Maradék színek

 

19.

Maradék színek

Már majdnem sötét van, amikor befejezem a fal utolsó ívét.
A festék még nedves, de a színek élnek. Mintha lélegeznének a falon. Lágy akvarelltónusok, hullámvonalak, néhány mélytengerből felkúszó árnyalat, a plafon szélén halvány csillagokkal – a kicsinek. De benne vagyok én is. Én, és az a Kim, aki megérkezett ide, a Cola House-ba. És az is, aki most indulni készül.

A folyosóról halk léptek hangja szűrődik be.

Ace.

Nem szól. Nem kérdez. Csak megáll az ajtóban, és végignézi a falat.

A fények hátulról világítják meg – a mennyezeti lámpa tompa, meleg derengést ad a vállának, mintha festménybe lépne ő maga is.

Ace az árnyékból lép elő, olyan hangtalanul, mintha mindig is ott állt volna, és csak rám várt volna, hogy észrevegyem.

A tekintete rajtam pihen – nem tolakodó, de nem is közömbös. Mint egy reflektor a színpadon, amiről nem tudod eldönteni, melegít vagy éget. Magához vonz, akár az elektrosztatikus vonzás a reflektorlámpához a porszemeket. Ez elemi vonzás. A fizika törvénye.

Nem szabad.
De ez most nem egyszerű tiltás. Inkább olyan, mint a parton a dagály: először csak bokáig ér, aztán combig, majd hirtelen már minden mozdulatodat a víz sodrása diktálja. Tudom, hogy ha egy lépéssel közelebb engedem, elragad. És azt is, hogy egy részem valahol ezt akarja.

Ahogy mellém ér, véletlenül – vagy éppen nem – súrolja a kezét az enyémhez. Tiltott érintés. Ez most olyan, mint mikor hóesésben parázs hull a tenyeredbe: először hideg, aztán éget. Nem tudom, melyik érzés maradna meg bennem örökre.

A szeme sötét, mély, mint egy kút, amibe ha belenézel, nem látod a feneket, csak magadat tükrözve, torzan, veszélyesen közel. Ő nem mond semmit, és én sem. Csak tudom, hogy ebben a csendben több minden van, mint amit szavak elbírnának.

A mi vonzalmunk olyan, mint az elektromosság. Egyszerre mulatságos és kellemetlen. Mókás, ha égnek áll tőle a hajad, de kellemetlen, ha megráz. Most talán áramütés ért minket.

Aztán beljebb jön.

Szeme végigpásztázza a falat. A tenyerét lassan végighúzza egy vízszintes kék csíkon, mintha tapintani akarná a festék mögötti történetet.

– Ezt nem lehetett rendelni az Ikeában – szólal meg halkan.

– Nem – felelem, félig mosolyogva. – Ez most a saját készítésű fájdalmunk, örömünk és bizonytalanságunk.

Ace egy pillanatra rám néz. A tekintete tiszta. Nincs benne bujaság, se vágy. Csak... megértés.

– Tudod – mondja –, sok mindent építettem ebben a házban. Hangszigetelést, stúdiót, beépített sávokat, rejtett szobákat... De ez az első tér itt, amiben tényleg otthon van valaki más.

Hallgatok. Nem merek megszólalni.

Ace lassan végigsétál a szobán. A sarka nyikordul a padlón. Megáll a kicsi kiságyának helyénél, és mély levegőt vesz.
Ace odalép mellém, az arcát alig egy arasznyira az enyémtől tartja, mégsem ér hozzám.

– Amikor majd nem leszel itt... – mondja, és a szeme a falra téved – … akkor is itt maradsz.

És ez most nem egy flört. Nem egy újabb játszma. Ez egy beismerés.

Beismeri, hogy hatással vagyok rá. Hogy elveszített valamit, amit talán soha nem is birtokolt igazán.
Beismeri, hogy ez a szoba nem csak a születendő gyereküknek szól, hanem rólam is szól.

És ez elég.

Nem csókol meg.
Nem kér semmit.
Csak ott áll. A csendben.
És én tudom, hogy ennél közelebb már nem is lehetne.

 

 

A búcsúestünkön a kocsma meleg. Melegebb, mint odakint.
Az üvegek mögötti fények aranyba hajlanak, a falak sötétek, öregek, a bútorok kopottak, de ismerős érzést adnak. Mintha valakihez tartoznának.

Egy hosszú asztalt foglaltak le nekünk. Liv ötlete volt: egy búcsúsör Kimnek.
„Mert te megérdemled, hogy egyszer valaki elbúcsúzzon tőled rendesen” – mondta félig viccelődve, félig komolyan.
És itt most mindenki eljött.

Alex mellett ülök. Keze a székem támláján pihen, nem ér hozzám. De nem is húzódik el.

Ace a másik oldalon ül, a korsója előtte. Ujjaival finoman dobol a poháralátéten, tekintete a pulton túl időzik, de néha visszanéz rám. Olyankor nem történik semmi – és mégis minden történik.
A dalok a háttérből szólnak. Nem tolakodóan. Csak kísérnek minket.

Liv vidám, talán kissé túl vidám. Túl sokat nevet, de ismerem őt már annyira, hogy észrevegyem: a nevetése mögött valami kapaszkodik. Valami marasztalna.

– Mikor is indultok pontosan? – kérdezi Colleen, aki a túlsó végéről hajol felém.
Mostanra megenyhült velem. Nem barátként, inkább… egyfajta elismeréssel. A csendes nők közti tisztelettel, amit nem kell kimondani.

– Holnap hajnalban – felelem. – Alex ragaszkodik hozzá, hogy még a reggeli forgalom előtt elinduljunk.

– Jól teszitek – szólal meg Ace halkan. A hangja semleges, de túl gyorsan kapja el a tekintetét, mikor találkozik az enyémmel.

Koccintunk. Valaki újabb kört hoz. A poharak csörögnek, a nevetések felszabadultak, de én csak figyelek. Mindegyikükre. Emlékeket vésnék a fejembe.

Liv hozzám hajol.

– Azt akartam, hogy gyere, mert nem bírtam tovább nélküled – mondja őszintén. – De most, hogy mész… nem tudom, mit kezdek majd magammal.
– Eljössz hozzánk. Bármikor. És nem csak te – nézek végig rajtuk. – Mindannyian jöhettek. A Cola House vendégszeretete Franciaországba költözik.

Nevetnek. Ace nem.

Colleen ekkor megemeli a poharát.

– Kim – mondja. – Te nem betolakodtál. Te kibírtad. Ami ritkaság. Amit kevés ember tud itt megtenni.
Felelek neki a poharam emelésével.
– Talán, mert nem akartam semmit elvenni. Csak hozzá tenni valamit.

Egy pillanatra elcsendesedik minden. Liv meghatottan pislog, Alex rám mosolyog, de a szeme mögött fáradtság ül.
Ace csak néz. Az asztalon túlról.
Hosszú ideig.
Aztán halkan mondja:

– A szoba, amit festettél… még sosem volt ilyen otthonos ez a ház.

– Köszi – nyögöm ki. – Ott hagytam magam benne.

Ace bólint. Akar valamit mondani, de nem mondja. Talán csak annyit, hogy „maradj”, talán mást.
De most minden szó nehéz lenne. És felesleges.

A poharunkat emeljük. Az utolsó koccintásra.

A háttérből halkan felcsendül Isabel LaRosa – I’m Yours című száma.
Nem tudni, ki kérte.
De Ace rám néz.
És én visszanézek.

És ennyi elég.

Holnap indulunk.
De ez a pillanat, ez itt marad.

 

 

A ház alszik.

Vagy csak úgy tesz, mint én.
Mintha maradna belőlem valami.
A kezem nyomán.
A szívem nyomán.
Talán ír.
Talán csak ül a gépnél, és egyetlen hangot pörget újra és újra.
Talán azt a sort:
„You know I’m yours.”
Liv áll ott.
Arcán fáradt, de őszinte mosoly. Csak bólintunk egymásnak. Nincs szükség szavakra.
Egy nő, aki tudja, mit jelent valakit elengedni… és mégis megtartani.
Nem sírunk. Már nincs mit. Ez most nem a könnyek ideje, hanem a csendes érésé.
– És te is. Aztán majd eljössz. A fiúkkal. A lányoddal. Aztán együtt punnyadunk a francia kanapén.
Visszamosolygok rá.
A Cola House, ez a vibráló, lüktető, sötét és mégis fényekkel teli ház…
Most nem a múlt, hanem egy közös jelen maradványa.
És bár nem látom, érzem:
Ace az emeleten áll, és figyel.
A zárt ablak mögül néz utánunk.
Nem integet. Nem hív vissza.

A bőrönd már az ajtó mellett vár. Fekete, kopott sarkain egy-egy fehér festéknyom – mint én: kicsit elhasznált, de most újraindulásra készen.

A konyhában narancsos félhomály van. Csak a pult alatti világítás ég. Az utolsó reggeli csészém a Cola House-ban. Gőzölög a kávé, a levegőben a friss presszó és a padlófűtés illata.

Axel még alszik. Alex halkan öltözik a vendégszobában. Minden mozdulatunk halk, visszafogott, mintha nem akarnánk felzavarni a ház emlékeit. Vagy a saját lelkiismeretünket.

A festett gyerekszoba ajtaja nyitva van. Belesek. A falfestés színei most, a hajnali szórt fényben még élőbbnek tűnnek. A tengerparti árnyalatok, a naplemente-narancs és mélykék egymásba hajlása...

Lépek még egyet. A stúdió ajtaja zárva. Tudom, hogy Ace odabent van. Nem aludt. Ő sosem alszik, ha érzelmek dolgoznak benne.

Nem kopogok. Ez most nem az a pillanat.

Felveszem a sálamat. Az egyik, amit Livtől kaptam. Valami selymes, világoskék – a szemem színéhez hasonló. Ahogy a nyakamba csavarom, érzem: nemcsak elmegyek. Viszek is valamit magamból.

A folyosón halk ajtónyitódás.

Odajön. Átölel.

– Vigyázz magadra, Kim – súgja.

Nevet. Halkan, de igazi a hangja.

Alex szól, indulni kell.

A ház ajtaját lassan csukom be magam mögött. Egy utolsó pillantás.

Beszállok az autóba. Axel szuszogása kitölti a csendet. Alex indít. A motor felmorajlik, a ház elhalványul mögöttem.

A kocsiban még visszanézek.

Az autópályán a fények hosszú, aranyszínű csíkokban húzódnak el mellettünk. A kocsi belsejében meleg van, a fűtés lágyan fújja a lábunkhoz a levegőt, és csak a motor egyenletes moraja tölti ki a csendet.

Ellazulok a jaguár kényelmes ülésen. Mintha eddig minden izmom megfeszült volna és most végre kiengedhetek. Végre lazulhatok, újra csak Alex-el. Ezt imádtuk a legjobban: együtt lógni. Délre tartunk. A mi Devonunkba.

A rádió halkan szól, valami könnyű jazz – nem Ace, nem a Cola House, nem Manchester.

Alex a kormányra könyököl, egyik kezével lazán fogja, a másik a sebváltón pihen.
– Jó lesz újra a kastélyban – szólal meg Alex könnyedén, mintha saját magát is meglepné a kijelentéssel.
– Jó – felelem, és figyelem, ahogy a szélvédőn túl elmosódnak a fák. – Már hiányzott, hogy újra csak mi legyünk, a mi saját világunkban. Hiányzik a műterem. Meg a reggeli francia bagettem és a kávé a saját konyhámban. Ahol senki nem fakad ki, hogy miért nincs rajtam nadrág.

Nem nézünk egymásra, de érzem, hogy Alex mosolyog.
– Meg a csend – teszi hozzá. – Otthon nem kell… folyamatosan figyelni.
Tudom, mire gondol. Nem a munkára. Nem is a vendégekre. Hanem arra a feszültségre, ami Manchesterben körülöttünk vibrált, minden szoba sarkában, minden félmondat mögött.

Állandó feszültség volt. Félmondatok. Titkos szavak. Titkos üzenetek. A társaság, az emberek.

– Húzós volt – mondom végül.
– Húzós – ismételi meg Alex, és a szélvédőn túl messzire néz.

Hallgatunk. A levegőben ott van minden, amiről nem beszéltünk, és talán nem is fogunk. Nem volt szükség kimondani: mindketten átléptünk határokat. Máskor, mással.

– Azért… voltak jó pillanatok is – mondja óvatosan.
– Voltak – felelem, és érzem, hogy a szám sarkában valami keserédes mosoly bujkál. – Csak most jó lesz visszatérni az apróságokhoz.

Alex bólint.
– Apróságok. Mint hogy beázik a tető a saját vendégeinknek fenntartott vendégszobában.
– És hogy hideg a kőpadló reggel.
– És hogy Axel mindig lever valamit a műteremben.

Nevetünk. Nem hangosan, csak halkan, mint akik hosszú ideje először engednek ki egy kicsit a szorításból.

A kastély felé vezető út végén, amikor a fák fölött megpillantom a tornyot, valami lassan kisimul bennem. Mintha tényleg itt lenne vége egy túlfűtött, túlsűrített fejezetnek. És bár tudtam, hogy a Manchesterben történt dolgok nem tűnnek el, egy darabig talán… elcsendesednek.