callie: Fenyvesek lordja

A gyertyafénynél két férfi komor arccal bámult maga elé. Akár testvérek is lehettek volna. Az egyik hullámos haját selyemkendővel kötötte meg a tarkóján, ha kiengedte vállig ért a haja. Szeme tüzének fénye halványabb volt, mint fiatalabb társáé. Az ő szemében lágy gesztenyebarna fények gyúltak, melegen fénylettek. A csendet csak a terméseket bontó ropogás hangja törte meg. És egy éles rikácsoló női hang.
- Armand! Ne menj közel a sziklaoromhoz még lezuhansz! – hallatszott Charlotte magas éles hangja. Lionel kinézett a havas tájra. Charlotte a főzőasszonnyal odakint állt a hóban és sült gesztenyét készítettek vacsorára. Élesen, magasan rikácsolt Charlotte hangja.
- Borzalmas az orgánuma mi? – szűrte a fogai közül Lionel unokaöccsének.
- Ez neked orgánum? Shadow szebben vonyítja a Holdat! – felelte rá bosszúsan Robin, miközben újabb mogyorót tört szét.
- A hercegnőd miatt nem tudtuk elkapni a rablókat, mert természetesen, neked a kis hercegnő megmentése volt a fontos most is! – pörgette a szavakat nem kis elégedetlenséggel a hangjában Lionel.
- Miért te mit tettél volna? – nézett fásultan a gyertya lángjába Robin, miközben arcvonásai megkeményedtek, ahogy újabb héjat zúzott szét a markában. – Igazad van! Hagynom kellett volna és akkor elkapjuk őket!
- Te könnyen beszélsz öcskös cseszd meg! Hazahúzol apádhoz és kész! De nekem családot kell fenntartanom! Mi a francokat mondjak Charlotte-nak meg a gyerekemnek? Miért eszünk már három napja száraz gesztenyét, meg avas diót? Mókusnak nézel komolyan? – morogta Lionel újabb és újabb mogyorót roppantva.
- Igazad van! Szidj csak! Én voltam aki elszúrta az egészet! Nekem köszönheti az egész klán, Hogy itt tartunk! Nézz rám! – rázta a fejét összemorzsolva a kezében a termést. – Itt ülök, az unokabátyámnál és a saját mogyorómat morzsolgatom!
- Igazán? Tényleg? Szóval a mogyoródat? - villant kaján fény Lionel szemében, ahogy cinkosan Robinra nézett, de unokaöccse nem láthatta, mert Robin sötét tekintettel csak maga elé meredt.
- Jó, igaz. Ez nem is az én mogyoróm. Akkor a te mogyoródat zúzom! – dobta a tálba a héjától megszabadított mogyorót.
- Na álljon meg a menet! – kapta fel a fejét Lionel vigyorogva. – Az én mogyoróimtól tartsd távol a mancsod világos?! – Robin erre értetlenül felpillantott, mire Lionel elröhögte magát.
- Ez nem vicces! Barom! – értette meg Robin, hogy Lionel, már percek óta csak mulat rajta. – Te most komolyan, ennyire jót mulatsz rajtam?! – kérdezte sértetten Lioneltől.
- Látnod kellene magad, ahogy kivert kutya képpel itt ülsz, és mogyorót törsz nálam! – kacarászott hátradőlve Lionel. – Te is halálra kacagnád magad!
- Egyáltalán nem érzem ezt! Sőt!
- Miért nem mégy már haza és kortyolgatsz limonádét a hercegnőddel a holdfényben? – fintorgott rá Lionel.
- Mert nincs limonádém, borult az idő, és a hercegnő túlságosan is jól játssza a kis hercegnő szerepét! – förmedt rá Robin.
- Okéoké, még jó hogy nincs puskaporunk, mert félek, hogy lelőnél - tartotta maga elé a kezét védekezően Lionel, miközben jót derült Robin hirtelen felindulásán.
- Az a helyzet…
- Megmondom én neked mi a helyzet! – csapott az asztalra dühösen Lionel, kifogyva türelméből. – Hogy kifogytunk a készleteinkből, és éhen fogunk pusztulni a tél kellős közepén, ha nem teszel valamit! Neked édes mindegy, mert Maria szemében sosem volt tekintélyed! De én? Hogy nézzek a feleségem és a fiam szemébe, miközben holmi száraz dióbeleken éheztetem őket?! Neked lehet, hogy nincs semmi önbecsülésed, de nekem van! – robbant ki Lionelből, s akaratlanul a lábuknál fekvő Shadowba rúgva felpattant, s járkálni kezdett, hogy megpróbálja feszültségét levezetni. A kutya nyüszítve Robin lábához feküdt. Robin nem válaszolt. Még nyomorultabbul érezte magát mint eddig. S pontosan tudta, hogy miért.
- Igazad van – morogta rekedt hangon maga elé Robin. – De miért varrsz mindent az én nyakamba? Mintha mindenről csak én tehetnék!
- Mert te vagy a klánvezető, és nem én! – fonta keresztbe a mellkasán a karját Lionel.
- Úgy szóval már megint itt tartunk! Nem tehetek róla, hogy nem a te apád az elsőszülött a családban, hanem az enyém! – pattant fel ültéből türelmét vesztve Robin is.
- Egyáltalán nem erről van szó! – kiáltotta rá Lionel.
- Dehogyisnem! – csattant rá feleletként Robin. – Amúgy meg el lehet hagyni a klánt! – keményedtek meg Robin vonásai. Lionelt mintha arcul csapta volna. Robin lehunyta a szemét. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak kiszaladt a száján. Meggondolatlanul. Túl nagy nyomás nehezedett a vállára. Maria, Lionel, a klán, az apja. Sok ez együtt. Lionel percekig meredt rá. Most meleg őzike barna szemei voltak. Döbbentek, egészen világosbarnák. Robin fekete szemei viharosak, kimerülten sötétek.
- Kenyértörést akarsz? – kérdezte hidegen Lionel.
- Legalább az azt jelentené, hogy kenyerünk van – sóhajtotta az arcát a tenyerébe temetve Robin. Elfordult az ablak felé. Hátratúrva göndör haját megtámasztotta könyökét az ablakkereten, s fürtjeit markolva nem engedte, hogy ismét előreboruljanak. Lionel figyelte az unokafivérét. Pontosan tudta. Robin nem a tájat figyeli, csak néz kifelé az ablakon és gondolkodik. – Nem tudom Lionel. Mariával is belementem valamibe, amibe nem kellett volna. Nem oldottam meg még mindig semmit. Hibát hibára halmozok és nem tudok gátat szabni a rossz sorozatok árjának. Adj tanácsot! Mit tegyek? – olyan kétségbeesett tanácstalanság hallatszott Robin hangján, mint még soha. Lionel is az ablakhoz lépett, s a párkányra tenyerelve lepillantott a családjára.
- Még megvannak a kötélhálók – felelte halkan. Robin figyelte az úton felfelé kaptató lovast. Lionel a régi vadásztechnikájukat javasolta. Igaz, azt elsősorban nyáron használták, amikor zöldelltek a fák. De hát ez az utolsó esélyük. Robin kevésbé szerette a vadászatnak ezt a módját. A hosszú várakozást, a vad űzést, terelgetést, a hirtelen lecsapást. A fák tetejéről ugrottak a hatalmas hálóval az állatokra. S szegény állat még percekig vergődött a hálóban, amíg sikerült kioltaniuk parányi életét. Robin nem szerette szenvedtetni az állatokat. Ráadásul fárasztó dolog is a vadászatnak ez a módja. De nem lesz más mód, maguknak kell megpróbálniuk valami élelmet begyűjteni.
- Jó, legyen. Azt tesszük – biccentett rá Robin. Mindketten akkor léptek el az ablaktól, amikor a lovas leugrott a nyeregből.

Lionel előresietett az apró előtérbe. Éppen este hat órát ütött az óra a feje felett, amikor átvette a sürgönyt. Robin megismerte rajta a kakastaréjos pecsétet. Az üzenet a De Noir várból érkezett. A küldönc zihálva próbált levegőt kapni. Vágtatott egyenesen a De Noir várból idáig. Charlotte jobb híján egy kis sült gesztenyével kínálta meg a futárt. Armand is felfigyelt az érkezőre, s beviharzott a kicsiny előtérbe. A kakas befejezte a kukorékolást, s visszahúzódott a kis ablakok mögé, már csak az inga hangja kattogott a fogadótérben állók feje felett. Öten álltak a fali lámpakar fénye alatt, a vaddisznók a festményről elutasítóan és dühösen bámultak Robinra. Armand a vörös falikárpitot igyekezett lekapargatni egy fenyőággal, amíg Charlotte ki nem rángatta a gyerek kezéből. Lionel feltépte a pecsétet, s széthajtotta a papírt.
- Apa úgy unom már a gesztenyét, semmi íze nincs! Mikor eszünk már újra fácánt! – nyavalyogta dühösen Armand, s lábával dühösen rugdosta apja csizmáját.
- Fejezd már be Armand! – szólt rá a fiára Lionel.
- Mi az Lionel? – kérdezte Charlotte kíváncsian a férjét fürkészve. – Mi jött.
- Inkább ki! – felelte Lionel, de tekintetével nem a feleségét kereste, hanem Robint. Robin a lépcsőkorlátnak dőlve, a legalsó lépcsőfokon állt, karját keresztbe fonva maga előtt. – Julien de Montmarte – ejtette ki a nevet. Ugyanaz az ideg rándult Lionel és Robin arcán is. Mindkettejük harmadunokatestvére Londonból. A Lordok Házából. – Itt van, a De Noir várban. Apád invitálja a klánt holnap estére a tiszteletére rendezett vacsorára.
- Julien de Montmarte…ugyan mit akarhat itt? – morogta a kérdést maga elé Robin. De ugyanez a kérdés fogalmazódott meg mindenkiben, aki a levelet olvasta.
- Haza kell menned! – szólt rá Lionel Robinra.
- De én nem így terveztem!
- Tök mindegy, holnap az egész klán kivonul apádhoz. Menj, már Maria is megkapta a levelet! – dobta a levelet a kis asztalra Lionel.
- A válasz uram? – kérdezte a kipirosodott köpcös férfi, még mindig lihegve.
- Ott leszünk, természetesen, számíthat ránk Coeur de Noir – bólintott Lionel. A férfi már pattant is a nyeregbe, ahogy Robin is megkapta Thundert, a leggyorsabb lovat. Robin sietve kapta magára kalapját és vastag bőrkabátját.
- Akkor holnap Lionel. És gyönyörű Charlotte – hajolt meg gunyorosan Robin.
- Eredj a fenébe! Naplopó! – intett neki Charlotte anyáskodón.

A szürke sólyom Robinra villantotta sárga szemét, ahogy az elvágtatott mellette. A kastély fényei hívogatóak voltak, fáklyafény világította a kocsifelhajtót, amin Robin végigvágtatott. Az egész kastély olyan volt, mint egy mesebeli faház. Mahagóni és ébensötét fa borította az egészet, szinte beleolvadt a természetbe a vadászház. De Robin számára túl modern volt. Új építésű kastély, nem védhető és nem erős. Kényelmes laknak szánták nem erődnek. Robin, aki a de Noir várban nőtt fel, mindig is csalódottan ért az erdő mélyén megbújó vadászkastélyba. Hiába a szőrme, hiába a sok preparált állat és szarvasagancs melletti egyéb vadásztrófeák, nem feledtették vele, hogy ez halvány utánzata annak, ami a de Noir várban van.
Robin leugrott a lóról, s belökve a kaput körbenézett a vadászkastély előterében. A másfél méteres kitömött barnamedve most is két lábára állva, vicsorgó fogakkal nézett le Robinra. Ilyen az itthoni fogadtatás.
- Uram, nem vártuk ma estére – sietett elé Francios, kezét tördelve.
- Azt én is tudom! – legyintett rá Robin.
- Hol van a feleségem? - mordult kedvetlenül Robin. – Szalonban, hímzőrámába kapaszkodva? – gúnyolódott a sálat kioldozva a nyakából.
- Oh, nem nem… - Francios szerény pislogásából Robin már tudta, hogy merre kell mennie. Meg sem várva Francios magyarázatát, Robin előresietett, s belökte a konyhakamra ajtaját.
- Ha én mondom, hogy üres a kamránk az nem elég meggyőző neked, Maria? – kezdte halkan, majd egyre emelkedő és erőszakosabb hangnemben Robin.
- De igen – porolta le a szoknyáját Maria, ahogy felállt a térdepelésből, s leveleskosarat lecsapta a földre. – Leveled jött – intett a tekintetével elutasítóan Maria a tálcán felbontatlanul heverő levélre Maria.
- Igen, én is tudom – mordult Robin – Gyere már! – szólt türelmetlenül a nőre, s kifordult a kamrából. Maria kedvetlenül, és habozva de végül követte. – Mi történt veled? Nem estél a kíváncsiság bűnébe ma? Csak hogy legyen mit legyónnod húsvét előtt!? – gúnyolódott Robin.
- Azt mondtad, ne bontsam fel a leveleidet – válaszolta ellenkezve Maria.
- Ó nahát! És minek köszönhetem a nagy engedelmességet hercegnő?! – fordult felé gúnyos hanghordozásából mit sem vesztve Robin, s belökte az öltözőszalon ajtaját. – Az éjszaka megtette a hatását?!
- Nahát visszatért az emlékezeted? – sziszegte Maria ellépve Robin mellett az ajtónyílásban.
- Semmi baj nem volt az emlékezetemmel – morogta Robin.
- Várom a bocsánatkérésedet – húzódott távolabb Maria. Robin nem felelt. Maria megemelte a szemöldökét. Robin felhajtotta a ruhásládák tetejét.
- Jól van bocsánat – tárta szét a karját Robin, de a hangjában semmi meggyőződés nem volt. – Keress magadnak valami ünnepélyeset – szólt a lányra.
- El se olvastad a levelet – szólt rá Maria.
- Nem, mert tudom mi áll benne! Na keresd már és…ne legyen túl…khm…kihívó! – villant Mariára Robin szeme.
- Talán megrettent tőlem a nagy vadász? – nevetett fel gúnyosan Maria.
- Nincs a bájaidban semmi, amit ne láttam volna és ami hatással lenne rám – vágta rá elutasítóan Robin.
- Mekkora egy szemét vagy! – csattant fel Maria.
- Több napra készülj – figyelmeztette Robin, miközben maga is válogatni kezdte a ruhákat.
- Apádhoz megyünk – szögezte le egyből Maria.
- Bámulatos megállapítás, igen – vágta rá sötéten Robin. – Francios! – kiáltott le a nyitott ajtón át Robin, a lépcsőlejáróra nézve.
- Igen uram?! – hallatszott lentről a szakács hangja.
- Van még valami élelmünk?! – kérdezte Robin.
- Egy fél zsák dió uram! – felelte Francios. Robin ráharapott a szája szélére. Egy ideig harapdálta a szája szélét végül nyersen mondta Mariának.
- Készülj, most indulunk!
- Francios! A szánt készítesse elő számunkra! – kiáltott le a szakácsnak Robin.
- Azonnal uram! – felelte rá Francios, s hallatszott ahogy fürgén elsuhan.
- Szeretnék átöltözni, ha már megint előtört belőled a parancsolgatási vágy! – sziszegte Maria. – Ha magamra hagynál!
- Ezer örömmel! – vágta rá dühösen Robin, s ölébe kapva a ruháit kivonult az öltözőből.