Szutyokvár

Armand volt az irányító. Fabian már legalább egy alkarnyi gödröt ásott a földbe, de Armand még nem találta elégnek a törmeléket. A felnőttek vadászni mentek és ők még nem tarthattak velük. Armandra volt bízva Fabian, és az, hogy a forrás melletti tisztáson kell maradniuk.


- Hozz gallyakat, lehetőleg minél egyenesebbeket, de csak innen, a fák közé ne menj! – adta ki az utasítást Armand. Fabian eldobta az alkalmi lapátot és futva gallyakat kezdett gyűjteni, időnként leguggolt, egyik-helyről a másikra futott. A gyűjteményt Armand lába elé dobta.

- Mikor csináljuk már a vizesárkot? – térdelt le a gödör mellé Fabian.

- Hozz még faleveleket is! Majd utána – rendezgette a gallyakat válogatás szerint Armand. Fabian ismét elfutott és ide-oda cikázott az avarban. Egy ölnyi falevéllel tért vissza és leszórta a lába elé. A gödör felé Armand elkezdte a gallyakból a tetőt építeni. Egymáshoz illesztette az ágak végét, hogy háromszöget alkossanak, majd beborították falevelekkel. Fabiannal hosszas küzdéssel a gödröt kibélelték falevéllel és megtöltötték a forrásból hozott vízzel.

- Íme! Szutyokvár! – mutatott rá Armand és a két fiú összemosolygott. – Már csak zászló kell rá és a miénk.

- Ez jó lesz? – rántotta ki a vörös kis kendőt a nyakából Fabian és két tenyerén átnyújtotta Armandnak.

- Szuper lesz! – Armand egy botra csomózta a kis gézanyagú kendőt és a vár elé a földbe szúrta. Fabian az avaros földre hasalt, szemben Szutyokvárral és tenyerébe támaszkodva szemezett a szerzeménnyel. Armand azonban felült.

- Te is hallod? – kérdezte unokaöccsét. Fabian felkapta a fejét és Armandra nézett.

- Mit?

- Mintha…lódobogást hallanék – halkította le ösztönösen a hangját Armand. A két gyerek hosszan nézte egymás szemét, miközben hallgatództak. A borostyánszín szempár és a szürkeszegélyes szempár riadtan pislogott egymásra. Armand haja már hosszú volt, kendővel kötötték hátra a haját, mint az apjának, Fabiané viszont rövid és göndör volt mint Robiné. Az arca kerekebb a szeme szürkébb, de akár testvérek is lehettek volna, ahogy most egymással szembe húzódzkodtak és guggoltak az avarban.

- Most mit csináljunk? – súgta vissza Fabian.

- Nem…nem tudom. Apáink azt mondták ne hagyjuk el a forrás környékét. Az erdőben eltévednénk – nyomatékosította Armand.

- Félnünk kell? – súgta Fabian.

- Fogalmam sincs, gyere bújjunk el! – bökte meg unokaöccsét Armand.

- Jó, szeretek bújócskázni – élénkült fel Fabian és máris felugrott, s a fák közé sietett. De már nem maradt idejük elbújni. A vágtázó fekete lovasok elérték a tisztás békés vidékét.

- Hát ezek a kölykök meg hogy kerülnek ide? – szólt az egyik lovas a másikhoz nyeglén.

- Talán szökött árvaházi kis senkik, itt húzódtak meg az én erdőmben? – tolta fel a sisakját a legpompásabb lovon ülő. Mélykék szeme megvetően nézett végig a koszos, maszatos ijedt gyerekarcokon. – Fogjátok meg és vigyétek őket a városba, hátha tud róluk valaki – intett az embereinek lovaglókesztyűs kezével fölényesen a férfi. Arisztokrata fejtartása és feszes háta lenézést sugárzott a betolakodók felé.

- Várj csak Julien – vágtázott előre egy köpcös alak, zsíros hangjára szétnyílt a lovasok közt az út. - Ez a terület már néhai feleségem birtoka. Túllovagoltunk. Had nézzem csak azokat a lurkókat! – kövér arcát nagy tokája keretezte, dülledő fekete szemei végigsiklottak a két kisfiún. Armand sápadtfehér arcán, dacos borostyánkőhöz hasonlatos szemén, hátrafogott haján és a kisebbiken. Nagy csodálkozó szemei szürkés árnyalatba vegyültek, de a haja göndörödött akárcsak…az áruló fiának: Robinnak.

- Ahhahaha! – rötyögött a nyeregben Coeur de Noir. – Ha nem csal a szemem, akkor ez itt, áruló fiam gyereke. Az unokám! – mutatott húsos ujjaival Fabianra, aki megszeppenve, bámulta a hatalmas lovon ülő kövér fekete alakot, aki most vaskos karjával és puffadt ujjával egyenesen rá mutatott. Fabian bizonytalanul hátrálni kezdett, menedéket keresve. Nem értette kik ezek az alakok, akikkel még sohasem találkozott, és akik most gúnyos, zsíros nevetéssel mintha őt nevetnék ki.

- Gyere hát közelebb te kis semmirekellő, had nézzen meg a nagyapád! Milyen gyáva kis szerencsétlenséget nemzett a fiam! – röhögött hetykén Coeur. Fabian tovább hátrált, szemét le sem véve az őt bámuló férfiról, s beleütközött a segítségére siető Armandba.

- Hagyja békén Fabient Uram! Kérem távozzon, ez a birtok magántulajdon ha van útlevele, mely igazolja, hogy áthaladhat ezen a vidéken mutassa fel, ha nincs akkor lovagoljon tovább, mert engedély nélkül tartózkodik a területen! – állt unokaöccse elé Armand acélos határozottsággal, s testével igyekezett kitakarni a gyereket, aki látszólag felkeltette az idegen lovasok érdeklődését.

- De felvágták a nyelvedet Armand de Noir! – kacagott Coeur. – Rég láttalak, de látom napról napra a léha apádra ütsz te is! Ma holnap a rokonaidat fogod fosztogatni a vidéken igazam van? Máris útlevelet követeltek? Az ősötöktől? A rokonotoktól? Micsoda aljas férgekké váltatok, apátok jelleme lám rátok is ragad, rossz talajból rossz sarj fakad, ugyebár? – heherészett gúnyosan Coeur. Alaposan megnézte maszatos unokáját, majd így folytatta:

- Üzenem szégyenteljes áruló fiamnak, láttam selejtes fattyát, kit a maga képére szarházinak nemzett! Büntet az isten, hogy ilyen silány magja fakad a de Noir nemzetségnek– sarkantyúzta meg a lovát Coeur de Noir és bosszúsan tovább lovagolt. A vadásztársaság követte példáját és a gyerekek mellett ellovagoltak az erdőbe.

- Csúnya bácsik voltak – szögezte le gyermeki egyszerűséggel Fabian.

- Igen azok – nézett unokaöccsére Armand.

- Miért néztek engem? – biggyesztette le a száját Fabian.

- Nem tudom, talán magukkal akartak vinni – rántotta a vállát Armand.

- Magukkal vinni?

- Fel a de Noir várba, hogy többé ne találkozz anyáddal meg apáddal és igazi de Noirt neveljenek belőled. Coeur félét.

- Hogy ne lássam anyát és apát? – futotta el a könny Fabian szemét.

- Hé! Itt vagy, nem engedtem volna hogy elvigyenek, na ne bőgj már! – tette a kezét Fabian vállára Armand.

- Én tudom hazafelé az utat innen. Menjünk haza. Mi van ha visszajönnek érted? – rémült meg Armand unokaöccsét méregetve.

- De apa azt mondta itt várjam meg – toppantott Fabian.

- A helyzetek felülírják a szabályokat öcskös, nyomás haza! – bökte meg fivérét Armand.

- De… mi lesz Szutyokvárral? – nézte építményüket szomorúan Fabian.

- Leromboljuk, háborúban ez történik – rúgta meg lábával Armand a tákolmányt és kézen fogta Fabiant. – Gyere, nem lenne jó, ha itt találnának minket. Futás! Gyere kapj el, te vagy a fogó! – csapott unokaöccse vállára Armand és előrefutott. Fabian gyorsan belement a játékba, s észre sem vette, hogy a fogócska csak elterelő hadművelet. Armand most nem hagyta nyerni unokaöccsét, amíg a világítótoronyhoz nem értek.





A klán a délutáni napfénnyel együtt érkezett a forráshoz. A vezető és jobb keze rémülten nézték a gyerekek hűlt helyét, a játékok maradvényait.

- Hova lettek? – forgott körbe Robin halálra váltan, Szutyokvár maradványaiban az avar közt a saras kis vörös kendő fia eltűnését jelezte. Robin felemelte a humuszból és idegesen forgatta meg ujjai között a pici könnyed anyagot.

- Nyugalom lehet a közelben vannak, fiúk szétszéledni! – utasított gyorsan Robin helyett Lionel. A klán tagjai mintegy vezényszóra szélrózsa minden irányába megindultak az erdőben.

- Úristen elrabolták! – remegett meg Robin. – Vagy eltévedtek! – reszkető ujjakkal túrt a hajába és rémült tekintettel nézett Lionelre.

- Nyugi! Nem kell rögtön rosszra gondolni – intette Lionel.

- Nem kell rosszra gondolni? Nem a te fiad tűnt el!

- De az én fiam is! – csattant Lionel. – De azzal, hogy rémségekről fantáziálok még nem fogom megtalálni.

- Magára hagytam a gyerekem, védtelenül az erdő közepén, milyen apa vagyok én? – szidta magát Robin.

- Ugyan, az erdőnél sehol sincsenek jobban biztonságban – intette Lionel.

- De igen, ha otthon hagyom az anyjánál!

- Ne nevelj belőle anyámasszony katonáját! Egy kis kaland az erdőben még soha nem ártott meg egy fiúnak! – nevetett fel Lionel.

- Ez nem vicces! Fabian eltűnt! Ő még kisgyerek, nincs tisztában a veszélyekkel! – remegett meg Robin hangja az idegességtől. – Istenem, eltűnt a fiam! – guggolt le az avarban, s térdére támasztva a könyökét összekulcsolt keze közt szorongatta a vörös kendőt.

- Ne ess pánikba, Robin! Bizonyára csak elcsatangoltak, vagy megéheztek, lehet otthon vannak, Armand a tenger felé mindig megtalálja az utat – nyugtatta Lionel az unokaöccsét.

- Mariánál kellett volna hagynom a kicsit! – szippantotta be az orra elé szorított kendőről fia jellegzetes gyerekillatát Robin.

- Egy fiúnak az apja mellett a helye!

- Nem volt mellettünk, a vadászatra mégsem vihetjük, még eltalálja valamelyikünk. Ha vadászunk nem hozom magammal többet, csak találjam meg – nézett tanácstalanul a fák sűrűje felé Robin. Szeme az avarban hagyott nyomokat vizslatta. – Lovasok jártak erre – simította végig a nyirkos erdőtalajba nyomódott paták mélyedéseit.

- Talán magukkal vitték őket? – bizonytalanodott el Lionel.

- Most azonnal induljunk utánuk! – egyenesedett ki Robin és fia kendőjét zsebre vágva öles léptekkel a világítótorony felé indult. Lionel csatlakozott az erdőben végigloholó Robinhoz. De nem kellett lóra pattanniuk. A kövezett tisztáson már két kisfiú szaladt eléjük. Fabian indult hamarabb az apja felé, de Armand félúton leelőzte unokaöccsét, s hamarabb ért a két érkezőhöz. Robin azonban csak a fiát látta. Megkönnyebbülten rogyott le elé a friss fűbe, s magához rántotta a gyereket.

- Fabien! – szorította a kicsit magához. A gyerek tiltakozva püfölte apja vállát.

- Apa! Láttad Szutyokvár romjait? – kérdezte izegve-mozogva apja karjai közt.

- Képzeljétek! Egy csapat lovas vágtatott végig éppen mellettünk! Couer de Noir volt meg az a piperkőc londoni férfi! Megbámultak minket és mindenféle mocskos dolgokat mondtak ránk! – mérgelődött Armand az apjának.

- Remélem egy szót se jegyeztél meg belőle – szórta ki a zsebéből a mogyoróhéj-darabkákat Lionel.

- Robin, téged tényleg kitagadott az apád? Miért nevezett árulónak?

- Mert kést fogtam rá – felelte szárazon Robin, s az ölébe kapta a fiát. Fabian elhelyezkedett apja alkarján és fentről nézett le Armandra. Apja vállára hajtotta a fejét és megízlelte a mogyoróvaj maradványát a hüvelykujjáról.

- Hé, még nem alszunk kisöreg – súgta neki Robin látva, hogy fia alvópózt vett fel a karjaiban.

- Nem – hunyta le a szemét apjához bújva Fabian.

- Akkor ne fogjak kést apámra? – gondolkodott el Armand.

- Miért, te kést akartál rám fogni? – dőlt előre Lionel, hogy Robin másik oldalán szökkenő fiára nézzen. – Na eredj csak befelé anyádhoz, vagy mindjárt ellátom a bajod! – bökött a fejével előre Lionel. Armand nevetve előrefutott, de látva, hogy apja fejét ingatva mosolyog lassította a lépteit.

- Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baj – ráncolta a homlokát Robin.

- Nem hagyjuk felügyelet nélkül őket – biccentett Lionel.

- Julienből bármit kinézek, jobb óvatosnak lenni – értett egyet Robin.