ha felébred még! – nézett még a bölcső felé Maria.

- Nem fog. Gyere már! – tapadt éhes, mohó és nedves ajkakkal Maria vonakodó szájára Robin. Ahogy nyelvük a csókban egyesült már Maria is elfelejtett tiltakozni, csak arra vágyott, hogy Robin a karjába zárja és együtt zuhanjanak a meleg szőrmék puha halmára.

A Hated című filmből

Lányok, nem tudom hogy vagytok vele, én kíváncsi voltam a mi Robinunk első filmes csókjára.  A napokban azt hiszem rátaláltam, és ezekre a képekre is. Lehet már láttátok, lehet, hogy ismeritek is, én a filmről igazán semmit sem találtam magyarul...de gondoltam a képet megosztom veletek, illetve azokkal, akik még nem találkoztak vele:) Ezek után kíváncsi lennék a filmre is. ;)
Jó képnézegetést, és álmodozást hozzá mindenkinek! :)
C*

Maria de Noir

Hosszú csend telepedett közéjük. Maria érezte, hogy megfordul körülötte a világ. Ez lehetetlen. Ez képtelenség! Erkölcstelen, szégyentelen dolog. A titokban találkozások sem voltak már tisztességesek. De hogy ő, mint egy jó házból való úrilány megszökjön, és út közben esküdjön örök hűséget annak akit szeret? Nem, ez nem Maria Merryweather. Ez nem méltő hozzá! Hogyan is feltételezheti Robin, hogy igen? Robin komolyan az előbb ajánlotta fel neki, hogy megszökteti és a skót határon, az engedékenysebb skót törvények szerint feleségül vegye? Atyaég!




Robin homlokráncolva figyelte a lányt. Maria kezdeti pánikszerű döbbenetét, most valami makacs dac és engedetlenség váltotta fel. Látszott az elfelhősödő viharos szürke szemeken. Ismét háborút vívnak? De milyen háború ez? Hiszen kettejükért vívják! Persze a gőgös hercegnő ismét előtört Maria belső világából. A hercegnő, aki a szerettei körében fényes pompában, akar végigvonulni Ezüstharmat kis templomában, mint a nagybátyja és Loveday. Igen, Maria ilyen esküvőt akar. És mitagadás ilyet is érdemelne. De nem most, és nem ilyen körülmények közt. Robin megunta ezt a vontatott, lassú malmozást. Nem lesz képes kivárni Maria nagykorúságát. Atyáik beleegyezését.



Robin meghallotta a jelző madárfüttyöket. Apja tehát az erdőben van. Igyekezniük kell, és még mindig nem tette fel a legfontosabb kérdést.

- Maria! – a lány kitépte magát a karjából.

- Robin, nem hozhatok meg az egész életemre ilyen sorsfordító döntést egyetlen perc alatt. Át kell gondolnom, és ehhez nem elég egy-két nap.

- Most kell döntened, itt ebben a percben Maria! – túrt a hajába ingerülten Robin.

- Lehetetlent kérsz tőlem, ez nem fair! – kiáltotta hevesen Maria.

- Az élet velem sosem lesz az Maria! – csattant rá indulatosan Robin. – Nem ígérhetek semmit, nem mondom, hogy innentől boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hogy nem lesznek problémáink, hogy nem követünk el újabb hibákat. De azt garantálhatom, hogy együtt leszünk. Mi ketten. – Maria feldúltan nézett rá. Robin nem foglalkozott a lány ellenállásával megragadta a karját és maga felé rántotta. – És most szeretnék feltenni neked azt a bizonyos kérdést! – suttogta elfulladva Robin.

- Ne Robin! Kérlek, ne itt, ne így! – nézett körbe nyüszítve Maria. S most már nem érdekelte, hogy mi lesz, egyszerűen megindultak a szeméből a könnyek. De nem az elragadtatottság és nem a boldogság könnyei. Hanem a belső vívódás és szenvedés könnyei. Robin felfelé fordította a tenyerét amiben a két karikagyűrű feküdt.

- Maria, hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést mély megindultsággal, rekedt tónussal, érzelmektől túlfűtött hangon Robin.



Maria szinte hisztérikusan zokogott fel, Robin vasmarkából nem volt szabadulás, hiába próbálta kirántani a csuklóját. A fiú ujjai szorosan tartották. Maria felnézett az égre és egész testében rázta a tehetetlen sírás. Ó ha sejtette volna hogy erre a napra ébred, ha tudja, hogy ez nem egy szokásos délutáni sétára invitálás, hanem egy egész életre. Ha csak sejtette volna, hogy itt és most kell megélnie egy lánykérést, akkor…nem tudja, hogy mit tett volna. Hogy kikelt volna-e ma az ágyból, hogy eljött volna-e Robinnal. De most itt van. A szabad ég alatt, az erdőben, a fák lombkoronái borulnak a fejük fölé, vállukra süt az őszi napfény telt vérnarancs színe. Maria haja szinte lángolt a napfényben a vörös a tűz fényével égett, szinte felgyújtotta a nap sugára. Egyszerű, virágmintás ruhában volt, két oldalt vezetett fonat futott hátra a hajába és halványszín masnik kötötték egy csokorba a két vezértincset.



Robin megkeményedő arcéllel nézett le rá, olyan távolinak, olyan idegennek hatott most ez a férfi, akit szeretett, akinek a szüzességét és fiatal szívét adta, aki megváltoztatta az egész életét, az életfelfogását a vágyait, az álmait. Mindenét. A mindene volt ez a férfi, aki most könyörtelenül és ridegen állt előtte. Felvértezve mindennel. Sürgetve őt, és várva a válaszát. Maria vizenyős tekintettel nézett le a két csupasz nemesfémre, amelyeken megcsillant a napfény. S megreszketett Maria egész belsejében. Házasság! Ez nagyon komoly lépés. Olyan, amit egy tizenöt éves lány fel sem foghat igazán. Mit is jelent ez? Hogy mostantól Robinnal él? Itt ebben a vadászházban? Hogy nem csaponghat amerre akar, hogy háztartást kell vezetnie, hogy minden évben gyerekeket szüljön ennek a férfinak. Ezt akarta? Tényleg ezt akarja? Ki akarja ezt tizenöt évesen? Jézusom!



Robin nem merte elengedni a lányt, félt, hogy elfut előle és neki most már nagyon nincs ideje. Az erdőből egy fekete bőrkabátos alak csörtetett előre.

- Robin, jön az apád! – szólt Lionel ideges feszültséggel a hangjában.

- Jól van – bólintott Robin, de le sem vette a tekintetét Mariáról. – Adj még öt percet nekünk! – küldte el a zavaró tényezőt Robin. Lionel ismét eltűnt. Robin lassan kieresztette a levegőt a tüdejéből.

- Maria, várom a válaszodat a kérdésemre – jegyezte meg némi türelmetlen rezonanciával a hangjában Robin.

- Tudom, kérlek eressz el! – sütötte le a szemét Maria. Egy pillanatig azt hitte a másik nem fog engedelmeskedni, de végül érezte, hogy enyhül a szorítás a csuklóján. Maria hátrált néhány lépést, majd leguggolt és a szoknyájába temette az arcát. Robin a legközelebbi fatörzsnek dőlt és várt. Keresztbe tett karral nézte a lányt. Maria szipogva emelte fel a fejét. Háttal guggolt a fiúnak. Könnyes szemét az előtte magasodó vadászházra szegezte. Érezte, hogy újra megrázza testét a zokogás. Robin felépítette ezt a házat. Kettejüknek.

- Ha igent mondok? – kérdezte csendesen szipogva Maria.

- Vár rád egy szürke pej az erdőben. Velem és a kíséretemmel azonnal Skócia felé vesszük az irányt, holnap a kora esti órákban már Gretna Greenben leszünk. Egybekelünk és visszatérünk ide. A vadászházba – sorolta hűvösen Robin.

- És ha nemet mondok? – törölgette a könnyeit Maria.

- Akkor visszakísérünk Holdszállásra és tisztelettel búcsút veszek tőled Maria. A jövőt illetően semmit nem tudok mondani. A felnőtté válásodig még évek vannak hátra Maria, és fogalmam sincs ki akarom-e ezt várni – felelte Robin.

- Tehát a ma este mindenképpen búcsúzom. Vagy tőled vagy a lánykoromtól – mondta szomorúan Maria.

- Rajtam és klánomon kívül senki más nem tudja, hogy nem vagy már ártatlan. Megmaradhat minden így. Tőlünk soha senki sem tudja meg. A nászéjszakán pedig könnyű egy apró sebet ejteni, hogy véres maradjon a lepedőd. Semmi sincs ami végzetes lenne rád nézve – mondta szárazon Robin.

- Értem – bólintott Maria. Letörölte szoknyája szegélyével a könnyeit és felegyenesedett.

- Tehát mit sirattál? A szerelmünket, vagy a lányságodat? – kérdezte Robin ahogy a lány szembefordult vele.

- Hol szállunk meg útban Gretna Green felé?

- Ezt vehetem igennek?

- Igen Robin, feleségül megyek hozzád!





A szerelmesek egymásba borulását Lionel megjelenése zavarta meg. Lovon ült és két szürke lovat vezetett kantáron.

- Mennünk kell! – dobta a kantárat Robinnak Lionel. – Merre?

- A skót határ felé! – ültette a nyeregbe Mariát Robin és tenyerével rácsapott a ló farára. Robin is felpattant és a kis csapat vágtázni kezdett. – Fedjétek Mariát! – kiáltotta Robin és lemaradva figyelte, ahogy a klán gyors patkódobogással körbeveszi a lányt külső korgyűrűt alkotva a lány körül, így a tömegben egyáltalán nem látszott, hogy a lány is velük van.

- Mi járatban erre apám? – fékezte meg a lovát könnyedén Robin.

- Új vadászterületek után kutatsz fiam? – nézett körbe Coeur De Noir.

- Anyám birtokán vagyok, erre még sosem jártam, ideje szétnézni nem igaz? – felelte fagyosan Robin.

- Valóban. Számíthatok rád a vacsoránál? – nézett Robinra az apja.

- Talán, még van egy kis elintéznivalóm – felelte gúnyos iróniával Robin.

- Akkor további sikeres vadászatot fiam! – intett fejével a klánjának Coeur.



Robin vágtázva érte be az észak felé tartó kis csapatot. Balról a nap már közeledett a horizont felé. Nagyon jó lovasok voltak, de Maria miatt visszafogták magukat. Ahogy észlelték, hogy a hátuk mögött Robin közeledik beengedték maguk közé, hogy Maria mellett vágtasson tovább. Maria meglepve látta, hogy Lucien helyét Robin váltja fel mellette a lovas vágtában.

- Maria eltűnését a vacsoránál bizonyosan észrevették. Tehát legalább egy órája tudják, hogy Maria nincs Holdszállás területén. A kérdés, hogy mikor kezdenek el keresést indítani utána. Jobb ha minél hamarabb elérünk Gretna Greenbe! – adta ki az utasítást Lionelnek Robin.

- Semmit sem bízol a véletlenre igaz? – vigyorogta Lionel.

- Nem akarjuk, hogy utolérjenek igaz? – nézett oldalt a lányra Robin.

- Nem, azt valóban nem – bólintott felé félszegen Maria. Robin kinyújtotta felé a kezét és Maria erőtlenül de maga is kinyújtotta a sajátját. Egy kis ideig teljesen egy ütemben vágtáztak, egymás kezét szorítva, majd mindketten az előttük levő útra figyeltek. Maria sejtette, hogy Robin miatta diktál lassabb tempót, de egy idő után már úgy érezte, hogy ülve elalszik a nyeregben. Ráadásul teljes sötétség vette körül őket. Rájuk köszöntött az éjszaka. Marián csak az a nappali ruha volt, amiben otthon zongorázott, és ez most az őszi éjszakában kifejezetten kevésnek bizonyult. Robin halk füttyel jelezte a közeledő fogadónál, hogy megállnak. A fiúk lassítani kezdtek és leugrottak a lovakról.

- Hercegnő!? – nyújtotta a karját a lány felé Robin. Maria bágyadtan nézett le rá a nyeregből. – Gyere, itt megszállunk! – intette magához a lányt Robin. Maria fáradtan simult a fiú karjaiba.

- Soha életemben nem lovagoltam még ennyit. Képtelen vagyok lábra állni! – motyogta Maria.

- Tudom, máris ágyban leszünk Hercegnő! – nyugtatta Robin és a fogadósnál a pultra helyezte a csörgő erszényt. – Szobát kérünk – sietve átvette a kulcsot a fogadóstól és a rozoga falépcsőn felvitte Mariát. Belökte a szoba ajtaját. Dupla ágy uralta a szobát. Egy kis mosdótállal. Célszerű és praktikus szoba volt. Fehér ágyneműhuzattal.



Maria fel sem fogta már a kimerültségtől, hogy mi történik vele. Álmosan tűrte, hogy Robin az ágy szélére ültesse. A fiú elkezdte kioldozni a fűzőjét. A lábáról levette a csizmáját.

- Nem vetkőztethetsz le – tolta le erőtlenül a fiú kezét Maria.

- Nem most teszem ezt először – mormolta Robin. – Nem aludhatsz ebben a rémes fűzőben, holnap felöltöztetlek ígérem – Maria beájult az ágyba, Robin sietve magáról is lekapkodta a ruhákat és becsusszant a lány mellé.

- Ez még nem a nászéjszakánk igaz? – kérdezte Maria bágyadtan.

- Nem, ígérem az azért ennél jobb lesz – nevetett halkan Robin. – Istenem de régen volt Maria. Majd megőrültem utánad - simított át a paplan alatt a lány mellein. Maria hörögve húzódott közelebb. Maria már nem válaszolhatott, mert Robin egy csókkal betapasztotta a száját. Érezte, ahogy a fiú fölé nehezedik és a lábai közé helyezkedik. Halk sóhajaikat elnyelte az éjszaka csöndje.



Még fel sem kelt a nap, már úton voltak. Robin hajtotta a kis csapatot, attól tartott, hogy vagy apja, vagy Benjamin Merryweather a nyomukba ér és az éjszakai pihenéssel órákat vesztettek. A táj frisszöld volt a nedves éghajlattól. Csak a reggelire volt idejük nem álltak meg sehol sem étkezni. Valahogy biztonságot érzett Maria, hogy a klán minden tagja velük volt. Csak a lovak miatt álltak meg pár percre pihenni és hogy megitassák őket. Süvített a szél, szinte szelték a távolságokat. Robin kabátja volt Marián, hogy ne fázzon a menetszélben. Így Robin ingujjban vágtatott. Fekete ingje lobogott a szélben ahogy felemelte a karját.

- Az ott már a skót határ! – kiáltotta, s megsarkantyúzta a lovát. A zöld határon könnyedén suhanták át sebes paripáik hátán. A vágta felverte a port az út mentén. Még nem nyugodott le a nap a látóhatáron, amikor elérték Gretna Greent. Robin leugrott a lóról és a kantárt Lionelnek dobta. A kis falu kápolnájában nem kellett sokat magyarázkodni, hogy az átutazó vendégek most és rögtön de gyorsan egy házasság celebrálását igénylik. Mindennapos dolog volt ez Gretna Greenbe, hogy az angolok átszöktek a határon, hogy a szerelmesek egybe keljenek. Robin busásan megjutalmazta a papot, aki buzgón gyújtogatta a gyertyákat a kicsiny kápolnában.

- Minden rendben?! – ért ki hozzájuk Robin. Lionel éppen akkor segítette le a nyeregből Mariát. Maria némán biccentett.

- A gyűrűk? – nézett Robinra idegesen Lionel.

- Nálam vannak – nyúlt a farzsebébe Robin és Lionelnek nyújtotta a két karikagyűrűt. A kápolna kicsi volt és szűkös. Nem nagy vendégseregre tervezték. A klántagok így is megtöltötték. Az oltárnál Maria oldalán Lionel, Robin oldalán Lucien töltötte be a tanú szerepét. Minden külső díszt nélkülöző esküvő volt. Valamiért mégis gyönyörűnek tűnt. A kis rosetta ablakon a lenyugvó nap lágy sugarai világították be a kápolna mennyezetét. A gyertyák fénye melegen ragyogta be a csupa férfiakból álló társaságot. Maria volt az egyedüli nő. A menyasszony. A pap kiadós beszédet tartott. Tudta, ezeknek nem olyan sietős a szertartás. Így kellően belefeledkezhetett a mondandójába. Robin tartotta Maria kezét, és finoman az ajka elé emelte, forró kézcsókot hintett rá. Maria felmosolygott a fiúra. A klántagok mind körülöttük álltak, feketén, sötét bőrkabátban, szertartásosan, levetett kalappal. Maria a férfiak gyűrűjében állva halvány virágmintás ruhájában két napi lovaglás után most mégis boldognak érezte magát. Robin itt van vele. És feleségül veszi. Mert szereti, és mert nem akar mások törvényei szerint élni vele.



Minden megpróbáltatás, küszködés, bizonytalanság és fáradtság ellenére gyönyörű esküvő volt. Békésen, távol minden haragtól és gyűlölettől, távol Holdfölde völgyétől, csak azok között, akik igazán támogatták kettejük kapcsolatát. S életük legfőbb tanúi előtt, Robin unokatestvérei előtt. Lionel kacsintva vigyorgott rájuk, Lucien felnőttes komolysággal mosolygott. Nem kellettek előkészületek, nem készült dús, hosszú csipkefátyol Mariának, sem több sor tafota szoknya, az egyszerű kis nappali ruhájában volt, amiben délután otthon zongorázott. De nem is illett volna Robinhoz sem a csokornyakkendő, az elegáns londoni divat. Itt úgy esküdhettek meg, ahogyan ismerték egymást. A pap Robin felé fordult, s felkérte a házassági eskü letételére. Robin komolyan és határozottan ismételte az eskü szövegét, majd ugyanezt Maria is elismételte mellette.



Nem kellett túlkészülniük, túlünnepelniük vagy pózolniuk. Ez igazán a kettejük napja volt. Senki sem várta el, hogy szebbek, jobbak, kedvesebbek legyenek ezen a napon. Elég volt a hit és a szeretet, amit egymás iránt tápláltak. Robin elvette a kis ezüsttálcáról a megszentelt karikagyűrűk közül a kisebbet és Maria gyűrűsujjára húzta. Maria a tálcán maradt nagyobb párja felé nyúlt és felcsúsztatta a kissé vastag hűvös fémet Robin gyűrűsujjára. Szűzies csókot lehelt az ajkára Robin első hitvesi csókjukként, s a pap felkérte őket, hogy írják alá az anyakönyvet. Robin átvette a szépen lecsepegtetett tollat a paptól és futólag aláfirkantotta a házassági anyakönyvet, majd átadta a helyét Mariának. Maria habozva nézte az üres helyet, ahova a nevét kellett leírni. A pap meleg mosollyal nyújtotta át a tollat, s Maria mély levegőt véve életében aláírta az asszonynevét: Maria de Noir lett.