Dirty little secret

 17.

Dirty little secret

Az „I’m Yours”  dallama és az Ace  szája sarkában  bujkáló mosoly. Ez van a fejemben, amikor festővásznat keresek. Muszáj alkotnom. Muszáj valamiben kiöntenem azt, amit érzek. Ami történt velem. Mert belül beleremegek. Ő is én is értem az üzenetet. A zenében tudunk együtt lenni és beszélni szavak nélkül. Nyíltan. Egymással.

Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. De a csend közénk feszül, mint egy frissen feszített vászon, amin ott a tegnap sziluettje. Fejemben ezerszer is felcsendül a dallam. Én csak ülök, próbálok nem túl erősen lélegezni. A kezem a combomon. A pillanat nehezebb, mint kellene. Ki kell festenem magamból.

A zene és a festés – ez lett a titkos nyelvünk.

A nap fénye átfordul a ház felett, mire befejezem a festést. Kész mindaz az érzelem vászonra öntve, amit érzek. Kibeszélve a vászonnak, nyomot hagytam rajta, mint Ace bennem.

A ház csendes. Alex a kocsiban altatja Axelt, nincs itt a jaguár a kocsifelhajtón. Csak egy ismeretlen kocsi.

Ace stúdiójának ajtaját nyomom be. Ahogy belépek Ace hangját hallom.

-        … egy ízléses, de kicsit szemérmetlen számot akarok… mint amilyen Kim.

Ariel ül mellette a laptopjával babrál, de már felnéz rám.

-        …A múzsa….

-        Ja, mint Kim.

-        Mármint itt van, a stúdiódban – néz rám Ariel.

-        Ó. Kim – fordul felém Ace, hangja megtorpan egy pillanatra. – Csatlakozol?

Bólintok. Leülök a stúdió sarkában a kanapéra. Csak figyelem őket. Ace mozdulatai céltudatosak, mégis valahogy nyugtalanok. Mintha keresne valamit – talán a hangokban, talán a saját gondolatai között.

-        Valahányszor átjössz… szemérmetlen vagy – énekli bele a mikrofonba.

 

A hangja mély. Szinte forró.

 

-        Ma a magángépemen ülsz, a lábad az égben, hajnalig nem fejezzük be, mutasd hová, és odaviszlek…

 

A sorok olyanok, mint egy kódolt vallomás. Hallgatom, és közben érzem: nemcsak egy dalt ír. Ez rólunk szól.

 

Ariel elismerően nevet. Ace rám néz, és ahogy megmozdul a szája sarka, tudom, mit akar mondani.

-        – Ez a szám… csak a tiéd – mondja nekem Ace.

Annyira forró a pillantása.

-        …megkaphatod amire vágysz… mutasd hová és odaviszlek, amint a hátadra fektetlek, nem fejezzük be napkeltéig, mert megduglak…húzd félre a bugyid s dőlj hátra mert ma este messzire megyünk… együtt messzire megyünk…”

Nem jutok szóhoz. A dal... amit nekem írt. Ace írt nekem egy dalt. Írt rólam egy dalt. Igazi művész. Az érzelmei ott vannak a dalban.

-        Bakker ez iszonyat jó Ace! Szabadszájú, szemérmetlen, szexi! Ace mindig ilyeneket kellene írnod! – vigyorog Ariel kikerekedett szemekkel.

-        Ő hozza ki belőlem! – mutat rám nevetve Ace. – Nem bírok magammal.

-        Kim jót teszel ennek a stúdiónak. Ace megspékelte a dalt, nem kicsit pajzán lett. Az a bugyis rész! Állatira jó! – áradozik Ariel

-        Figyelj, ha nincs idő levenni, hát félrehúzzuk – mutatja Ace. – A csajom pajzán – egy pillanatra mind ledermedünk. Ace zavartan a kóláspohara után nyúl – Mármint a verzében. Érted, a versszakban…

-        Ez rólam szól – teszem hozzá pontosítva.

-        Rossz vagy, te is tudod – sandít rám Ace.

-        Rossz vagyok és nem is titkolom – bólintok rá magabiztosan. – Iszok valamit!

-        Kész vagyok ettől a számtól Ace – vigyorog Ariel. – Imádom.

-        Vágjam én, amit feléneklek? – kérdezi Ace, miközben alkoholt keresgélek, margaritát hozok magamnak. – Ma iszonyatosan pörgök – hallom Ace hangját. S tudom is mi történik. Én is kifestettem magamból, most Ace is alkot. Mindketten művészek vagyunk. Én festek, ő szerez egy dalt. Így tudjuk a legjobban kifejezni magunkat.

-        Kim bele fog szeretni – mondja Ariel.

-        Vagy belém – vigyorog vissza Ace, miközben fülessel a fülén hangsávokat húz.

-        Bejátszhatok közben egy dalt? – kérdezem a srácoktól. Üzenetet küldök Ace-nek. The Weeknd: One of the girls számát játszom be. Ace figyel, tudom és választ kapok rá. Artemistől játssza be a Dirty little secret számot és feláll a székéből és magához húzva táncol velem rá. Karjai átölelnek. A homlokomat a mellkasára döntöm, mert szédülök. Tőle, a margaritától, mindattól ami árad bennem itt Ace stúdiójában. Ace tetovált karjaival simogatja a hajamat. A vörösesszőke tincseimbe túrja az ujjait. Ariel sunyi mosollyal néz minket.

-        A te hibád! – mutat rá Ace.

-        Én?

-        Ja, az a csók. Colleen-ék tetőteraszán.

-        Bedobtam a gyújtóst. ez vagyok én: Ariel Acid. AA+

Megfordulok, és Ace öléhez twerkelek. Ace a tenyerét a csípőmre feszíti és magához ránt. Lihegek, ahogy az érintése megborzongat. Lehelete a fülemnél libabőrössé tesz.

-        A piszkos kis titkod leszek, Kim – leheli.

-        Hogy tetszik a dal? – morogja Ace a fülembe, miközben keze bizalmasan jár a testemen.

-        Imádom, mocskos, szókimondó, szexi. Mint te és én! Együtt…

-        Ez a szám csak a tiéd. Soha senkinek nem adom. Az én hangommal. Neked.

-        Mi a dal címe? – lehelem a hajamba túrva.

-        Már nem is kérdés. Nem valami túlgondolt. Nem kell megfejteni.„Aranyvörös” – mondja Ace halkan. – A hajad után… de valójában… a tűz után, amit hozol ide. Mindig, amikor bejössz ebbe a stúdióba.

 

Axel álmodik a kiságyban, a babamonitor visszafogottan villog a konyhapulton. A Cola House-nak van egy sajátos éjszakai ritmusa.

Lefelé menet meglátom, hogy Liv már a nappaliban ül. A sarokfotelben kuporodik, egy szürke kötött takaróba burkolózva. A lámpafény aranyszínű glóriát von a vállai köré, de az arca feszült. Egy pohár bor van a kezében. A borostyánszín folyadék a pohár oldalán billeg, ahogy megmozdul.

Nem kérdezem, csatlakozhatok-e. Csak leülök a kanapéra. Egy darabig nem szólunk.

Aztán Liv halkan megszólal:

– Néha az az érzésem, hogy minden nő, aki megfordul ebben a házban… - visszafojtom a lélegzetem. Tudom mit akar mondani. Hogy Ace csaja volt, vagy lesz. De végül Liv csak ennyit mond: - … jobban tudja, mit akar, mint én.

A tekintete a poharába süllyed, de tudom, hogy nem kifejezetten rám célzott. Vagyis... nem csak rám.

– Vagy csak jobban eljátsszák – mondom csendesen.

– Lehet – bólint. – De én már nem tudom, mit játszom. Egy boldog feleség szerepét? Mikor játszom már egy fiatal anya szerepét? Vagy csak... próbálom kitalálni, hogyan legyek újra az, aki régen voltam. – Liv fáradtan kifújja a levegőt: -  Már azt sem tudom ki voltam.

Félrebiccentem a fejem. A hangja fáradt, de nem törött. Olyan, mint egy nő, aki még remél.

– És ki voltál régen? – kérdezem halkan.

–  Azt hiszem… Egy csaj, aki szeretett merészen öltözködni, túlságosan erősen sminkelni, és minden új zenét meghallgatott kétszer, mielőtt ítélkezett volna. Aki őrülten tudott szerelmes lenni. Aztán jött Ace, és hirtelen... már nem volt fontos, hogy ki vagyok. Csak az, hogy ő mit lát bennem.

– És most?

Liv szusszan egyet. A szeme sarkában fénypontok gyűlnek.

– Most... próbálom kitalálni, hogy még mindig lát-e valamit bennem.

Csend. A ház lélegzik körülöttünk.

– Ace… bonyolult – mondom végül.

Liv felnéz. Tudja, hogy többet tudok, mint amit mondok. De nem kérdez rá. Csak biccent.

– És te, Kim? Te ki vagy? És miért jöttél ide?

Egy pillanatig nem válaszolok. A kanapé kárpitjába mélyesztem az ujjaimat.

– Lássuk csak… mindenki bajkeverőnek tart. Pedig… Nem keresem a bajt. De ha már rám talál, nem fogok elbújni előle. S miért vagyok itt? Mert hívtál.

– De Angliában mehettél volna máshova – jegyzi meg halkan. – Mondjuk..., Kendalba vagy Északra... a szüleidhez.

– Talán... nem akartam, hogy ott lássanak – felelem. – Talán itt akartam látni magam. Veletek.

Liv bólint. A poharat leteszi a dohányzóasztalra. Most először tűnik úgy, hogy valóban rám néz.

– Jó, hogy itt vagy – mondja csendesen. – Tudod... nem is tudom, mit várok ettől az egésztől. Ettől a háztól, Acetől. Csak... valahogy úgy érzem, hogy ha most nem találom meg magam, akkor el fogok veszni benne örökre.

Odasétálok hozzá. Letérdelek mellé és megfogom a kezét.

– Nem fogsz elveszni, Liv. Mert én itt vagyok. És nem hagylak.

A szemében könny ül. De nem sír. Csak hátradől és a vállamra hajtja a fejét.

– Képzeld – kezdem, mintha teljesen természetes beszélgetés lenne –, egyszer, amikor először használtam a kastélyban a mosogatógépet, betettem Alex tusfürdőjét a gépbe. Azt hittem, koncentrált bio mosószer.  Franciául volt írva. És nem értettem. Fél órán belül minden edény grapefruitillatban úszott. A poharakban is. A villák is. Aztán amikor Alex ivott egy korty vizet, azt mondta: „Kim, ez most vagy pezsgő, vagy halál.”

Liv pislog. A szemében valami megvillan.

– Ne… – sóhajtja. – Tényleg?

– Tényleg – bólintok vigyorogva. – Aztán ráírt egy cetlit a mosogatógépre: „Figyelem: nem wellnessközpont.” Alex túlélte. Azóta csak olyan terméket veszünk, amire angolul is rá van írva, hogy micsoda.

Liv felnevet. Nem sokáig, de őszintén. A hangja megreszket, ahogy a nevetésből egy pillanatra könny lesz, aztán újra mosoly.

– Kim… te mindig így csinálod. Mondasz valamit, és valahogy… nem vagyok annyira egyedül.

– Azért jöttem – mondom halkan.

Liv keze a pohárra fonódik. A szeme rám mosolyog. Ott van benne minden hála, amit nem tud kimondani. De nem is kell.

Így maradunk. Egy ideig. A pohárban lassan felmelegszik a bor, a házban sűrűsödik az éjszaka. Két nő, akik egy férfit osztanak meg – másképp, más szándékkal, más időben.

De most csak együtt léteznek. Egy lélegzetben.

Liv szuszogása ritmikusan emelkedik a vállamon. Az arca kisimult, mint egy altatásba merült gyereké. Mintha a fájdalom is csak álom lenne benne, nem valóság. De én tudom, hogy az. Csak most pihen.

Nem mozdulok. Nem akarom felébreszteni. De bennem nincsen nyugalom. Bennem egyre csak forog valami. Egy kékszürke spirál, mint festékszál a vízben, ami nem oldódik, csak örvénylik, egyre mélyebbre.

Ace illata még mindig él itt a Cola Houseban mindenütt érzem. Magamon is. A karomon. A hajamban. A reggel egy lopott dimenzió volt. Egy másik világ. Ahol nem volt Liv. Nem volt Alex. Nem volt következmény. Csak egy dal… és két test, ami azt hitte, tudja, mit csinál.

De nem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem biztos, hogy akarjuk tudni.

Liv itt alszik rajtam. És én… Én egyszerre akarom őt védeni, és meg sem érdemlem. A bűntudat, mint egy puha, szép párna — nem lehet tőle aludni, bármilyen kényelmes is.

Mégis: ő hívott ide. Ő mondta, hogy „gyere”. Hogy „vidíts fel”. De vajon tudja, hogy a nevetés mögött néha könnyek is vannak?

És vajon… ha tudná, amit én tudok… akkor is itt feküdne a vállamon?

Nem tudom.

És félek megtudni.