Kétféle boldogság

 

18.

Kétféle boldogság

A reggel valahogy túl világos.

Nem csak a napfény miatt. Mintha valami feszültség vibrálna a levegőben. Az asztal meg van terítve – Alex már kávét főz, Axel vidáman kanalazza a zabpelyhet. Én pirítóst kenek, de a vaj megcsúszik a késen, és egy kis darab az ujjamra tapad. Meg sem érzem.

Ace lejön a fürdőszobából, a reggelét a stúdiójában kezdi. Követem. Szótlan. De Ace-nél ez sosem furcsa. Tudom, hogy ő a zenén keresztül kommunikál.

A Wake me up in Paris című számot indítja. Nekünk, kettőnknek.

„Ébredjünk Párizsban”… jó is lenne… egy másik dimenzióban. Talán.

„Vagy Dallasban, Rióban vagy bárhol…”

„Minden bűnünk megbocsáttatik…”

-        Ace! ACE! – Liv kiáltása hallatszik végig a Cola House-on.

Liv belép a stúdióba. A Wake me up in Paris dal közepébe és számot kér Ace-től. Nem kért ilyet előttem még sosem. Nem is értem.  A haja még kócos, de a szeme… valami más. Élénkebb. Mintha valamit rejtene, amit nem tud (vagy nem akar) egy percig sem titkolni.

Csak Ace reakcióját figyelem. Próbálom értelmezni, hogy mi történik…

Liv körbenéz. A tekintete megáll rajtam. És hirtelen levegőt vesz – mélyet, majd elmosolyodik.

– Terhes vagyok – mondja ki.

Egy pillanatra megfagy a stúdió.

Mind a ketten csak Livet nézzük.

Én is. És közben valami nagyon furcsa történik bennem.

 Először öröm. A legmélyebb, legigazibb fajtából. A gyomrom összeugrik, és azt érzem: igen, megérdemled. Végre. Végre valami szép történik veled.

Aztán… valami más. Egy árnyék, ami belém húzódik, mintha a bordáim alól kúszna elő. A tegnap reggel képe, Ace érintése, az „I’m Yours” dallama… a szívem, ami másik ritmusra vert akkor.

És most itt áll Liv. A legjobb barátnőm.  Az unokanővérem. A nő, aki megbízott bennem. Aki a vállamon aludt el. Aki rám néz, és azt várja, hogy osztozzak az örömében.

Úgy mosolygok rá, mint aki nem remeg belül. Mintha nem tartanék attól, hogy egy nap ez a mosoly összeomlik.

– Liv – suttogom. – Ez… ez csodálatos.

Átölelem. A testem meleg, a karjaim feszesek körülötte. És tényleg sír. Boldogan. Tényleg örül. És én… én is örülök.

De a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, amikor Ace rám néz.

A tekintetünk találkozik. Ő döbbent. Őszintén látszik, hogy még nem fogta fel, hogy ez mit jelent.

És így… én vagyok az egyetlen ebben a szobában, aki tudja: mi mindent veszítettünk el ezzel a hírrel.

Van, hogy kétféle boldogság nem fér meg egymás mellett. Van, amikor az öröm, amit valaki másnak kívántál, egyszerre vesz el tőled is valamit. És ilyenkor… csak állsz, és próbálsz hinni benne, hogy egyszer majd helyére kerül minden. Akkor is, ha most még fáj. Akkor is, ha most még túl sok vagy túl kevés vagy hozzá.

 

Ace és Liv orvoshoz mentek.

Ace annyira rossz hangulatban tért vissza egyedül, hogy semmit sem mertünk tőle kérdezni.

Kijön a stúdióból, kezében kóláspohár.

Tele vagyunk kérdésekkel, amiket senki nem akar elsőként kimondani.

Észrevesz, int a fejével, hogy menjek ki.

A levegő hidegebb kint, mint bent. Ace a korlátnak támaszkodik, kezében a kólás pohár, de alig iszik belőle. Inkább forgatja, mintha az üveg felületén keresne választ.

Mellé lépek. Nem szól. Csak hallani, ahogy lassan kifújja a levegőt.

Nem néz rám rögtön, csak a kertet figyeli – az ösvényt, ahol Axel reggel kis motorjával száguldozott. A szeme alatt árnyék. Az ujjai feszesen az üvegpohár köré záródnak. Úgy érzem szétroppantja azt a poharat a kezében.

– Gratulálok – szólalok meg halkan. – Apa leszel. Még egyszer.

Ace arcán fanyar mosoly húzódik, és én pontosan tudom, hogy az a mosoly nem egészen boldog. Nem egészen felhőtlen.

– Kösz. Tudod… furcsa. Azt hittem, ha egyszer újra megtörténik, más lesz. Tisztább, könnyebb. De most… valahogy nehezebbnek tűnik.

Csend. Hallgatom, de nem vágok közbe.

– Liv boldog. Látszik rajta. Ez neki most… minden. – Ace tekintete a kert felé réved, ahol Axel kis motorjával reggel még köröket futott. – Én is próbálok örülni. De közben… olyan, mintha minden pillanatban kétfelé szakítana valami.

Felpillantok rá. A szeme árnyékos, mély.

– Kétfelé? – kérdezem halkan.

Egy pillanatig tétovázik. Aztán vállat von.
– Mintha bármikor, amikor közelebb lépek Livhez, automatikusan távolabb kerülnék tőled. És ha közeledek hozzád… akkor őt árulom el. – Elhallgat. – A kettő együtt… nem fér meg bennem.

A szívem összerándul. Elfordulok, nehogy lássa, mennyire betalált.

– És mégis itt vagyok – mondom halkan. – Mellettetek.

– Mert hűséges vagy – feleli Ace. – És mert nálad a lojalitás nem póz. Hanem tényleg… hit. Ezért kérek tőled olyasmit, amit talán nem lenne jogom kérni.

Megáll bennem a levegő.
– Mit?

– Maradj még. – Ace hangja mély, lassú. – Nem miattam. Hanem Liv miatt. Kell neki valaki, aki nőként ott van mellette. Aki erőt ad. Én… nem mindig tudom, hogyan kell.

A keze egy pillanatra az enyémhez ér, de nem tart meg. Csak egy érintés, amivel biztosít arról, hogy érti: ez a kérés többről szól, mint a gyerekszoba.

– És közben te? – kérdezem alig hallhatóan. – Te hol vagy ebben?

Ace rám néz. Most először. Nem rejteget semmit, nem bújik a rutin, a zene mögé. A tekintete nyers.
– Középen. Két élet között. És mindkettőhöz tartozni akarok. De lehet, hogy végül mindkettőt elveszítem.

Pontos megfogalmazás. Hasonlóan érzek. Én pedig tudom, hogy ebben a pillanatban egyikünket sem tudom megmenteni.

Oldalra néz rám.

– És te? Hogy vagy?

A torkomban megakad egy szó. Nem akarom megmondani az igazat. De nem is tudok hazudni.

– Összezavarodva – mondom ki végül.

Ace bólint. Megérti. Talán túlságosan is.

– Tudod, amikor először jöttél ide… azt reméltem, hogy majd segítesz Livnek. Hogy feloldod őt. Megnevetteted. Hogy elfeledteted vele, mennyire bonyolult minden.

– És elfelejtette? – kérdezem halkan.

– Egy darabig… igen – mondja Ace. – De most… mintha minden visszatérne. Csak már más formában.

Hallgatunk.

Aztán Ace leteszi a bögrét a korlátra, és egy kicsit közelebb lép.

– Kim… itt van a gyerekszoba… még nincs kész. Kim, ha valaki, hát te úgy tudsz teremteni, hogy abból valami születik. Festhetnél oda valamit. Valami szépet. Valami nyugtatót. Olyat, amilyent csak te tudsz

– Ha szeretnéd, festek nektek egy gyerekszobát – mosolyodom el keserédesen.

– Igen – bólint. – Egyfajta védelmet. Amit te adsz. Azzal, ahogy vagy.

Érzem, hogy valami megremeg bennem.

És aztán megjelenik Alex, az ajtófélfának dőlve, csendben, de figyelve.

– Hallottam, miről beszéltek – mondja, és belép a körbe. – Jó ötlet. Maradjunk addig, míg kész nem lesz a szoba. Utána… hazamegyünk.

A tekintete rajtam pihen. És hirtelen érzem, hogy ezt az együttlétet már nem lehet visszafordítani. Hogy mi hárman, négyen… most összefonódtunk valami egészen különös sorsvonalon.

– Addig maradunk – mondom. – De utána… visszamegyünk Franciaországba. Muszáj lesz. Az otthonunk ott van. És ez… ez itt nem lehet menekülés, csak egy megálló.

Alex bólint.

Ace csak egyetlen szót mond:

– Rendben.

Talán ez az élet egyik legnagyobb próbája: maradni, amikor menni lenne könnyebb. És elmenni, amikor már minden ideköt. Talán az is szeretet, ha nem magad miatt maradsz, hanem másokért. És talán az is szeretet, ha fáj, de akkor is szép.

 

A fény másképp törik meg ebben a szobában.

Mintha maga a ház is visszafogná a lélegzetét, míg én lassan kinyitom a festékes dobozokat. A levegő enyhén oldószerillatú, friss festékszagú. A gyerekszoba csupasz falai olyanok, mint egy üres napló első oldala. Tele lehetőséggel. És én tele bűntudattal. Tele kívánsággal, hogy valami jót hagyjak hátra.

Nem kapcsolok zenét. Csendben akarok dolgozni. Csendben akarok gondolkodni.

A fal tiszta fehér, de rideg. Nem beszél, csak néz vissza rám, mintha kérdezné:
"Mit akarsz ide hozni? Miféle történetet írsz rám?"

A válasz nem egyszerű. Mert én magam sem tudom.

De kezdek egy ívvel. Egy halvány hullámmal a plafon alatt. Lágy kékkel. Aztán egy felhőpamaccsal. Egy madár árnyékával. Nem gyerekrajzot festek – egy érzést próbálok megidézni. Valamit, ami megnyugtat, ami emlékeztet arra, hogy a világ lehet egyszerre szelíd és vad.

A kezem festékes, a hajam a tarkómra csúszva tapad, ahogy görnyedek az ecsettel. És közben... tisztulok. Nem felejtek, nem mosok el semmit. De másképp nézek rá. Mint amikor egy sötét tónus után világos színt viszel fel, és hirtelen minden értelmet nyer.

A múlt nem tűnik el. Csak átalakul.

Liv áll meg az ajtóban. Nem kopog. Csak néz.

– Ez… gyönyörű – mondja szinte suttogva. – Mintha nem is gyerekszoba lenne, hanem… valami álombeli hely.

Felé fordulok. A tekintete hálás, fáradt, de benne van az a finom csillanás, amit ritkán látok nála: a béke lehetősége.

– Azt akartam, hogy ha a kicsi erre a falra néz majd, ne csak színeket lásson. Hanem… valamit, ami megnyugtatja. Amitől tudja, hogy nincs egyedül.

Liv belép a szobába, mezítláb. Megérinti a fal egy pontját.

– Te is ezt érezted, miközben festetted?

– Azt hiszem, én is ezt szerettem volna. Tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Egy hosszú pillanatig csak állunk ott. A festék szaga, a félig kész minták, a félhangos gondolatok – minden mintha lelassulna.

Aztán Liv elmosolyodik.

– Ace imádni fogja. És... én is.

Talán nem minden döntés jó. Talán nem minden érintés tiszta. De ha abból, amit magadból adsz, képes vagy szépet teremteni, akkor mégsem volt teljesen hiábavaló. Ez a szoba nem csak a kicsinek szól. Hanem nekem is. Egy emlékeztető. Hogy lehet újrakezdeni. Akár nap mint nap.

A második napra már megszoktam a csendet. A színek nyelvét, az ecset ritmusát.
Megszoktam, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal, miközben minden ecsetvonással valamit elengedek – vagy legalábbis megpróbálok.

Akkor hallom meg a lépteket a lépcső felől.

Alex.

– Azt hittem, kávét jössz kérni – szólok ki anélkül, hogy hátranéznék.

– Épp ellenkezőleg. Azt gondoltam, hozok neked. – A hangja meleg, halk, nem vádaskodó. Egy régi változata önmagának.

Leteszi a bögrét a kis sámlira mellettem. Érzem az illatot – tejhab, fahéj, pont, ahogy szeretem. Mindig is így készítette, amikor valamiért bocsánatot akart kérni. Vagy amikor én nem tudtam szavakat találni.

Leül mellém. Nem kérdez. Csak nézi a falat.

– Kicsit szürreális – mondja halkan. – De jó értelemben.

– A kicsinek festem. Vagy magamnak. Vagy mindkettőnknek.

– Vagy mindannyiunknak – válaszolja.

Csend. De nem a feszülő fajta. Hanem a békés.

Alex letérdel a földre, felvesz egy szivacsot és vizes tálkát húz maga elé. Lassan, óvatosan kezd el törölni  a parkettán elcseppent festéknyomot. Szinte ceremoniálisan dolgozik, mintha ő is valamit le akarna mosni a múltból.

– Tudod… – szólal meg később, miközben nem néz rám – én azt hittem, elég lesz, ha csak... együtt vagyunk. Hogy a gyerek, a közös élet majd… egyensúlyban tart mindent.

– Én is ezt hittem – felelem.

– Aztán elromlott valami. És mire észrevettem volna, te már… máshol jártál.

Nem tagadás. Nem vád. Inkább fájdalmas felismerés.

– A festés segít – mondom végül.

Alex felnéz.

– Mihez?

– Ahhoz, hogy el tudjam képzelni a jövőt. Hogy ne csak azt lássam, amit elrontottam, hanem azt is, ami még jó lehet.

A szemünk összeér.

Nem csók. Nem érintés. De valami újra megmozdul.

Alex leteszi a szivacsot, megtörli a kezét egy rongyban, majd egyszerűen leül mellém a földre. Hátunk a falnak támasztva, vállunk összeér.

Két ember. Akik között volt valami, ami talán még nem halt meg teljesen.

És miközben nézzük az újonnan festett árnyalatokat, Alex félhangosan megszólal:

– Nem ez a gyerekszoba lesz az első közös alkotásunk, amiben mindketten ott vagyunk. Számtalan szobát festettünk már ki mi ketten a kastélyunkban. Franciaországban. Valójában ezt is szeretem veled csinálni, Kim.

-        A felújításokat?

-        Igen. Jó csapat vagyunk együtt Kim. Nem ez az első szoba, amit mi ketten együtt alakítunk át.

Bólintok. A torkomban egy érthetetlen feszültség. Nem tudom, sírni fogok-e vagy nevetni.

De csak annyit mondok:

– És talán nem is az utolsó.