A keresztelő

A keresztelő Este hat órakor már lebukott a Hold is a Nap szórt fényét követve a nyugati látóhatáron. Percről percre köszöntött rá a fenyvesekre az éjszaka. Maria a manzárdszoba déli ablakánál ülve nézett ki a tiszta csillagos égboltra. Keleten már feltűnt az Orion csillagkép ismerős fényeivel. Ma este nem látható már a Hold. Oly szoros együttjárásban kéz a kézben mozog a Nappal, hogy Holdtalan éjszakát hoz az égboltra. A legfényesebb csillagnak ma este a Jupiter és Uránusz együttállása látszott. Egészen nyugat felé. - Nem kellene már aludnod Maria? – hallatszott a mély férfihang a manzárdszoba ajtajában. Üresen kongott a felső szint. Soha nem használják. Maria eltépte tekintetét az égboltról, hogy Robinra nézhessen. Robin mogyorót tört szét a markában, s bekapta a termést. - Ma nincs fent a Hold – felelte szomorúan Maria. - Tudom – sóhajtotta Robin, s belépett a tágas terembe. – Ezért van ilyen sötét. Ma sötétebb az éjszaka a szokásosnál. - Akkor ez a te éjszakád – engedte le lemondóan a karját a párkányról Maria. – A sötétség a tolvajok éjszakája – villantotta szürke szemének különös fényét Robinra. - Valóban. Én ezért nézem mindig az észak felé eső égboltot – tette fel jobb lábát egy zsámolyra Robin, s alkarjával rátámaszkodva kikémlelt az éjszakába. - Kis Medve és Nagy Medve után ácsingózva? Ha már a nagy vadász kudarcot vallott? – gúnyolódott Maria. Tudta, hogy Robin legérzékenyebb pontjára tapintott, s kegyetlenség tőle. De ma bántani akarta a férfit. Maga sem tudta igazán miért. Mintha Robinnak nem lenne épp elég baja az ő gúnyolódásai nélkül is. Robin egy ideig állta Maria tiszta átható pillantását, s végül nagy sebesen elhagyta a szobát. Maria megvárta míg a Jupiter is lenyugszik a látóhatáron, s csak akkor állt fel az ablak mellől, hogy elinduljon pihenni. Megigazította vállán a vastag kendőt, ahogy lefelé lépkedett a nyikorgó falépcsőkön. A dolgozószoba felől ropogás hallatszott. Nyitva volt az ajtó, s bentről gyenge gyertyafény világított. Robin felpillantott a mozgásra, kezének mozdulata megakadt, s így a következő mogyoróhéj még egyben maradt. - Ha észak felé nézek, úgy tűnik kifordult magából a világ – mondta halkan Maria az ajtófélfának támasztva a fejét. – A csillagok nyugatról kelnek és keleten nyugszanak, forognak fejünk felett a csillagok a maguk rendje szerint. Ezért nézek dél felé az égboltra, ott megmarad a törvény, a rendszer. - Túlságosan is törvénytisztelő vagy Maria, ez a te legnagyobb bajod – Roppantotta szét a mogyorót a markában Robin. - …velem is – tette hozzá Robin sötét szemvillanással. - Én szeretem a rendet. Hogy a nap és a csillagok keleten kelnek és nyugaton nyugszanak. Mindent szeretek, ami beleillik a rendbe, ami egyszerű és egyértelmű – bólintott hozzá Maria, ahogy keresztbe fonta a karját. - Én sem vagyok egyszerű Maria. Nem tartozom a rendbe. Tehát nem szeretsz? – vonta fel a szemöldökét provokatívan Robin, s jóízűen ropogtatta a fogai közt a mogyorót. - S te engem? – vágott vissza szemöldökét összevonva Maria. - Én, feleségül vettelek – roppantotta szét a marka között erőteljesen a mogyorót Robin, ezzel is nyomatékot adva szavainak. - Ez nem válasz – indult el Robin felé Maria, s az íróasztal másik oldalára ült Robinnal szemben. Robin egy suta legyintéssel összehajtotta a pergamendarabot amire eddig pergette a mogyoródarabkákat. Maria nem láthatott egy sort sem az írásból. – Ez a vacsorád? – nézett szét az íróasztalon Maria. Egy kosárban mogyorók, az íróasztalon több kupacban mogyoróhéjak, és Robin ritmusos mogyoróhéjtörésének hangja. - Hát…holnap már csak dió lesz – húzta el a száját Robin. – Kérsz a fenséges vacsorából? – tartotta a kosarat Maria elé Robin csámcsogva. Maria habozott. Robin figyelte egy ideig Maria arcát, végül a markában összeroppantott egy mogyorót Maria számára. Maria figyelte egy ideig a széttört héjak között meglapuló mogyoródarabkát végül félénken, de elvette, s a fogai közé csúsztatta. Robin csendben törte tovább a mogyorókat, most már kettejüknek. Maria egészen lassan jött rá, hogy a komor elszántság Robin arcán minden mogyorótöréshez, valójában csak a feszültségének a levezetése. Maria nézte a férfi felé nyújtott tenyerét, rajta a kínált mogyorót. Robin várakozón nézett rá. Maria szótlanul betakarta saját tenyerével a férfi kezében tartott termést. Hosszú percek óta, csak a közös mogyorószemezgetés hangjai törték meg a csendet. Robinnak megrebbent a szemhéja. Figyelte az apró női kezet a tenyerében, s végül rászorította az ujjait. - Maradj holnap Holdszálláson Maria – szólalt meg rekedten Robin. - Nem! – tiltakozott Maria hevesen s ki akarta rántani a kezét Robin szorításából, de a férfi nem engedte. - De igen. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek! – szorította vasmarokkal a nő kezét. - Eressz el! – zihálta Maria. – Nem küldhetsz vissza a nagybátyámhoz. - Szeretted Holdszállást nem? Megkaphatnád a régi szobádat! – emelte meg a hangját Robin is. - Hogy…hogy mondhatod ezt? – kiáltotta Maria. - Nincs más választásom – szorította össze a fogait Robin. – Apám is megmondta, ne nősüljek addig, amíg magamat sem tudom eltartani. És igaza volt. - Kifogások! Üres kifogások! – tépte ki a kezét Robinéból Maria. – Tudod mit Robin! Nagyon is egyszerű vagy! Mindig a legegyszerűbb megoldást választod, magadnak! És elfutsz a problémák elől! Egyszerűen gyáva vagy! Ahogy gyáva vagy szeretni is! – kiáltotta sírásra hajló hangon Maria, s fellökve a székét elfutott. Robin ökölbe szorított kezére szorította a száját. - Nem, Maria. Ahhoz kell erő, hogy elengedjelek – mormolta a kézfejére Robin. Másnap délelőtt szánon érkeztek a keresztelőre. Robin leugrott a szánról, hogy lesegítse Mariát, de a nő elutasította a kezét, s maga ugrott le a szánról. Kikerülve el akart lépni Robin elől, de a férfi visszatartotta. - Robin! El fogunk késni! – sziszegte Maria dühösen felnézve a férfira. - Nem, fogunk elkésni, mi vagyunk a keresztszülők ránk várnak – nézett el a fenyvesek felé Robin, Maria feje felett. Maria hiába indult meg új lendülettel, Robin csípőjébe ütközött csak, aki enyhén a szánhoz kényszerítette. Terpeszben állt Maria előtt, combjaira feszült a nadrágja, s kibillenthetetlennek tűnt. - Robin, kérlek! – feszült a férfi mellkasának Maria fehér kesztyűs kezével. - Nem, Maria te figyelj rám, ha egyszer már kérek tőled valamit! – tette a kezét Maria derekára Robin, hogy a nő nyugton maradjon. – Egy ideig a nagybátyádnál maradsz, amíg jónak látom. - Mi? Én nem azért mentem hozzád feleségül, hogy a nagybátyámnál éljek! – csattant Maria. – Hogy kérhetsz egyáltalán ilyesmit! - Jó, nem kérem. A férjed vagyok Maria. Úgy hogy megparancsolom! – fújtatta Robin Maria arcába. Maria ütésre lendítette a kezét, de Robin lefogta. - Nyughass már! - Nekem senki nem parancsolhat! Hogy képzeled én… - Ó igen, te egy Holdhercegnő vagy! De most semmit sem érünk vele, szóval csak egyetlen dolog maradt neked, mint minden nőnek, hogy engedelmeskedj a felsőbb törvénynek! - Gyűlöllek! – sziszegte szikrázó szürke szemekkel Maria. - Jó tedd azt! Csak engedelmeskedj! – meresztette Mariára a szemeit. A hideg szél kipirosította Maria arcát. A szeme szélénél apró könny fénylett. Talán a szél csalta őket a szemébe. Talán Robin. – Vááh! – rántotta közelebb Mariát magához Robin egy kiáltás kíséretében, s dühtől szítva szorította ajkát a nő ajkaihoz. Egyetlen pillanat alatt megszűnt forogni a föld. A fülükbe lüktető tompa doboláson alig hallatszott át a fejük fölötti fán csivitelő madarak éneke. A napfény sütötte a két összesimuló alakot, árnyékuk hosszan elnyúlt a hótakarón. S Robin tüzes csókja elfeledtette Mariával, hogy körülöttük dermesztő tél van. Lehunyt szemhéján vörösen világított a napfény, s forgott velük a világ, ha Robin nem tartja szorosan a derekánál fogva Maria biztos, hogy erőtlenül csúszik le a szán oldalán a hóba. Robin zihálva szakította meg a csókot. Hosszú másodpercekig kapkodtak levegő után. Maria a szánhoz simulva pihegett, ajkai kivörösödtek, s nedvesen csillogtak a csóktól. Kerülték egymás pillantását. Nem akarták látni a másik szemében a jól ismert fátyolos ködöt. Robin Maria derekáról a keze után csúsztatta a tenyerét, s kézen fogva vonszolta a templomba. - Robin! – röppent a levegőbe Loveday vidám hangja. – Már azt hittük elfeledkeztetek rólunk – sietett öccse elé. Robin takarásában Maria még próbált nyugalmat erőltetni magára, s levette a kalapját és a kesztyűjét. - Maria esélyt sem adott rá, hogy elfelejtsem keresztelőre készülünk – vigyorodott el Robin. - Késtetek! – szűrte a háttérből szűkszavúan Benjamin Merryweather. - Fontenelle atya még nem érkezett meg? Úgy tűnik nem fűtött be – dörzsölgette tenyerét fázósan Robin. Nem húzott kesztyűt a rövid utazáshoz. - Dehogyisnem vagyok itt ifjú de Noir. Kihagytad a karácsonyi istentiszteletet. Rossz jel az új évre! – intette az atya. Robin sötéten elnézett, s közben mintha még egy tegnapi mogyoródarabkát rágna fordult a keresztanya szerepét betöltő Maria felé. - Kezdhetjük? – kérdezte türelmetlenséggel a hangjában Robin. - Robin, csillapítanod kellene a szeszélyeidet – intette Fontenelle atya, s a keresztelőmedence felé léptek. Loveday kiemelte az apró mózeskosárból a kis Lunát, s óvatosan Maria karjaiba helyezte. Maria lemosolygott a kislányra. Ébren volt. És őt figyelte. Puhán megringatta a karjaiban. Robin lapos tekintettel követte a mozdulatait. Nagyon szép volt. Halványkék ünnepélyes selyemruhában volt, fehér csipkeszegélyes alsószoknyával és inggel. Dús vörös hullámos haját enyhén feltűzte és kék szalagokkal erősítette meg. Robin zavartan vakargatta a tarkóját és bambán fogta a keresztelőgyertyát, amit a kezébe nyomtak. Fontenelle atya hozzákezdett a keresztelés unalmas szertartásához. Loveday majd elolvadt a szeretettől, Benjamin komoly arcot vágott, Maria a keresztelőmedence felé tartotta a csecsemőt, s levette a kislány fejéről az apró csipkefedőt. A fejüknél Robin állt esetlenül, s Maria felnézett rá. Fontenelle atya meghintette a csecsemő fejét a szentelt vízzel. Szép szertartás volt igazán. A de Noir és a Merryweather házaspár is elegánsan kiöltözve jelent meg, a fehér pólyába bugyolált Luna igazán jól viselte magát, elragadó volt a csupa csipke és fodor között. Maria nem is igazán engedte ki a karjaiból. Részéről teljesen meghatódott a családias eseményen, s tekintete sokszor találkozott az őt figyelő Robin kifürkészhetetlen pillantásával. - Meg sem fogod az unokahúgodat öcsém? – kérdezte szétterülő bájos mosollyal az arcán Loveday. - Én, inkább innen…Maria karjaiban nézem meg – szólt hevesen Robin és Maria mögé állva lepillantott a kisbabára. – Mh…gyerek – állapította meg a kék szemű csöppségre nézve, ahogy az élénken megmozgatta lábait az angolpólyában. - És milyen szép baba – áradozott közbe Maria, megsimogatva a kislány fejét és apró ujjait. – Ugye, Robin? – nézett fel csillogó szemekkel Robinra. Robin olyan képet vágott, mintha valaki jól bokán rúgta volna, és reménykedett, hogy Maria nem teszi hozzá, hogy nekik is lehetne ilyen vagy valami hasonló, mert lehet gutaütést kapna. - Aha, az – nyögte ki kényszeredetten. Megkönnyebbülten fújhatta ki a levegőt, Maria semmi ilyen megjegyzést nem tett, csak mosolygott és visszaadta Lovedaynak a kicsit. - Menjünk át mind Holdszállásra! – invitálta őket Loveday. Ahogy kimondta halk recsegés kíséretében erősödő robajjal berogyott a templomtorony, s tüzes gerendák ezreivel zúdult a keresztelőkápolnában állókra. Robin szemvillanás alatt Maria mellett termett és az oldalszárny felé lökte olyan erővel, hogy Maria métereket csúszott a templom kövezetén. Loveday a kicsivel a karján az úrasztal takarásába guggolt Benjamin és a pap a keresztboltozat szélső oszlopánál dermedten álltak. Tégla hullott és cserepek, hatalmas port kavartak a templombelsőben, kintről lódobogás hangja hallatszott. Robin a robaj elültével kirángatta lábát a téglahalom alól, s felszökkenve futott a templom elé. Három lovas vágtatott el kelet felé. Robin keresztülvágott az erdőn. Maria a nyitott templomajtón át látta, hogy a férfi eltűnik a fenyvesek sűrűjében. - Ó jaj, micsoda szörnyűség! – sápítozott Jane Fontenelle. – Maria gyermekem jól vagy? - Igen – támaszkodott a könyökén Maria. Még mindig elterülve hason feküdt a templomkövezeten, ahova Robin lökte a leszakadó torony alól. A kis Luna éktelen ordításra kezdett, Loveday még mindig szorította magához, néhány centivel az orra előtt zúdult le az egész torony. - Még szerencse, hogy nem ez a harangtornyunk – pislogott Fontenelle atya. – Odalett volna a harang! - De kinek jut eszébe egy templomot megtámadni? – ült fel Maria az alkarján felhorzsolódott a bőr és megszakadt a ruhája. Három lépcsőnyit zuhant előre, s végigcsúszott a kőpadlón előre. Robin a lépcsőre eshetett. - Gondolod, hogy támadás volt? – rémüldözött Jane Heliotrope a szája elé kapva csipkekesztyűs kezét. - Ez nem kérdés – nézte a romokat Benjamin Merryweather. - Biztos, hogy nem keresztények! – borzadt el Jane. - Legalábbis nem protestánsok – porolta le a Bibliát Fontenelle atya. - De hát mi okuk lehetett ezeknek a szörnyű embereknek ilyesmire? Biztos nagyon elkeseredettek – ráncolta a homlokát Maria, elfogadva nagybátyja karját, aki felsegítette a földről. - Nem tudom Maria, de az én birtokomon történt, utána kell járnom – vonta össze a szemöldökét Benjamin. - De ne ma! – szólt közbe Loveday. – Ne rontsák el jobban a napunkat. Menjünk haza Holdszállásra, majd holnap elég lesz ha nekilátsz utánajárni ki tette. - Nem is tudom, úgy gondolod? – habozott Benjamin s végül beadta a derekát. - Menjetek kocsival bácsikám, hamarosan én is ott leszek! – Maria leoldozta a szán elől a befogott lovat, s felugrott a hátára. Gyors vágtában indult Robin után az erdőbe. Könnyű volt megtalálni a nyomait a hóban. Kevesen járják fel ilyenkor az erdőt. De a sűrű fenyvesek közé nem mindenhol ért le a hóesés, néhány folton csak a fagyott föld volt, és elvesztette a férfi nyomait. Már fázott a feje, amikor úgy döntött, hogy visszaindul Holdszállás felé. Ott hagyta a kalapját és a kesztyűjét is a templomban. Holdszálláson a nagyszalon tágas ablakai hívogató meleg fényben fürdették a parkot. Maria leugrott a ló hátáról. - Azt mondtam ne menj az erdőbe – hallatszott az előcsarnokból a férfi hangja. Robin tehát hallotta a lódobogást és kijött elé. Maria kipirult arccal, vörös fülekkel és szétlovagolt zilált hajjal állt előtte. – Ez a ló nem volt felnyergelve – intett a fejével Robin. - Igen. Én is tudom – roggyantotta meg a térdét Maria. – Kik voltak azok? - Szándékosan keresed a veszélyt? – hunyorított rá Robin. - Szeretnék bemenni – mondta keményen Maria, ahogy Robin útját állta. - Úgy nézel ki mint akit jól helybenhagytak – Robin nem ért hozzá. Keresztbe tett karral állt az oszlopnak dőlve. Maria pontosan sejtette hogy nézhet ki. A ruhaujja már a templomban tönkrement és most már vörös foltok és szakadás csúfította el, a haját szétfújta a szél, a selyemruhája csupa gyűrődés és felcsapódó sártól legalább arasznyira mocskos. – Helybenhagytak? – kérdezte Robin. - Engem, csak te hagysz helyben. Itt Holdszálláson – jegyezte meg Maria elutasítóan, s kikerülte Robint, s belépett a tágas szalonba. - Maria! – csapta össze a tenyerét Jane Fontenelle. - Halálra aggódtuk magunkat miattad Maria. Robin már régen megérkezett Holdszállásra és te még mindig sehol! – mondta rendre utasítóan Benjamin Merryweather. - Robint kerestem – nézte őket nagyra nyitott szemmel Maria. - Robin meg téged. Jól el tudjátok kerülni egymást ez már biztos – morogta Benjamin Merryweather. - Maria nem ismeri úgy az erdőt – emlékeztette Loveday békítően, s hozott Mariának egy vastag horgolt kendőt. - Ezért nem tanácsos az erdőbe mennie – lépett a társaság közé Robin. - Enyhüljetek hát meg senkinek nem esett baja és ma ünnepelni gyűltünk össze – húzta magával erőszakosan az öccsét Loveday és töltött neki egy pohár forró puncsot. - Minden rendben? – súgta Loveday szemmel tartva Mariát, akit Jane Heliotrope vett a szárnyai alá. - Persze, miért? – kérdezte Robin túl könnyed hangon, s belekortyolt a puncsba. - Nem is tudom – búgta Loveday – Feszültséget érzek közöttetek. - A templomi riadalom az agyadra ment nővérkém – felelte játékossággal a hangjában Robin. - Robin. Engem akarsz becsapni? A nővéredet? – súgta Loveday. - Nincs baj ne nyugtalankodj Loveday – hörpintette fel a puncsot Robin. - Robin! Ne légy szemét vele! – nézett szigorúan az öccsére Loveday. - Miért tennék ilyet? – kérdezte teljesen őszinte értetlenséggel Robin. - Mert de Noir vagy! – nézte Loveday Mariát ahogy a mózeskosár felé hajol. - Miért érzem azt, hogy ez a név nem hízelgőn hagyja el az ajkadat nővérkém? – sóhajtotta Robin, s ő is követte Loveday pillantását, amitől a torkán akadt a parfé. - Nincsenek Mariára jó hatással a gyerekek – köhécselte halkan Robin, s újabb adag puncsot töltött magának. - Minden nő gyerekre vágyik – mosolygott Loveday. - Nekünk nincs pénzünk gyerekre – tiltakozott Robin a parfét kanalazva. - Robin! – Loveday összeborzolta öccse göndör haját. - Loveday – tartotta vissza a nővérét Robin. – Tartsd Holdszálláson Mariát! Most nem tudok rá is figyelni. Csak ennyit kérek tőled. Megteszed? - Ha így látod jónak – sóhajtotta Loveday. – Megteszem. - Kösz, kösz Loveday – könnyebbült meg Robin, s a parfét kanalazva figyelte ahogy a társaság Luna körül forgolódik.