A bál

A reggelit Robin hálószobájában fogyasztották. Maria egész nap a fogadásra készült. Hajmosással és dúskáló fürdéssel kezdte. Robin az ágyból figyelte, ahogy Maria belemerül a hálószoba közepébe állított dézsában gőzölgő forró illatos vízbe. Új fürdővizet hoztak. Robin is megmártózott, s közben figyelte, ahogy Maria a tükörnél szépítkezik, fésüli a haját.
- Zavar, ha nézel – szólt hátra Maria, ahogy pillantása találkozott a tükörben Robin tekintetével.
- Engem meg az zavar, hogy úgy érzem, mindez ma este nem nekem szól, hanem Juliennek – grimaszolt rá Robin. Maria csak sötét villanást küldött feleletként, s megkezdte a hosszú körülményes öltözködés műveletét.
- Segíts a fűzővel kérlek – tartotta a hátát Robinnak Maria. Robin bosszúsan de kimászott a kádból, s törülközőjét a dereka köré tekerve megfogta a selyemzsinór két végét. Maria nagy levegőt vett, Robin pedig erős marokkal kezdte összehúzni a fűzőt.
- Ne merészelj flörtölni vele világos? – sziszegte Maria fülébe Robin, miközben olyan erőseket rántott a selyemszálakon, hogy Maria meg kellett, hogy kapaszkodjon, nehogy hátraessen.
- Ugyan, ne légy nevetséges! – fújtatta Maria.
- Te ne tedd magad nevetségessé! – vetette bele minden dühét a selyemzsinór rángatásába Robin.
- Kettőnk közül nem rám jellemző az, hogy nevetségessé tenném magam – felelte rá Maria oldalt fordítva a fejét.
- Nem akarom, hogy beszélj vele – kötötte meg a selyemszálat Robin.
- Nem tilthatod meg nekem – Robin belélegezte Maria vállairól a parfümillatát, s nedves ajkait a nyakára szorította.
- Engedj! Ne izgass! – tolta el Robin fejét Maria, s elhúzódott a férfitől. Robin egy szál törülközőben állva még mindig Mariát követte tekintetével, aki most átbújtatta fején báli ruháját. Sötéten fénylő királykék selyemruha volt. Ahogy suhogott megcsillantak rajta a fények, és elmélyültek a sötét redők. Kecsesen feltűzött vörös haja szinte lángolt a ruha színe mellett. Olyan szép volt. Maria a fülébe illesztette az ezüst fülbevalókat, s a tükörben még visszanézett rá.
- Lemegyek előre – szólt Robinnak, s megigazította a dekoltázsát.
- Nem akarsz egy stólát a melleid elé? Talán meghűlsz ebben a hidegben – harapott az ajkaira Robin.
- Nem az egészségem miatt aggódsz te Robin! – nyitotta ki a hálószoba ajtaját Maria visszanézve a férjére. Kintről a fáklyafény rávilágított Maria abroncsos szoknyájára. Királynői öltözék volt. – Jó készülődést! – vetette oda foghegyről Maria ,s kilépett a folyosóra.
- Vááh! – vágta a földhöz a derekáról a törülközőjét Robin.


Lionel komótosan tépkedte az apró pihéket a kezében tartott hosszú tollhegyről. Robin ellenben indulatosan emelte szájához a boroskupáját.
- Ellenállhatatlan akárcsak régen – simította át kezét a tollhegyen Lionel.
- S az én feleségemet csábítja a gaz! – vágta rá Robin ő is Maria és Julien kettősét figyelve a francianégyes alatt. Charlotte is táncolt a francianégyesben, de egyiküket sem érdekelte.
- Úgy tűnik jól megértik egymást – sandított Robinra Lionel.
- London! – fröcsögte Robin. – Mindketten nagyvárosiak! Természetes, hogy annyi közös van bennük, mint két lucfenyőben.
- Féltékeny vagy? – röhögött Lionel.
- Hogy a fenébe ne volnék! Mariával amúgy sem felhőtlen a kapcsolatunk, nem hogy most megjelenik ez a piperkőc angol ficsúr és most jobban élesíti a helyzetet – dühöngött Robin.
- A tényeken nem változtathatsz – csippentett le egy újabb szálat a tollról Lionel.
- Igyekeztem éjszaka emlékeztetni Mariát, hogy én vagyok a férje, de mintha most mégis úgy érezném nem volt elég hatásos és elegendő – hajtotta fel a bort a kupából rosszallóan Robin.
- Igazán? – igazán sandított rá Lionel mindent értő szemekkel.
- Nem tetszik ez nekem Lionel – szűrte a fogai közt Robin a táncoló párost figyelve.
- Akkor kérd le tőle – vigyorgott rá a másik.
- Neked nem furcsa? Csak én látok rémeket? Gondold végig! Hirtelen feltűnik Julien, amikor a lehető legrosszabbul áll a szénám!
- Ez a sors keze Robin! Mariát elvesztetted – gonoszkodott tovább Lionel.
- Nem Mariáról beszélek! – csattant rá Robin.
- Én azt hittem róla beszélünk – kerekedett ki Lionel szeme.
- Julien sosem tűnik fel ok nélkül. Akar valamit – nézte gyanakvóan a feleségét forgató férfit.
- Mariát akarja! – bólogatott hevesen Lionel.
- Menj már! – lökte meg Robin. – Te másra nem tudsz gondolni?
- Nem tudom mire kellene gondolnom – nyomott el egy ásítást Lionel.
- Már értem miért én vagyok a klánvezető – mérte végig Lionelt rosszallóan Robin. – Nem látod át a nagyobb konspirációkat. Julien ki akar túrni a klánból, át akarja venni a helyemet a klánban…
- …és Maria mellett az ágyban – kontrázott Lionel.- Tényleg minden összeáll! – csapott az asztalra Lionel.
- Barom! – fordult el tőle Robin.
- Tehát Julien feltűnése nem véletlen. S úgy érzed a megjelenésével a te esélyeidet igyekszik rontani. Úgy találod apád hajlana rá, hogy Julienre hagyja a birtokot? – komolyodott meg Lionel is, s sötéten pislantott át Couer de Noir asztalához, majd onnan Maria és Julien kettőséhez.
- Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy Julien ravasz és hataloméhes ember. Házasságok által jut feljebb. Mi érdeke lenne Mariával? Semmi. Ő valójában apámat szédíti.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy Julien felbukkanása éppen most nem lehet véletlen. Talán utánanézett a birtkopapíroknak, lehet, hogy idén évül el a végrendelet, s apámnak meg kell hosszabbítania.
- De az sem ostobaság amiről én beszélek Robin! – csapott le Lionel elkomorodva. – Maria kezével duplán jól járhat. A de Noir és Merryweather birtokokat talán együtt is megszerezhetné általa, ha ügyesen forgatja a paragrafusokat, márpedig jól tudjuk, hogy Julien ért az ilyen dolgokhoz. Lehet, hogy kizsarolhatja, Maria apai részét a Merryweather birtokból is, ha jól ügyeskedik odafent Londonban.
- Tehát Maria által akarja megszerezni azt, amit se nekem ,se egyetlen de Noirnak nem sikerült, de neki persze sikerülhet?! – mérgelődött Robin.
- Jobban ért a papírügyekhez mint mi, ezt lássuk be – ráncolta a homlokát Lionel.
- Nem csak a feleségem, de a birtokom is féltenem kell tőle úgy érzem – sóhajtott nagyot Robin. – Lionel tartsd rajtuk te is a szemed – utasította unokabátyját Robin.
- Számíthatsz rám öcskös – szorította meg Robin jobbját Lionel.

Nyolc óra. Maria még mindig sehol. Robin türelmetlenül topogott az előtérben. Miért kell erre a nőre ennyit várni? Végre megjelent a lépcsőfordulóban. Türkizszínű bársonyruha volt rajta, visszafogott, zárt nyakkal, finom csipkeszegéllyel. Könnyedén húzta fekete bőrkesztyűjét kecses ujjaira.
- Megfelelek? – dühöngte Maria.
- Elmegy – szűrte a fogai közt Robin, s karon ragadva a nőt rángatta magával.
- Durva vagy – próbálta kirántani a kezét Maria a szorításból.
- És nem utoljára – felelte rá hidegen Robin, s szó szerint felrakta a nőt a szánra.
- Indulhatunk – ugrott fel maga is Maria mellé. A lovak megindultak a szép fekete szánnal a fenyvesekbe. A patkódobogást tompította a vastag hótakaró. Hátul a két ruhásládájuk. Maria nem tudott nyugodni.
- Miért megyünk apádhoz? ÉS miért kellettek ünneplőruhák? – kérdezte Maria sorjában.
- Mondta már neked valaki, hogy idegesítő a fecsegésed? – morogta Robin, feljebb húzva térdükön a szőrméket.
- Igen, mondták már – vágta rá dacosan Maria.
- Képzeld ők sem hazudtak! – felelte rá szemét sötéten Mariára meresztve Robin.
- S neked mondták már, hogy elviselhetetlen a modorod? – csattant Maria.
- Igen.
- Na látod ők sem hazudtak – bökte ki rá bosszúsan Maria, s azzal a lendülettel el is fordult. Fenyvesek hűvös illata szállt felé, vagy csak Robin arcvizének az illatát érzi? – Ki az a Julien? – kérdezett rá hirtelen Maria. Robin csak mordult egyet. – Robin!
- Rokon – felelte rá szűkszavúan Robin.
- De hát ő egy Montmarte! – ráncolta a homlokát Maria.
- Te nőági rokonokról még soha nem hallottál? – kérdezte gunyorosan Robin.
- De hallottam – felelte rosszkedvűen Maria. – Igazán…nem is tudok semmit az édesanyádról sem – jegyezte meg halkan Maria.
- Nincs mit tudnod róla, már meghalt – felelte elzárkózóan Robin.
- És Julien? – kérdezett rá újra Maria.
- Talán ismered is a fickó londoni. Harmadunokatestvérem és hát ami biztos neked is annyira tetszik…nagy karriert futott be, igen fiatalon – fújtatta magából Robin.
- Tehát gazdag és befolyásos ellentétben veled – jegyezte meg epésen Maria.
- Ne akard, hogy előkeressem a lovaglóostoromat otthon – figyelmeztette kedvetlenül Robin.
- Úgysem tennéd meg! – nevetett hidegen Maria.
- Nagyon is! Ne feledd én a férjed vagyok! Nem az apád, nem nézek mindent el neked – sziszegte Robin kezét nyújtva Mariáért.
- Mindig emlékeztetsz, hogy miért is mentem hozzád feleségül! Mert olyan ellenállhatatlanul úriember vagy – felelte rá fagyosan Maria. Ahogy Robinba karolva belépett a de Noir várba máris érezte a változást. A lovagi páncélok kifényesítve. Füstölt és sült húsok illata terjengett, ragyogott minden, duplázott fáklyák és gyertyák ontották fényüket. Sehol sem hevertek részeg alakok a várfal mentén. Peckesen álltak őrt Coeur de Noir katonái. A várbeliek sürögtek forogtak. Kipirultak az arcok. Mintha legalábbis Viktória királynő érkezett volna hozzájuk.
- Ez Julien! – nézett végig a forgatagon Robin is. S közben fájón gondolt arra, hogy az apja az ő esküvőjükre se fényesítette így ki a kastélyt, nem álltak ilyen pedánsan a keresztbe tett kardok a várfalon, kifényesítve, csillogva mint most. – Ja és Maria! Ha még egyszer engedély nélkül bontod fel a leveleimet… - jutott eszébe, hogy Maria Julien nevét csakis apja sürgönyéből tudhatta meg.
- Á Julien! – hallatszott apja orkánerejű harsogása, ahogy észrevette a belépő fiatalokat. – Had mutassam be neked, a mi ifjú hercegnőnket! Mariát! Hiszen nem is találkoztatok még! – Maria végigpillantott a csillogó, fénylő lovagtermen. Az asztal mellől egy magas férfi emelkedett fel. Feltűnően szép, különleges kékesszürke szeme, átható pillantással nézte Mariát. Nyakkendője gyönyörű masnikba kötve igazi remekmű volt, elegáns francia divat szerint öltözött. Felöltője egészen a térdhajlatáig ért. Haját Lionelhez hasonlóan hátrafogva hordta, de sokkal előkelőbben. Nem érződött rajta semmi a de Noirokból. Ha csak nem a szenvedélyes tekintet izzó tüze. De a modora, az egész megjelenése a kifinomult arisztokratát sugallta. Pecsétgyűrűjét a kisujján viselte, ahogy fejet hajtott Maria előtt pedig elárulta, hogy e mozdulatot nem először hajtja végre, sőt olyan bámulatos könnyedséggel és mesterien vitte véghez, hogy azt sejtette, rendszeres és begyakorlott mozdulatról van szó.
- Julien de Montmarte szolgálatára, hölgyem – szinte a kezébe varázsolta Maria apró asszonykezét, s meleg ajkait Maria hűvös sápadt kézfejéhez érintette. Egyáltalán nem volt tolakodó. Ellenkezőleg, elbűvölően diszkrét és visszafogott volt.
- Maria de Noir – pukedlizett könnyedén Maria. Robin megforgatta a szemét. A két londoni, lám egymásra talált.
- Robin! Minden kincset elvadásztál előlem, de mint látom nem csak az erdőben. A legszebb gyöngyöt mégsem tudtad eléggé elrejteni a szemem elől – intette meg távoli unokafivérét Julien, s kezet fogott Robinnal.
- Nem tudtam, hogy egy erdőben vadászunk – vágta rá szárazon Robin, s megmarkolva Maria könyökét magával ráncigálta az asztalhoz. Féltékenyen állapította meg, hogy Mariának a szava is elállt, annyira levette a lábáról Julien modora. Simulékony akár egy kígyó.
- Gyertek üljetek csak ide, ide mellénk! – Coeur de Noir maga volt a szivélyesség. Hol volt most a Robint kitagadó hanghordozása, az az elégtelen arckifejezés, amivel Robinra szokott nézni. A köpönyegforgató mézes-mázos hangú Coeur de Noir villantotta ki fogait, mint ragadozó a zsákmányra. Robinnak végképp nem tetszett ez. Visszataszítóbb volt most az apja, mint amikor porig alázta őt. Julien mellé ültette Mariát, s így Robin nem tudta megakadályozni, hogy Maria ne közöttük üljön. Kényszeredetten ereszkedett le Maria másik oldalára az asztalhoz. Coeur maga mellé az asztalfőre tette Julient.
- Robin, lám a legszebb kincs ragyogását nem lehet az éjszaka fekete sötétjével sem leplezni igaz? – Julien Robinhoz beszélt, de valójában Mariára nézett és a bókja is Mariának szólt. Maria elpirult.
- Vigyázz hercegnő, mert Julien különösen ért a bókokhoz, csak azt nem tudja, hogy nem jó más tyúkóljában vadászni. Igaz Julien? – kérdezett rá fagyosan Robin. Érződött a feszültség a két unokatestvér között.
- Két kakas nem fér meg egy tyúkólban igaz Robin? Ilyenkor szokott sor kerülni a kakasviadalra – felelte meg rá Julien.
- Valóban – szedett magának a gazdagon megrakott sülttálból Robin.
- Maria! Robin mint bizonyára te is tudod, ott is ellenséget lát, ahol nincs. Ezért szokott a sajátjaira támadni. De elfelejted Robin, hogy én nem tartozom a kakasok közé – mosolygott ellenállhatatlanul szép szabályos fogsorát kivillantva Julien.
- Milyen szerencse – morogta a poharába Robin, s belekortyolt a kupa borba.
- Mesélj nekünk Julien, milyen az arisztokrácia krémje? Milyen érzés a Lordok Házában ülni? – csapott az asztalra kedélyesen Coeur de Noir.
- Nagy felelősség és komoly hivatás uram. A legfőbb cél a társadalmi jólét Angliában – mosolygott Julien.
- S ezért kizsákmányoltok mindenki mást, aki nem angol – tette hozzá Robin.
- A vérbeli francia! – nevetett fel Julien.
- Tudtommal mindketten azok vagyunk – felelte rá keményen Robin.
- Igen, valóban – Julien szája még mindig mosolygott, de a szeme hideg volt, akár a lecsüngő jégcsapok odakint az ablakperem alján.
- A Lordok házának szociális érzékenysége vajon csak az angol munkásosztályig terjed? – kérdezett rá tovább élezve a helyzetet Robin.
- Túl nagyban gondolkodsz Robin, mint mindig, minden francia. Ezért buktak el mindig, és ezért buksz el te is – vágta rá kedélyesen Julien, de szavai kések voltak, egyenesen Robinra élesítve. – Ne politizáljon az, aki nem ért hozzá – tartotta szájához az ezüstkupát Julien. – Igaz, Couer?
- Ó hogyne! – mozgott Couer de Noir kövér hasa a nevetésétől, s figyelmeztető villanást küldött a fia felé. Robin a nyelvére harapott. Oly jól ismerte már apja megjegyzését: Tartsd a szád! – neki itt nincs miről beszélnie. Ő, aki egy Merryweathert választott az oldalára. Ráadásul, egy vagyontalan Merryweathert. Julien egy gazdag gróf egyetlen leányát vette feleségül, akit idejekorán vitt el a tüdőbaj. Kevés gond és gazdag özvegység. S házassága révén bejutott a Lordok házába. Minden volt, ami nem Robin.

Vacsora után, Robin régi hálószobájában csendesen vetkőzött az ifjú de Noir házaspár. Maria elgondolkodva oldozta meg a ruhája megkötőit. A spanyolfal másik oldaláról Robin gyorsabban öltözött. Átdobta a spanyolfalra a sálját. Maria figyelte a lecsüngő vörös sálat.
- Gondolom teljesen levett a lábadról – rúgta le a csizmáját Robin. Maria hallotta a koppanást.
- Honnan veszed? – lépett ki a szoknyájából Maria.
- Láttam rajtad, ahogy ránéztél. Rám sosem néztél még így! – tépte le magáról az inget Robin.
- Te féltékeny vagy? – lépett ki a spanyolfal mögül Maria, hogy szembe tudjon nézni Robinnal.
- Csüngtél minden szaván. Az ő szavába bezzeg soha nem vágtál. A londoni piperkőc szépfiú igaz? Hiszen mindig is Londonba vágysz! Mellettem is!
- Egyáltalán nem erről van szó! Holdfölde az otthonom!
- Ne tagadd! Londont mindig is szeretted, neked a vidék túl unalmas. S íme London maga jött el hozzád. Alig várod már, hogy elváljunk és hozzámehess! Benne megtaláltad mindazt amire vágysz igaz? Amit én soha nem tudnék megadni neked! A totális ellentétem! És te bámultad minden mozdulatát! Undorító volt még nézni is!
- Ez nem igaz! – kiáltotta hevesen Maria.
- De igen, ne is tagadd! Láttam! Remélem élvezed, hogy a sárba tiporhattál apámmal együtt, hisz mindketten őt csodáltátok! – Robin dühösen kötötte meg a köntöse övét, s felrántotta az ajtót.
- Robin! Annyira vak vagy!
- Képetlen lennék egy ágyban aludni veled, hogy közben az lebeg a szemem előtt, hogyan néztél Julienre! – fröcsögte vissza Mariának, s kilépett a hálószobából. Hatalmas döngéssel csapódott az ajtó. Maria habozva keresgélte a saját éjszakai köntösét. Robin után akart menni, de rájött, nem tudja, hová ment. Leült az ágy szélére s elfújta a gyertyát. Robin a várbörtön felé vette a lépteit. Úgy hallotta, apjának érdekes fogja akadt a napokban és meg akart bizonyosodni róla, hogy a hír igaz.
- Porkoláb! – kiáltotta el magát Robin. A tömlöcök előtt vértben ülő férfi felszökkent ültéből. – Engedj be, beszélni akarok vele! – morogta Robin. Végignézett magán. Éppen nem börtönlátogatáshoz van öltözve, de ez érdekelte most a legkevésbé. A porkoláb kinyitotta a tömlöcajtót, s beengedte rajta Robint. Csukódott az ajtó.
- Szép estét – lépett apja várbörtönének nyirkos cellájába Robin.
- A pizsamaparty eggyel feljebb van – felelte rá amaz.
- Mi a neved? – kérdezte Robin, a falhoz láncolt véres arcú férfit nézve.
- Nem mondhatom el – rázta a fejét amaz.
- Megmondod vagy kiszedem belőled nekem tök mindegy – húzta el a száját Robin.
- És mivel akarsz megfenyegetni? Széttárod a köntösöd? – röhögött a másik. Robin bemosott neki egyet.
- Ah! – a férfi a fal mellé rogyott az ütés erejétől.
- Ne hergelj! – figyelmeztette Robin, körbenézve a fal mentén. Megrohanták az emlékek. Ebben a várban raboskodott Maria is. Igaz alig egyetlen éjszakát. Több mint tíz éve. Mennyire régen is volt! – Tehát? – nézett vissza a férfira.
- Álnevet használunk az akcióinkhoz. Innen a csoportunk neve is.
- Mi az az álnév? – hunyorított rá Robin.
- Olyan egyszerű, akár a nap. Minden vagyunk, ami nem a te klánod. Ha úgy tetszik, az ellentettjeitek vagyunk.
- A nevet! – guggolt le hozzá Robin.
- De Blanc – suttogta nevetve a férfi. – Erre magad is rájöhettél volna. – Robin megmarkolta a férfi haját, s felrántotta a fejét.
- Velem ne szórakozz! Ki a vezetőtök?
- Az utasítást mindig levélben kapjuk, soha nem találkoztunk még vele, a mi csapatunk kis csapat, minket csak felbérelnek a munkára uram! – dohogta a férfi feldagadt nyelvvel.
- A nevet! – sziszegte Robin dühösen.
- Így írja mindig alá: Royal de Blanc. Semmit se tudok a többiről uram. Mi elvállaljuk a munkát és a zsákmány egy része a miénk. Egyszerű kis tolvajok vagyunk mi! Ártalmatlanok a maguk fajta nagyurak ügyködéseihez mérten – vigyorogta foghíjasan a férfi.
- Talán tovább ered a nyelved, ha még élvezed a vendégszeretetünket egy kicsit – egyenesedett ki Robin. – Porkoláb! Kelj fel ne aludj! Tartsd rajta a szemed! – kopogott ki apja emberének.
- Igenis – motyogta a bajsza alatt a férfi, s a kulcsot elfordította a zárba.
- Eressz előbb ki te barom! – mordult rá Robin.
- Ja, hogyne persze – forgatta a kulcsot, kitárva a nyikorgó tömlöcajtót Robin előtt.
- Ostoba! Ha elalszol, főbelövetlek világos? – dörrent az őrre Robin.
- Ébren leszek akár a baglyok uram – vágta rá szuszogva a férfi. Robin elvonult a várbörtönből. Végigmérte magát. Bevonult pizsamában és hálóköntösben apja egyik tömlöcébe és megfenyegette az apja által foglyul ejtett gyanús alakot, aki a vár körül ólálkodott. Kihallgatta és most pizsamásan visszavonul. Még jó, hogy hálósapkát nem hord! Azzal elég paródiásnak tűnt volna a fenyegetése. A lépcsőfordulóban az apja egyik szobalánya kötényét gyűrögetve mosolygott rá. Robin elhaladt mellette aztán megtorpant. Visszanézett a lányra, az még mindig őt nézte.
- Hol a feleségem? – kérdezte ráripakodva a lányra.
- A könyvtárba ment uram – pukedlizett elpirulva a lány. Tehát jól sejtette, a lány nem véletlenül várt rá a hálószobája előtti lépcsőfordulóban. Maria tehát a használaton kívüli könyvtárszobába ment? Robin megforgatta a szemét és ismét elhaladva a lány előtt lefelé igyekezett a pincébe. Dohszag áradt. Apja nem értékelte sokra a könyveket. S nem is fordított rájuk nagy gondot. Robin anyjának halála után lerámolták a könyveket ide, a pincébe. Senki sem használta azóta. Kivéve Loveday és Robin. Néhanapján. Robin halkan tette be az ajtót maga után. A sorok közt halványan szűrődött át a gyertyafény, amely a lányhoz vezetett. Tehát Maria nem alszik. Helyette lejött a könyvtárba. Robin végignézte a könyvállományt. Természetesen nem túl nagy, és a kötetek ázottak, nedvesednek a pincében és penészednek is. Ez a sorsuk Coeur de Noir uralma alatt. Robin megtalálta a lányt. Egy régi karosszékben ült, hullámos haja a hátára omlott. Sokáig nem vette észre Robint.
- Nem tudtál aludni Maria? – kérdezte a könyvespolcnak dőlve Robin.
- Megijesztettél – kapta hátra a fejét Maria, s összecsapta a kezében tartott kötetet.
- Nem tőlem kellene félned – felelte Robin köntöse zsebébe dugva a kezét. Maria is háziköntösben volt. Senki sem járkál már éjszaka a várban. Túl késő van. Ráadásul a könyvtár Robin hálószobájához volt a legközelebb. Maria csak a lépcsőn kellett, hogy levonuljon. – Azt hittem hagytam elég időt, hogy Julienről álmodozva el tudj aludni és ne kelljen azzal a tudattal aludnod ma este, hogy mellettem alszol – vágta ki keményen Robin. Maria sértetten felpattant és el akart suhanni Robin mellett, de az megállította a karjával.
- Ne érj hozzám! – lehelte Maria.
- Julien érintésére jobban vágysz? – zihálta zaklatottan Robin, s kitépte Maria kezéből a könyvet, s a könyvespolc tetejére dobta, Mariát a polcsornak szegezve.
- Közönséges vagy – sziszegte elfordítva a fejét Maria. – Julien csak kedves próbált lenni velem, nem úgy mint te.
- Julien egy köpönyegforgató, kétszínű alak, aki mindenből a hasznot húzza és most a feleségemre vetett szemet! – csattant Robin satuba zárva Mariát.
- Eressz! – pihegte Maria, megpróbálva ellökni Robint.
- Ne dőlj be neki! – suttogta Maria fülébe Robin. – Francia és mint minden francia ért a széptevéshez, a sima szavakhoz.
- Te is az vagy – vetette ellen Maria.
- Nem. Julien apja tényleg francia. A De Noirok számtalan angol nőt vettek feleségül, messze nem vagyunk már olyanok, mint a Julien félék.
- Azt én is észrevettem – fintorgott Maria. – Miért számít neked bármit is, hogy Julien mit mond vagy tesz velem? – nézett Robinra komoran Maria.
- Ezért! – rántotta magához a feleségét Robin, s az ajkaira tapasztotta a száját. Tenyerét becsúsztatta Maria köpenye alá, s a kék hálóköntöst Maria válláról letolva a könyvtár nyirkos padlójára csúsztatta.

A gyertyafénynél két férfi komor arccal bámult maga elé. Akár testvérek is lehettek volna. Az egyik hullámos haját selyemkendővel kötötte meg a tarkóján, ha kiengedte vállig ért a haja. Szeme tüzének fénye halványabb volt, mint fiatalabb társáé. Az ő szemében lágy gesztenyebarna fények gyúltak, melegen fénylettek. A csendet csak a terméseket bontó ropogás hangja törte meg. És egy éles rikácsoló női hang.
- Armand! Ne menj közel a sziklaoromhoz még lezuhansz! – hallatszott Charlotte magas éles hangja. Lionel kinézett a havas tájra. Charlotte a főzőasszonnyal odakint állt a hóban és sült gesztenyét készítettek vacsorára. Élesen, magasan rikácsolt Charlotte hangja.
- Borzalmas az orgánuma mi? – szűrte a fogai közül Lionel unokaöccsének.
- Ez neked orgánum? Shadow szebben vonyítja a Holdat! – felelte rá bosszúsan Robin, miközben újabb mogyorót tört szét.
- A hercegnőd miatt nem tudtuk elkapni a rablókat, mert természetesen, neked a kis hercegnő megmentése volt a fontos most is! – pörgette a szavakat nem kis elégedetlenséggel a hangjában Lionel.
- Miért te mit tettél volna? – nézett fásultan a gyertya lángjába Robin, miközben arcvonásai megkeményedtek, ahogy újabb héjat zúzott szét a markában. – Igazad van! Hagynom kellett volna és akkor elkapjuk őket!
- Te könnyen beszélsz öcskös cseszd meg! Hazahúzol apádhoz és kész! De nekem családot kell fenntartanom! Mi a francokat mondjak Charlotte-nak meg a gyerekemnek? Miért eszünk már három napja száraz gesztenyét, meg avas diót? Mókusnak nézel komolyan? – morogta Lionel újabb és újabb mogyorót roppantva.
- Igazad van! Szidj csak! Én voltam aki elszúrta az egészet! Nekem köszönheti az egész klán, Hogy itt tartunk! Nézz rám! – rázta a fejét összemorzsolva a kezében a termést. – Itt ülök, az unokabátyámnál és a saját mogyorómat morzsolgatom!
- Igazán? Tényleg? Szóval a mogyoródat? - villant kaján fény Lionel szemében, ahogy cinkosan Robinra nézett, de unokaöccse nem láthatta, mert Robin sötét tekintettel csak maga elé meredt.
- Jó, igaz. Ez nem is az én mogyoróm. Akkor a te mogyoródat zúzom! – dobta a tálba a héjától megszabadított mogyorót.
- Na álljon meg a menet! – kapta fel a fejét Lionel vigyorogva. – Az én mogyoróimtól tartsd távol a mancsod világos?! – Robin erre értetlenül felpillantott, mire Lionel elröhögte magát.
- Ez nem vicces! Barom! – értette meg Robin, hogy Lionel, már percek óta csak mulat rajta. – Te most komolyan, ennyire jót mulatsz rajtam?! – kérdezte sértetten Lioneltől.
- Látnod kellene magad, ahogy kivert kutya képpel itt ülsz, és mogyorót törsz nálam! – kacarászott hátradőlve Lionel. – Te is halálra kacagnád magad!
- Egyáltalán nem érzem ezt! Sőt!
- Miért nem mégy már haza és kortyolgatsz limonádét a hercegnőddel a holdfényben? – fintorgott rá Lionel.
- Mert nincs limonádém, borult az idő, és a hercegnő túlságosan is jól játssza a kis hercegnő szerepét! – förmedt rá Robin.
- Okéoké, még jó hogy nincs puskaporunk, mert félek, hogy lelőnél - tartotta maga elé a kezét védekezően Lionel, miközben jót derült Robin hirtelen felindulásán.
- Az a helyzet…
- Megmondom én neked mi a helyzet! – csapott az asztalra dühösen Lionel, kifogyva türelméből. – Hogy kifogytunk a készleteinkből, és éhen fogunk pusztulni a tél kellős közepén, ha nem teszel valamit! Neked édes mindegy, mert Maria szemében sosem volt tekintélyed! De én? Hogy nézzek a feleségem és a fiam szemébe, miközben holmi száraz dióbeleken éheztetem őket?! Neked lehet, hogy nincs semmi önbecsülésed, de nekem van! – robbant ki Lionelből, s akaratlanul a lábuknál fekvő Shadowba rúgva felpattant, s járkálni kezdett, hogy megpróbálja feszültségét levezetni. A kutya nyüszítve Robin lábához feküdt. Robin nem válaszolt. Még nyomorultabbul érezte magát mint eddig. S pontosan tudta, hogy miért.
- Igazad van – morogta rekedt hangon maga elé Robin. – De miért varrsz mindent az én nyakamba? Mintha mindenről csak én tehetnék!
- Mert te vagy a klánvezető, és nem én! – fonta keresztbe a mellkasán a karját Lionel.
- Úgy szóval már megint itt tartunk! Nem tehetek róla, hogy nem a te apád az elsőszülött a családban, hanem az enyém! – pattant fel ültéből türelmét vesztve Robin is.
- Egyáltalán nem erről van szó! – kiáltotta rá Lionel.
- Dehogyisnem! – csattant rá feleletként Robin. – Amúgy meg el lehet hagyni a klánt! – keményedtek meg Robin vonásai. Lionelt mintha arcul csapta volna. Robin lehunyta a szemét. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak kiszaladt a száján. Meggondolatlanul. Túl nagy nyomás nehezedett a vállára. Maria, Lionel, a klán, az apja. Sok ez együtt. Lionel percekig meredt rá. Most meleg őzike barna szemei voltak. Döbbentek, egészen világosbarnák. Robin fekete szemei viharosak, kimerülten sötétek.
- Kenyértörést akarsz? – kérdezte hidegen Lionel.
- Legalább az azt jelentené, hogy kenyerünk van – sóhajtotta az arcát a tenyerébe temetve Robin. Elfordult az ablak felé. Hátratúrva göndör haját megtámasztotta könyökét az ablakkereten, s fürtjeit markolva nem engedte, hogy ismét előreboruljanak. Lionel figyelte az unokafivérét. Pontosan tudta. Robin nem a tájat figyeli, csak néz kifelé az ablakon és gondolkodik. – Nem tudom Lionel. Mariával is belementem valamibe, amibe nem kellett volna. Nem oldottam meg még mindig semmit. Hibát hibára halmozok és nem tudok gátat szabni a rossz sorozatok árjának. Adj tanácsot! Mit tegyek? – olyan kétségbeesett tanácstalanság hallatszott Robin hangján, mint még soha. Lionel is az ablakhoz lépett, s a párkányra tenyerelve lepillantott a családjára.
- Még megvannak a kötélhálók – felelte halkan. Robin figyelte az úton felfelé kaptató lovast. Lionel a régi vadásztechnikájukat javasolta. Igaz, azt elsősorban nyáron használták, amikor zöldelltek a fák. De hát ez az utolsó esélyük. Robin kevésbé szerette a vadászatnak ezt a módját. A hosszú várakozást, a vad űzést, terelgetést, a hirtelen lecsapást. A fák tetejéről ugrottak a hatalmas hálóval az állatokra. S szegény állat még percekig vergődött a hálóban, amíg sikerült kioltaniuk parányi életét. Robin nem szerette szenvedtetni az állatokat. Ráadásul fárasztó dolog is a vadászatnak ez a módja. De nem lesz más mód, maguknak kell megpróbálniuk valami élelmet begyűjteni.
- Jó, legyen. Azt tesszük – biccentett rá Robin. Mindketten akkor léptek el az ablaktól, amikor a lovas leugrott a nyeregből.

Lionel előresietett az apró előtérbe. Éppen este hat órát ütött az óra a feje felett, amikor átvette a sürgönyt. Robin megismerte rajta a kakastaréjos pecsétet. Az üzenet a De Noir várból érkezett. A küldönc zihálva próbált levegőt kapni. Vágtatott egyenesen a De Noir várból idáig. Charlotte jobb híján egy kis sült gesztenyével kínálta meg a futárt. Armand is felfigyelt az érkezőre, s beviharzott a kicsiny előtérbe. A kakas befejezte a kukorékolást, s visszahúzódott a kis ablakok mögé, már csak az inga hangja kattogott a fogadótérben állók feje felett. Öten álltak a fali lámpakar fénye alatt, a vaddisznók a festményről elutasítóan és dühösen bámultak Robinra. Armand a vörös falikárpitot igyekezett lekapargatni egy fenyőággal, amíg Charlotte ki nem rángatta a gyerek kezéből. Lionel feltépte a pecsétet, s széthajtotta a papírt.
- Apa úgy unom már a gesztenyét, semmi íze nincs! Mikor eszünk már újra fácánt! – nyavalyogta dühösen Armand, s lábával dühösen rugdosta apja csizmáját.
- Fejezd már be Armand! – szólt rá a fiára Lionel.
- Mi az Lionel? – kérdezte Charlotte kíváncsian a férjét fürkészve. – Mi jött.
- Inkább ki! – felelte Lionel, de tekintetével nem a feleségét kereste, hanem Robint. Robin a lépcsőkorlátnak dőlve, a legalsó lépcsőfokon állt, karját keresztbe fonva maga előtt. – Julien de Montmarte – ejtette ki a nevet. Ugyanaz az ideg rándult Lionel és Robin arcán is. Mindkettejük harmadunokatestvére Londonból. A Lordok Házából. – Itt van, a De Noir várban. Apád invitálja a klánt holnap estére a tiszteletére rendezett vacsorára.
- Julien de Montmarte…ugyan mit akarhat itt? – morogta a kérdést maga elé Robin. De ugyanez a kérdés fogalmazódott meg mindenkiben, aki a levelet olvasta.
- Haza kell menned! – szólt rá Lionel Robinra.
- De én nem így terveztem!
- Tök mindegy, holnap az egész klán kivonul apádhoz. Menj, már Maria is megkapta a levelet! – dobta a levelet a kis asztalra Lionel.
- A válasz uram? – kérdezte a kipirosodott köpcös férfi, még mindig lihegve.
- Ott leszünk, természetesen, számíthat ránk Coeur de Noir – bólintott Lionel. A férfi már pattant is a nyeregbe, ahogy Robin is megkapta Thundert, a leggyorsabb lovat. Robin sietve kapta magára kalapját és vastag bőrkabátját.
- Akkor holnap Lionel. És gyönyörű Charlotte – hajolt meg gunyorosan Robin.
- Eredj a fenébe! Naplopó! – intett neki Charlotte anyáskodón.

A szürke sólyom Robinra villantotta sárga szemét, ahogy az elvágtatott mellette. A kastély fényei hívogatóak voltak, fáklyafény világította a kocsifelhajtót, amin Robin végigvágtatott. Az egész kastély olyan volt, mint egy mesebeli faház. Mahagóni és ébensötét fa borította az egészet, szinte beleolvadt a természetbe a vadászház. De Robin számára túl modern volt. Új építésű kastély, nem védhető és nem erős. Kényelmes laknak szánták nem erődnek. Robin, aki a de Noir várban nőtt fel, mindig is csalódottan ért az erdő mélyén megbújó vadászkastélyba. Hiába a szőrme, hiába a sok preparált állat és szarvasagancs melletti egyéb vadásztrófeák, nem feledtették vele, hogy ez halvány utánzata annak, ami a de Noir várban van.
Robin leugrott a lóról, s belökve a kaput körbenézett a vadászkastély előterében. A másfél méteres kitömött barnamedve most is két lábára állva, vicsorgó fogakkal nézett le Robinra. Ilyen az itthoni fogadtatás.
- Uram, nem vártuk ma estére – sietett elé Francios, kezét tördelve.
- Azt én is tudom! – legyintett rá Robin.
- Hol van a feleségem? - mordult kedvetlenül Robin. – Szalonban, hímzőrámába kapaszkodva? – gúnyolódott a sálat kioldozva a nyakából.
- Oh, nem nem… - Francios szerény pislogásából Robin már tudta, hogy merre kell mennie. Meg sem várva Francios magyarázatát, Robin előresietett, s belökte a konyhakamra ajtaját.
- Ha én mondom, hogy üres a kamránk az nem elég meggyőző neked, Maria? – kezdte halkan, majd egyre emelkedő és erőszakosabb hangnemben Robin.
- De igen – porolta le a szoknyáját Maria, ahogy felállt a térdepelésből, s leveleskosarat lecsapta a földre. – Leveled jött – intett a tekintetével elutasítóan Maria a tálcán felbontatlanul heverő levélre Maria.
- Igen, én is tudom – mordult Robin – Gyere már! – szólt türelmetlenül a nőre, s kifordult a kamrából. Maria kedvetlenül, és habozva de végül követte. – Mi történt veled? Nem estél a kíváncsiság bűnébe ma? Csak hogy legyen mit legyónnod húsvét előtt!? – gúnyolódott Robin.
- Azt mondtad, ne bontsam fel a leveleidet – válaszolta ellenkezve Maria.
- Ó nahát! És minek köszönhetem a nagy engedelmességet hercegnő?! – fordult felé gúnyos hanghordozásából mit sem vesztve Robin, s belökte az öltözőszalon ajtaját. – Az éjszaka megtette a hatását?!
- Nahát visszatért az emlékezeted? – sziszegte Maria ellépve Robin mellett az ajtónyílásban.
- Semmi baj nem volt az emlékezetemmel – morogta Robin.
- Várom a bocsánatkérésedet – húzódott távolabb Maria. Robin nem felelt. Maria megemelte a szemöldökét. Robin felhajtotta a ruhásládák tetejét.
- Jól van bocsánat – tárta szét a karját Robin, de a hangjában semmi meggyőződés nem volt. – Keress magadnak valami ünnepélyeset – szólt a lányra.
- El se olvastad a levelet – szólt rá Maria.
- Nem, mert tudom mi áll benne! Na keresd már és…ne legyen túl…khm…kihívó! – villant Mariára Robin szeme.
- Talán megrettent tőlem a nagy vadász? – nevetett fel gúnyosan Maria.
- Nincs a bájaidban semmi, amit ne láttam volna és ami hatással lenne rám – vágta rá elutasítóan Robin.
- Mekkora egy szemét vagy! – csattant fel Maria.
- Több napra készülj – figyelmeztette Robin, miközben maga is válogatni kezdte a ruhákat.
- Apádhoz megyünk – szögezte le egyből Maria.
- Bámulatos megállapítás, igen – vágta rá sötéten Robin. – Francios! – kiáltott le a nyitott ajtón át Robin, a lépcsőlejáróra nézve.
- Igen uram?! – hallatszott lentről a szakács hangja.
- Van még valami élelmünk?! – kérdezte Robin.
- Egy fél zsák dió uram! – felelte Francios. Robin ráharapott a szája szélére. Egy ideig harapdálta a szája szélét végül nyersen mondta Mariának.
- Készülj, most indulunk!
- Francios! A szánt készítesse elő számunkra! – kiáltott le a szakácsnak Robin.
- Azonnal uram! – felelte rá Francios, s hallatszott ahogy fürgén elsuhan.
- Szeretnék átöltözni, ha már megint előtört belőled a parancsolgatási vágy! – sziszegte Maria. – Ha magamra hagynál!
- Ezer örömmel! – vágta rá dühösen Robin, s ölébe kapva a ruháit kivonult az öltözőből.

Pinot Noir-os hajnal;)

Maria a kancsóból kitöltötte a langyos vizet a mosdótálba. Még hajnalhasadás előtt értek a vadászkastélyba. Az egész kastély mélyen aludt. Nem ébresztették fel a személyzetet. Robin a ruhásszekrénynél állva húzta át fején fekete ingjét, hogy lecserélje. Átengedte Mariának a mosdótálat. Maria szobájába most nem volt bekészítve víz, nem várták haza a ház úrnőjét. Robin tiszta selyeminget keresett elő, s becsukva a szekrényajtót, hátát nekitámasztotta. Rebbenő pillákkal figyelte, ahogy Maria alsószoknyában a mosdótálhoz lép, s egy tiszta mosdókendőt a vízbe mártva végigdörzsöli hófehér meztelen karját.
- Talán elfordulhatnál – szólt rá megrovón Maria.
- Nem először látlak alsószoknyában – felelte rá keményen Robin. Figyelte, ahogy Maria végigsimítja a nedves kendővel a nyakát.
- Egy fürdő jobban esne – sóhajtotta fáradtan Maria.
- Nekem is. Akkor meztelen lennél – villant meg Robin szeme. – Nem várhatod el, hogy vizet forralni most felébresszük Franciost. – Maria beleegyezően bólintott. Robin kábán figyelte, ahogy a felesége mosakszik, s az ő törülközőjét a bőréhez nyomva itatja fel a nedvességet.
- Úgy emlékszem figyelmeztettelek valamire – kezdte Robin, a mosdótálhoz lépve. Maria elfordult, s közben áttörölte az arcát.
- Komolyan azt vártad, hogy Holdszálláson maradok? – dacolt vele Maria.
- Igen azt! De te ez helyett a számodra teljesen ismeretlen erdőben sötétedés után mászkáltál! Mi van, ha nem vagyok az erdőben?! – Robin átszappanozta a mellkasát, s dühösen csapkodta magára a már teljesen kihűlt Maria által elhasznált vizet. - Miért nem csinálod csak egyszer azt, amit mondok neked! – förmedt a feleségére.
- Nem vagyok a tulajdonod! Milyen jogon utasítgatsz engem?! – dobta le az ágyra a Robin szekrényében talált ruháit.
- A férj jogán! Van fogalmad róla mekkora veszélyben voltál? Komolyan mondom Maria utálom, ha az erdőmben vagy! – nézett fel Mariára Robin, miközben a mosdótálra támaszkodott, s álláról csöpögött a víz.
- Mi az hogy az erdődben?! – csattant Maria. - Hiszen még megvédeni sem tudod! Mindenféle alakok járnak benne és… - keresgélt Maria a ruhahalom közt.
- Hallgass már el! – ordította le Robin. – Hallgatóztál? Rendben. Megkíméllek a továbbiaktól. Igen betörtek az erdőbe és a mi vadászterületünkön vadásznak az én dolgaimra. Többek közt te is ezen dolgaim közé tartozol. Ne szólj közbe – csattant rá Robin durván kirántva a törölközőjét a ruhák alól. – Nem tudom kik ezek, hogy mi a céljuk, én is vissza akarom szerezni amit elvettek, kiderítem kik ezek és visszaállítom a régi rendet, de ehhez időre van szükségem. – idegesen és türelmetlenül beszélt, Maria minden mondatkezdésére szempillarebbenéssel reagált, miközben figyelte, ahogy Robin dörzsölgeti a törölközővel magát.
- Robin, egyedül úgysem…
- Ne ártsd bele magad! Maradj távol a dolgaimtól csak ennyit akarok! – suhintott dühösen a levegőbe Robin.
- Tulajdonképpen miért küzdesz egy olyan ügyért, ami számodra elveszett? Az erdő talán nem is lesz a tiéd – kérdezett rá gúnyosan Maria. – Apád soha nem fog megbocsátani azért, hogy Merryweathert vettél feleségül.
- Nem érdekel.
- Te sem tudod, hogy kidagad-e igaz? S ha igen? Ki örökli a fenyvest?
- A legközelebbi fiúági rokon. Lionel. De most ne térjünk el az eredeti témánktól. Komolyan az őrületbe kergetsz! Éjszaka az erdőben! Normális vagy ilyenkor?
- Te is jársz éjszaka az erdőben – védekezett Maria maga elé tartva a választott ruhát.
- Mert nekem az egész erdő térképe a fejemben van, úgy ismerek, minden fát, bokrot és fűszálat, mint a tenyeremet. De te? Eltévedsz az erdőben Maria és napokba telik mire megtalállak értsd meg! – bújtatta át fején az ingjét Robin.
- Miért nem használsz jelzőhelyeket?
- Az erdőt ne írtsam ki véletlenül? - mordult Robin. - Ez nem turista útvonal, hanem birtok Maria. Egy nemesnek azért van erdője, hogy kifejezze a hatalmát, Az erdő a De Noir-oké.
- Akkor engedd, hogy megismerjem – kérte Maria.
- Te? Aki egy feléd tévedő légytől is halálra rémülsz? – kacagott fel gúnyosan Robin. Maria szúrós tekintettel válaszolt. Egyszerű galambszürke ruhát vett fel, végigsiklott az anyag karcsú alakján. Egy selyemszalaggal sebtiben hátrakötötte a haját. Robin hálószobájában volt. S most valahogy zavarta a tény, ahogy Robin fölé magasodva ereje teljében kiabált vele. Csak inget cserélt, még a saras, törmelékköves csizmája volt rajta, a poros combhoz simuló fekete bőrnadrággal. Sötét volt és félelmetesen vonzó.
- Mehetünk? – kérdezte erejét összegyűjtve Maria.
- Nem vicceltem, komolyan csak dió van – dobta a mosdótál melletti törülközőtartóra a nedves anyagot Robin, s előre indult az étkezőbe. Az asztalon egy nagy kosárban púposan dióhalom várta őket. Robin fütyörészve nyitotta ki az egyik tárolószekrényt, s egy palackot tett az asztalra. Maria kérdőn nézett rá.
- A szerencsés megmenekülésére Madame de Noir! – emelte meg a szemöldökét Robin, miközben hangos pukkanással felbontotta az üveg bort. – Pinot Noir, egyenesen apám pincéjéből – öblösen csobbant a borospohárban az élénkpiros szinű bor, s Robin Maria elé tette a poharat. Újabb pohárba töltött, s a poharát hozzákoccintotta a Maria kezében tartott pohárhoz.
- Lord de Noir! – emelte Robinra a poharát Maria különös fénnyel a szemében.
- Milady! – kacsintott Robin Maria felé emelve poharát, majd felhajtotta a bort. – Hogy ízlik?
- Nagyon finom – itta ki Maria is egy hajtásra a bort. Robin kérés nélkül újratöltött mindkettejüknek. Aztán a kosarat maga elé húzva törni kezdte a diót. Maria kábultan figyelte, ahogy Robin erős markában összeroppantja a dióhéjat. Reccsenés. Újabb dióbél került elő. Maria elmélázva ropogtatta a foga alatt. Robin rendületlenül törte a diót, időnként kortyolt a borból. Éhgyomorra itták az első pohárral, fejbe csapta őket azonnal. Maria arcára vörös pír szökött, szemei furcsán csillogtak. Robin egyre sötétebben villanó szemekkel nézett rá vörösboros pohara felett, majd nagyot húzott a pohárból. Maria elfeledkezve magáról játszadozott vörös tincseivel. Pödörgette az ujjai körül, s közben lapos szempillarebbenésekkel Robint méregette.
- Robin! – kezdte Maria megtámasztva a fejét.
- Mh? – nézett rá futólag Robin, s újabb dióbelet csúsztatott fogai közé.
- Miért nem adjátok bérbe a halászterületet? Ha ti nem akartok halászni ott, más talán biztos szívesen halászna az öbölben – mérlegelte Maria homlokráncolva. – Kérhetnétek a bérleti díjat is és a halkereskedelemből bizonyos százalékot.
- Nem tudom, erre még nem gondoltunk. A tenger a miénk és az erdő. Ennyi. Túlságosan ragaszkodunk hozzá, hogy bérbe adnánk. Az olyan, mintha már nem csak a miénk lenne. Más használja, tehát nem egyedül a mi tulajdonunk – vonta össze a szemöldökét Robin, s könnyed mozdulattal, újratöltötte a poharakat.
- Igen, igaz. De már megint, csak a büszkeség beszél belőled Robin – kortyolt a borba Maria.
- A büszkeség nem mindig ártalmas Maria. Sokaknak adott erőt, sok mindenhez. Lehet, hogy a de Noir-oknak már csak a büszkeség maradt – felelte elgondolkodva Robin.
- Ugyan már – legyintett Maria, s billegtette a talpaspoharat az asztalon. Nézte, ahogy a gyertyafényben megcsillan a bor. – Nem mondtad, hogy vigyázzak ezzel a borral – simította át a homlokát Maria. Már szédült. Váratlanul ütötte fejbe az alkohol.
- Ütős kis bor az biztos – bólintott rá Robin, s megakadt a szeme Maria alkarján a hosszú vörös csíkon. – Megsérültél!
- Csak karcolás – kapta a szeme elé Maria a karját. Robin leseperte a dióhéjmorzsákat a kezéről, s maga elé húzta a nő karját.
- Miattam történt!
- Dehogy. Hallgatnom kellett volna rád – mondta lesütött szemmel Maria. – Csak hát…én is aggódom érted Robin, ugyanúgy, mint te énértem.
- Mikor mondtam én ilyet? – kérdezte bárgyún Robin, de meg sem várva lehajolt Maria alkarjára, s nyelvével végigsimította a horzsolást. Maria megborzongott az érintésre.
- Robin – lehelte Maria ,s szabad kezével eltolta a férfi fejét. – Gyere koccintsunk inkább a megmenekülésünkre, akárkitől is – emelte meg a poharát. Robin hozzábiccentette poharát Mariáéhoz, s hallgatta az üveg csengését, majd egy hajtásra kiitta a bort.
- Nem bánom – Robin az üveg után nyúlt. Már csak Maria poharába tudott tölteni. – Madame de Noir attól tartok, elfogyott a borunk – nézte ahogy az utolsó csepp illeg a borosüveg száján.
- Ó – formálta fátyolos szemekkel Maria. – Tudod, imádom…amikor így hívsz – búgta bágyadtan Maria.
- Nagyon becsiccsentettél Maria. Sosem mondanál ilyet önszántadból – röhögött Robin. Néhány szem dióval fél óra alatt elfogyasztottak ketten egy üveg bort, nem kis teljesítmény volt.
- Nem érdekel, a férjem vagy, azt mondok amit akarok. Mond ki a nevem – kérlelte Maria az asztalra borulva.
- Maria Merryweather – Robin Maria keze után nyúlt. Csak összekulcsolódó ujjaik játszottak egymással. Maria köves eljegyzési gyűrűje és Robin karikagyűrűje csillogott a gyertyafényben, ahogy Robin diótöréstől kissé feketére festett ujjai átsimították Maria tenyerét, ujjait, kézfejét.
- Nem! A mostani nevem! – nevetett fel Maria ahogy eljutott tudatáig Robin mit mondott. Robin elvigyorodott. Mindketten egyre kábultabban figyelték önálló életre kelt kezüket, ahogy egymásra találnak, összekulcsolódnak ujjaik, majd újra átsimítják egymás tenyerét.
- Marie de Noir – Maria felkuncogott ahogy Robin a fülébe suttogta búgó hangján a nevet. Robin franciásan ejtette ki a Mariát. Marie-nek ejtve. Robin hátralökve a székét, Maria feneke alá csúsztatta a tenyerét ,s felültette az asztalra félresöpörve a dióhéjakat, s ajkát rátapasztotta Maria nedves ajkaira. Maria buján viszonozta a csókot, kábán, bágyadtan, alkoholos mámorban, karjait Robin nyaka köré fonta.
- Tulajdonképpen mi a fenének öltöztünk mi fel? – kérdezte mosollyal az ajka körül Robin.
- Már magam sem tudom – zihálta Maria újabb csókra kínálva ajkait. Szomjasan várta, hogy Robin újra birtokba vegye az ajkait, s mohón, vadul csókolja. Hátradöntötte Mariát az étkezőasztalra, vörös haja szétterült az asztallapon, ahogy Robin kihúzta a selyemszalagot Maria hajából. Tenyere türelmetlenül tolta fel a fehér alsószoknyát, kibontva Maria meztelen lábát a ruhaanyag alól.
- Ó Robin! – sóhajtotta Maria Robin göndör hajába túrva ujjait.
- Khm…khm…- hallatszott az erőszakos torokköszörülés a hátuk mögött.
- Akkor ma ne forraljak teavizet uram? – hallatszott Francios Dijon hangja a háttérben. Robin felegyenesedett a reggelizőasztalra tepert Mariáról.
- Öhm – vakarta meg a homlokát Robin. – Ma nem tartunk igényt a reggelire Francios – nyögte Robin. Maria elvörösödve döbbent rá, hogy a szakács milyen helyzetben láthatja, kiterülve a dióhéjak között a reggelizőasztal közepén, combközépig lemeztelenített lábakkal, pityókásan. Maria zavartan próbálta leseperni a szoknyáját s kábán felült. Francios szemérmesen eliszkolt.
- Jaj Robin! Mit gondolhat rólunk? – nézett kóvályogva Robinra Maria. Robin talpra állította Mariát, s kézen fogva maga után húzta.
- Igazán? Engem nem érdekel – húzta maga után Mariát a lépcsőn. A lépcsőfordulóban a falhoz nyomta, s falni kezdte az ajkait. Maria nyöszörögve dobta át karjait Robin vállán. Forgott vele a föld, szédült, a belsejét tűz emésztette el, nem érzékelt semmit, csak Robin tapogatódzó ujjait, nedves ajkait a nyaki lüktetőerén, a forró leheletét a bőrén.
- Robin! Robin! – ütögette erőtlenül a férfi hátát Maria.
- Mi az? – révedt fel nehezen Robin, s egy pillanatra felemelte a fejét ,hogy sötét tekintete találkozhasson Maria fátyolos szürke szemeivel.
- Menjünk a hálószobába! – lehelte Maria.
- Jó, oké…jó-jó – Robin kábultan fordult ismét a lépcső felé. Sötét is volt, részeg is volt, alig találta meg az utat az emelet felé. A lábával rúgta be az ajtót maguk mögött, s szó szerint bezuhant az ágyba Mariával. Rángatták, tépték egymásról a ruhákat. Robin végigsimított az ismerős hajlatokon. Maria lehunyta a szemét annyira forgott a mennyezet a feje felett. Reszketett egész testében, úgy érezte perzseli a bőrét Robin érintése, s felsikoltott, ahogy megérezte Robin vágyát mélyen magába.
- Ah, Robin! – Maria belekapaszkodott Robin vállába, s zihálva lélegzett, Robin féktelen erővel tette magáévá. A masszív mahagóni ágy remegett a lökések erejétől, Maria sikoltozott a gyönyörtől. Robin vad indulattal magasodott felé, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy az apró törékeny nő nem roppan össze vágyának erejétől, de Maria csak levegő után kapkodva sikoltott fel a beteljesülés mámorában. Érezte, ahogy Robin néhány kemény lökéssel méhébe lövelli magvát, s kimelegedve, pihegve ernyedtek el egymás karjaiban. Minden elcsendesült, csak az erdő kezdett ébredezni odakint, a vadászkastély körül.


Maria olyan édesen és mélyen aludt, mint már hónapok óta nem. Kisimultak az arcvonásai, melegben volt, és elégedetten nyújtózkodott, akár egy macska. Hol van? Hány óra van? Alig tért vissza az emlékezete. Ahogy megmozdult a keze érezte, hogy vastag szőrmetakaróval takaródzik. De hiszen! Maria felnyitott a szemét. Nem tévedett. A szemközti falon szép szarvasagancs. Balra az ezüst fürdőkád. A zsaluk között erős napfény sugara vetődött a hálószobára. Kétségtelen. Robin hálószobájában van, Robin ágyában. Oldalt kapta a fejét. Robin kusza hajjal, hason fekve szétterülve feküdt mellette. Lassan kezdett ő is ébredezni. Ahogy kinyitotta a szemét egyenesen Mariára nézett. Sokáig fel sem fogta, hogy mi van. Aztán hirtelen felkapta a fejét. Rémülten nézett végig kettejükön. Meztelenül feküdtek a vastag szőrmetakaró alatt. Egy ágyban.
- Mi történt? – kérdezte Robin a hajába túrva.
- Mi az hogy mi történt? – könyökölt fel a párnájára Maria.
- Mit keresünk mi egy ágyban? – pattant ki Robin kijózanodva az ágyból, s az ágy körül szanaszét heverő ruhahalmok között keresgélni kezdte a nadrágját.
- Férj és feleség vagyunk, nem emlékszel? – mutatta felé a karikagyűrűjét Maria.
- Azt én is tudom! – morogta Robin felrántva a nadrágját. – Hogy kerültél az ágyamba?
- Hogy kerültem az ágyadba? Te hoztál fel! – csattant rá Maria.
- Hazudsz kis boszorkány! – sziszegett rá Robin. – Szállj ki! Szállj ki az ágyamból! – állt meg az ágy lábánál csípőre tett kézzel Robin.
- Már nem tudod meg nem történtté tenni! – nézett rá értetlenül Maria.
- Nem tettük meg! – rázta a fejét Robin.
- De igen! Nagyon is! Most mi bajod van Robin? – ült fel Maria.
- Gyere ki az ágyból! – csattant rá Robin, s a földről felemelve a galambszürke ruhát az ágyra dobta Mariának.
- Te teljesen meghibbantál? – vonta össze a szemöldökét Maria ,s átbujtatta fején a ruhát.
- Mit csináltál velem te kis boszorkány? – nézett dühösen a nőre Robin.
- Én? Te itattál le az apád Pinot Noir borával, aztán felrángattál a hálószobádba és a magadévá tettél!
- És te hagytad?! – förmedt rá Robin idegesen a hajába túrva. – a francba is! – járkált Robin le-föl a hálóban.
- Tiltakoznom kellett volna? – lepődött meg Maria.
- Igen, igen. Nagyon is! – torpant meg felbőszülten Robin. – Nem te mondtad mindig, hogy barbár, útonálló vagyok, bandita!? Aki megrontalak és elveszem az ártatlanságod?
- Robin! – lépett felé békülékenyen Maria. Robin hátrált.
- Ez az én hálószobám, szóval neked kell elmenned! Menj, hagyd el a szobámat Maria! – csattant türelmetlenül Robin. Maria egy ideig csendben nézte a férfit.
- Várni fogom a bocsánatkérésedet Robin! Azért ,ahogy most viselkedtél velem – felelte hűvösen Maria ,s az alsószoknyáját a férfinél hagyva távozott a hálószobájából.

Tábortűznél

Tábortűznél - Jó éjszakát Maria! Jó, hogy itt vagy nálunk – búcsúzott el éjszakára a kis Andrew Merryweather. - Jó éjt Andy – nyomott puszit a kisfiú arcára Maria. - Gyere kisfiam, hagyd pihenni Mariát! – fogta kézen Loveday a fiát, s behúzta az apró ajtót. Maria egyedül maradt a toronyszobában. Mintha visszacsöppent volna lánykorába. Levette a selyemköntösét, s kábán megforgatta hüvelykujjával a jegygyűrűjét. Egy de Noir felesége lett. Nem csak az erdő fekete azóta, de mintha árny telepedett volna fiatalasszonyi mindennapjaira is. Benjamin Merryweather rosszallásán kívül más nem említette, hogy milyen lehet de Noir feleségnek lenni. Az éjszakába rikoltás hangja hallatszott. Maria összerezzent a hangra. Felnézett a csillagokra. Hol lehet Robin? Tényleg a vadászkastélyban van? Vagy… - Aludj Maria! – intette magát nyugalomra. S felhajtotta a hímzett takarót. Loveday gondos munkája. Gyönyörű darab, apró rózsaszín virágokkal, arany hímzésszállal átszőtt puha takaró. Maria lehajtotta a fejét a párnára, s felnézett a feje felé boruló csillagos égboltra. Mi van, ha Robin nincs is a kastélyban? – Ne gondolj már ennyit Robinra! – dörzsölte át a homlokát Maria, s ahogy elhúzta a kezét a szeme elé tartotta a fényes köves eljegyzési gyűrűjét. Eligazgatta a takaróját, s lehunyta a szemét. Lepasszolta őt a nővérére. Ez igazán felháborító. S vajon miket csinálhat. Lehet eljár, valahová. Maria negyed óra hánykolódás után feladta. Ez nem mehet így tovább. Robin körmére kell néznie. Komolyan ennyire nem bízik a férjében? Féltés vagy féltékenység? Maria kapkodva öltözködött. A leghamarabb keze ügyébe akadó ruhája éppen egy bíborvörös lovaglóruha volt, hosszú uszállyal. Nem épp erdei sétához tervezték. Halkan tette be maga után az ajtót, s leosont a lépcsőn. Az egész ház alszik. A Merryweatherek úgy tudják Maria a toronyszobában alszik. Wrolf feküdt csak a kandalló előtt. Csábító dolog lett volna magával hívni, de a kutya eltűnése felkeltené bácsikája gyanúját, hogy ő sincs Holdszálláson. - Nem, Wrolf! Te maradsz – simogatta meg az oroszlánkutya fejét Maria. – Csak lebuktatnál. Körbenézek kicsit az erdőben. Nem lesz semmi bajom – súgta a kutyának, s halkan betette maga mögött Holdszállás kapuját. Nappal se közlekedett túl jól, de éjszaka főleg nem ismerte a járást Holdföldén. Egy biztos pontja volt, ha a falunak megy és csak ott kanyarodik le a vadászkastély felé. Robin vadászkastélya valahol az erdő mélyén volt, távol a tengertől és távol a de Noir vártól is. Maria pedig csak ráérzésre közlekedett. Túl sötét van. Maria kelletlenül indult befelé az erdőbe. Ostobaság volt éjszaka nekiindulnia. A hó legalább visszaveri az égbolt csillagainak fényét. Így valamivel világosabb volt mint egyébként. De Maria tudta, hogy nem hozhat fényforrást magával, mert azzal túl feltűnő jelenség lenne az éjszakai sötét erdőben. Kevéssé fújt legalább a szél a fák között. A feje felett egy bagoly kezdett huhogásba. Maria összerezzent a hangra. Az éjszakai vadász útra kelt. Apró neszek hallatszottak a cserjésből. Ez a de Noir fenyves. Nincs mitől tartani. Robin öröksége. AZ ő fenyvesük. Itt nem érheti baj. Nyugtatta magát Maria, ahogy egyre beljebb merészkedett az erdőbe. Óvatosan húzta félre a különös árnyaknak tűnő, furcsa ágakat, úgy tűnt, mintha megannyi kéz nyúlna felé, s mind el akarná kapni, s húzni a sötétségbe. Maria zihálva kerülgette a fákat, haladt előre, idegesen keresgélte újra és újra az Oriont a feje felett az egyetlen tájékozódási pontot, ami felé tartania kellene. S néhány méter után, mikor már egészen bent volt az erdő sűrűjében, hirtelen fényforrásra lett figyelmes. A sötétségen hívogatóan hatolt át a fény. Maria szinte megkönnyebbülten merészkedett közelebb. Amilyen halkan csak bírt. Kerülgette egyik fát a másik után, s hunyorítva próbálta kivenni, hogy mi felé közeledik. Jó néhány lépés után vette észre, hogy a fény, amit lát, a hófödte erdőben rakott hatalmas tábortűz. Körülötte már olvadozott a hó. S férfiak ülték körül. Mind sötét ruhákban. Legalább két tucat férfi. Maria hallótávolságon belülre ért. - Egy templomot támadtak meg! Ezek nem ismernek semmi könyörületet! – kiáltotta dühösen az egyik. Maria megismerte a hangot. Lionel volt. Robin unokabátyja. Vagyis! Maria szíve hevesebben dobbant. Ez Robin klánja! – Nem igaz Robin? – fordult Lionel unokafivére felé. Maria bosszúsan tapasztalta, hogy a férfi válaszát nem hallja. Robin halkabban beszélt mint Lionel. Kénytelen lesz közelebb menni, de úgy, hogy a fák takarásában maradjon. Maria óvatosan settenkedett közelebb. Kihallgatja a saját férjét. Ez igazán illetlen dolog. De Mariát ez érdekelte most a legkevésbé. - A mi puskaporunkkal ezek templomokat rongálnak! – csattant élesen Lionel. - Robin nem gondoltál még rá, hogy vissza kellene szereznünk? – hallatszott egy mély bariton. Lucien de Noir volt. Lionel bátyja. - Dehogynem gondoltam rá – hallatszott Robin fásult hangja. – Már mindent végiggondoltam, az összes létező lehetséges dolgot. - S ha törvényes úton próbálnánk… - javasolta egy halk vékony hang. Robin a tábortűzön át átnézett Florianra. Ő volt a klánban az egyetlen, aki fiatalabb volt mint Robin. - Nem tehetjük. Mit mondanánk? Elloptak tőlünk egy tonna illegális puskaport? – rázta a fejét Robin kényszeredetten nevetve. - Robin, az egész klán azt mondja, hogy visszavágóért és bosszúért kiált ez a tett. Hogy megloptak minket – ragadta meg Robin karját a mellette ülő Lionel. Robin belebámult a tűzbe. Olyan megtörtnek látszott. Maria soha nem látta még ilyennek a férjét. - Bocsássuk szavazásra – sóhajtotta halkan Robin. Valamiért úgy tűnt nincs ínyére, hogy összetűzésbe keveredjen azokkal, akik elvitték a puskaport. S ezt nem értette részéről. Robin mindig vakmerő volt. Belement minden rosszba, veszélybe, kivéve persze Wrolf-al szemben. De Robin csak a varázslattól félt, nem a kutyától. A tűz körül ülők szinte mind felnyújtották a kezüket, kivéve Florian és Robin. Lionel emelte fel Robin karját is. - Megszavazva! – hirdette ki Lionel. - EZ a beszéd! – csapta össze a tenyerét Lucien, s egy kannából bort töltött szét a tűz körül ülőknek. Robin kedvetlenül lökte fel magát ültéből. Közelebb sétált a tűzhöz, s a melegében melengette ujjait. A klán jóízűen hörpintgetett a szavazásra. Lionel követte csak Robin mozgását. Arany fényben fürdette a tábortűz Robin kerek arcát. Csillogott a szemében a tűz fénye, meglágyította a vonásait, s szinte világosbarnára festette a hajszínét. Maria bágyadtan dőlt a legközelebbi fa törzsének. Robin tűzfényben még helyesebb volt, mint amilyennek emlékezett rá. - Mi van? – érte be Lionel, s Robint maga felé akarta fordítani, de az ellökve kitért az útjából. Maria ijedten hátrált, mert Robin egyenesen felé tartott a tűztől, de a férfi csak távolabb akart kerülni a többiektől. - Szerinted ez normális így? – sziszegte Robin visszanézve Lionelre. - Nem tudod őket meggyőzni az ellenkezőjéről – hajolt közelebb Robinhoz Lionel. - Én nem akarok tolvajháborút az én erdőmbe! – szorította ökölbe a kezét Robin, s a legközelebbi fa törzsébe bokszolt. Megrezegtek a tűlevelek, s néhány hódarab omlott Robinra és Lionelre. - Miért nem? Hagyod ölbe tett kézzel, hogy kifosszanak!? – sziszegte neki Lionel. - Nem, csak… félek attól – hunyta be a szemét Robin. - …attól, hogy nem mi fogjuk ennek a kárát látni, hanem… - Hanem Maria! Aki otthon ül és semmit sem tud igaz? – vágott közbe bosszúsan Lionel. - Tudod mit? Ha független lennél nem lennél ekkora gyáva féreg! – lökte meg Robint Lionel. - Te nem tartasz tőle? Mi van ha mindőnket kifigyeltek? Én nem merem egyedül hagyni otthon Mariát. Elvittem apámhoz, aztán rájöttem, még rosszabb, mert mi van ha egyenesen a De Noir klánt támadják meg? Maria védtelen egy támadással szemben. ÉS minket zsarolhatnak vele! – csattant Robin. - Egyszerűen kibúvókat keresel a nyílt harctól! – morogta dühösen Lionel. - Én Robin de Noir vagyok nem Robin Hood! – fröcsögte vissza Robin indulatosan. – Én a könnyű zsákmányt szeretem. - Maria elég könnyű zsákmány volt neked, a karjaidba omlott és kész! – gúnyolódott Lionel. Robin vetett egy megvető sötét pillantást Lionelre. - Lionel te szándékosan csinálod ezt! Nem a te családod viszed a vásárba, hanem az én feleségemet! A puskaport tőlem lopták el és a vadakat is! Az én klánom az én családom. Világos ha bármit akarnak, akkor Mariával fognak zsarolni! Te nyugodtan ülhetsz otthon békésen a családoddal, csak nekem főhet a fejem, hogy mi van, ha Maria belép az erdőbe és nem ÉN találkozom vele hamarabb! – ordította Robin magából kikelve. AZ egész klán felé fordult. Robin elhallgatott. Oldalt nézett a klántagokra, azok sietve kapták el a fejüket, mintha nem hallottak volna semmit. - Jól van – nyugtatta Lionel. – Hol van most? - Elvittem Holdszállásra – rázta a fejét Robin, s idegesen a hajába túrt. – De…meddig marad ott? Maria kiszámíthatatlan. Nem lehet parancsolni neki! Annyira grrr…öntörvényű! És makacs! – rúgott a fa gyökerébe ingerülten Robin. - Robin… - kapta el unokaöccse karját Lionel. - Hagyjál! – rántotta ki a karját a unokafivére szorításából Robin. S két tenyerét beletúrta göndör hajába. – Aggódom érte Lionel, rohadtul aggódom! – rekedt el Robin hangja ahogy kimondta a vallomást. S hátat fordítva Mariának visszaindult a tűz felé. Maria levegőt visszatartva hallgatta a beszélgetést, s nem is sejtette, hogy a hallgatódzásban nincs egyedül. Két erős vasmarok kapta el a derekát, s a szájára szorítottak egy nedves zsebkendőt. Robin meghallotta a reccsenést, amely azzal járt, hogy a férfi hátulról megközelítette Mariát. Szó nélkül intett a klántagoknak. S maga a reccsenés irányába indult. A férfi métereket vonszolta maga előtt Mariát, s a sötétség nekik kedvezett. Robin egy fáklyával megvilágította a havas avarszintet. Egy férfi lábnyomai és mintha egy szőnyeget húztak volna végig a hóban. Szőnyeget? - Ó nem! – hunyta le a szemét Robin a legrosszabbtól tartva. – Maria! És a lehető legrosszabb éjszakai viseletben, valami uszályos ruhában! – robbant ki Robin, s azonnal körbefordult rémült tekintetét végighordozva a klánon. Maria eközben küzdött a levegővétel ellen, s teljes erőből rátaposott a támadója lábára, beleharapott az ujjaiba, s akkorát sikított, hogy az egész fenyves zengett tőle. Nekiiramodott az erdőben, miközben küzdött a szemére ereszkedő sötétség ellen. Mennyit lélegezhetett be a kábítóanyagból? - Maria! – kiáltotta el magát Robin. - Robin! – kiáltotta vissza Maria. Tudta jól a férfi a hang irányából, már tudni fogja merre keresse. Robin előrefutott akár a szél. - Világítsatok neki az istenit! – ordította hátra a klántagoknak Robin. – De ne tegyetek kárt az erdőben! – Robin utasítására tüzes jelzőnyilakat lőttek fel az éjszakába. Éppen csak annyit, hogy mire röptük lefelé hajló ívéhez értek, már ki is aludtak. Maria hálát adott az égnek, hogy Robin klánjának vannak ilyen eszközei, mert a sötétben az első útjában álló gyökérbe felbotlott volna. Dombnak felfelé rohant, s hiába fogta fel a ruháját, úgy érezte ólomsúlyok húzzák vissza. - Fuss, Maria Fuss! – hallotta Robin bíztatását valahonnan a hátulról Maria. De nem volt szüksége bíztatásra futott anélkül is, ahogy a tüdeje bírta. A férje kiáltásaiból hallotta, hogy Robin már a nyomukban jár, de Maria sarkában még mindig ott volt az üldözője. Robin homlokráncolva nézte merre tart Maria, s ijedten kiáltotta el magát. - Maria! Térj ki jobbra! Maradj a tetőn! – rohant utánuk, de érezte, hogy nem fog időben odaérni. Maria megtorpant, de már a tenger felé eső oldalon volt. A megtorpanás végzetes hiba volt, támadója beérte, s Maria elvágódott, a férfi utána, a súly egész lavinát indított meg. A hótól átázott törmelékes tiszta talajszint egésze megindult lefelé, zúdult Mariával, az üldözőjével, robajjal, omlott, csúszott az egész törmelékszakasz. - Maria! – ordította Robin, s a sűrű záporokban felívelő jelzőnyilak fényében ő is ráugrott a féktelen szánkázó hegyoldalra. Eszeveszett száguldás volt néhány pillanatig, kaviccsal, homokkal, hóval keveredve, Robin csak a bordó villanást kereste a lefelé zúduló árban. Aztán minden elcsendesedett. A nagyobb súlyú támadó még zúdult lefelé valamerre a tengerpart felé. Robin a törmelékeket félreseperve ért Mariához. - Maria? – lehelte rémülten kikerekedett szemekkel, s kiszabadította a törmelék, hóegyvelegből a nőt. - Robin – Maria arca csupa karcolás volt, a szája vérzett, de egyben volt, és élt. Robin magához szorította a nőt. - Nem azt mondtam, hogy maradj Holdszálláson? – vonta össze a szemöldökét megkönnyebbülten Robin. - Robin – pihegte nevetve Maria. , s a férfi térdére támaszkodva felült. - Minden rendben odalent? – kiáltott le Lionel. – Már az egész de Noir klán utolérte őket, fáklyafénnyel, tüzes nyilakkal a kezükben bámultak le a házaspárra. - Igen, menjetek utánuk! Hátha elcsípitek még őket! – kiáltotta fel Robin. Maria Robin mellkasának döntve a fejét hallgatta, ahogy Robin levegőt vesz, s elkiáltja magát. – Igyekezettek már ne minket bámuljatok! – csattant a de Noirokra, akik még mindig a lejtő aljában ülőket nézték. Maria kábán és szanaszét tépett ruhában, porosan havasan pihegett a karjaiban. - Minden nap ilyen állapotban kell hogy lássalak? – élcelődött Robin. – Kezdem azt érezni, hogy valami útszéli kis vadócot vettem feleségül, aki mindig összekoszolja magát. - Nagyon vicces vagy – húzta fel az orrát sértetten Maria, s eltolta Robint. - Kezdesz hozzám hasonlítani? – hunyorított rá Robin. – Lehet holnap villa nélkül eszed otthon a diót? – röhögte el magát Robin. - Ez egyáltalán nem vicces Robin. Bűnözők járják az erdőt és te hagyod? – vonta össze a szemöldökét Maria. - Ne kezd te is! – állt fel Robin leporolva a nadrágját, s felhúzta a földről Mariát is. - Gondolom kidolgoztál valami stratégiát – nézett rá komolyan Maria. Robin kerülte a tekintetét. - Ugye nem mondod Robin, hogy semmi ötleted nincs a megoldásra – tette keresztbe a karját Maria harciasan. - Nem mondom – felelte morcosan Robin. - Robin! – csattant fel háborogva Maria. - Jó, halljuk, neked biztos máris ezernyi ötleted van! – tárta szét a karját Robin, s rosszkedvűen nézte Maria szemrehányó szürke szemeit. - Nem tudom, még ezen gondolkodnom kell – seperte le a szoknyája maradványait Maria. – De biztos van megoldás! – mondta határozottan Maria. - Ez nem fog menni a holdhercegnős trükköddel, hiába veted le magad a mélybe – húzta el a száját Robin. - Mi lenne, ha ezt a vadászkastélyban vitatnánk meg, nem átfagyva a tenger és a fenyvesek határán – indult meg Maria. - Remek ötlet – indult előre Robin, sejtve, hogy Maria az ő iránymutatására szorul, hiszen fogalma sincs merre lehet innen a kastély. Maria felfogva a szoknyáját követte Robint a fekete árnyas erdőbe.

A keresztelő

A keresztelő Este hat órakor már lebukott a Hold is a Nap szórt fényét követve a nyugati látóhatáron. Percről percre köszöntött rá a fenyvesekre az éjszaka. Maria a manzárdszoba déli ablakánál ülve nézett ki a tiszta csillagos égboltra. Keleten már feltűnt az Orion csillagkép ismerős fényeivel. Ma este nem látható már a Hold. Oly szoros együttjárásban kéz a kézben mozog a Nappal, hogy Holdtalan éjszakát hoz az égboltra. A legfényesebb csillagnak ma este a Jupiter és Uránusz együttállása látszott. Egészen nyugat felé. - Nem kellene már aludnod Maria? – hallatszott a mély férfihang a manzárdszoba ajtajában. Üresen kongott a felső szint. Soha nem használják. Maria eltépte tekintetét az égboltról, hogy Robinra nézhessen. Robin mogyorót tört szét a markában, s bekapta a termést. - Ma nincs fent a Hold – felelte szomorúan Maria. - Tudom – sóhajtotta Robin, s belépett a tágas terembe. – Ezért van ilyen sötét. Ma sötétebb az éjszaka a szokásosnál. - Akkor ez a te éjszakád – engedte le lemondóan a karját a párkányról Maria. – A sötétség a tolvajok éjszakája – villantotta szürke szemének különös fényét Robinra. - Valóban. Én ezért nézem mindig az észak felé eső égboltot – tette fel jobb lábát egy zsámolyra Robin, s alkarjával rátámaszkodva kikémlelt az éjszakába. - Kis Medve és Nagy Medve után ácsingózva? Ha már a nagy vadász kudarcot vallott? – gúnyolódott Maria. Tudta, hogy Robin legérzékenyebb pontjára tapintott, s kegyetlenség tőle. De ma bántani akarta a férfit. Maga sem tudta igazán miért. Mintha Robinnak nem lenne épp elég baja az ő gúnyolódásai nélkül is. Robin egy ideig állta Maria tiszta átható pillantását, s végül nagy sebesen elhagyta a szobát. Maria megvárta míg a Jupiter is lenyugszik a látóhatáron, s csak akkor állt fel az ablak mellől, hogy elinduljon pihenni. Megigazította vállán a vastag kendőt, ahogy lefelé lépkedett a nyikorgó falépcsőkön. A dolgozószoba felől ropogás hallatszott. Nyitva volt az ajtó, s bentről gyenge gyertyafény világított. Robin felpillantott a mozgásra, kezének mozdulata megakadt, s így a következő mogyoróhéj még egyben maradt. - Ha észak felé nézek, úgy tűnik kifordult magából a világ – mondta halkan Maria az ajtófélfának támasztva a fejét. – A csillagok nyugatról kelnek és keleten nyugszanak, forognak fejünk felett a csillagok a maguk rendje szerint. Ezért nézek dél felé az égboltra, ott megmarad a törvény, a rendszer. - Túlságosan is törvénytisztelő vagy Maria, ez a te legnagyobb bajod – Roppantotta szét a mogyorót a markában Robin. - …velem is – tette hozzá Robin sötét szemvillanással. - Én szeretem a rendet. Hogy a nap és a csillagok keleten kelnek és nyugaton nyugszanak. Mindent szeretek, ami beleillik a rendbe, ami egyszerű és egyértelmű – bólintott hozzá Maria, ahogy keresztbe fonta a karját. - Én sem vagyok egyszerű Maria. Nem tartozom a rendbe. Tehát nem szeretsz? – vonta fel a szemöldökét provokatívan Robin, s jóízűen ropogtatta a fogai közt a mogyorót. - S te engem? – vágott vissza szemöldökét összevonva Maria. - Én, feleségül vettelek – roppantotta szét a marka között erőteljesen a mogyorót Robin, ezzel is nyomatékot adva szavainak. - Ez nem válasz – indult el Robin felé Maria, s az íróasztal másik oldalára ült Robinnal szemben. Robin egy suta legyintéssel összehajtotta a pergamendarabot amire eddig pergette a mogyoródarabkákat. Maria nem láthatott egy sort sem az írásból. – Ez a vacsorád? – nézett szét az íróasztalon Maria. Egy kosárban mogyorók, az íróasztalon több kupacban mogyoróhéjak, és Robin ritmusos mogyoróhéjtörésének hangja. - Hát…holnap már csak dió lesz – húzta el a száját Robin. – Kérsz a fenséges vacsorából? – tartotta a kosarat Maria elé Robin csámcsogva. Maria habozott. Robin figyelte egy ideig Maria arcát, végül a markában összeroppantott egy mogyorót Maria számára. Maria figyelte egy ideig a széttört héjak között meglapuló mogyoródarabkát végül félénken, de elvette, s a fogai közé csúsztatta. Robin csendben törte tovább a mogyorókat, most már kettejüknek. Maria egészen lassan jött rá, hogy a komor elszántság Robin arcán minden mogyorótöréshez, valójában csak a feszültségének a levezetése. Maria nézte a férfi felé nyújtott tenyerét, rajta a kínált mogyorót. Robin várakozón nézett rá. Maria szótlanul betakarta saját tenyerével a férfi kezében tartott termést. Hosszú percek óta, csak a közös mogyorószemezgetés hangjai törték meg a csendet. Robinnak megrebbent a szemhéja. Figyelte az apró női kezet a tenyerében, s végül rászorította az ujjait. - Maradj holnap Holdszálláson Maria – szólalt meg rekedten Robin. - Nem! – tiltakozott Maria hevesen s ki akarta rántani a kezét Robin szorításából, de a férfi nem engedte. - De igen. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek! – szorította vasmarokkal a nő kezét. - Eressz el! – zihálta Maria. – Nem küldhetsz vissza a nagybátyámhoz. - Szeretted Holdszállást nem? Megkaphatnád a régi szobádat! – emelte meg a hangját Robin is. - Hogy…hogy mondhatod ezt? – kiáltotta Maria. - Nincs más választásom – szorította össze a fogait Robin. – Apám is megmondta, ne nősüljek addig, amíg magamat sem tudom eltartani. És igaza volt. - Kifogások! Üres kifogások! – tépte ki a kezét Robinéból Maria. – Tudod mit Robin! Nagyon is egyszerű vagy! Mindig a legegyszerűbb megoldást választod, magadnak! És elfutsz a problémák elől! Egyszerűen gyáva vagy! Ahogy gyáva vagy szeretni is! – kiáltotta sírásra hajló hangon Maria, s fellökve a székét elfutott. Robin ökölbe szorított kezére szorította a száját. - Nem, Maria. Ahhoz kell erő, hogy elengedjelek – mormolta a kézfejére Robin. Másnap délelőtt szánon érkeztek a keresztelőre. Robin leugrott a szánról, hogy lesegítse Mariát, de a nő elutasította a kezét, s maga ugrott le a szánról. Kikerülve el akart lépni Robin elől, de a férfi visszatartotta. - Robin! El fogunk késni! – sziszegte Maria dühösen felnézve a férfira. - Nem, fogunk elkésni, mi vagyunk a keresztszülők ránk várnak – nézett el a fenyvesek felé Robin, Maria feje felett. Maria hiába indult meg új lendülettel, Robin csípőjébe ütközött csak, aki enyhén a szánhoz kényszerítette. Terpeszben állt Maria előtt, combjaira feszült a nadrágja, s kibillenthetetlennek tűnt. - Robin, kérlek! – feszült a férfi mellkasának Maria fehér kesztyűs kezével. - Nem, Maria te figyelj rám, ha egyszer már kérek tőled valamit! – tette a kezét Maria derekára Robin, hogy a nő nyugton maradjon. – Egy ideig a nagybátyádnál maradsz, amíg jónak látom. - Mi? Én nem azért mentem hozzád feleségül, hogy a nagybátyámnál éljek! – csattant Maria. – Hogy kérhetsz egyáltalán ilyesmit! - Jó, nem kérem. A férjed vagyok Maria. Úgy hogy megparancsolom! – fújtatta Robin Maria arcába. Maria ütésre lendítette a kezét, de Robin lefogta. - Nyughass már! - Nekem senki nem parancsolhat! Hogy képzeled én… - Ó igen, te egy Holdhercegnő vagy! De most semmit sem érünk vele, szóval csak egyetlen dolog maradt neked, mint minden nőnek, hogy engedelmeskedj a felsőbb törvénynek! - Gyűlöllek! – sziszegte szikrázó szürke szemekkel Maria. - Jó tedd azt! Csak engedelmeskedj! – meresztette Mariára a szemeit. A hideg szél kipirosította Maria arcát. A szeme szélénél apró könny fénylett. Talán a szél csalta őket a szemébe. Talán Robin. – Vááh! – rántotta közelebb Mariát magához Robin egy kiáltás kíséretében, s dühtől szítva szorította ajkát a nő ajkaihoz. Egyetlen pillanat alatt megszűnt forogni a föld. A fülükbe lüktető tompa doboláson alig hallatszott át a fejük fölötti fán csivitelő madarak éneke. A napfény sütötte a két összesimuló alakot, árnyékuk hosszan elnyúlt a hótakarón. S Robin tüzes csókja elfeledtette Mariával, hogy körülöttük dermesztő tél van. Lehunyt szemhéján vörösen világított a napfény, s forgott velük a világ, ha Robin nem tartja szorosan a derekánál fogva Maria biztos, hogy erőtlenül csúszik le a szán oldalán a hóba. Robin zihálva szakította meg a csókot. Hosszú másodpercekig kapkodtak levegő után. Maria a szánhoz simulva pihegett, ajkai kivörösödtek, s nedvesen csillogtak a csóktól. Kerülték egymás pillantását. Nem akarták látni a másik szemében a jól ismert fátyolos ködöt. Robin Maria derekáról a keze után csúsztatta a tenyerét, s kézen fogva vonszolta a templomba. - Robin! – röppent a levegőbe Loveday vidám hangja. – Már azt hittük elfeledkeztetek rólunk – sietett öccse elé. Robin takarásában Maria még próbált nyugalmat erőltetni magára, s levette a kalapját és a kesztyűjét. - Maria esélyt sem adott rá, hogy elfelejtsem keresztelőre készülünk – vigyorodott el Robin. - Késtetek! – szűrte a háttérből szűkszavúan Benjamin Merryweather. - Fontenelle atya még nem érkezett meg? Úgy tűnik nem fűtött be – dörzsölgette tenyerét fázósan Robin. Nem húzott kesztyűt a rövid utazáshoz. - Dehogyisnem vagyok itt ifjú de Noir. Kihagytad a karácsonyi istentiszteletet. Rossz jel az új évre! – intette az atya. Robin sötéten elnézett, s közben mintha még egy tegnapi mogyoródarabkát rágna fordult a keresztanya szerepét betöltő Maria felé. - Kezdhetjük? – kérdezte türelmetlenséggel a hangjában Robin. - Robin, csillapítanod kellene a szeszélyeidet – intette Fontenelle atya, s a keresztelőmedence felé léptek. Loveday kiemelte az apró mózeskosárból a kis Lunát, s óvatosan Maria karjaiba helyezte. Maria lemosolygott a kislányra. Ébren volt. És őt figyelte. Puhán megringatta a karjaiban. Robin lapos tekintettel követte a mozdulatait. Nagyon szép volt. Halványkék ünnepélyes selyemruhában volt, fehér csipkeszegélyes alsószoknyával és inggel. Dús vörös hullámos haját enyhén feltűzte és kék szalagokkal erősítette meg. Robin zavartan vakargatta a tarkóját és bambán fogta a keresztelőgyertyát, amit a kezébe nyomtak. Fontenelle atya hozzákezdett a keresztelés unalmas szertartásához. Loveday majd elolvadt a szeretettől, Benjamin komoly arcot vágott, Maria a keresztelőmedence felé tartotta a csecsemőt, s levette a kislány fejéről az apró csipkefedőt. A fejüknél Robin állt esetlenül, s Maria felnézett rá. Fontenelle atya meghintette a csecsemő fejét a szentelt vízzel. Szép szertartás volt igazán. A de Noir és a Merryweather házaspár is elegánsan kiöltözve jelent meg, a fehér pólyába bugyolált Luna igazán jól viselte magát, elragadó volt a csupa csipke és fodor között. Maria nem is igazán engedte ki a karjaiból. Részéről teljesen meghatódott a családias eseményen, s tekintete sokszor találkozott az őt figyelő Robin kifürkészhetetlen pillantásával. - Meg sem fogod az unokahúgodat öcsém? – kérdezte szétterülő bájos mosollyal az arcán Loveday. - Én, inkább innen…Maria karjaiban nézem meg – szólt hevesen Robin és Maria mögé állva lepillantott a kisbabára. – Mh…gyerek – állapította meg a kék szemű csöppségre nézve, ahogy az élénken megmozgatta lábait az angolpólyában. - És milyen szép baba – áradozott közbe Maria, megsimogatva a kislány fejét és apró ujjait. – Ugye, Robin? – nézett fel csillogó szemekkel Robinra. Robin olyan képet vágott, mintha valaki jól bokán rúgta volna, és reménykedett, hogy Maria nem teszi hozzá, hogy nekik is lehetne ilyen vagy valami hasonló, mert lehet gutaütést kapna. - Aha, az – nyögte ki kényszeredetten. Megkönnyebbülten fújhatta ki a levegőt, Maria semmi ilyen megjegyzést nem tett, csak mosolygott és visszaadta Lovedaynak a kicsit. - Menjünk át mind Holdszállásra! – invitálta őket Loveday. Ahogy kimondta halk recsegés kíséretében erősödő robajjal berogyott a templomtorony, s tüzes gerendák ezreivel zúdult a keresztelőkápolnában állókra. Robin szemvillanás alatt Maria mellett termett és az oldalszárny felé lökte olyan erővel, hogy Maria métereket csúszott a templom kövezetén. Loveday a kicsivel a karján az úrasztal takarásába guggolt Benjamin és a pap a keresztboltozat szélső oszlopánál dermedten álltak. Tégla hullott és cserepek, hatalmas port kavartak a templombelsőben, kintről lódobogás hangja hallatszott. Robin a robaj elültével kirángatta lábát a téglahalom alól, s felszökkenve futott a templom elé. Három lovas vágtatott el kelet felé. Robin keresztülvágott az erdőn. Maria a nyitott templomajtón át látta, hogy a férfi eltűnik a fenyvesek sűrűjében. - Ó jaj, micsoda szörnyűség! – sápítozott Jane Fontenelle. – Maria gyermekem jól vagy? - Igen – támaszkodott a könyökén Maria. Még mindig elterülve hason feküdt a templomkövezeten, ahova Robin lökte a leszakadó torony alól. A kis Luna éktelen ordításra kezdett, Loveday még mindig szorította magához, néhány centivel az orra előtt zúdult le az egész torony. - Még szerencse, hogy nem ez a harangtornyunk – pislogott Fontenelle atya. – Odalett volna a harang! - De kinek jut eszébe egy templomot megtámadni? – ült fel Maria az alkarján felhorzsolódott a bőr és megszakadt a ruhája. Három lépcsőnyit zuhant előre, s végigcsúszott a kőpadlón előre. Robin a lépcsőre eshetett. - Gondolod, hogy támadás volt? – rémüldözött Jane Heliotrope a szája elé kapva csipkekesztyűs kezét. - Ez nem kérdés – nézte a romokat Benjamin Merryweather. - Biztos, hogy nem keresztények! – borzadt el Jane. - Legalábbis nem protestánsok – porolta le a Bibliát Fontenelle atya. - De hát mi okuk lehetett ezeknek a szörnyű embereknek ilyesmire? Biztos nagyon elkeseredettek – ráncolta a homlokát Maria, elfogadva nagybátyja karját, aki felsegítette a földről. - Nem tudom Maria, de az én birtokomon történt, utána kell járnom – vonta össze a szemöldökét Benjamin. - De ne ma! – szólt közbe Loveday. – Ne rontsák el jobban a napunkat. Menjünk haza Holdszállásra, majd holnap elég lesz ha nekilátsz utánajárni ki tette. - Nem is tudom, úgy gondolod? – habozott Benjamin s végül beadta a derekát. - Menjetek kocsival bácsikám, hamarosan én is ott leszek! – Maria leoldozta a szán elől a befogott lovat, s felugrott a hátára. Gyors vágtában indult Robin után az erdőbe. Könnyű volt megtalálni a nyomait a hóban. Kevesen járják fel ilyenkor az erdőt. De a sűrű fenyvesek közé nem mindenhol ért le a hóesés, néhány folton csak a fagyott föld volt, és elvesztette a férfi nyomait. Már fázott a feje, amikor úgy döntött, hogy visszaindul Holdszállás felé. Ott hagyta a kalapját és a kesztyűjét is a templomban. Holdszálláson a nagyszalon tágas ablakai hívogató meleg fényben fürdették a parkot. Maria leugrott a ló hátáról. - Azt mondtam ne menj az erdőbe – hallatszott az előcsarnokból a férfi hangja. Robin tehát hallotta a lódobogást és kijött elé. Maria kipirult arccal, vörös fülekkel és szétlovagolt zilált hajjal állt előtte. – Ez a ló nem volt felnyergelve – intett a fejével Robin. - Igen. Én is tudom – roggyantotta meg a térdét Maria. – Kik voltak azok? - Szándékosan keresed a veszélyt? – hunyorított rá Robin. - Szeretnék bemenni – mondta keményen Maria, ahogy Robin útját állta. - Úgy nézel ki mint akit jól helybenhagytak – Robin nem ért hozzá. Keresztbe tett karral állt az oszlopnak dőlve. Maria pontosan sejtette hogy nézhet ki. A ruhaujja már a templomban tönkrement és most már vörös foltok és szakadás csúfította el, a haját szétfújta a szél, a selyemruhája csupa gyűrődés és felcsapódó sártól legalább arasznyira mocskos. – Helybenhagytak? – kérdezte Robin. - Engem, csak te hagysz helyben. Itt Holdszálláson – jegyezte meg Maria elutasítóan, s kikerülte Robint, s belépett a tágas szalonba. - Maria! – csapta össze a tenyerét Jane Fontenelle. - Halálra aggódtuk magunkat miattad Maria. Robin már régen megérkezett Holdszállásra és te még mindig sehol! – mondta rendre utasítóan Benjamin Merryweather. - Robint kerestem – nézte őket nagyra nyitott szemmel Maria. - Robin meg téged. Jól el tudjátok kerülni egymást ez már biztos – morogta Benjamin Merryweather. - Maria nem ismeri úgy az erdőt – emlékeztette Loveday békítően, s hozott Mariának egy vastag horgolt kendőt. - Ezért nem tanácsos az erdőbe mennie – lépett a társaság közé Robin. - Enyhüljetek hát meg senkinek nem esett baja és ma ünnepelni gyűltünk össze – húzta magával erőszakosan az öccsét Loveday és töltött neki egy pohár forró puncsot. - Minden rendben? – súgta Loveday szemmel tartva Mariát, akit Jane Heliotrope vett a szárnyai alá. - Persze, miért? – kérdezte Robin túl könnyed hangon, s belekortyolt a puncsba. - Nem is tudom – búgta Loveday – Feszültséget érzek közöttetek. - A templomi riadalom az agyadra ment nővérkém – felelte játékossággal a hangjában Robin. - Robin. Engem akarsz becsapni? A nővéredet? – súgta Loveday. - Nincs baj ne nyugtalankodj Loveday – hörpintette fel a puncsot Robin. - Robin! Ne légy szemét vele! – nézett szigorúan az öccsére Loveday. - Miért tennék ilyet? – kérdezte teljesen őszinte értetlenséggel Robin. - Mert de Noir vagy! – nézte Loveday Mariát ahogy a mózeskosár felé hajol. - Miért érzem azt, hogy ez a név nem hízelgőn hagyja el az ajkadat nővérkém? – sóhajtotta Robin, s ő is követte Loveday pillantását, amitől a torkán akadt a parfé. - Nincsenek Mariára jó hatással a gyerekek – köhécselte halkan Robin, s újabb adag puncsot töltött magának. - Minden nő gyerekre vágyik – mosolygott Loveday. - Nekünk nincs pénzünk gyerekre – tiltakozott Robin a parfét kanalazva. - Robin! – Loveday összeborzolta öccse göndör haját. - Loveday – tartotta vissza a nővérét Robin. – Tartsd Holdszálláson Mariát! Most nem tudok rá is figyelni. Csak ennyit kérek tőled. Megteszed? - Ha így látod jónak – sóhajtotta Loveday. – Megteszem. - Kösz, kösz Loveday – könnyebbült meg Robin, s a parfét kanalazva figyelte ahogy a társaság Luna körül forgolódik.

Maria nem tudta ébren megvárni, hogy Robin visszatérjen. De az éjjel valamikor ott aludt mellette, mert reggel az ágy gyűrött volt a másik oldalon. Maria a de Noir várban még sosem mozgott egyedül. Az ágy lábához tolt ruhásládában nem volt egyéb ruhája, mint a tegnap viselt bordó bársonyruha. Felöltözködött és kilépett a hűvös folyosóra. A lakótoronyból csigalépcső vezetett lefelé, a lőréseken kilátott a téli reggel, hófödte hegytetőire. Friss, hideg illata volt mindennek. A férfiak valószínűleg vadászatra mentek az öreg de Noirral, mert különösen kihalt volt a vár. Nem lehetett férfias nevetéseket hallani, sem döngő lépteket, mintha aludt volna az egész vár. Nincs itthon a gazda. A kőlépcsőt egy kötényes lány seperte fel, Maria befordult a nyugati szárnyra, hogy kikerülje. A szobák itt egymásba nyíltak. Egy fogadószoba után, egy apró íródeáknak való szoba következett. Utána még két szoba vezetett át egy tágas helyiségbe. Maria meglepetten látta, hogy a szoba közepén, egy indiai ébenfa zongora áll. Szép darab. Minőségi és egyáltalán nem szokványos. A falat virágmintás faliszőnyegek díszítették. Maria kinézett a vár keresztüveges ablakán. Sehol senki. Úgy tűnik csak a várnép és ő maradt itthon. Suhogó alsószoknyával megállt a billentyűzet előtt. Végigpergette ujjait a hangszeren, s meglepődött, hogy tökéletesen hangolt. Versenyzongorának is beillett a darab. Óvatosan kezdett kaparászni a billentyűzeten, halkan szökkentek ki a dallamok a hangszerből, s betöltötték a szinte üres szobát. Maria elmélyülten bűvölte a billentyűket, s az ő felső szólama mellett hirtelen megszólalt a négy kezes két alsó szólama is. Sötét árny ereszkedett mellé a zongorapadra. Maria a pillanat törtrésze alatt kapta a szemét a kissé tömör karikagyűrűs férfikézre, a fekete bőrkabátra, a mélyfekete szemekre, a tollakra: Robinra. - s lekapta kezét a billentyűzetről. - Loveday! – rántotta meg a vállát Robin, s a kottatartóra támasztva könyökét megtámasztotta öklén a fejét. – A nővérem rángatott le mindig játszani, mert egyedül nem lehet négykezest játszani, így én is megtanultam. - Azt hittem a nagy vadász útra kelt – nézett rá még mindig meglepett szürke szemekkel Maria. - Apámék vadásznak, de az én csapatom ebből kimarad – felelte zárkózottan Robin. - Nem vadászol apáddal? - Már tizenhat éves korom óta nem vadászok apámmal, miért éppen most tenném? – vonta fel a szemöldökét Robin. - Ti miért nem vadásztok most? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. - Ha elfelejtetted volna, tilos vadásznunk ahogy tilos, rabolnunk és lopnunk is – emlékezette gúnyos hangnemben Robin. - Igen, de mindenki tudja, hogy úgyis megszegitek – sütötte le a szemét Maria. - Így bízol a szavahihetőségemben? – húzta fel a szemöldökét elmosolyodva Robin. - Robin! – emelte meg a hangját mosolyogva Maria, s felállt a zongoraszékről. – Ugye nem kell magyaráznom, hogy hiszek e a szavadban? - A várban maradsz – állt fel Robin is a zongora mellől. - Nem megyünk vissza a kastélyba? – csodálkozott Maria. - Nem, úgyis utálom azt a kastélyt – fintorgott Robin. – ráadásul vacsora ma sem lenne, szóval vagy éhezel a vadászkastélyban, vagy maradunk a várban. - De miért? - Tudom, hogy a várból kevésbé mászkálsz el, mint a kastélyból! – húzta el a száját Robin. - Korlátozod a szabadságomat? – tette keresztbe a karját harciasan Maria. - Csakis a te érdekedben – nyomta a kalapját a fejére Robin. - Vagy a tiédben – bosszankodott Maria. - Maria! – mordult rá Robin. - Jó, maradok – vágott sértett arcot Maria. - Szeretem, amikor engedelmes feleség vagy – nézett rá elégedetten Robin, s magára hagyta Mariát, mielőtt az visszavághatott a megjegyzésre. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy megszököm innen – motyogta halkan a távozó után. Maria nem is látta egész nap Robint. Coeur de Noir csak sötétedésre érkezett vissza a várba hatalmas vadásztársaságával. Megélénkült az egész vár, férfias kiáltások, nevetések, döngő léptek zaja szűrődött a kastély minden szegletébe. Maria egész nap fázott a várban. Nehezen fűtötték a hatalmas termeket, hiába volt minden falon szőrme, az ágyon, két hatalmas vastag prémtakaró, Maria didergett a szőrmék között az ágyban is. Ahogy álláig húzta a takarókat egyenesen a szemközti falról egy fekete szemű szarvas bámult rá nagy agancsával kerített fejjel. Ijesztő volt. A szemében megvillantak a kandalló fényének visszatükröződő árnyai, s ettől a szarvas élettelinek tűnt. Maria már órák óta bámulta a preparált állatot. Dühösen kapta el a szemét tétlenségének egyetlen szemtanújáról, s kimászott az ágyból. A keresztfás ablakhoz lépett és a hideg kőpárkányra könyökölt. Szállingózott a hó odakint. Olyan hatalmas, könnyű hópelyhek hullottak, hogy az apró légörvények felfelé röppentették az ablaküveg előtt a fehér pihéket, s csak lassan vették útjukat ismét lefelé. Maria lehelete apró körpáraként csapódott le az ablaküvegen. Hol lehet már Robin? Maria türelmetlenül dobolt körmeivel a párkányon, s azon tanakodott, hogy mégiscsak felöltözik és szétnéz a vár környékén, amikor a faajtó kivágódott. Robin göndör haján még hópelyhek fehérlettek és a kalapja karimáján hintáztak, mielőtt elolvadtak a melegben. Maria a párkánynak támaszkodva alaposan végigmérte a férfit. Nem vadászott ma. Sem vér, sem puskapornyom. Nem is Lioneltől jött, mert ha onnan jön, akkor mindig az unokabátyjánál fürdik. Maria már túlságosan kiismerte férje szokásait. Most Robin arcát vékony verejtékréteg borította, s ez leginkább a szemkontúrja nedvességében érződött. Robin csak morcos pillantást küldött a nő felé, s kalapját a legközelebbi szarvasagancsra hajította. Nyakából fáradtan rángatta a vörös selyemkendőt. - Gondolom ma sem vagy beszédes kedvedben – kezdte Maria visszalépve az ágy előtti vastag szőrmére, mert fázott a lába. - Hát nem – vágta rá Robin fogai közé szorítva a bőrszíj végét oldozta le a csuklójáról a szorító pántokat. - Nincs váltásruhánk – harapott alsó szájára Maria. - Mosni nem tanítottak meg Londonban? – mordult rá Robin. Maria Robinnak háttal leült az ágyra. Egy koppanás. Kettő. Robin lerúgta a csizmáját. - Voltál a vadászkastélyban? – kérdezte hűvösen Maria. - Kiengedtem Shadowt vadászni. Talán az ő készletei jobbak mint a miénk – fintorgott Robin. - Hozhattál volna ruhát – bosszankodott Maria. - Gyalog jöttem – tárta szét a karját Robin. - Nem mondtad, hogy több napra jövünk – csattant rá Maria felpattanva. Robin mezítláb termett Maria előtt, s a vállánál megragadva sziszegte neki. - Nem értem rá ruhákat válogatni a piperkőc feleségemnek, mert éppen azon járt az agyam, hogy honnan lesz holnap egy falat élelmünk is, és ha nem bírod elviselni, hogy a tegnapi ruhádat felvedd, akkor maradj meztelenül egész nap az ágyban, mint a mézesheteink alatt, akár egy jóra való feleség – fröcsögte Maria arcába. Maria megszeppenten húzta hátra a fejét, s közben szíve a torkában dobogott. Robin mindig hirtelen indulatú volt. S mennyi év után is még mindig meg tudja ijeszteni egyetlen pillanat alatt. Robin eleresztette, s Maria fájón dörzsölgette a karját. Robin az íróasztal melletti székre ült és rosszkedvűen kapta ki az egyik tollat a dézsából. Ujjai között hajlítgatva bámult ki a hóeséses éjszakába. Maria felkuporgott az ágy közepére, felhúzta a térdeit és rátámasztotta az állát, úgy figyelte Robint. Robin összerezzent, ahogy a kezében markolászva a tollat kettétörte. Félreseperte a széttört tolldarabokat, s megfordult a széken. - Két nap múlva keresztelőre kell mennünk – emlékeztette Maria, ahogy tekintete találkozott Robinéval. - Igen-igen – bólogatott türelmetlenül Robin. – Jól van visszamegyünk a vadászkastélyba. Bár felőlem jöhetnél abban a bordó ruhádban is amiben eljöttél – Robin a mosdótálhoz lépett és átmosta az arcát. - Fújd el a gyertyát ha lefekszel! – szólt neki Maria miközben elhelyezkedett a szőrmék között. Robin nem válaszolt. Maria hallotta még a víz csobogását, a szappan a mosdótálban koppant, ruhaanyag suhogott, apró reccsenő hang jelezte, hogy Robin bújt az ágy másik oldalán a takaró alá. Dühösen lehelt a gyertyára. Hátat fordítottak egymásnak, úgy aludtak el. Robin egy marék hóval tisztítgatta a cipője orrát. Vakított a napfény, és visszaverte a fehér táj az alacsonyan delelő nap sugarait. Hunyorogva nézte Lionelt, aki a nap felé fordítva a szerződésmásolatot figyelte a pergamen anyagának vastagságát. A hamisításnál vékonyabb volt az anyag, átszűrődött rajta a fény. - Az eredetit nem tudtad volna elkérni? – bosszankodott Lionel. - Szerinted ideadta volna – nyomta fejébe a kalapot Robin. Metsző volt a hideg. Még levegőt venni sem esett jól. - Ezzel semmit sem érünk – hajtotta össze Lionel, legalább tucadjára ezen a délelőttön. - Ha rajtam múlik egy de Noirt sem fog átjárni a halszag az egyszer biztos – szorította ökölbe a kezét Robin. - A hal büdös – értett egyet Lionel és a szavak súlyát érzékelve újra szétterítette a pergament. – Ha máshogy értelmeznénk itt ezt a bekezdést… - Ááh! Hagyd már azt a szerződést! – tépte ki a kezéből az anyagot Robin, s a zsebébe csúsztatva elindult a fák között. – Tudod mi bosszant a legjobban? Hogy ezek! Ezek már hetek óta kifigyelhettek minket! És észre sem vettük! – sziszegte a fogai között Robin, miközben sötét szemmel kémlelte a környéket. - Kétségtelen – értett egyet lehangoltan Lionel, s felvette a lépésritmust a siető Robinnal. - Nálam jobban senki nem ismeri ezt az erdőt! – vicsorított Robin. – És tudod mit Lionel, minden de Noirnak így – megszívta a kisujját – így kell ismernie! - Világos, de egyszerre nem lehetünk mindenütt - mentegetőzött az idősebb de Noir. Robin megállt a sziklaperem szélénél. Lenézett a tengerre. Alatta a pusztuló part sziklatörmelékei. – Ha az öböl felől jöttek, akkor nagyon jó hajósok lehetnek – húzta résnyire a szemét Robin, a tengerből kivillanó sziklatömböket keresve. – Csak a partok szeszélyességét ismerő tudja, hogy könnyű léket kapni, és alig van néhány hajózási csatorna a vízben, ami hajózható a rakománnyal súlyos hajók merülési mélységével. - Hinni akarod hogy a tenger felől jöttek igaz? – követte szemével a leguggoló Robint Lionel. - Amikor a puskaport vitték el – Robin a térdén megtámasztva az alkarját mutatott a part menti sziklafalra. – Akkor aznap vihar volt. Ezért is nem voltunk kint az erdőben aznap. És téli vihardagály volt. A tengerszint legalább 12 méterrel megnőtt. Elérte egészen a legmagasabb szintet, addig – a sziklafalon látszott egy vékony sávvonal, mely a ritka vízszintemelkedést jelezte az apály és dagály közötti ingadozás nedvességi sávját. – Elég mély volt a tengervíz ahhoz, hogy behajózzanak az öbölbe. Igaz, ekkora viharban igen kockázatos vállalkozás is volt. - Nem, látnunk kellett volna a nyomokat a parttól és vissza, de nem találtunk semmit – tiltakozott Lionel. - Mert napokig esett, és elmosta az eső – rázta a fejét Robin. – Már későn jöttünk ki. És az újévi meglepetésünkbe is belerondított, hogy ráesett a friss hó a lábnyomokra. Teljesen betemette. Mire te észrevetted a raktár kifosztását, már nem láthattál mást, csak a saját lábnyomaidat. - Vajon megázott a puskapor? – találgatta Lionel. - Akár ázott akár nem, most már nem a miénk – nézett szúrós szemmel unokabátyjára Robin. - Akkor hogyan tovább Robin? – várta az instrukciót Lionel. - Hívd össze a klánt – lökte fel magát Robin, s felegyenesedett. - Holnapra? – dörzsölte össze a kezét Lionel fellelkesülve. - Nem. Holnap keresztelő – forgatta meg a szemét Robin. – Holnap utánra. Reméljük nem lesz hóvihar – mérgelődött. - Nem lesz, olvadni fog – intett fejével a faágakra Lionel. Apró cseppek jelezték, hogy a hó olvadásnak indult a napfényen, enyhülést hoz a tengervíz is. Meleg a tenger felől fújó szél, melegebb, mint a part. Robin megszorította unokabátyja karját, s szétváltak útjaik, ahogy hazafelé indultak.