Kétféle boldogság

 

18.

Kétféle boldogság

A reggel valahogy túl világos.

Nem csak a napfény miatt. Mintha valami feszültség vibrálna a levegőben. Az asztal meg van terítve – Alex már kávét főz, Axel vidáman kanalazza a zabpelyhet. Én pirítóst kenek, de a vaj megcsúszik a késen, és egy kis darab az ujjamra tapad. Meg sem érzem.

Ace lejön a fürdőszobából, a reggelét a stúdiójában kezdi. Követem. Szótlan. De Ace-nél ez sosem furcsa. Tudom, hogy ő a zenén keresztül kommunikál.

A Wake me up in Paris című számot indítja. Nekünk, kettőnknek.

„Ébredjünk Párizsban”… jó is lenne… egy másik dimenzióban. Talán.

„Vagy Dallasban, Rióban vagy bárhol…”

„Minden bűnünk megbocsáttatik…”

-        Ace! ACE! – Liv kiáltása hallatszik végig a Cola House-on.

Liv belép a stúdióba. A Wake me up in Paris dal közepébe és számot kér Ace-től. Nem kért ilyet előttem még sosem. Nem is értem.  A haja még kócos, de a szeme… valami más. Élénkebb. Mintha valamit rejtene, amit nem tud (vagy nem akar) egy percig sem titkolni.

Csak Ace reakcióját figyelem. Próbálom értelmezni, hogy mi történik…

Liv körbenéz. A tekintete megáll rajtam. És hirtelen levegőt vesz – mélyet, majd elmosolyodik.

– Terhes vagyok – mondja ki.

Egy pillanatra megfagy a stúdió.

Mind a ketten csak Livet nézzük.

Én is. És közben valami nagyon furcsa történik bennem.

 Először öröm. A legmélyebb, legigazibb fajtából. A gyomrom összeugrik, és azt érzem: igen, megérdemled. Végre. Végre valami szép történik veled.

Aztán… valami más. Egy árnyék, ami belém húzódik, mintha a bordáim alól kúszna elő. A tegnap reggel képe, Ace érintése, az „I’m Yours” dallama… a szívem, ami másik ritmusra vert akkor.

És most itt áll Liv. A legjobb barátnőm.  Az unokanővérem. A nő, aki megbízott bennem. Aki a vállamon aludt el. Aki rám néz, és azt várja, hogy osztozzak az örömében.

Úgy mosolygok rá, mint aki nem remeg belül. Mintha nem tartanék attól, hogy egy nap ez a mosoly összeomlik.

– Liv – suttogom. – Ez… ez csodálatos.

Átölelem. A testem meleg, a karjaim feszesek körülötte. És tényleg sír. Boldogan. Tényleg örül. És én… én is örülök.

De a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, amikor Ace rám néz.

A tekintetünk találkozik. Ő döbbent. Őszintén látszik, hogy még nem fogta fel, hogy ez mit jelent.

És így… én vagyok az egyetlen ebben a szobában, aki tudja: mi mindent veszítettünk el ezzel a hírrel.

Van, hogy kétféle boldogság nem fér meg egymás mellett. Van, amikor az öröm, amit valaki másnak kívántál, egyszerre vesz el tőled is valamit. És ilyenkor… csak állsz, és próbálsz hinni benne, hogy egyszer majd helyére kerül minden. Akkor is, ha most még fáj. Akkor is, ha most még túl sok vagy túl kevés vagy hozzá.

 

Ace és Liv orvoshoz mentek.

Ace annyira rossz hangulatban tért vissza egyedül, hogy semmit sem mertünk tőle kérdezni.

Kijön a stúdióból, kezében kóláspohár.

Tele vagyunk kérdésekkel, amiket senki nem akar elsőként kimondani.

Észrevesz, int a fejével, hogy menjek ki.

A levegő hidegebb kint, mint bent. Ace a korlátnak támaszkodik, kezében a kólás pohár, de alig iszik belőle. Inkább forgatja, mintha az üveg felületén keresne választ.

Mellé lépek. Nem szól. Csak hallani, ahogy lassan kifújja a levegőt.

Nem néz rám rögtön, csak a kertet figyeli – az ösvényt, ahol Axel reggel kis motorjával száguldozott. A szeme alatt árnyék. Az ujjai feszesen az üvegpohár köré záródnak. Úgy érzem szétroppantja azt a poharat a kezében.

– Gratulálok – szólalok meg halkan. – Apa leszel. Még egyszer.

Ace arcán fanyar mosoly húzódik, és én pontosan tudom, hogy az a mosoly nem egészen boldog. Nem egészen felhőtlen.

– Kösz. Tudod… furcsa. Azt hittem, ha egyszer újra megtörténik, más lesz. Tisztább, könnyebb. De most… valahogy nehezebbnek tűnik.

Csend. Hallgatom, de nem vágok közbe.

– Liv boldog. Látszik rajta. Ez neki most… minden. – Ace tekintete a kert felé réved, ahol Axel kis motorjával reggel még köröket futott. – Én is próbálok örülni. De közben… olyan, mintha minden pillanatban kétfelé szakítana valami.

Felpillantok rá. A szeme árnyékos, mély.

– Kétfelé? – kérdezem halkan.

Egy pillanatig tétovázik. Aztán vállat von.
– Mintha bármikor, amikor közelebb lépek Livhez, automatikusan távolabb kerülnék tőled. És ha közeledek hozzád… akkor őt árulom el. – Elhallgat. – A kettő együtt… nem fér meg bennem.

A szívem összerándul. Elfordulok, nehogy lássa, mennyire betalált.

– És mégis itt vagyok – mondom halkan. – Mellettetek.

– Mert hűséges vagy – feleli Ace. – És mert nálad a lojalitás nem póz. Hanem tényleg… hit. Ezért kérek tőled olyasmit, amit talán nem lenne jogom kérni.

Megáll bennem a levegő.
– Mit?

– Maradj még. – Ace hangja mély, lassú. – Nem miattam. Hanem Liv miatt. Kell neki valaki, aki nőként ott van mellette. Aki erőt ad. Én… nem mindig tudom, hogyan kell.

A keze egy pillanatra az enyémhez ér, de nem tart meg. Csak egy érintés, amivel biztosít arról, hogy érti: ez a kérés többről szól, mint a gyerekszoba.

– És közben te? – kérdezem alig hallhatóan. – Te hol vagy ebben?

Ace rám néz. Most először. Nem rejteget semmit, nem bújik a rutin, a zene mögé. A tekintete nyers.
– Középen. Két élet között. És mindkettőhöz tartozni akarok. De lehet, hogy végül mindkettőt elveszítem.

Pontos megfogalmazás. Hasonlóan érzek. Én pedig tudom, hogy ebben a pillanatban egyikünket sem tudom megmenteni.

Oldalra néz rám.

– És te? Hogy vagy?

A torkomban megakad egy szó. Nem akarom megmondani az igazat. De nem is tudok hazudni.

– Összezavarodva – mondom ki végül.

Ace bólint. Megérti. Talán túlságosan is.

– Tudod, amikor először jöttél ide… azt reméltem, hogy majd segítesz Livnek. Hogy feloldod őt. Megnevetteted. Hogy elfeledteted vele, mennyire bonyolult minden.

– És elfelejtette? – kérdezem halkan.

– Egy darabig… igen – mondja Ace. – De most… mintha minden visszatérne. Csak már más formában.

Hallgatunk.

Aztán Ace leteszi a bögrét a korlátra, és egy kicsit közelebb lép.

– Kim… itt van a gyerekszoba… még nincs kész. Kim, ha valaki, hát te úgy tudsz teremteni, hogy abból valami születik. Festhetnél oda valamit. Valami szépet. Valami nyugtatót. Olyat, amilyent csak te tudsz

– Ha szeretnéd, festek nektek egy gyerekszobát – mosolyodom el keserédesen.

– Igen – bólint. – Egyfajta védelmet. Amit te adsz. Azzal, ahogy vagy.

Érzem, hogy valami megremeg bennem.

És aztán megjelenik Alex, az ajtófélfának dőlve, csendben, de figyelve.

– Hallottam, miről beszéltek – mondja, és belép a körbe. – Jó ötlet. Maradjunk addig, míg kész nem lesz a szoba. Utána… hazamegyünk.

A tekintete rajtam pihen. És hirtelen érzem, hogy ezt az együttlétet már nem lehet visszafordítani. Hogy mi hárman, négyen… most összefonódtunk valami egészen különös sorsvonalon.

– Addig maradunk – mondom. – De utána… visszamegyünk Franciaországba. Muszáj lesz. Az otthonunk ott van. És ez… ez itt nem lehet menekülés, csak egy megálló.

Alex bólint.

Ace csak egyetlen szót mond:

– Rendben.

Talán ez az élet egyik legnagyobb próbája: maradni, amikor menni lenne könnyebb. És elmenni, amikor már minden ideköt. Talán az is szeretet, ha nem magad miatt maradsz, hanem másokért. És talán az is szeretet, ha fáj, de akkor is szép.

 

A fény másképp törik meg ebben a szobában.

Mintha maga a ház is visszafogná a lélegzetét, míg én lassan kinyitom a festékes dobozokat. A levegő enyhén oldószerillatú, friss festékszagú. A gyerekszoba csupasz falai olyanok, mint egy üres napló első oldala. Tele lehetőséggel. És én tele bűntudattal. Tele kívánsággal, hogy valami jót hagyjak hátra.

Nem kapcsolok zenét. Csendben akarok dolgozni. Csendben akarok gondolkodni.

A fal tiszta fehér, de rideg. Nem beszél, csak néz vissza rám, mintha kérdezné:
"Mit akarsz ide hozni? Miféle történetet írsz rám?"

A válasz nem egyszerű. Mert én magam sem tudom.

De kezdek egy ívvel. Egy halvány hullámmal a plafon alatt. Lágy kékkel. Aztán egy felhőpamaccsal. Egy madár árnyékával. Nem gyerekrajzot festek – egy érzést próbálok megidézni. Valamit, ami megnyugtat, ami emlékeztet arra, hogy a világ lehet egyszerre szelíd és vad.

A kezem festékes, a hajam a tarkómra csúszva tapad, ahogy görnyedek az ecsettel. És közben... tisztulok. Nem felejtek, nem mosok el semmit. De másképp nézek rá. Mint amikor egy sötét tónus után világos színt viszel fel, és hirtelen minden értelmet nyer.

A múlt nem tűnik el. Csak átalakul.

Liv áll meg az ajtóban. Nem kopog. Csak néz.

– Ez… gyönyörű – mondja szinte suttogva. – Mintha nem is gyerekszoba lenne, hanem… valami álombeli hely.

Felé fordulok. A tekintete hálás, fáradt, de benne van az a finom csillanás, amit ritkán látok nála: a béke lehetősége.

– Azt akartam, hogy ha a kicsi erre a falra néz majd, ne csak színeket lásson. Hanem… valamit, ami megnyugtatja. Amitől tudja, hogy nincs egyedül.

Liv belép a szobába, mezítláb. Megérinti a fal egy pontját.

– Te is ezt érezted, miközben festetted?

– Azt hiszem, én is ezt szerettem volna. Tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Egy hosszú pillanatig csak állunk ott. A festék szaga, a félig kész minták, a félhangos gondolatok – minden mintha lelassulna.

Aztán Liv elmosolyodik.

– Ace imádni fogja. És... én is.

Talán nem minden döntés jó. Talán nem minden érintés tiszta. De ha abból, amit magadból adsz, képes vagy szépet teremteni, akkor mégsem volt teljesen hiábavaló. Ez a szoba nem csak a kicsinek szól. Hanem nekem is. Egy emlékeztető. Hogy lehet újrakezdeni. Akár nap mint nap.

A második napra már megszoktam a csendet. A színek nyelvét, az ecset ritmusát.
Megszoktam, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal, miközben minden ecsetvonással valamit elengedek – vagy legalábbis megpróbálok.

Akkor hallom meg a lépteket a lépcső felől.

Alex.

– Azt hittem, kávét jössz kérni – szólok ki anélkül, hogy hátranéznék.

– Épp ellenkezőleg. Azt gondoltam, hozok neked. – A hangja meleg, halk, nem vádaskodó. Egy régi változata önmagának.

Leteszi a bögrét a kis sámlira mellettem. Érzem az illatot – tejhab, fahéj, pont, ahogy szeretem. Mindig is így készítette, amikor valamiért bocsánatot akart kérni. Vagy amikor én nem tudtam szavakat találni.

Leül mellém. Nem kérdez. Csak nézi a falat.

– Kicsit szürreális – mondja halkan. – De jó értelemben.

– A kicsinek festem. Vagy magamnak. Vagy mindkettőnknek.

– Vagy mindannyiunknak – válaszolja.

Csend. De nem a feszülő fajta. Hanem a békés.

Alex letérdel a földre, felvesz egy szivacsot és vizes tálkát húz maga elé. Lassan, óvatosan kezd el törölni  a parkettán elcseppent festéknyomot. Szinte ceremoniálisan dolgozik, mintha ő is valamit le akarna mosni a múltból.

– Tudod… – szólal meg később, miközben nem néz rám – én azt hittem, elég lesz, ha csak... együtt vagyunk. Hogy a gyerek, a közös élet majd… egyensúlyban tart mindent.

– Én is ezt hittem – felelem.

– Aztán elromlott valami. És mire észrevettem volna, te már… máshol jártál.

Nem tagadás. Nem vád. Inkább fájdalmas felismerés.

– A festés segít – mondom végül.

Alex felnéz.

– Mihez?

– Ahhoz, hogy el tudjam képzelni a jövőt. Hogy ne csak azt lássam, amit elrontottam, hanem azt is, ami még jó lehet.

A szemünk összeér.

Nem csók. Nem érintés. De valami újra megmozdul.

Alex leteszi a szivacsot, megtörli a kezét egy rongyban, majd egyszerűen leül mellém a földre. Hátunk a falnak támasztva, vállunk összeér.

Két ember. Akik között volt valami, ami talán még nem halt meg teljesen.

És miközben nézzük az újonnan festett árnyalatokat, Alex félhangosan megszólal:

– Nem ez a gyerekszoba lesz az első közös alkotásunk, amiben mindketten ott vagyunk. Számtalan szobát festettünk már ki mi ketten a kastélyunkban. Franciaországban. Valójában ezt is szeretem veled csinálni, Kim.

-        A felújításokat?

-        Igen. Jó csapat vagyunk együtt Kim. Nem ez az első szoba, amit mi ketten együtt alakítunk át.

Bólintok. A torkomban egy érthetetlen feszültség. Nem tudom, sírni fogok-e vagy nevetni.

De csak annyit mondok:

– És talán nem is az utolsó.

 

Dirty little secret

 17.

Dirty little secret

Az „I’m Yours”  dallama és az Ace  szája sarkában  bujkáló mosoly. Ez van a fejemben, amikor festővásznat keresek. Muszáj alkotnom. Muszáj valamiben kiöntenem azt, amit érzek. Ami történt velem. Mert belül beleremegek. Ő is én is értem az üzenetet. A zenében tudunk együtt lenni és beszélni szavak nélkül. Nyíltan. Egymással.

Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. De a csend közénk feszül, mint egy frissen feszített vászon, amin ott a tegnap sziluettje. Fejemben ezerszer is felcsendül a dallam. Én csak ülök, próbálok nem túl erősen lélegezni. A kezem a combomon. A pillanat nehezebb, mint kellene. Ki kell festenem magamból.

A zene és a festés – ez lett a titkos nyelvünk.

A nap fénye átfordul a ház felett, mire befejezem a festést. Kész mindaz az érzelem vászonra öntve, amit érzek. Kibeszélve a vászonnak, nyomot hagytam rajta, mint Ace bennem.

A ház csendes. Alex a kocsiban altatja Axelt, nincs itt a jaguár a kocsifelhajtón. Csak egy ismeretlen kocsi.

Ace stúdiójának ajtaját nyomom be. Ahogy belépek Ace hangját hallom.

-        … egy ízléses, de kicsit szemérmetlen számot akarok… mint amilyen Kim.

Ariel ül mellette a laptopjával babrál, de már felnéz rám.

-        …A múzsa….

-        Ja, mint Kim.

-        Mármint itt van, a stúdiódban – néz rám Ariel.

-        Ó. Kim – fordul felém Ace, hangja megtorpan egy pillanatra. – Csatlakozol?

Bólintok. Leülök a stúdió sarkában a kanapéra. Csak figyelem őket. Ace mozdulatai céltudatosak, mégis valahogy nyugtalanok. Mintha keresne valamit – talán a hangokban, talán a saját gondolatai között.

-        Valahányszor átjössz… szemérmetlen vagy – énekli bele a mikrofonba.

 

A hangja mély. Szinte forró.

 

-        Ma a magángépemen ülsz, a lábad az égben, hajnalig nem fejezzük be, mutasd hová, és odaviszlek…

 

A sorok olyanok, mint egy kódolt vallomás. Hallgatom, és közben érzem: nemcsak egy dalt ír. Ez rólunk szól.

 

Ariel elismerően nevet. Ace rám néz, és ahogy megmozdul a szája sarka, tudom, mit akar mondani.

-        – Ez a szám… csak a tiéd – mondja nekem Ace.

Annyira forró a pillantása.

-        …megkaphatod amire vágysz… mutasd hová és odaviszlek, amint a hátadra fektetlek, nem fejezzük be napkeltéig, mert megduglak…húzd félre a bugyid s dőlj hátra mert ma este messzire megyünk… együtt messzire megyünk…”

Nem jutok szóhoz. A dal... amit nekem írt. Ace írt nekem egy dalt. Írt rólam egy dalt. Igazi művész. Az érzelmei ott vannak a dalban.

-        Bakker ez iszonyat jó Ace! Szabadszájú, szemérmetlen, szexi! Ace mindig ilyeneket kellene írnod! – vigyorog Ariel kikerekedett szemekkel.

-        Ő hozza ki belőlem! – mutat rám nevetve Ace. – Nem bírok magammal.

-        Kim jót teszel ennek a stúdiónak. Ace megspékelte a dalt, nem kicsit pajzán lett. Az a bugyis rész! Állatira jó! – áradozik Ariel

-        Figyelj, ha nincs idő levenni, hát félrehúzzuk – mutatja Ace. – A csajom pajzán – egy pillanatra mind ledermedünk. Ace zavartan a kóláspohara után nyúl – Mármint a verzében. Érted, a versszakban…

-        Ez rólam szól – teszem hozzá pontosítva.

-        Rossz vagy, te is tudod – sandít rám Ace.

-        Rossz vagyok és nem is titkolom – bólintok rá magabiztosan. – Iszok valamit!

-        Kész vagyok ettől a számtól Ace – vigyorog Ariel. – Imádom.

-        Vágjam én, amit feléneklek? – kérdezi Ace, miközben alkoholt keresgélek, margaritát hozok magamnak. – Ma iszonyatosan pörgök – hallom Ace hangját. S tudom is mi történik. Én is kifestettem magamból, most Ace is alkot. Mindketten művészek vagyunk. Én festek, ő szerez egy dalt. Így tudjuk a legjobban kifejezni magunkat.

-        Kim bele fog szeretni – mondja Ariel.

-        Vagy belém – vigyorog vissza Ace, miközben fülessel a fülén hangsávokat húz.

-        Bejátszhatok közben egy dalt? – kérdezem a srácoktól. Üzenetet küldök Ace-nek. The Weeknd: One of the girls számát játszom be. Ace figyel, tudom és választ kapok rá. Artemistől játssza be a Dirty little secret számot és feláll a székéből és magához húzva táncol velem rá. Karjai átölelnek. A homlokomat a mellkasára döntöm, mert szédülök. Tőle, a margaritától, mindattól ami árad bennem itt Ace stúdiójában. Ace tetovált karjaival simogatja a hajamat. A vörösesszőke tincseimbe túrja az ujjait. Ariel sunyi mosollyal néz minket.

-        A te hibád! – mutat rá Ace.

-        Én?

-        Ja, az a csók. Colleen-ék tetőteraszán.

-        Bedobtam a gyújtóst. ez vagyok én: Ariel Acid. AA+

Megfordulok, és Ace öléhez twerkelek. Ace a tenyerét a csípőmre feszíti és magához ránt. Lihegek, ahogy az érintése megborzongat. Lehelete a fülemnél libabőrössé tesz.

-        A piszkos kis titkod leszek, Kim – leheli.

-        Hogy tetszik a dal? – morogja Ace a fülembe, miközben keze bizalmasan jár a testemen.

-        Imádom, mocskos, szókimondó, szexi. Mint te és én! Együtt…

-        Ez a szám csak a tiéd. Soha senkinek nem adom. Az én hangommal. Neked.

-        Mi a dal címe? – lehelem a hajamba túrva.

-        Már nem is kérdés. Nem valami túlgondolt. Nem kell megfejteni.„Aranyvörös” – mondja Ace halkan. – A hajad után… de valójában… a tűz után, amit hozol ide. Mindig, amikor bejössz ebbe a stúdióba.

 

Axel álmodik a kiságyban, a babamonitor visszafogottan villog a konyhapulton. A Cola House-nak van egy sajátos éjszakai ritmusa.

Lefelé menet meglátom, hogy Liv már a nappaliban ül. A sarokfotelben kuporodik, egy szürke kötött takaróba burkolózva. A lámpafény aranyszínű glóriát von a vállai köré, de az arca feszült. Egy pohár bor van a kezében. A borostyánszín folyadék a pohár oldalán billeg, ahogy megmozdul.

Nem kérdezem, csatlakozhatok-e. Csak leülök a kanapéra. Egy darabig nem szólunk.

Aztán Liv halkan megszólal:

– Néha az az érzésem, hogy minden nő, aki megfordul ebben a házban… - visszafojtom a lélegzetem. Tudom mit akar mondani. Hogy Ace csaja volt, vagy lesz. De végül Liv csak ennyit mond: - … jobban tudja, mit akar, mint én.

A tekintete a poharába süllyed, de tudom, hogy nem kifejezetten rám célzott. Vagyis... nem csak rám.

– Vagy csak jobban eljátsszák – mondom csendesen.

– Lehet – bólint. – De én már nem tudom, mit játszom. Egy boldog feleség szerepét? Mikor játszom már egy fiatal anya szerepét? Vagy csak... próbálom kitalálni, hogyan legyek újra az, aki régen voltam. – Liv fáradtan kifújja a levegőt: -  Már azt sem tudom ki voltam.

Félrebiccentem a fejem. A hangja fáradt, de nem törött. Olyan, mint egy nő, aki még remél.

– És ki voltál régen? – kérdezem halkan.

–  Azt hiszem… Egy csaj, aki szeretett merészen öltözködni, túlságosan erősen sminkelni, és minden új zenét meghallgatott kétszer, mielőtt ítélkezett volna. Aki őrülten tudott szerelmes lenni. Aztán jött Ace, és hirtelen... már nem volt fontos, hogy ki vagyok. Csak az, hogy ő mit lát bennem.

– És most?

Liv szusszan egyet. A szeme sarkában fénypontok gyűlnek.

– Most... próbálom kitalálni, hogy még mindig lát-e valamit bennem.

Csend. A ház lélegzik körülöttünk.

– Ace… bonyolult – mondom végül.

Liv felnéz. Tudja, hogy többet tudok, mint amit mondok. De nem kérdez rá. Csak biccent.

– És te, Kim? Te ki vagy? És miért jöttél ide?

Egy pillanatig nem válaszolok. A kanapé kárpitjába mélyesztem az ujjaimat.

– Lássuk csak… mindenki bajkeverőnek tart. Pedig… Nem keresem a bajt. De ha már rám talál, nem fogok elbújni előle. S miért vagyok itt? Mert hívtál.

– De Angliában mehettél volna máshova – jegyzi meg halkan. – Mondjuk..., Kendalba vagy Északra... a szüleidhez.

– Talán... nem akartam, hogy ott lássanak – felelem. – Talán itt akartam látni magam. Veletek.

Liv bólint. A poharat leteszi a dohányzóasztalra. Most először tűnik úgy, hogy valóban rám néz.

– Jó, hogy itt vagy – mondja csendesen. – Tudod... nem is tudom, mit várok ettől az egésztől. Ettől a háztól, Acetől. Csak... valahogy úgy érzem, hogy ha most nem találom meg magam, akkor el fogok veszni benne örökre.

Odasétálok hozzá. Letérdelek mellé és megfogom a kezét.

– Nem fogsz elveszni, Liv. Mert én itt vagyok. És nem hagylak.

A szemében könny ül. De nem sír. Csak hátradől és a vállamra hajtja a fejét.

– Képzeld – kezdem, mintha teljesen természetes beszélgetés lenne –, egyszer, amikor először használtam a kastélyban a mosogatógépet, betettem Alex tusfürdőjét a gépbe. Azt hittem, koncentrált bio mosószer.  Franciául volt írva. És nem értettem. Fél órán belül minden edény grapefruitillatban úszott. A poharakban is. A villák is. Aztán amikor Alex ivott egy korty vizet, azt mondta: „Kim, ez most vagy pezsgő, vagy halál.”

Liv pislog. A szemében valami megvillan.

– Ne… – sóhajtja. – Tényleg?

– Tényleg – bólintok vigyorogva. – Aztán ráírt egy cetlit a mosogatógépre: „Figyelem: nem wellnessközpont.” Alex túlélte. Azóta csak olyan terméket veszünk, amire angolul is rá van írva, hogy micsoda.

Liv felnevet. Nem sokáig, de őszintén. A hangja megreszket, ahogy a nevetésből egy pillanatra könny lesz, aztán újra mosoly.

– Kim… te mindig így csinálod. Mondasz valamit, és valahogy… nem vagyok annyira egyedül.

– Azért jöttem – mondom halkan.

Liv keze a pohárra fonódik. A szeme rám mosolyog. Ott van benne minden hála, amit nem tud kimondani. De nem is kell.

Így maradunk. Egy ideig. A pohárban lassan felmelegszik a bor, a házban sűrűsödik az éjszaka. Két nő, akik egy férfit osztanak meg – másképp, más szándékkal, más időben.

De most csak együtt léteznek. Egy lélegzetben.

Liv szuszogása ritmikusan emelkedik a vállamon. Az arca kisimult, mint egy altatásba merült gyereké. Mintha a fájdalom is csak álom lenne benne, nem valóság. De én tudom, hogy az. Csak most pihen.

Nem mozdulok. Nem akarom felébreszteni. De bennem nincsen nyugalom. Bennem egyre csak forog valami. Egy kékszürke spirál, mint festékszál a vízben, ami nem oldódik, csak örvénylik, egyre mélyebbre.

Ace illata még mindig él itt a Cola Houseban mindenütt érzem. Magamon is. A karomon. A hajamban. A reggel egy lopott dimenzió volt. Egy másik világ. Ahol nem volt Liv. Nem volt Alex. Nem volt következmény. Csak egy dal… és két test, ami azt hitte, tudja, mit csinál.

De nem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem biztos, hogy akarjuk tudni.

Liv itt alszik rajtam. És én… Én egyszerre akarom őt védeni, és meg sem érdemlem. A bűntudat, mint egy puha, szép párna — nem lehet tőle aludni, bármilyen kényelmes is.

Mégis: ő hívott ide. Ő mondta, hogy „gyere”. Hogy „vidíts fel”. De vajon tudja, hogy a nevetés mögött néha könnyek is vannak?

És vajon… ha tudná, amit én tudok… akkor is itt feküdne a vállamon?

Nem tudom.

És félek megtudni.

A tekintet pecsétje

 

16.

 

A tekintet pecsétje

A klub reggel egészen más arcát mutatja.
A fények tompák, puhák. A neonok már nem vibrálnak, a zene elhallgatott, csak a pultos srác zörgeti halkan a poharakat, mintha ő is félne felébreszteni a falakat. Minden kissé megfáradt, mint aki túl sokat élt az éjszaka alatt.

Ace a kávézórész sarkában ül egy mély rozsdabarna fotelben. Kapucnis pulóverben, kócos hajjal, ahogy csak az tud lenni, aki éppen átaludta az éjszakát egy másik világban.
A bögre a kezében gőzölög, az arca árnyékban. De amikor belépek, a tekintete azonnal megtalál.

Egyik lábát lazán a másikra veti, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb reggele. Nem siet, nem rejteget semmit. Ő itthon van. Hosszan néz rám, ahogy megjelenek a kávézójában, frissen mosott hajjal, a tegnapi ruhámban, mégis valahogy másként, mint este.

Mezítláb megyek át a padlón. A tegnapi ruhám alsó rétegét viselem: egy egyszerű, pántos kisfekete, amit a csipkeruha takart. Most valahogy mégis másnak érzem magam benne.
Ahogy közeledem, a csend elmélyül. Ace nem szól. Csak a szemével követ, mintha minden mozdulatomba belekapaszkodna.

– Hozzak neked is? – kérdezi végül halkan.
– Egy feketét. Tej nélkül – válaszolom. A hangom elcsendesedett, mint a tér maga. Már leülnék, amikor…

Az ajtó kinyílik.

– Na ne már…

A hang ismerős, túlságosan is. Colleen.
Ott áll a bejáratnál, lófarokba fogott hajjal, fekete pulóverben és bőrkabátban, ahogy mindig. De most más a tekintete. Éberebb. Élesebb.

Megáll.
Karba tett kézzel mér végig minket. Ace nyugodtan kortyol. Én mereven ülök. A csönd elviselhetetlenül lassú. Látszik rajtunk, hogy a klubban aludtunk.

– Hát… végül is… – morogja Colleen, miközben a pulthoz lép. – Volt már rosszabb reggelem.

Tölt magának egy kávét. Nem néz ránk, mégis minden mozdulatából érződik, hogy pontosan tudja, mi történt.

– Rég sejtettem – mondja aztán. – Hogy valami lesz köztetek. Csak reméltem, hogy mégsem.

Ace lassan leteszi a bögrét.

– Nem terveztük – szólal meg halkan.

Colleen felhorkan egy fanyar mosollyal. A tekintete végre ránk fordul.

– Nem is kell. Az ilyesmi nem tervezés kérdése. Csak történik.
– Colleen… – kezdeném, de felemeli a kezét.

– Nem kell mondanotok semmit. Egyszerűen… csak kávét akartam inni itt a klubban. Csak épp most szembesültem vele, hogy hárman ülünk itt. Egy múlt, egy jelen, meg egy döntés.

Leül velünk szemben, keresztbe teszi a lábát, a gőzölgő bögrét két kézzel fogja.

Már hárman merengünk itt a kávé felett.

Colleen engem néz. A szeme nem haragos, inkább… valami fura, régi szövetség fénye csillan benne.

– Kim… ha Ace téged választott, az engem nem lep meg. Csak… megváltoztat mindent. És tudod mit? A klubot ismerem, Ace-t is. Tudom, milyen, ha valaki egyszer csak ott terem a képletben, és minden megváltozik.

A szívem a torkomban dobban. Nem tudom, mit mondhatnék. Semmi sem tűnik méltónak vagy elég finomnak.

– Sajnálom – suttogom végül.

Colleen elfordítja a fejét. A mosolya szelíd, de fáradt.

– Ne sajnáld. Nem történt baleset. Csak elmozdult valami. Én már korábban is láttam a szemetekben. A házibulin. A dal alatt…- Ace és Colleen összenéznek. – Tudod Kim, amikor először találkoztam Ace-el, azt mondta nekem: „A zene mindig előbb mondja ki, amit mi még nem merünk.” És igaza volt. Akkoriban én értettem meg először, mit jelent neki egy dal.

Kicsit elmosolyodik, de a mosolyában keserűség van.
– Azt hittem, örökre csak én leszek az, aki hallja ezeket a kimondatlan szavakat. Most viszont… meghallottam azt a típusú párbeszédet a házibuliban. A dalodban. És Ace válaszában. Az már nem a mi nyelvünk volt. Hanem a tiétek.

Ace némán bólint.

– Akkor hát… – szól Colleen újra. – Most micsodák vagytok egymásnak? Szeretők? Múzsák? Társak?

Hosszú csend. A kérdés túl pontos. Túl közeli.

– Nem tudjuk – válaszolja Ace végül.

– És lesz folytatása? – kérdezi Colleen nyíltan. – Vagy csak egy éjszaka volt?

– Nem tudjuk – mondom most én. – Még… a hatása alatt vagyunk.

Colleen bólint. Iszik a kávéból. A gőz eltakarja az arcát egy pillanatra, mint egy függöny.

Ace felnéz rá.

– Én nem akarom, hogy ezt véletlennek tekintsük – mondja lassan. – Nem bántam meg.

Colleen nem válaszol rögtön. Csak biccent.
Aztán feláll. A bögréjét a pultra teszi.

Eltűnik az ajtó mögött. A reggel csendje újra leül közénk.

Ace a kávésbögréjével játszik. A tekintete már nem zárt. Csak… mélyebb. Valahogy nyugodtabb is.

– Nem gondoltam, hogy így lesz – mondja. – De jó, hogy tudja. Komolyan mondtam. Semmit sem bántam meg Kim.

-        Most már legalább tudom, hogy hova került a festményem. Abba a szobába. Mi neked a Cola House? – kérdezek rá könnyedén.

-        A Cola Houset és a klubot is a zene adta nekem. Mint olyan sok mindent.  Ha itt körbe nézek csak erre tudok gondolni, hogy ez mind... a zene ereje. Nekem mindezt a zene adta. A zene adott nekem mindent. Most… te vagy a zeném. Kim… veled minden félrelépés több, mint hiba... – élmény.

-        Szeretnék tőled egy dalt. Egy zenét. Ami nekem szól – jelentem ki egyenesen Ace-re nézve.- Írj nekem egy dalt… ami rólam szól.

-        Rendben. Írok egy dalt rólad – néz rám komolyan Ace.

Ace lassan az ujjaimat keresi az asztalon. Megérinti. Csak egy apró mozdulat.
De benne van minden.

 

A Ford belsejében csönd ül közöttünk. Nem feszültség ez, inkább valami más – valami sűrű, tapintható jelenlét, amit a szavak már nem tudnának megfogalmazni.

-        Mit érzel most? – kérdezem óvatosan.

-        Hallgasd meg ezt, Kim. Ez a válaszom - Ace az ujjával koppint a kijelzőn, a hangrendszer felé nyúl, és elindítja a zenét.

Az első hang ütésként ér. Isabel LaRosa: I’m Yours.

A légzésem elakad.

 A zene nem csak szól – elnyel, kitölt, mintha Ace valahol a zene mögé rejtette volna azt, amit nem mondhatott ki. Egy üzenet. Egy vallomás. Egy kérdés és válasz egyszerre. Ülök mellette mozdulatlanul, és érzem, ahogy ez a dal most örökre összefon bennünket. Visszavisz a közös éjszakánkhoz.

Szótlanul ülünk egymás mellett. De nem is kellenek a szavak, mert a zene többet elmond helyettünk is.

Ebben a dalban, minden szavában, minden érzésében, minden hangjában most együtt vagyunk. Ace és én.

Mintha valaki belém hatolna. Nem fizikailag, hanem lelkileg.

A zene... az mindent elárul.

Én csak ülök hátradőlve,  a hajamat simítom, és próbálok nem azokra a sorokra figyelni, amik szó szerint a reggeli suttogásainkat idézik vissza. A lélegzet, amit Ace a nyakamba fújt. A pillanat, amikor már nem volt visszaút.

A Cola House garázskapuja lassan záródik le mögöttünk. A motor elhallgat, de a dal még mindig ott zúg a testemben.

Ace nem mond semmit. Én sem. Csak kiszállunk, hangtalanul, mint akik megállapodtak valamiben, amit még maguknak sem mernek bevallani.

Ace mellettem lépdel. Nem mondunk semmit, mégis úgy érzem, minden mozdulatunk kiabál. A reggel súlya ott lebeg közöttünk – a túl sok közelség, a túl kevés magyarázat.

Bent a Cola House-ban meleg van, otthonos. Axel nevetve gurít egy labdát a nappali szőnyegén. Őt látjuk meg leghamarabb. Ace a stúdió felé veszi a lépteit.

Én Alex-hez megyek, aki a konyhában áll, hátat fordítva. Csak egy pillanatra néz fel. A tekintete hosszabb ideig időzik rajtam, mint kellene. A tekintete nem kérdez. Az ítélet már megvan.

– Gondolom kávét már nem kérsz – szólal meg Alex. Hosszú csend következik. Axel nevetése betölti a házat.

– Aludtatok valamennyit? – kérdezi Alex, mint aki próbálja fenntartani a normalitás illúzióját.

– Valamennyit – felelem. Elharapom a többit. Hogy nem is az alvásról szólt az éjjel. Hogy még mindig érzem Ace illatát a bőrömön. Hogy nem vagyok ártatlan.

Alex a kávéját kavargatja, mintha nem is az íze, hanem a hangja számítana. A fémkanál lassan köröz a porceláncsésze alján, mint valami lejárt időzítő.

– Alex… – kezdeném, de megelőz.

– Nem akarok semmit hallani. Tényleg. Csak... – felém fordul, és a tekintete megállít. – Szeretném tudni, hogy mi zajlik köztetek. Nem a fizikai részére vagyok kíváncsi. Hanem hogy… mi mozog benned, Kim?

Lehunyom a szemem egy pillanatra. Az arcomon lassan dolgozik a bűntudat.

– Semmi. Te képzeled bele.

– Akkor miért érzek mást, amikor rám nézel? – hangja halk, de benne feszül a felismerés.

Túl éles, túl őszinte. Olyan, mint egy penge, ami végigkaristol a mázon, amit egész nap próbáltam megőrizni magamon.

Ace ekkor lép be a konyhába.

Alex leül Axel mellé. Megfogja a gyerek kis tenyerét. A mozdulata gondoskodó, mégis olyan, mintha közben darabokra hullana belül.

Ace a pultnál áll meg, ujjai könnyedén koppannak a kávéscsészén, mintha csak véletlen volna. A szeme mégis rám talál.

Egy pillanat. Csak ennyi. De abban a pillantásban minden ott van: a közös éjszakánk súlya, a kimondatlan vallomás, a titok, amit senki más nem érthet. Talán nem is tudatosan. Talán csak… reflexből.

Visszanézek rá. A tekintetünk összeér. És nem kell kimondani semmit.

Mert a válasz már ott szól: „You know I’m yours.”

És abban a csendben, amelyet csak Axel kacaja tör meg, Alex is felnéz ránk. Nem szól, de látja. Érzi. A tekintetünk súlya elég, hogy ő is megértse: valami végérvényesen átalakult.

A szavak feleslegessé válnak. A konyha néma kinyilatkoztatássá változik.

 

Titkok tengere

 

15. fejezet

Titkok tengere

– Döntöttél? – kérdezem, alig hallhatóan.
– Igen – feleli Ace. – És tudom, hogy te is. Ne mondj semmit, Kim. Csak… hadd legyek most veled.

Nem válaszolok. Bólintok.
– Kim… – suttogja a nevem. – Ha most megcsókollak újra, nem fogom tudni abbahagyni.
– Akkor ne állj meg – rebegem.

Ace lassan közelebb lép. Nem siet, de a tekintete olyan, mintha már levetkőztetett volna százszor. A levegő feszült, minden lélegzetem rövidebb. A hátam a falnak simul, amikor megáll előttem.

– Kim… – suttogja rekedten, és a szája az enyémre talál. Forrón, éhesen, olyan erővel, mintha hetek óta csak erre a pillanatra várt volna.

A kezeim a nyakára fonódnak, beletúrok a hajába, magamhoz húzom. A teste kemény és feszes, az érintése egyszerre birtokló és könyörtelenül gyengéd. Nem hagy időt gondolkodni. Nincs menekvés, nincs kifogás. Csak mi ketten, és a vágy, ami eddig minden pillantásban ott lappangott.

A teste a testemhez simul, ujjai a tarkómon, ahogy magához húz, a hajam közé túr, mintha biztosra akarna menni, hogy még itt vagyok. Hogy ez tényleg megtörténik.

Ace a falhoz nyom. Nyoma sincs a korábbi gyengéd, finom csóknak.

Vadul faljuk egymást. A mozdulatunkban nincs semmi finomság, kedves becézgetés, csak színtiszta, gyors, elemi vágy.

Ace a csipkeszoknyámat markolja és megfordít. Marokra fogva a hajam félresepri az útból és szájával a nyakam, majd a vállam ívét kezdi kóstolni, aztán lejjebb vándorol. Ívben feszülök hátra Ace mellkasának, a torkomból sóhaj tör fel. A derekamig feltűri a szoknyát. Nincs türelme. Félrehúzza a bugyit, és belém hatol. Mélyen, erővel, könyörtelenül. Egyetlen pillanat alatt eláraszt az érzés: mintha minden eddigi vágy most robbanna ki belőlem.

Csak zihálok és sikoltozom a gyönyörtől. Nem bírom abbahagyni, az élvezet adta hangjaim önkéntelen buknak ki a számon. Körmeim Ace karjába vájnak, nem bírom tovább tartani magam, sikoltva élvezek el alatta … s tudom a közös éjszakánknak ez csak a kezdete volt…

Ace a csípőmre markol, felemel, és az ágyhoz visz. Ledob, mintha nem bírná tovább visszatartani magát. A ruhám vállpántja lecsúszik, Ace keze már a bőrömön. A nyakamtól a kulcscsontomig perzsel a szája. A szívem gyorsabban ver, mint a basszus odakint. A testem minden idegszála feszül, várja, hogy újra megtörténjen. A csipke ruha szinte magától kerül le rólam, mintha eddig is csak arra várt volna, hogy Ace letépje rólam.

Az ujjaim a mellkasán. Minden réteg, ami eddig köztünk volt, most lefoszlik.

A csókjai a nyakamon, kulcscsontomon égnek, a bőröm mindenhol felvillan, ahol hozzám ér. A hangja mély és rekedt, amikor a fülemhez hajol:

– Tudtam, hogy ez meg fog történni. Nem bírlak tovább nem akarni.

A szívem dübörög, a testem válaszol. Én is tudtam. Már az első pillantásnál. Csak idő kérdése volt.

Most nincs több idő. Nincs több talonban tartott szó. Csak a testünk beszél.

Ő a tenger, én az óceán – és most végre összeértünk.

A csókja mély és forró, nem ígérget, hanem elvesz. Az első pillanattól birtokba vesz, és én nem tiltakozom. A szám kinyílik, a nyelve vadul keresi az enyémet, és minden józanság szétfoszlik bennem. A kezeim a mellkasán, aztán fel a tarkójára, beletúrok a hajába, magamhoz húzom, mert kevés, mindig kevés az, ahogy hozzám ér.

A keze lassan a derekamra csúszik, ujjai erősen markolnak, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg itt vagyok. A testem az övéhez simul, a csípőm önkéntelenül követi a mozdulatát. Felnyögök, amikor érzem rajta a vágy nyers bizonyítékát.

– Nem bírom tovább… – mormolja a számba, miközben csókol. – Megőrjít, hogy ennyire akarlak.

Az izmai keményen feszülnek, miközben fölém hajol. A szeme fekete, mély, tele éhséggel.

A bőrömön vándorol az ajka, lassan, komótosan, mintha tudná, hogy minden másodperc kínzóan hosszú nekem. A combomhoz ér, a lábaim szétcsúsznak alatta, és minden érintése hangot csal belőlem. A nevét suttogom, ő pedig mintha csak ettől kapna erőt, még mohóbb, még vadabb lesz.

Amikor belém simul, egyszerre szakad ki belőlem a sóhaj. Mély, remegő, felszabadító. Mintha hetek óta visszatartott levegőt engednék ki. Ace erős, lassan kezd, minden mozdulata súlyos és szándékos. Az ujjaim a hátán, a körmeim belevájnak az izmokba. Ő felmordul, és gyorsít.

A világ megszűnik körülöttünk. Csak a testek csattanása, a bőrömön az ő bőre, a szívem ritmusa, ami egyre szaggatottabb. A fülemhez hajol, szavai rekedten forróak:

– Kim… te vagy a végzetem.

És én érzem, hogy igaza van. Az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak, amikor a csúcspont elragad, hullámként, amely mindent elsodor. Ace is velem zuhan, a testünk összerándul, a sóhajaink összekeverednek.

Percekig csak zihálunk, egymás mellett, egymásba kapaszkodva. A világ odakint tombol, de itt bent minden lecsendesült. Már nincs kérdés. Nincs miért tagadni.

Ez nem volt hiba.
Ez sors volt.

 

Édes álomból ébredek. Puha, könnyű a párna a fejem alatt, szinte belesüppedek ebbe a meleg kényelmes ágyba. Aztán újra megszólal az az éles szűnni nem akaró hang, ami ébresztett. Ez egy ébresztő. Valaki átnyúl a fejem felett, hogy kinyomja az ébresztőhangot. Ahogy felnézek a fejem felé, telibe tetovált kart látok. Egy törött horgony képe néz rám.

A két tenyeremet a homlokomra nyomom és lehunyom a szemem.

Bakker! Ne! Ne! Ne! Tényleg megtettem! Lefeküdtem Ace-el! S ami a legrosszabb!? Hogy vele is aludtam! Én ilyet soha nem csinálok! Soha!

S egyszerre felidéződik bennem az éjszaka. Kimerülésig csináltuk. Egyáltalán nem illett rá mindaz a leírás, amit Liv korábban mondott róla. Eszméletlen volt az ágyban. Életemben nem volt még ilyen pasim. Erős, férfias, impulzív, vad és határozott. Szenvedélyes.

A testem csak kielégülten ernyedten pihen itt a puha széles franciaágyban. A függönyön át beszűrődő nappali fényben Ace-re nézek.

-        Mond, hogy csak álmodom.

-        Akkor elég vad álmaid vannak.

-        Ez hiba. Nekünk kettőnknek egy ágyban lenni, ez… nem helyes - nézek magam mellé. Tisztesen be vagyunk takaródzva mindketten. De a takaró alatt meztelenek vagyunk.

-        Aham. Ja - feleli Ace majd lassan felemeli a kezét és hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon, s az arcomon. - Hol voltál eddig az életemből te lány? - suttogja az ajkaimra.

-        Lássuk csak, tekintve hogy kb. húsz év van köztünk? Hát először is fel kellett nőnöm - de nem jutok többre, mert Ace gyengéd csókkal zárja le a szám. Ujjaival a hajamba túr és hanyatt fekve magához húz. A mellkasára nehezedek.

-        Szeretkezzünk még egyet, Kim…

-        Arról volt szó…

-        Tudom, nincs csók, nincs szemből szeretkezés, nincs együtt alvás… De mint mondtam, minden szabályt meg akarok szegni veled… annyira akarlak… kívánlak, nem birok betelni veled Kim - leheli és képtelen vagyok tiltakozni, az éjszakai vad, fékezhetetlen vágyunk már kielégült. Szelíden, lágyan tesz a magáévá. Szinte... szerelmesen. Ez már nem szex, ez szerelmeskedés. A testünk egymáshoz simul, izzón, reszketőn.

Nem siet. Nem akar birtokolni, csak velem lenni. Minden egyes érintése egy újabb válasz arra, amit még nem mertünk kimondani. Nincs bennem semmi kétség. Csak vágy. Elengedés. Elfogadás.

Ace nem csak szeretkezik velem. Megérint ott is, ahol eddig senki. A testem reagál, de a lelkem az, ami igazán átadja magát neki.

Órákkal később, amikor mellé simulok a takaró alatt, a tekintetem a szemközti falra téved. Ott lóg a festményem: Manchester vörös téglái az éjszakában. Tökéletes panorámakép ez a festmény itt, mintha rálátnánk Manchesterre az ágyból. Most először látom igazán. Nem városkép többé, hanem a bennem tomboló szenvedély lenyomata is. Mintha a vászonról tükröződne vissza az, ami köztünk történt. Ez a mi titkunk lenyomata. Minden ecsetvonásban ott vibrál ez az éj, a vágy, ami összeért bennünk.

– Mindig is kíváncsi voltam… – szólalok meg merengve. – Vajon hová került a festményem…
Ace odafordítja a fejét, tekintete követi az enyémet.
– Pont oda, ahol lennie kell – feleli. – Ennek a szobámnak a falára. Hogy minden este lássam, ha itt vagyok.
– Jó helyet találtál neki – mosolygok halványan. – Mintha… mindig is ide tartozott volna.
– Vagy mintha te tartoznál ide – mondja rekedten. Ace a tenyerét az enyémre fekteti, ujjaink összefonódnak.

Ace elhallgat, de a csendben ott feszül valami kimondatlan. Végül mégis megszólal:
– Amikor először megláttam a képet… tudtam, hogy nem csak egy vászon és festék. Hogy benne vagy te is. A nyugtalanságod, a szabadságod, a vágyad… minden ott van. És… talán kicsit az enyém is lett vele.
A szavai lassan, komolyan hullanak közénk, mintha attól félne, hogy ha gyorsan mondja, eltörik a varázs.
– Azért tettem ide, Kim. Hogy soha ne felejtsem el, milyen érzés volt, amikor beléptél az életembe.

Elakad a szavam. Csak szorosabban fonom az ujjaimat az övéi közé.
És közben tudom: ha egyszer elmegyek innen, a festmény akkor is beszélni fog helyettem. Őrizni fogja ezt az éjt. Emlékeztetni fogja Ace-t rám, a vágyra, a titokra, arra, hogy itt voltam.

Egy pillanatra tényleg elhiszem. Hogy ez a kép, ez a szoba, ez az éj… örökre megmarad.

Tudom, hogy egyszer elmegyek innen. De a vászon marad. És ha majd Ace ránéz, újra hallani fogja a sóhajaimat, újra érezni fogja, amit most. Ez a kép lesz az én árnyékom a falán, akkor is, ha már nem leszek Manchesterben.
– Ez most nem csak egy éj volt – mondja halkan.
– Tudom – felelem, és tudom, hogy a festmény örökre emlékeztetni fog minket erre.