callie: Fenyvesek lordja

Maria nem tudta ébren megvárni, hogy Robin visszatérjen. De az éjjel valamikor ott aludt mellette, mert reggel az ágy gyűrött volt a másik oldalon. Maria a de Noir várban még sosem mozgott egyedül. Az ágy lábához tolt ruhásládában nem volt egyéb ruhája, mint a tegnap viselt bordó bársonyruha. Felöltözködött és kilépett a hűvös folyosóra. A lakótoronyból csigalépcső vezetett lefelé, a lőréseken kilátott a téli reggel, hófödte hegytetőire. Friss, hideg illata volt mindennek. A férfiak valószínűleg vadászatra mentek az öreg de Noirral, mert különösen kihalt volt a vár. Nem lehetett férfias nevetéseket hallani, sem döngő lépteket, mintha aludt volna az egész vár. Nincs itthon a gazda. A kőlépcsőt egy kötényes lány seperte fel, Maria befordult a nyugati szárnyra, hogy kikerülje. A szobák itt egymásba nyíltak. Egy fogadószoba után, egy apró íródeáknak való szoba következett. Utána még két szoba vezetett át egy tágas helyiségbe. Maria meglepetten látta, hogy a szoba közepén, egy indiai ébenfa zongora áll. Szép darab. Minőségi és egyáltalán nem szokványos. A falat virágmintás faliszőnyegek díszítették. Maria kinézett a vár keresztüveges ablakán. Sehol senki. Úgy tűnik csak a várnép és ő maradt itthon. Suhogó alsószoknyával megállt a billentyűzet előtt. Végigpergette ujjait a hangszeren, s meglepődött, hogy tökéletesen hangolt. Versenyzongorának is beillett a darab. Óvatosan kezdett kaparászni a billentyűzeten, halkan szökkentek ki a dallamok a hangszerből, s betöltötték a szinte üres szobát. Maria elmélyülten bűvölte a billentyűket, s az ő felső szólama mellett hirtelen megszólalt a négy kezes két alsó szólama is. Sötét árny ereszkedett mellé a zongorapadra. Maria a pillanat törtrésze alatt kapta a szemét a kissé tömör karikagyűrűs férfikézre, a fekete bőrkabátra, a mélyfekete szemekre, a tollakra: Robinra. - s lekapta kezét a billentyűzetről. - Loveday! – rántotta meg a vállát Robin, s a kottatartóra támasztva könyökét megtámasztotta öklén a fejét. – A nővérem rángatott le mindig játszani, mert egyedül nem lehet négykezest játszani, így én is megtanultam. - Azt hittem a nagy vadász útra kelt – nézett rá még mindig meglepett szürke szemekkel Maria. - Apámék vadásznak, de az én csapatom ebből kimarad – felelte zárkózottan Robin. - Nem vadászol apáddal? - Már tizenhat éves korom óta nem vadászok apámmal, miért éppen most tenném? – vonta fel a szemöldökét Robin. - Ti miért nem vadásztok most? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. - Ha elfelejtetted volna, tilos vadásznunk ahogy tilos, rabolnunk és lopnunk is – emlékezette gúnyos hangnemben Robin. - Igen, de mindenki tudja, hogy úgyis megszegitek – sütötte le a szemét Maria. - Így bízol a szavahihetőségemben? – húzta fel a szemöldökét elmosolyodva Robin. - Robin! – emelte meg a hangját mosolyogva Maria, s felállt a zongoraszékről. – Ugye nem kell magyaráznom, hogy hiszek e a szavadban? - A várban maradsz – állt fel Robin is a zongora mellől. - Nem megyünk vissza a kastélyba? – csodálkozott Maria. - Nem, úgyis utálom azt a kastélyt – fintorgott Robin. – ráadásul vacsora ma sem lenne, szóval vagy éhezel a vadászkastélyban, vagy maradunk a várban. - De miért? - Tudom, hogy a várból kevésbé mászkálsz el, mint a kastélyból! – húzta el a száját Robin. - Korlátozod a szabadságomat? – tette keresztbe a karját harciasan Maria. - Csakis a te érdekedben – nyomta a kalapját a fejére Robin. - Vagy a tiédben – bosszankodott Maria. - Maria! – mordult rá Robin. - Jó, maradok – vágott sértett arcot Maria. - Szeretem, amikor engedelmes feleség vagy – nézett rá elégedetten Robin, s magára hagyta Mariát, mielőtt az visszavághatott a megjegyzésre. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy megszököm innen – motyogta halkan a távozó után. Maria nem is látta egész nap Robint. Coeur de Noir csak sötétedésre érkezett vissza a várba hatalmas vadásztársaságával. Megélénkült az egész vár, férfias kiáltások, nevetések, döngő léptek zaja szűrődött a kastély minden szegletébe. Maria egész nap fázott a várban. Nehezen fűtötték a hatalmas termeket, hiába volt minden falon szőrme, az ágyon, két hatalmas vastag prémtakaró, Maria didergett a szőrmék között az ágyban is. Ahogy álláig húzta a takarókat egyenesen a szemközti falról egy fekete szemű szarvas bámult rá nagy agancsával kerített fejjel. Ijesztő volt. A szemében megvillantak a kandalló fényének visszatükröződő árnyai, s ettől a szarvas élettelinek tűnt. Maria már órák óta bámulta a preparált állatot. Dühösen kapta el a szemét tétlenségének egyetlen szemtanújáról, s kimászott az ágyból. A keresztfás ablakhoz lépett és a hideg kőpárkányra könyökölt. Szállingózott a hó odakint. Olyan hatalmas, könnyű hópelyhek hullottak, hogy az apró légörvények felfelé röppentették az ablaküveg előtt a fehér pihéket, s csak lassan vették útjukat ismét lefelé. Maria lehelete apró körpáraként csapódott le az ablaküvegen. Hol lehet már Robin? Maria türelmetlenül dobolt körmeivel a párkányon, s azon tanakodott, hogy mégiscsak felöltözik és szétnéz a vár környékén, amikor a faajtó kivágódott. Robin göndör haján még hópelyhek fehérlettek és a kalapja karimáján hintáztak, mielőtt elolvadtak a melegben. Maria a párkánynak támaszkodva alaposan végigmérte a férfit. Nem vadászott ma. Sem vér, sem puskapornyom. Nem is Lioneltől jött, mert ha onnan jön, akkor mindig az unokabátyjánál fürdik. Maria már túlságosan kiismerte férje szokásait. Most Robin arcát vékony verejtékréteg borította, s ez leginkább a szemkontúrja nedvességében érződött. Robin csak morcos pillantást küldött a nő felé, s kalapját a legközelebbi szarvasagancsra hajította. Nyakából fáradtan rángatta a vörös selyemkendőt. - Gondolom ma sem vagy beszédes kedvedben – kezdte Maria visszalépve az ágy előtti vastag szőrmére, mert fázott a lába. - Hát nem – vágta rá Robin fogai közé szorítva a bőrszíj végét oldozta le a csuklójáról a szorító pántokat. - Nincs váltásruhánk – harapott alsó szájára Maria. - Mosni nem tanítottak meg Londonban? – mordult rá Robin. Maria Robinnak háttal leült az ágyra. Egy koppanás. Kettő. Robin lerúgta a csizmáját. - Voltál a vadászkastélyban? – kérdezte hűvösen Maria. - Kiengedtem Shadowt vadászni. Talán az ő készletei jobbak mint a miénk – fintorgott Robin. - Hozhattál volna ruhát – bosszankodott Maria. - Gyalog jöttem – tárta szét a karját Robin. - Nem mondtad, hogy több napra jövünk – csattant rá Maria felpattanva. Robin mezítláb termett Maria előtt, s a vállánál megragadva sziszegte neki. - Nem értem rá ruhákat válogatni a piperkőc feleségemnek, mert éppen azon járt az agyam, hogy honnan lesz holnap egy falat élelmünk is, és ha nem bírod elviselni, hogy a tegnapi ruhádat felvedd, akkor maradj meztelenül egész nap az ágyban, mint a mézesheteink alatt, akár egy jóra való feleség – fröcsögte Maria arcába. Maria megszeppenten húzta hátra a fejét, s közben szíve a torkában dobogott. Robin mindig hirtelen indulatú volt. S mennyi év után is még mindig meg tudja ijeszteni egyetlen pillanat alatt. Robin eleresztette, s Maria fájón dörzsölgette a karját. Robin az íróasztal melletti székre ült és rosszkedvűen kapta ki az egyik tollat a dézsából. Ujjai között hajlítgatva bámult ki a hóeséses éjszakába. Maria felkuporgott az ágy közepére, felhúzta a térdeit és rátámasztotta az állát, úgy figyelte Robint. Robin összerezzent, ahogy a kezében markolászva a tollat kettétörte. Félreseperte a széttört tolldarabokat, s megfordult a széken. - Két nap múlva keresztelőre kell mennünk – emlékeztette Maria, ahogy tekintete találkozott Robinéval. - Igen-igen – bólogatott türelmetlenül Robin. – Jól van visszamegyünk a vadászkastélyba. Bár felőlem jöhetnél abban a bordó ruhádban is amiben eljöttél – Robin a mosdótálhoz lépett és átmosta az arcát. - Fújd el a gyertyát ha lefekszel! – szólt neki Maria miközben elhelyezkedett a szőrmék között. Robin nem válaszolt. Maria hallotta még a víz csobogását, a szappan a mosdótálban koppant, ruhaanyag suhogott, apró reccsenő hang jelezte, hogy Robin bújt az ágy másik oldalán a takaró alá. Dühösen lehelt a gyertyára. Hátat fordítottak egymásnak, úgy aludtak el. Robin egy marék hóval tisztítgatta a cipője orrát. Vakított a napfény, és visszaverte a fehér táj az alacsonyan delelő nap sugarait. Hunyorogva nézte Lionelt, aki a nap felé fordítva a szerződésmásolatot figyelte a pergamen anyagának vastagságát. A hamisításnál vékonyabb volt az anyag, átszűrődött rajta a fény. - Az eredetit nem tudtad volna elkérni? – bosszankodott Lionel. - Szerinted ideadta volna – nyomta fejébe a kalapot Robin. Metsző volt a hideg. Még levegőt venni sem esett jól. - Ezzel semmit sem érünk – hajtotta össze Lionel, legalább tucadjára ezen a délelőttön. - Ha rajtam múlik egy de Noirt sem fog átjárni a halszag az egyszer biztos – szorította ökölbe a kezét Robin. - A hal büdös – értett egyet Lionel és a szavak súlyát érzékelve újra szétterítette a pergament. – Ha máshogy értelmeznénk itt ezt a bekezdést… - Ááh! Hagyd már azt a szerződést! – tépte ki a kezéből az anyagot Robin, s a zsebébe csúsztatva elindult a fák között. – Tudod mi bosszant a legjobban? Hogy ezek! Ezek már hetek óta kifigyelhettek minket! És észre sem vettük! – sziszegte a fogai között Robin, miközben sötét szemmel kémlelte a környéket. - Kétségtelen – értett egyet lehangoltan Lionel, s felvette a lépésritmust a siető Robinnal. - Nálam jobban senki nem ismeri ezt az erdőt! – vicsorított Robin. – És tudod mit Lionel, minden de Noirnak így – megszívta a kisujját – így kell ismernie! - Világos, de egyszerre nem lehetünk mindenütt - mentegetőzött az idősebb de Noir. Robin megállt a sziklaperem szélénél. Lenézett a tengerre. Alatta a pusztuló part sziklatörmelékei. – Ha az öböl felől jöttek, akkor nagyon jó hajósok lehetnek – húzta résnyire a szemét Robin, a tengerből kivillanó sziklatömböket keresve. – Csak a partok szeszélyességét ismerő tudja, hogy könnyű léket kapni, és alig van néhány hajózási csatorna a vízben, ami hajózható a rakománnyal súlyos hajók merülési mélységével. - Hinni akarod hogy a tenger felől jöttek igaz? – követte szemével a leguggoló Robint Lionel. - Amikor a puskaport vitték el – Robin a térdén megtámasztva az alkarját mutatott a part menti sziklafalra. – Akkor aznap vihar volt. Ezért is nem voltunk kint az erdőben aznap. És téli vihardagály volt. A tengerszint legalább 12 méterrel megnőtt. Elérte egészen a legmagasabb szintet, addig – a sziklafalon látszott egy vékony sávvonal, mely a ritka vízszintemelkedést jelezte az apály és dagály közötti ingadozás nedvességi sávját. – Elég mély volt a tengervíz ahhoz, hogy behajózzanak az öbölbe. Igaz, ekkora viharban igen kockázatos vállalkozás is volt. - Nem, látnunk kellett volna a nyomokat a parttól és vissza, de nem találtunk semmit – tiltakozott Lionel. - Mert napokig esett, és elmosta az eső – rázta a fejét Robin. – Már későn jöttünk ki. És az újévi meglepetésünkbe is belerondított, hogy ráesett a friss hó a lábnyomokra. Teljesen betemette. Mire te észrevetted a raktár kifosztását, már nem láthattál mást, csak a saját lábnyomaidat. - Vajon megázott a puskapor? – találgatta Lionel. - Akár ázott akár nem, most már nem a miénk – nézett szúrós szemmel unokabátyjára Robin. - Akkor hogyan tovább Robin? – várta az instrukciót Lionel. - Hívd össze a klánt – lökte fel magát Robin, s felegyenesedett. - Holnapra? – dörzsölte össze a kezét Lionel fellelkesülve. - Nem. Holnap keresztelő – forgatta meg a szemét Robin. – Holnap utánra. Reméljük nem lesz hóvihar – mérgelődött. - Nem lesz, olvadni fog – intett fejével a faágakra Lionel. Apró cseppek jelezték, hogy a hó olvadásnak indult a napfényen, enyhülést hoz a tengervíz is. Meleg a tenger felől fújó szél, melegebb, mint a part. Robin megszorította unokabátyja karját, s szétváltak útjaik, ahogy hazafelé indultak.