Maradék színek

 

19.

Maradék színek

Már majdnem sötét van, amikor befejezem a fal utolsó ívét.
A festék még nedves, de a színek élnek. Mintha lélegeznének a falon. Lágy akvarelltónusok, hullámvonalak, néhány mélytengerből felkúszó árnyalat, a plafon szélén halvány csillagokkal – a kicsinek. De benne vagyok én is. Én, és az a Kim, aki megérkezett ide, a Cola House-ba. És az is, aki most indulni készül.

A folyosóról halk léptek hangja szűrődik be.

Ace.

Nem szól. Nem kérdez. Csak megáll az ajtóban, és végignézi a falat.

A fények hátulról világítják meg – a mennyezeti lámpa tompa, meleg derengést ad a vállának, mintha festménybe lépne ő maga is.

Ace az árnyékból lép elő, olyan hangtalanul, mintha mindig is ott állt volna, és csak rám várt volna, hogy észrevegyem.

A tekintete rajtam pihen – nem tolakodó, de nem is közömbös. Mint egy reflektor a színpadon, amiről nem tudod eldönteni, melegít vagy éget. Magához vonz, akár az elektrosztatikus vonzás a reflektorlámpához a porszemeket. Ez elemi vonzás. A fizika törvénye.

Nem szabad.
De ez most nem egyszerű tiltás. Inkább olyan, mint a parton a dagály: először csak bokáig ér, aztán combig, majd hirtelen már minden mozdulatodat a víz sodrása diktálja. Tudom, hogy ha egy lépéssel közelebb engedem, elragad. És azt is, hogy egy részem valahol ezt akarja.

Ahogy mellém ér, véletlenül – vagy éppen nem – súrolja a kezét az enyémhez. Tiltott érintés. Ez most olyan, mint mikor hóesésben parázs hull a tenyeredbe: először hideg, aztán éget. Nem tudom, melyik érzés maradna meg bennem örökre.

A szeme sötét, mély, mint egy kút, amibe ha belenézel, nem látod a feneket, csak magadat tükrözve, torzan, veszélyesen közel. Ő nem mond semmit, és én sem. Csak tudom, hogy ebben a csendben több minden van, mint amit szavak elbírnának.

A mi vonzalmunk olyan, mint az elektromosság. Egyszerre mulatságos és kellemetlen. Mókás, ha égnek áll tőle a hajad, de kellemetlen, ha megráz. Most talán áramütés ért minket.

Aztán beljebb jön.

Szeme végigpásztázza a falat. A tenyerét lassan végighúzza egy vízszintes kék csíkon, mintha tapintani akarná a festék mögötti történetet.

– Ezt nem lehetett rendelni az Ikeában – szólal meg halkan.

– Nem – felelem, félig mosolyogva. – Ez most a saját készítésű fájdalmunk, örömünk és bizonytalanságunk.

Ace egy pillanatra rám néz. A tekintete tiszta. Nincs benne bujaság, se vágy. Csak... megértés.

– Tudod – mondja –, sok mindent építettem ebben a házban. Hangszigetelést, stúdiót, beépített sávokat, rejtett szobákat... De ez az első tér itt, amiben tényleg otthon van valaki más.

Hallgatok. Nem merek megszólalni.

Ace lassan végigsétál a szobán. A sarka nyikordul a padlón. Megáll a kicsi kiságyának helyénél, és mély levegőt vesz.
Ace odalép mellém, az arcát alig egy arasznyira az enyémtől tartja, mégsem ér hozzám.

– Amikor majd nem leszel itt... – mondja, és a szeme a falra téved – … akkor is itt maradsz.

És ez most nem egy flört. Nem egy újabb játszma. Ez egy beismerés.

Beismeri, hogy hatással vagyok rá. Hogy elveszített valamit, amit talán soha nem is birtokolt igazán.
Beismeri, hogy ez a szoba nem csak a születendő gyereküknek szól, hanem rólam is szól.

És ez elég.

Nem csókol meg.
Nem kér semmit.
Csak ott áll. A csendben.
És én tudom, hogy ennél közelebb már nem is lehetne.

 

 

A búcsúestünkön a kocsma meleg. Melegebb, mint odakint.
Az üvegek mögötti fények aranyba hajlanak, a falak sötétek, öregek, a bútorok kopottak, de ismerős érzést adnak. Mintha valakihez tartoznának.

Egy hosszú asztalt foglaltak le nekünk. Liv ötlete volt: egy búcsúsör Kimnek.
„Mert te megérdemled, hogy egyszer valaki elbúcsúzzon tőled rendesen” – mondta félig viccelődve, félig komolyan.
És itt most mindenki eljött.

Alex mellett ülök. Keze a székem támláján pihen, nem ér hozzám. De nem is húzódik el.

Ace a másik oldalon ül, a korsója előtte. Ujjaival finoman dobol a poháralátéten, tekintete a pulton túl időzik, de néha visszanéz rám. Olyankor nem történik semmi – és mégis minden történik.
A dalok a háttérből szólnak. Nem tolakodóan. Csak kísérnek minket.

Liv vidám, talán kissé túl vidám. Túl sokat nevet, de ismerem őt már annyira, hogy észrevegyem: a nevetése mögött valami kapaszkodik. Valami marasztalna.

– Mikor is indultok pontosan? – kérdezi Colleen, aki a túlsó végéről hajol felém.
Mostanra megenyhült velem. Nem barátként, inkább… egyfajta elismeréssel. A csendes nők közti tisztelettel, amit nem kell kimondani.

– Holnap hajnalban – felelem. – Alex ragaszkodik hozzá, hogy még a reggeli forgalom előtt elinduljunk.

– Jól teszitek – szólal meg Ace halkan. A hangja semleges, de túl gyorsan kapja el a tekintetét, mikor találkozik az enyémmel.

Koccintunk. Valaki újabb kört hoz. A poharak csörögnek, a nevetések felszabadultak, de én csak figyelek. Mindegyikükre. Emlékeket vésnék a fejembe.

Liv hozzám hajol.

– Azt akartam, hogy gyere, mert nem bírtam tovább nélküled – mondja őszintén. – De most, hogy mész… nem tudom, mit kezdek majd magammal.
– Eljössz hozzánk. Bármikor. És nem csak te – nézek végig rajtuk. – Mindannyian jöhettek. A Cola House vendégszeretete Franciaországba költözik.

Nevetnek. Ace nem.

Colleen ekkor megemeli a poharát.

– Kim – mondja. – Te nem betolakodtál. Te kibírtad. Ami ritkaság. Amit kevés ember tud itt megtenni.
Felelek neki a poharam emelésével.
– Talán, mert nem akartam semmit elvenni. Csak hozzá tenni valamit.

Egy pillanatra elcsendesedik minden. Liv meghatottan pislog, Alex rám mosolyog, de a szeme mögött fáradtság ül.
Ace csak néz. Az asztalon túlról.
Hosszú ideig.
Aztán halkan mondja:

– A szoba, amit festettél… még sosem volt ilyen otthonos ez a ház.

– Köszi – nyögöm ki. – Ott hagytam magam benne.

Ace bólint. Akar valamit mondani, de nem mondja. Talán csak annyit, hogy „maradj”, talán mást.
De most minden szó nehéz lenne. És felesleges.

A poharunkat emeljük. Az utolsó koccintásra.

A háttérből halkan felcsendül Isabel LaRosa – I’m Yours című száma.
Nem tudni, ki kérte.
De Ace rám néz.
És én visszanézek.

És ennyi elég.

Holnap indulunk.
De ez a pillanat, ez itt marad.

 

 

A ház alszik.

Vagy csak úgy tesz, mint én.
Mintha maradna belőlem valami.
A kezem nyomán.
A szívem nyomán.
Talán ír.
Talán csak ül a gépnél, és egyetlen hangot pörget újra és újra.
Talán azt a sort:
„You know I’m yours.”
Liv áll ott.
Arcán fáradt, de őszinte mosoly. Csak bólintunk egymásnak. Nincs szükség szavakra.
Egy nő, aki tudja, mit jelent valakit elengedni… és mégis megtartani.
Nem sírunk. Már nincs mit. Ez most nem a könnyek ideje, hanem a csendes érésé.
– És te is. Aztán majd eljössz. A fiúkkal. A lányoddal. Aztán együtt punnyadunk a francia kanapén.
Visszamosolygok rá.
A Cola House, ez a vibráló, lüktető, sötét és mégis fényekkel teli ház…
Most nem a múlt, hanem egy közös jelen maradványa.
És bár nem látom, érzem:
Ace az emeleten áll, és figyel.
A zárt ablak mögül néz utánunk.
Nem integet. Nem hív vissza.

A bőrönd már az ajtó mellett vár. Fekete, kopott sarkain egy-egy fehér festéknyom – mint én: kicsit elhasznált, de most újraindulásra készen.

A konyhában narancsos félhomály van. Csak a pult alatti világítás ég. Az utolsó reggeli csészém a Cola House-ban. Gőzölög a kávé, a levegőben a friss presszó és a padlófűtés illata.

Axel még alszik. Alex halkan öltözik a vendégszobában. Minden mozdulatunk halk, visszafogott, mintha nem akarnánk felzavarni a ház emlékeit. Vagy a saját lelkiismeretünket.

A festett gyerekszoba ajtaja nyitva van. Belesek. A falfestés színei most, a hajnali szórt fényben még élőbbnek tűnnek. A tengerparti árnyalatok, a naplemente-narancs és mélykék egymásba hajlása...

Lépek még egyet. A stúdió ajtaja zárva. Tudom, hogy Ace odabent van. Nem aludt. Ő sosem alszik, ha érzelmek dolgoznak benne.

Nem kopogok. Ez most nem az a pillanat.

Felveszem a sálamat. Az egyik, amit Livtől kaptam. Valami selymes, világoskék – a szemem színéhez hasonló. Ahogy a nyakamba csavarom, érzem: nemcsak elmegyek. Viszek is valamit magamból.

A folyosón halk ajtónyitódás.

Odajön. Átölel.

– Vigyázz magadra, Kim – súgja.

Nevet. Halkan, de igazi a hangja.

Alex szól, indulni kell.

A ház ajtaját lassan csukom be magam mögött. Egy utolsó pillantás.

Beszállok az autóba. Axel szuszogása kitölti a csendet. Alex indít. A motor felmorajlik, a ház elhalványul mögöttem.

A kocsiban még visszanézek.

Az autópályán a fények hosszú, aranyszínű csíkokban húzódnak el mellettünk. A kocsi belsejében meleg van, a fűtés lágyan fújja a lábunkhoz a levegőt, és csak a motor egyenletes moraja tölti ki a csendet.

Ellazulok a jaguár kényelmes ülésen. Mintha eddig minden izmom megfeszült volna és most végre kiengedhetek. Végre lazulhatok, újra csak Alex-el. Ezt imádtuk a legjobban: együtt lógni. Délre tartunk. A mi Devonunkba.

A rádió halkan szól, valami könnyű jazz – nem Ace, nem a Cola House, nem Manchester.

Alex a kormányra könyököl, egyik kezével lazán fogja, a másik a sebváltón pihen.
– Jó lesz újra a kastélyban – szólal meg Alex könnyedén, mintha saját magát is meglepné a kijelentéssel.
– Jó – felelem, és figyelem, ahogy a szélvédőn túl elmosódnak a fák. – Már hiányzott, hogy újra csak mi legyünk, a mi saját világunkban. Hiányzik a műterem. Meg a reggeli francia bagettem és a kávé a saját konyhámban. Ahol senki nem fakad ki, hogy miért nincs rajtam nadrág.

Nem nézünk egymásra, de érzem, hogy Alex mosolyog.
– Meg a csend – teszi hozzá. – Otthon nem kell… folyamatosan figyelni.
Tudom, mire gondol. Nem a munkára. Nem is a vendégekre. Hanem arra a feszültségre, ami Manchesterben körülöttünk vibrált, minden szoba sarkában, minden félmondat mögött.

Állandó feszültség volt. Félmondatok. Titkos szavak. Titkos üzenetek. A társaság, az emberek.

– Húzós volt – mondom végül.
– Húzós – ismételi meg Alex, és a szélvédőn túl messzire néz.

Hallgatunk. A levegőben ott van minden, amiről nem beszéltünk, és talán nem is fogunk. Nem volt szükség kimondani: mindketten átléptünk határokat. Máskor, mással.

– Azért… voltak jó pillanatok is – mondja óvatosan.
– Voltak – felelem, és érzem, hogy a szám sarkában valami keserédes mosoly bujkál. – Csak most jó lesz visszatérni az apróságokhoz.

Alex bólint.
– Apróságok. Mint hogy beázik a tető a saját vendégeinknek fenntartott vendégszobában.
– És hogy hideg a kőpadló reggel.
– És hogy Axel mindig lever valamit a műteremben.

Nevetünk. Nem hangosan, csak halkan, mint akik hosszú ideje először engednek ki egy kicsit a szorításból.

A kastély felé vezető út végén, amikor a fák fölött megpillantom a tornyot, valami lassan kisimul bennem. Mintha tényleg itt lenne vége egy túlfűtött, túlsűrített fejezetnek. És bár tudtam, hogy a Manchesterben történt dolgok nem tűnnek el, egy darabig talán… elcsendesednek.

Kétféle boldogság

 

18.

Kétféle boldogság

A reggel valahogy túl világos.

Nem csak a napfény miatt. Mintha valami feszültség vibrálna a levegőben. Az asztal meg van terítve – Alex már kávét főz, Axel vidáman kanalazza a zabpelyhet. Én pirítóst kenek, de a vaj megcsúszik a késen, és egy kis darab az ujjamra tapad. Meg sem érzem.

Ace lejön a fürdőszobából, a reggelét a stúdiójában kezdi. Követem. Szótlan. De Ace-nél ez sosem furcsa. Tudom, hogy ő a zenén keresztül kommunikál.

A Wake me up in Paris című számot indítja. Nekünk, kettőnknek.

„Ébredjünk Párizsban”… jó is lenne… egy másik dimenzióban. Talán.

„Vagy Dallasban, Rióban vagy bárhol…”

„Minden bűnünk megbocsáttatik…”

-        Ace! ACE! – Liv kiáltása hallatszik végig a Cola House-on.

Liv belép a stúdióba. A Wake me up in Paris dal közepébe és számot kér Ace-től. Nem kért ilyet előttem még sosem. Nem is értem.  A haja még kócos, de a szeme… valami más. Élénkebb. Mintha valamit rejtene, amit nem tud (vagy nem akar) egy percig sem titkolni.

Csak Ace reakcióját figyelem. Próbálom értelmezni, hogy mi történik…

Liv körbenéz. A tekintete megáll rajtam. És hirtelen levegőt vesz – mélyet, majd elmosolyodik.

– Terhes vagyok – mondja ki.

Egy pillanatra megfagy a stúdió.

Mind a ketten csak Livet nézzük.

Én is. És közben valami nagyon furcsa történik bennem.

 Először öröm. A legmélyebb, legigazibb fajtából. A gyomrom összeugrik, és azt érzem: igen, megérdemled. Végre. Végre valami szép történik veled.

Aztán… valami más. Egy árnyék, ami belém húzódik, mintha a bordáim alól kúszna elő. A tegnap reggel képe, Ace érintése, az „I’m Yours” dallama… a szívem, ami másik ritmusra vert akkor.

És most itt áll Liv. A legjobb barátnőm.  Az unokanővérem. A nő, aki megbízott bennem. Aki a vállamon aludt el. Aki rám néz, és azt várja, hogy osztozzak az örömében.

Úgy mosolygok rá, mint aki nem remeg belül. Mintha nem tartanék attól, hogy egy nap ez a mosoly összeomlik.

– Liv – suttogom. – Ez… ez csodálatos.

Átölelem. A testem meleg, a karjaim feszesek körülötte. És tényleg sír. Boldogan. Tényleg örül. És én… én is örülök.

De a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, amikor Ace rám néz.

A tekintetünk találkozik. Ő döbbent. Őszintén látszik, hogy még nem fogta fel, hogy ez mit jelent.

És így… én vagyok az egyetlen ebben a szobában, aki tudja: mi mindent veszítettünk el ezzel a hírrel.

Van, hogy kétféle boldogság nem fér meg egymás mellett. Van, amikor az öröm, amit valaki másnak kívántál, egyszerre vesz el tőled is valamit. És ilyenkor… csak állsz, és próbálsz hinni benne, hogy egyszer majd helyére kerül minden. Akkor is, ha most még fáj. Akkor is, ha most még túl sok vagy túl kevés vagy hozzá.

 

Ace és Liv orvoshoz mentek.

Ace annyira rossz hangulatban tért vissza egyedül, hogy semmit sem mertünk tőle kérdezni.

Kijön a stúdióból, kezében kóláspohár.

Tele vagyunk kérdésekkel, amiket senki nem akar elsőként kimondani.

Észrevesz, int a fejével, hogy menjek ki.

A levegő hidegebb kint, mint bent. Ace a korlátnak támaszkodik, kezében a kólás pohár, de alig iszik belőle. Inkább forgatja, mintha az üveg felületén keresne választ.

Mellé lépek. Nem szól. Csak hallani, ahogy lassan kifújja a levegőt.

Nem néz rám rögtön, csak a kertet figyeli – az ösvényt, ahol Axel reggel kis motorjával száguldozott. A szeme alatt árnyék. Az ujjai feszesen az üvegpohár köré záródnak. Úgy érzem szétroppantja azt a poharat a kezében.

– Gratulálok – szólalok meg halkan. – Apa leszel. Még egyszer.

Ace arcán fanyar mosoly húzódik, és én pontosan tudom, hogy az a mosoly nem egészen boldog. Nem egészen felhőtlen.

– Kösz. Tudod… furcsa. Azt hittem, ha egyszer újra megtörténik, más lesz. Tisztább, könnyebb. De most… valahogy nehezebbnek tűnik.

Csend. Hallgatom, de nem vágok közbe.

– Liv boldog. Látszik rajta. Ez neki most… minden. – Ace tekintete a kert felé réved, ahol Axel kis motorjával reggel még köröket futott. – Én is próbálok örülni. De közben… olyan, mintha minden pillanatban kétfelé szakítana valami.

Felpillantok rá. A szeme árnyékos, mély.

– Kétfelé? – kérdezem halkan.

Egy pillanatig tétovázik. Aztán vállat von.
– Mintha bármikor, amikor közelebb lépek Livhez, automatikusan távolabb kerülnék tőled. És ha közeledek hozzád… akkor őt árulom el. – Elhallgat. – A kettő együtt… nem fér meg bennem.

A szívem összerándul. Elfordulok, nehogy lássa, mennyire betalált.

– És mégis itt vagyok – mondom halkan. – Mellettetek.

– Mert hűséges vagy – feleli Ace. – És mert nálad a lojalitás nem póz. Hanem tényleg… hit. Ezért kérek tőled olyasmit, amit talán nem lenne jogom kérni.

Megáll bennem a levegő.
– Mit?

– Maradj még. – Ace hangja mély, lassú. – Nem miattam. Hanem Liv miatt. Kell neki valaki, aki nőként ott van mellette. Aki erőt ad. Én… nem mindig tudom, hogyan kell.

A keze egy pillanatra az enyémhez ér, de nem tart meg. Csak egy érintés, amivel biztosít arról, hogy érti: ez a kérés többről szól, mint a gyerekszoba.

– És közben te? – kérdezem alig hallhatóan. – Te hol vagy ebben?

Ace rám néz. Most először. Nem rejteget semmit, nem bújik a rutin, a zene mögé. A tekintete nyers.
– Középen. Két élet között. És mindkettőhöz tartozni akarok. De lehet, hogy végül mindkettőt elveszítem.

Pontos megfogalmazás. Hasonlóan érzek. Én pedig tudom, hogy ebben a pillanatban egyikünket sem tudom megmenteni.

Oldalra néz rám.

– És te? Hogy vagy?

A torkomban megakad egy szó. Nem akarom megmondani az igazat. De nem is tudok hazudni.

– Összezavarodva – mondom ki végül.

Ace bólint. Megérti. Talán túlságosan is.

– Tudod, amikor először jöttél ide… azt reméltem, hogy majd segítesz Livnek. Hogy feloldod őt. Megnevetteted. Hogy elfeledteted vele, mennyire bonyolult minden.

– És elfelejtette? – kérdezem halkan.

– Egy darabig… igen – mondja Ace. – De most… mintha minden visszatérne. Csak már más formában.

Hallgatunk.

Aztán Ace leteszi a bögrét a korlátra, és egy kicsit közelebb lép.

– Kim… itt van a gyerekszoba… még nincs kész. Kim, ha valaki, hát te úgy tudsz teremteni, hogy abból valami születik. Festhetnél oda valamit. Valami szépet. Valami nyugtatót. Olyat, amilyent csak te tudsz

– Ha szeretnéd, festek nektek egy gyerekszobát – mosolyodom el keserédesen.

– Igen – bólint. – Egyfajta védelmet. Amit te adsz. Azzal, ahogy vagy.

Érzem, hogy valami megremeg bennem.

És aztán megjelenik Alex, az ajtófélfának dőlve, csendben, de figyelve.

– Hallottam, miről beszéltek – mondja, és belép a körbe. – Jó ötlet. Maradjunk addig, míg kész nem lesz a szoba. Utána… hazamegyünk.

A tekintete rajtam pihen. És hirtelen érzem, hogy ezt az együttlétet már nem lehet visszafordítani. Hogy mi hárman, négyen… most összefonódtunk valami egészen különös sorsvonalon.

– Addig maradunk – mondom. – De utána… visszamegyünk Franciaországba. Muszáj lesz. Az otthonunk ott van. És ez… ez itt nem lehet menekülés, csak egy megálló.

Alex bólint.

Ace csak egyetlen szót mond:

– Rendben.

Talán ez az élet egyik legnagyobb próbája: maradni, amikor menni lenne könnyebb. És elmenni, amikor már minden ideköt. Talán az is szeretet, ha nem magad miatt maradsz, hanem másokért. És talán az is szeretet, ha fáj, de akkor is szép.

 

A fény másképp törik meg ebben a szobában.

Mintha maga a ház is visszafogná a lélegzetét, míg én lassan kinyitom a festékes dobozokat. A levegő enyhén oldószerillatú, friss festékszagú. A gyerekszoba csupasz falai olyanok, mint egy üres napló első oldala. Tele lehetőséggel. És én tele bűntudattal. Tele kívánsággal, hogy valami jót hagyjak hátra.

Nem kapcsolok zenét. Csendben akarok dolgozni. Csendben akarok gondolkodni.

A fal tiszta fehér, de rideg. Nem beszél, csak néz vissza rám, mintha kérdezné:
"Mit akarsz ide hozni? Miféle történetet írsz rám?"

A válasz nem egyszerű. Mert én magam sem tudom.

De kezdek egy ívvel. Egy halvány hullámmal a plafon alatt. Lágy kékkel. Aztán egy felhőpamaccsal. Egy madár árnyékával. Nem gyerekrajzot festek – egy érzést próbálok megidézni. Valamit, ami megnyugtat, ami emlékeztet arra, hogy a világ lehet egyszerre szelíd és vad.

A kezem festékes, a hajam a tarkómra csúszva tapad, ahogy görnyedek az ecsettel. És közben... tisztulok. Nem felejtek, nem mosok el semmit. De másképp nézek rá. Mint amikor egy sötét tónus után világos színt viszel fel, és hirtelen minden értelmet nyer.

A múlt nem tűnik el. Csak átalakul.

Liv áll meg az ajtóban. Nem kopog. Csak néz.

– Ez… gyönyörű – mondja szinte suttogva. – Mintha nem is gyerekszoba lenne, hanem… valami álombeli hely.

Felé fordulok. A tekintete hálás, fáradt, de benne van az a finom csillanás, amit ritkán látok nála: a béke lehetősége.

– Azt akartam, hogy ha a kicsi erre a falra néz majd, ne csak színeket lásson. Hanem… valamit, ami megnyugtatja. Amitől tudja, hogy nincs egyedül.

Liv belép a szobába, mezítláb. Megérinti a fal egy pontját.

– Te is ezt érezted, miközben festetted?

– Azt hiszem, én is ezt szerettem volna. Tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Egy hosszú pillanatig csak állunk ott. A festék szaga, a félig kész minták, a félhangos gondolatok – minden mintha lelassulna.

Aztán Liv elmosolyodik.

– Ace imádni fogja. És... én is.

Talán nem minden döntés jó. Talán nem minden érintés tiszta. De ha abból, amit magadból adsz, képes vagy szépet teremteni, akkor mégsem volt teljesen hiábavaló. Ez a szoba nem csak a kicsinek szól. Hanem nekem is. Egy emlékeztető. Hogy lehet újrakezdeni. Akár nap mint nap.

A második napra már megszoktam a csendet. A színek nyelvét, az ecset ritmusát.
Megszoktam, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal, miközben minden ecsetvonással valamit elengedek – vagy legalábbis megpróbálok.

Akkor hallom meg a lépteket a lépcső felől.

Alex.

– Azt hittem, kávét jössz kérni – szólok ki anélkül, hogy hátranéznék.

– Épp ellenkezőleg. Azt gondoltam, hozok neked. – A hangja meleg, halk, nem vádaskodó. Egy régi változata önmagának.

Leteszi a bögrét a kis sámlira mellettem. Érzem az illatot – tejhab, fahéj, pont, ahogy szeretem. Mindig is így készítette, amikor valamiért bocsánatot akart kérni. Vagy amikor én nem tudtam szavakat találni.

Leül mellém. Nem kérdez. Csak nézi a falat.

– Kicsit szürreális – mondja halkan. – De jó értelemben.

– A kicsinek festem. Vagy magamnak. Vagy mindkettőnknek.

– Vagy mindannyiunknak – válaszolja.

Csend. De nem a feszülő fajta. Hanem a békés.

Alex letérdel a földre, felvesz egy szivacsot és vizes tálkát húz maga elé. Lassan, óvatosan kezd el törölni  a parkettán elcseppent festéknyomot. Szinte ceremoniálisan dolgozik, mintha ő is valamit le akarna mosni a múltból.

– Tudod… – szólal meg később, miközben nem néz rám – én azt hittem, elég lesz, ha csak... együtt vagyunk. Hogy a gyerek, a közös élet majd… egyensúlyban tart mindent.

– Én is ezt hittem – felelem.

– Aztán elromlott valami. És mire észrevettem volna, te már… máshol jártál.

Nem tagadás. Nem vád. Inkább fájdalmas felismerés.

– A festés segít – mondom végül.

Alex felnéz.

– Mihez?

– Ahhoz, hogy el tudjam képzelni a jövőt. Hogy ne csak azt lássam, amit elrontottam, hanem azt is, ami még jó lehet.

A szemünk összeér.

Nem csók. Nem érintés. De valami újra megmozdul.

Alex leteszi a szivacsot, megtörli a kezét egy rongyban, majd egyszerűen leül mellém a földre. Hátunk a falnak támasztva, vállunk összeér.

Két ember. Akik között volt valami, ami talán még nem halt meg teljesen.

És miközben nézzük az újonnan festett árnyalatokat, Alex félhangosan megszólal:

– Nem ez a gyerekszoba lesz az első közös alkotásunk, amiben mindketten ott vagyunk. Számtalan szobát festettünk már ki mi ketten a kastélyunkban. Franciaországban. Valójában ezt is szeretem veled csinálni, Kim.

-        A felújításokat?

-        Igen. Jó csapat vagyunk együtt Kim. Nem ez az első szoba, amit mi ketten együtt alakítunk át.

Bólintok. A torkomban egy érthetetlen feszültség. Nem tudom, sírni fogok-e vagy nevetni.

De csak annyit mondok:

– És talán nem is az utolsó.

 

Dirty little secret

 17.

Dirty little secret

Az „I’m Yours”  dallama és az Ace  szája sarkában  bujkáló mosoly. Ez van a fejemben, amikor festővásznat keresek. Muszáj alkotnom. Muszáj valamiben kiöntenem azt, amit érzek. Ami történt velem. Mert belül beleremegek. Ő is én is értem az üzenetet. A zenében tudunk együtt lenni és beszélni szavak nélkül. Nyíltan. Egymással.

Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. De a csend közénk feszül, mint egy frissen feszített vászon, amin ott a tegnap sziluettje. Fejemben ezerszer is felcsendül a dallam. Én csak ülök, próbálok nem túl erősen lélegezni. A kezem a combomon. A pillanat nehezebb, mint kellene. Ki kell festenem magamból.

A zene és a festés – ez lett a titkos nyelvünk.

A nap fénye átfordul a ház felett, mire befejezem a festést. Kész mindaz az érzelem vászonra öntve, amit érzek. Kibeszélve a vászonnak, nyomot hagytam rajta, mint Ace bennem.

A ház csendes. Alex a kocsiban altatja Axelt, nincs itt a jaguár a kocsifelhajtón. Csak egy ismeretlen kocsi.

Ace stúdiójának ajtaját nyomom be. Ahogy belépek Ace hangját hallom.

-        … egy ízléses, de kicsit szemérmetlen számot akarok… mint amilyen Kim.

Ariel ül mellette a laptopjával babrál, de már felnéz rám.

-        …A múzsa….

-        Ja, mint Kim.

-        Mármint itt van, a stúdiódban – néz rám Ariel.

-        Ó. Kim – fordul felém Ace, hangja megtorpan egy pillanatra. – Csatlakozol?

Bólintok. Leülök a stúdió sarkában a kanapéra. Csak figyelem őket. Ace mozdulatai céltudatosak, mégis valahogy nyugtalanok. Mintha keresne valamit – talán a hangokban, talán a saját gondolatai között.

-        Valahányszor átjössz… szemérmetlen vagy – énekli bele a mikrofonba.

 

A hangja mély. Szinte forró.

 

-        Ma a magángépemen ülsz, a lábad az égben, hajnalig nem fejezzük be, mutasd hová, és odaviszlek…

 

A sorok olyanok, mint egy kódolt vallomás. Hallgatom, és közben érzem: nemcsak egy dalt ír. Ez rólunk szól.

 

Ariel elismerően nevet. Ace rám néz, és ahogy megmozdul a szája sarka, tudom, mit akar mondani.

-        – Ez a szám… csak a tiéd – mondja nekem Ace.

Annyira forró a pillantása.

-        …megkaphatod amire vágysz… mutasd hová és odaviszlek, amint a hátadra fektetlek, nem fejezzük be napkeltéig, mert megduglak…húzd félre a bugyid s dőlj hátra mert ma este messzire megyünk… együtt messzire megyünk…”

Nem jutok szóhoz. A dal... amit nekem írt. Ace írt nekem egy dalt. Írt rólam egy dalt. Igazi művész. Az érzelmei ott vannak a dalban.

-        Bakker ez iszonyat jó Ace! Szabadszájú, szemérmetlen, szexi! Ace mindig ilyeneket kellene írnod! – vigyorog Ariel kikerekedett szemekkel.

-        Ő hozza ki belőlem! – mutat rám nevetve Ace. – Nem bírok magammal.

-        Kim jót teszel ennek a stúdiónak. Ace megspékelte a dalt, nem kicsit pajzán lett. Az a bugyis rész! Állatira jó! – áradozik Ariel

-        Figyelj, ha nincs idő levenni, hát félrehúzzuk – mutatja Ace. – A csajom pajzán – egy pillanatra mind ledermedünk. Ace zavartan a kóláspohara után nyúl – Mármint a verzében. Érted, a versszakban…

-        Ez rólam szól – teszem hozzá pontosítva.

-        Rossz vagy, te is tudod – sandít rám Ace.

-        Rossz vagyok és nem is titkolom – bólintok rá magabiztosan. – Iszok valamit!

-        Kész vagyok ettől a számtól Ace – vigyorog Ariel. – Imádom.

-        Vágjam én, amit feléneklek? – kérdezi Ace, miközben alkoholt keresgélek, margaritát hozok magamnak. – Ma iszonyatosan pörgök – hallom Ace hangját. S tudom is mi történik. Én is kifestettem magamból, most Ace is alkot. Mindketten művészek vagyunk. Én festek, ő szerez egy dalt. Így tudjuk a legjobban kifejezni magunkat.

-        Kim bele fog szeretni – mondja Ariel.

-        Vagy belém – vigyorog vissza Ace, miközben fülessel a fülén hangsávokat húz.

-        Bejátszhatok közben egy dalt? – kérdezem a srácoktól. Üzenetet küldök Ace-nek. The Weeknd: One of the girls számát játszom be. Ace figyel, tudom és választ kapok rá. Artemistől játssza be a Dirty little secret számot és feláll a székéből és magához húzva táncol velem rá. Karjai átölelnek. A homlokomat a mellkasára döntöm, mert szédülök. Tőle, a margaritától, mindattól ami árad bennem itt Ace stúdiójában. Ace tetovált karjaival simogatja a hajamat. A vörösesszőke tincseimbe túrja az ujjait. Ariel sunyi mosollyal néz minket.

-        A te hibád! – mutat rá Ace.

-        Én?

-        Ja, az a csók. Colleen-ék tetőteraszán.

-        Bedobtam a gyújtóst. ez vagyok én: Ariel Acid. AA+

Megfordulok, és Ace öléhez twerkelek. Ace a tenyerét a csípőmre feszíti és magához ránt. Lihegek, ahogy az érintése megborzongat. Lehelete a fülemnél libabőrössé tesz.

-        A piszkos kis titkod leszek, Kim – leheli.

-        Hogy tetszik a dal? – morogja Ace a fülembe, miközben keze bizalmasan jár a testemen.

-        Imádom, mocskos, szókimondó, szexi. Mint te és én! Együtt…

-        Ez a szám csak a tiéd. Soha senkinek nem adom. Az én hangommal. Neked.

-        Mi a dal címe? – lehelem a hajamba túrva.

-        Már nem is kérdés. Nem valami túlgondolt. Nem kell megfejteni.„Aranyvörös” – mondja Ace halkan. – A hajad után… de valójában… a tűz után, amit hozol ide. Mindig, amikor bejössz ebbe a stúdióba.

 

Axel álmodik a kiságyban, a babamonitor visszafogottan villog a konyhapulton. A Cola House-nak van egy sajátos éjszakai ritmusa.

Lefelé menet meglátom, hogy Liv már a nappaliban ül. A sarokfotelben kuporodik, egy szürke kötött takaróba burkolózva. A lámpafény aranyszínű glóriát von a vállai köré, de az arca feszült. Egy pohár bor van a kezében. A borostyánszín folyadék a pohár oldalán billeg, ahogy megmozdul.

Nem kérdezem, csatlakozhatok-e. Csak leülök a kanapéra. Egy darabig nem szólunk.

Aztán Liv halkan megszólal:

– Néha az az érzésem, hogy minden nő, aki megfordul ebben a házban… - visszafojtom a lélegzetem. Tudom mit akar mondani. Hogy Ace csaja volt, vagy lesz. De végül Liv csak ennyit mond: - … jobban tudja, mit akar, mint én.

A tekintete a poharába süllyed, de tudom, hogy nem kifejezetten rám célzott. Vagyis... nem csak rám.

– Vagy csak jobban eljátsszák – mondom csendesen.

– Lehet – bólint. – De én már nem tudom, mit játszom. Egy boldog feleség szerepét? Mikor játszom már egy fiatal anya szerepét? Vagy csak... próbálom kitalálni, hogyan legyek újra az, aki régen voltam. – Liv fáradtan kifújja a levegőt: -  Már azt sem tudom ki voltam.

Félrebiccentem a fejem. A hangja fáradt, de nem törött. Olyan, mint egy nő, aki még remél.

– És ki voltál régen? – kérdezem halkan.

–  Azt hiszem… Egy csaj, aki szeretett merészen öltözködni, túlságosan erősen sminkelni, és minden új zenét meghallgatott kétszer, mielőtt ítélkezett volna. Aki őrülten tudott szerelmes lenni. Aztán jött Ace, és hirtelen... már nem volt fontos, hogy ki vagyok. Csak az, hogy ő mit lát bennem.

– És most?

Liv szusszan egyet. A szeme sarkában fénypontok gyűlnek.

– Most... próbálom kitalálni, hogy még mindig lát-e valamit bennem.

Csend. A ház lélegzik körülöttünk.

– Ace… bonyolult – mondom végül.

Liv felnéz. Tudja, hogy többet tudok, mint amit mondok. De nem kérdez rá. Csak biccent.

– És te, Kim? Te ki vagy? És miért jöttél ide?

Egy pillanatig nem válaszolok. A kanapé kárpitjába mélyesztem az ujjaimat.

– Lássuk csak… mindenki bajkeverőnek tart. Pedig… Nem keresem a bajt. De ha már rám talál, nem fogok elbújni előle. S miért vagyok itt? Mert hívtál.

– De Angliában mehettél volna máshova – jegyzi meg halkan. – Mondjuk..., Kendalba vagy Északra... a szüleidhez.

– Talán... nem akartam, hogy ott lássanak – felelem. – Talán itt akartam látni magam. Veletek.

Liv bólint. A poharat leteszi a dohányzóasztalra. Most először tűnik úgy, hogy valóban rám néz.

– Jó, hogy itt vagy – mondja csendesen. – Tudod... nem is tudom, mit várok ettől az egésztől. Ettől a háztól, Acetől. Csak... valahogy úgy érzem, hogy ha most nem találom meg magam, akkor el fogok veszni benne örökre.

Odasétálok hozzá. Letérdelek mellé és megfogom a kezét.

– Nem fogsz elveszni, Liv. Mert én itt vagyok. És nem hagylak.

A szemében könny ül. De nem sír. Csak hátradől és a vállamra hajtja a fejét.

– Képzeld – kezdem, mintha teljesen természetes beszélgetés lenne –, egyszer, amikor először használtam a kastélyban a mosogatógépet, betettem Alex tusfürdőjét a gépbe. Azt hittem, koncentrált bio mosószer.  Franciául volt írva. És nem értettem. Fél órán belül minden edény grapefruitillatban úszott. A poharakban is. A villák is. Aztán amikor Alex ivott egy korty vizet, azt mondta: „Kim, ez most vagy pezsgő, vagy halál.”

Liv pislog. A szemében valami megvillan.

– Ne… – sóhajtja. – Tényleg?

– Tényleg – bólintok vigyorogva. – Aztán ráírt egy cetlit a mosogatógépre: „Figyelem: nem wellnessközpont.” Alex túlélte. Azóta csak olyan terméket veszünk, amire angolul is rá van írva, hogy micsoda.

Liv felnevet. Nem sokáig, de őszintén. A hangja megreszket, ahogy a nevetésből egy pillanatra könny lesz, aztán újra mosoly.

– Kim… te mindig így csinálod. Mondasz valamit, és valahogy… nem vagyok annyira egyedül.

– Azért jöttem – mondom halkan.

Liv keze a pohárra fonódik. A szeme rám mosolyog. Ott van benne minden hála, amit nem tud kimondani. De nem is kell.

Így maradunk. Egy ideig. A pohárban lassan felmelegszik a bor, a házban sűrűsödik az éjszaka. Két nő, akik egy férfit osztanak meg – másképp, más szándékkal, más időben.

De most csak együtt léteznek. Egy lélegzetben.

Liv szuszogása ritmikusan emelkedik a vállamon. Az arca kisimult, mint egy altatásba merült gyereké. Mintha a fájdalom is csak álom lenne benne, nem valóság. De én tudom, hogy az. Csak most pihen.

Nem mozdulok. Nem akarom felébreszteni. De bennem nincsen nyugalom. Bennem egyre csak forog valami. Egy kékszürke spirál, mint festékszál a vízben, ami nem oldódik, csak örvénylik, egyre mélyebbre.

Ace illata még mindig él itt a Cola Houseban mindenütt érzem. Magamon is. A karomon. A hajamban. A reggel egy lopott dimenzió volt. Egy másik világ. Ahol nem volt Liv. Nem volt Alex. Nem volt következmény. Csak egy dal… és két test, ami azt hitte, tudja, mit csinál.

De nem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem biztos, hogy akarjuk tudni.

Liv itt alszik rajtam. És én… Én egyszerre akarom őt védeni, és meg sem érdemlem. A bűntudat, mint egy puha, szép párna — nem lehet tőle aludni, bármilyen kényelmes is.

Mégis: ő hívott ide. Ő mondta, hogy „gyere”. Hogy „vidíts fel”. De vajon tudja, hogy a nevetés mögött néha könnyek is vannak?

És vajon… ha tudná, amit én tudok… akkor is itt feküdne a vállamon?

Nem tudom.

És félek megtudni.