Versenyen kívül

 Alex

Az Alpesi teaház elé szinte egyszerre értünk. Hallottam az izgatott cipőkopogás közeledő hangjait. Charissa félénk mosollyal köszön. Nem tévedtem. Ez a teaház mindig kicsit kihalt. Mi vagyunk az egyetlen vendégek ebben a furcsa időpontban. Mindketten az ebédszünetünket csippentettük el. A hatalmas pálmalevelek mögötti kis asztalhoz ülünk. Az osztott ablakokon át rálátni a Fletcher Moss Parkra. Nem a legkényelmesebb komfortú teaház. Viszont nem is a kényelem volt a szempont. Itt senki nem ismer és senki nem jár. Egy nyugodt órát akartam ezzel a nővel. Kényelmetlen székeken és egy billegő körasztal mellett ülünk. Teával és a teaház talán egyetlen süteménykínálatával magunk előtt. Ahogy kiszolgált minket még a teaházi alkalmazott is eltűnt. Ketten vagyunk ebben az eldugott kis teázóban. Egy picit hűvös a teaház.

• Voltál már itt? - kérdezem.

• Még soha.

• Itt csak botanikus családok szoktak  néhány órát eltölteni. Senki olyan, akit ismernék - mosolygok futólag. 

• Szintén. Mindig is arra gondoltam, hogy biztos érdekes lenne egyszer eljönni ide, mondjuk a lányokkal, de valahogy sosem vonzott ennyire a hely - lesüti a szemét. Lehet nagyon fókuszáltan nézem. Felnéz és találkozik a tekintetünk. - Te honnan ismered a helyet?

• Ó régről. Még egyetemista koromban elhívtam ide egy lányt, randira. Arra gondoltam milyen romantikus lenne virágnézegetés közben süteményezni.

• Valamiért úgy érzem kudarcos randevú volt - mosolyog.

• A tejszínhabba beleragadtak a muslicák. Katasztrofális randevúim egyike. 

• Ha valahova rossz emlékek kötnek én oda nem megyek újra - jegyzi meg Charissa.

• Én ezt már nem engedhetem meg magamnak. Tele lenne a város olyan helyekkel - nevetek. Bár kicsit sem vicces, így belegondolva. - Tudod az a megállapításod. Szíven ütött.

• Melyik megállapításom is pontosan?

• A családi házakról és a semmi intimitásról. Nagyon… igaz rám. De sosem gondoltam így bele. Én nem szeretek ilyen módon érzelmileg kötődni ingatlanokhoz. 

• Még a sajátodhoz sem?

• Különösen a sajátomhoz nem.

•  Nem szereted az otthonodat?

• Még csak nem is én terveztem, sőt nem is én építettem.

• Ez...komoly? Nem ellentmondásos ez kicsit? - kérdezi Charissa.

• Mármint?

• Egy elismert építész, aki a saját otthonát nem maga tervezte és építtette?

• Ahogy mondtad, nem tudok kis léptékekben gondolkodni. Márpedig nem lakok sem kilátóban sem irodában. Egy normál méretű tóparti házam van Kendalban. A cégtársam tervezte. Ő szereti az ilyesmit.

• Nem gondoltam volna.

• Azt hitted álomházam van?

• Nagyon szép épületeket tervezel. Nagyon egyedieket. Nem tudlak elképzelni egy szokványos házban. Hogy megelégedsz vele. Amikor beszélsz az építészetről mindig olyan igényes vagy. A tervekre az épületekre. Azt hittem mindenben ezt követed.

• Magamnak különösen nem terveznék semmit. Az tényleg túl intim lenne. Túl személyes.

• Túl nagy a felelősség igaz?

• Pontosan. Ahogy mondtam, az… egy életre szól. A cégtársam jó lakóépületeket tervez. Rábíztam. Csinál, amit akar, nekem jó lesz.

• Rábíztad az otthonodat. 

• Ház. Áll. Szép. Jó a fekvése. Betölti a funkcióját.

• De nem te vagy.

• Nem. De lehet lakóépületként kevésbé lenne érdekes a házam. Szeretem a fényt. De nagyon sok helyen zavaró. Én például rossz ötletnek tartom a hálószobai tetőablakokat. A hálószobába a megnyugvás a fontos, a naplemente, a rákészülés a pihenésre. Plusz ne feledjük a tetőablakokon az eső hangja zavaró lehet. Főleg egy városban, ahol folyton esik. Ez egy irodaépületben ahol több méter választ el a jól záró és hangszigetelő ablakoktól nem is téma. De egy lakásban… Nincs akkor a belmagasság és az ablakokon lefolyó víz látványa totál nyomasztó is lehet.  Szuper ötlet lenne  fürdőszobába egy tetőablak. Nem látni be csak felülről. Arra meg kevesen járnak. Tehát ablak, de nem szokványos helyen és egy alapvetően sötétnek tartott funkciós helyiségbe fényt vinnék. Természetes napfényt. Összességében imádnám a szokatlan ablakmegoldásokat, hogy minél több természetes fényt csempésszek a belső terekbe, de közben azt vallom, hogy egy lakóháznál első a funkció és másodlagos a látvány. Vagyis nem az én terepem.

• Egyszer… megnézném milyen házat terveznél saját magadnak. Csak papíron. 

• Egyszer… lehet megmutatom - mondom neki komolyan. - Talán...soha nem volt nő, akinek házat akartam volna tervezni. A mi otthonunkat. Lehet… ezért nincs még a fiókomban sem saját házterv.

• Ez valahol szomorú.

• Nem feltétlen. Lehet babonás vagyok. Asszonyt kész házba kell vinni. 

• Létezik ilyen babona?

• Az én fejemben biztosan. 

• Nem akartál nővel ötletelni egy ház felett.

• Eddig. De papíron minden mehet.  Kár, hogy nem indultál az építs a fényre tervpályázaton. 

• Ott megtervezhettük volna azt a családi házat?

• Akár.

• Akkor módosítom a kijelentésem. Lenne kedvem indulni azon a pályázaton. Miért ne csinálhatnánk meg a terveket? Versenyen kívül

• Versenyen kívül? - szokatlan felvetés. Kábé nincs a fogalomszótáramban. Én, aki folyton versenyzek. Nem tudtam elképzelni sem ilyesmit. Valamit csak “szórakozásból” tervezni. Versenyen kívül. Charissa Dupin új ajtókat nyitogat előttem. Körülbelül meghökkenten ülök vele szemben. Szokatlan, de valamiért mégis… tetszik.

• Elképzelhetetlen?

• Tulajdonképpen nem. Legyen. Hogyan képzeled?

• Mondjuk legyen a kiindulópont egy három hálószobás két fürdős tengerparti ház.

• Rajzold meg az alapokat, ahogy te képzeled és én Goodwinossá teszem.

• Előbújt belőled az egyetemi tanár éned igaz?

• Nehéz levetkőzni már a magánéletben is.

• Tehát, most a magánéleted része lettem?

• Lássuk csak, egyetemen kívül vagyunk, egy eldugott teázó kis rozoga asztalánál. Kifejezetten magánéletnek tűnik. De ha szabad, kifejezhetem ennél egyértelműbben is…

Liam

Kevésbé jó itt a kávé mint a Thomsonsnál. De már nem másíthatom meg az elgondolást. Én fizetem a kávét. Én diktálok. Dawn eljött. Nézem a mozdulatait, ahogy lustán cigarettára gyújt. 

• Kérésed, mint látod parancs. Itt vagyok. Távol a kávézómtól. Nem bírod, ha egy nő irányít igaz?

• Tulajdonképpen csak azt akartam kérni, hogy töröld ki a számom és felejtsd el. A feleségem kurvára gyanakvó és nincs kedvem miattad is balhézni otthon.

• Hú, igazi házasság szaga van. Féltékenység, viták. Folyamatos ellenőrzés. Oka is van rá?

• Többnyire. Folyton szekálnak a nők. Mint te is.

• A te hibád. Túl jól nézel ki.

• Próbáltam már pocakot ereszteni, hátha attól kevésbé lennék vonzó. De megszállott vagyok. Néha enni is elfelejtek.

• Tudom, mondtad, munkamánia.

• Az. Csak engem szivatsz, vagy mindig vannak kiszemeltjeid?

• Akadnak. Most rajtad a sor.

• Akkor léphetsz a következőre.

• Megijedtél? Nyugi, nem történik semmi, amit te nem akarsz.

• Én? Konkrétan azt a csókot sem akartam. Letámadtál.

• Nem úgy viselkedtél, mint akinek annyira ellenére van egy kis csőrözés. De legközelebb csak jelezd és leállok.

• Oké, jelzem. Állj le! És szállj le rólam. Nyugalmat akarok.

• Akkor vegyél egy jakuzzit a kertedbe és áztasd benne magad. Velem van bajod, vagy a házasságoddal? Úgy döntően.

• Mindkettővel. Be sem neveztem erre a versenyre.

• Előfordul, hogy valaki más nevez be és neked csak végig kell vinned.

• Engem ne nevezz be sehova Dawn - tisztára mint Alex. Belerángattak valamibe. 

• Ha beneveztek, akkor versenyben vagy. Csak rajtad múlik, hogy utolsó leszel, vagy első. Márpedig te az a típus vagy, aki soha nem adja át az első helyet másnak. Nem mondanál le róla senki kedvéért igaz? Túlságosan irányító típus vagy hozzá - kegyetlen ténymegállapítás. Húsba vágó. Különösen most. Soha nem adtam át az első helyet. Senkinek. Legfőképpen nem Alexnek. Cégtársak lettünk. Cégtulajdonosok. De Alex mindig csak a második lehetett a cégnél. Mindig. Holott… mindig is jobb volt mint én. A tervei, az ötletei szakmailag messze felettem állt. Nem véletlen, hogy ő nívódíjas építész lett.Én a közelében sem vagyok. De amire befolyásom volt ott sosem engedtem át semmit Alexnek. Vanessát sem. Alapvetően rohadékság volt Vanessára hajtanom, amikor tudtam, hogy Alexnek mennyire bejön. Ha igazán a barátja vagyok, akkor meg sem fordul a fejemben Vanessára nyomulni, ott Skóciában sem. Egy igazi barát soha nem tenne ilyet. Soha. Ez aranyszabály. Férfiak közti alapelv. Rakat barátnőm volt. Tucatnyi. Vanessa a nagy részüket látta is. Alex viszont tényleg szerelmes volt Vanessába. A házasságunkig még csak barátnője sem volt. Mi sem bizonyítja jobban, az esküvőnkre a húgát hozta partnernek. A kamarabálra is. Folyton a húgával jelent meg. Ennyire csak Vanessa létezett számára. Vanessa volt a végzete.  Amit én éreztem Vanessa iránt az mindig közelebb volt a vágyhoz. Alex viszont szerelemmel szerette.

Egy szörnyeteg vagyok. De tényleg. Mert alapvetően tudom, hogy Vanessa és Alex jó páros lehetett volna. Persze mennyire működne együtt két álmodozó arról fogalmam sincs. Mindketten nagyon az érzelmeik hatása alatt állnak. De Alex odaadását talán Vanessa értékelte volna. Hatásos volt az én szomorú szem kúrám is, de Alex… ő rajongva imádta volna. 

Alex és köztem mindig is ez volt a különbség. Én racionális voltam, ő érzelgős. Én megtettem, míg ő csak vágyakozott. Enyém volt a cselekvés, övé az álmodozás. 

Borzalmas barát vagyok. Igazán az Alexhez fűződő kapcsolatom nem is olyan egyszerű. Szerintem Alex messze jobban a barátom mint én neki. De már ezt sem tudom. Az alapoknál kollégiumi szobatársak voltunk. Kényszer együttlét. Egy szobába osztottak minket. Ott kezdődött minden. Mondjuk Alex életének az elcseszése is. Ha barátnőt hozott a szobába, az egy idő után rám hajtott. Alex pedig átengedte.  Még mielőtt akár megfektette volna. Egyszerűen hagyott nyerni. Vagy nem tudom. Persze a többség tudta, hogy messze jobban szituált vagyok mint Alex. Talán így működött. Betudta a pénznek. 

A cégalapításnál én vittem a tőkét. Alex pedig pontosan tudta ezt. Hogy én meg fogom tudni csinálni. Önállósulni. Azonnal. Nem kellett éveket geccsolnunk egy építészirodában, ahol nem a mi nevünk van a terveken. Tudta, tehát igen, tartotta velem a jó viszonyt. A baráti kapcsolat illúzióját. Én meg láttam az egyetemen, hogy mennyire jó. A rajzai, a tanárok folyton kiemelték. Kellett nekem. A céghez. Lehet csupa közös érdek volt. Alexnek a pénzem kellett, nekem meg Alex tehetsége. 

De Alexet mindig meghagytam másodiknak. A cégben. S Vanessa életében is. Mellettem, csak a második lehetett. Amire nekem hatásom volt ott én voltam a győztes. Alex pedig felépítette a másik életét. A mi kettőnk versenyén kívül. Talán a Vanessával való kapcsolatom hozta a végső döntést, hogy külön életre is szüksége van. Minden, ami az egyetem és Alex tanársága az Alex egyéni élete volt. Távol az én befolyásomtól. Az a terep, ahol Alex nyerni tudott. Talán ezért lett a tanítványa a felesége. Így lett nívódíjas építész is. 

Alex csak versenyben szeret lenni. Csak az esélyt akarja a győzelemre. Mint Vanessánál is. Versenyben lenni. De ha úgy alakul, akkor beéri a második hellyel is. Kezdem azt érezni, hogy arra a pontra értünk, amikor Alex is kezdi felismerni ezt. Ahogy én is. Nem lehetünk együtt győztesek. Nem lehet két nyertes. Ha Alex győzni akart, akkor tőlem függetlenednie kellett. Már nincs szüksége az én pénzemre, mint ott egyetemistaként. Már neve van. Már évek óta érzem, és tudom, Alex már csak Vanessa miatt van velem. Ezért remegtem meg Charissa Dupin nevétől. Félek. Hogy ez a nő kiütheti Vanessát Alex szívének királynői pozíciójából.  Erről a nőről úgy beszél, mint… Vanessáról. Rajongással. Minden racionalitást nélkülözve. Nincs verseny. Charissa van. 

Alex és én

 Alex

Már megint itt vagyok. Az építészeti középiskola internetes oldalán. Charissa Dupin mosolyog rám kedvesen. Olyan kedvesen tud mosolyogni. Órákon át tudnám nézni, ahogy néztem is már. El-elkapott pár percekre. Elmélkedve a monitor előtt. Ha egyedül vagyok. Csak ülök a forgószékemben és túrom a hajam. Mit csináljak? Ott van az a néhány számjegy egymás mellett. A vonal végén pedig Charissa Dupin… ezt akarom? Mit? A hangját hallani? A héten tucatszor feljöttem erre az oldalra.  Számtalanszor beütöttem már ezt a néhány számot a telefonomba, aztán mégsem hívtam fel. Ha felhívom mi lesz? A tanára vagyok. Ha úgy alakul akkor éppen mondhatom, hogy a projektfeladat miatt  hívom? Ürügy? Menekülőút? Nem nagyon látom magam máshogy kijönni ebből a helyzetből, mint hogy hülyét csinálok magamból. De nagyobb a kísértés, hogy kiderítsem, mi lehet a vonal túlsó végén. Habozok. Aztán néhány ujjnyomással beütöm a tárcsázóba azokat a számokat. Nem vagyok normális. Kicseng. Bakker.

Fellököm magam a forgószékből és idegesen az ablakhoz lépek. Nézem kint az ablak előtt a fákat. Felveszik a vonal túlsó végén a hívást.

• Üdvözlöm, Charissa Dupin igazgatóhelyettes, tessék? - Úristen! Tisztán csengő a hangja. Kedves, lágy, dallamos. Teljesen leblokkoltam. Felvette! Meg kellene szólalnom. Ő az, tényleg ő az! Charissa Dupin hangja. Mit mondjak? Téves kapcsolás? Meg kellene szakítani a hívást. Kétségtelenül ez lenne a legokosabb lépés...

• Haló? Parancsoljon kérem, miben segíthetek? - a fejemet vakarom és a hajamat túrom. Én totál hülyét csinálok magamból. De megszólalok:

• Üdv, itt… Alex… köhm… Alex Goodwin… az egyetemről… - össze-vissza beszélek. Jézusom! Ezer éve nem voltam ilyen...szervezetlen. Pedig volt, aki mondta rám.

•  Alex… - hallom, ahogy kifújja a levegőt, meglepett a hangja, és cipőkopogást hallok. Aztán ajtócsukódást. - Miért…?  Ez az iskolai számom… - Bezárta az ajtót. Tehát most már ő is egyedül van, az igazgatói irodájában. 

• Én… nem tudtam a számodat...és...öhm… magam sem tudom, hogy miért hívlak...én… - hajamat túrom és idegesen járkálok az egyetemi szobámban.

• Alex… - úristen, teljes felindulás hallani, ahogy a nevemet mondja. Egészen a fülembe. - Én...nem tudom mit mondjak - csupa kapkodás ahogy beszél. Lebeg a hangja. Hallani a hangján ahogy kapkodja a levegőt.

• Én hívtalak, de én sem… tudom… - nincs értelme félrevinnem a beszélgetést, mert nem azért hívtam, mert a konzulens tanára vagyok. Nem ezért hívtam. Nem akarom ezt kihozni ebből.

• Én… hogyan értelmezzem ezt?

• Fogalmam sincs… - A homlokomat fogom. - Ezt nem fogom tudni jól elmagyarázni. Hogy nincs is okom hívni és mégis hívlak. Vagyis van okom rá, de semmi értelmes,vagy ésszerű. Sőt csupa ésszerűtlenség, talán legközelebb ahhoz a mértéktelenséghez áll. - totális zagyvaságokat hordok össze. Azt se tudom mit beszélek. Kész oda a nívó díjas komoly építész imázsom. - Meg ahhoz, hogy végre egyetemen kívülre akartam volna helyezni ezt az egészet. Nem mindig úgy beszélni mint a tanárod. De itt meg máshogy nem lehet. Erre most a munkahelyeden zaklatlak. Én tisztára hülye vagyok. Charissa, én ezt… nem tudom megmagyarázni.

• Alex...hát… húúú…. Fuh…. szóval… lehet, hogy nem is kell…- feleli csupa fuldokló kapkodás. 

• Nem? Én pedig azt hittem… kellene…

• Nem… én… ezt… én is éreztem.

Megfagy az ereimben a vér. Ez...teljesen felkészületlenül ér. Mármint… ahogy ezt mondta azzal egyszerre összezavarodok. Nem csak én vívódom itt? Hanem ketten vívódunk? Ha ő is érezte. Akkor biztosan. Néma csend marad a kijelentése után. Másodpercekig megszólalni sem tudok. Kiszárad a szám. Ő sem beszél. Talán nem mer. Ahogy én sem merek. Mert ez a beszélgetés kezd olyan mederben folyni, amit nem tudok kezelni. Mi lesz itt?

• Ez komoly? - úristen, le kell ülnöm. A fejemet fogom és a térdeimre könyökölök.  Az összekapcsolódás. Az együtt gondolkodás. Az építs a fényre. Egyszerre fázni kezdek. Már értem. Charissa Dupin fékeket próbált beállítani. Ezért nem indult a pályázaton. Tudta, hogy túl sok kapcsolódási pont lenne egy pályázaton velem konzultálnia.

• Igen.

• Ez… ez biztos? Én… - mintha csillagszórók robbantak volna a fejemben. Nem tudok rendet rakni a gondolataim közt. Nem látom át, hogy ez mit jelent vagy hogy akkor mit is kezdhetek ezzel az egész szituációval. Charissa Dupin színt vallott. Ahogy én is. Nem tudom miért hívtam fel, de most meg azt nem tudom mi legyen ezzel, hogy ezt tudjuk. Azt a furcsa kapcsolódást azt az érzést mindketten éreztük.

• Alex, azt hittem teljesen átlátszó volt, hogy szerdán bementem hozzád az egyetemre. Szerdán! Te jó ég! Mit kerestem én arra? Beadhattam volna szombaton is azt a félévi feladatot - Charissa hangja csupa zavart nevetés.

• Nekem ez… meg sem fordult a fejemben - nyögöm. Charissa szerdán jött be az egyetemre. Miért nem találtam kicsit sem furcsának? Nem akartam mögé gondolni semmit. Nem mertem volna. Charissa döntésképtelensége. Most már minden érthetőbb, mint eddig. 

• Miért hívtál Alex? - kérdezi egészen halkan. 

• Én…miért is? Azt hiszem hallani akartam… a hangod - ebben semmi értelem nincs. Itt véget ért a mérnöki tudomány. 

• És… most hogy hallottad… mi lesz? - letisztult kérdés. Teljesen érthető. Én hívtam fel. Léptem. Hogy mi lesz ezután?

• Most, hogy hallottam a hangod? Szeretnélek meghívni egy teára, de nem…. Nem a tanári szobámba. Lehet róla szó bármikor máshol is? - kérdezek rá megkönnyebbülten Kiengedtem. Felnőttek vagyunk. Nincs ebben semmi. Meginni egy teát végre nem úgy mint az egyetemen, hogy én a tanára vagyok, ő meg a levelezős hallgatóm. Igen. Ki kell vinni az egyetemről ezt az egészet.  Ha mint két felnőtt beszélgetünk egy tea mellett. Attól talán megnyugszunk mindketten. Ez a felállás sem nekem, sem Charissának nem kedvező.

• Persze. Hol?

• Van egy eldugott kis teázó. Kábé soha nem jár arra senki. Ott biztos nem találkozunk senkivel. Az Alpesi teaház a Fletcher Moss Parkban.

• Rendben.

• Mikor érsz rá?

• Azt hittem kettőnk közül te vagy az elfoglaltabb.

• Mindketten elfoglaltak vagyunk. De hozzád igazodom.

Liam

Forró kávé a Thomsons kávézóban. Páros kávézáshoz a másodikat ajándékba adjuk. Thomsons 

Nincsen semmiféle akció a Thomsonsnál. Én ezt pontosan jól tudom. Ez az üzenet nekem. Tőle jött. Semmi személyes. De én értem. Mindent értek az üzenetből.  Egyelőre nem akarok foglalkozni vele. Alex felnéz rám a laptopja felett.

Visszateszem a telefont az asztalra. Mostanában mindig képernyővel lefelé fordítva. Alex nem hülye. Észrevette az új szokást. De nem szól. Alex mostanában tőle nem megszokott módon hallgatag és figyelő. Az irodában vagyunk. Itt kevésbé lehet nyíltan beszélgetni.  Stefi kopog át hozzánk.

• Alex? - kérdezi a tervrajzot a kezében tartva.

• Mond szívem - néz rá Alex és átveszi tőle a rajzokat.

• Így jó lesz? Mit szeretnél? - kérdezi és közel hajolva lágyan hátrasimítja a hajfonatát.

• Nézd itt! A szokásos. Lépcsőfeljáró, mint világítóakna. Nyisd meg a tetőt. Úgy fény lesz a lépcsőnél is - rajzolja be filccel a tetőn az ablakvágásokat.

• Rendben. Kösz - Alex futólag kézcsókot hint Stefi kézfejére, aki már vissza is vonul a saját íróasztalához az irodába. 

Megemelem a telefont az asztalról. Néhány érintés és már töröltem is az üzenetet. Alex még mindig hátradől a székében és a laptopján gépel. Aztán ahogy felnézek rá megemeli a szemöldökét.

• Mond - fordulok vissza a gépem felé.

• Rájöttem Liam, mi ketten mindig is más léptékű építészek voltunk.

• Hah?

• Ott az elején emlékszel? Amikor majdnem kiléptem tőletek. Én a csarnokterveket csináltam. Te meg sorházat. 

• Aham.

• Aztán amikor én a nívódíjat csináltam a kilátóval, te lakóháztömböket húztál fel. És volt egy közös projektünk az irodaház.

• Most ezzel mit akarsz mondani? - ráncolom a homlokom.

• Csak azt. Hogy nekem most világított rá valaki, hogy valójában én tervpályázatokra készítettem a terveimet te meg megbízásokat vállaltál. Én mindig törekedtem nem személyeknek tervezni, ellenben te döntően ügyfelekkel tárgyaltál.

• Ja, mert így működött jól. Te mindig is utáltál tárgyalni. Te megálmodtál valamit. Beadtad mindenhova. Aztán ha nyert megcsináltuk. 

• Nekem ez eddig nem volt ennyire tudatosodott dolog.

• Alex kettőnk közül én a pénzre koncentráltam, ezért volt az enyém a cég. Te hoztad az ötleteket, amikkel nagyok lettünk. Én tárgyias voltam, te álmodozó. De kettőnk közül te lettél a nívódíjas. Szóval? Ez valami kinek nagyobb a pöcse játék? - kérdezek rá nyersen.

• Ki tudja? Lehet így motiváltuk egymást? Ki tudja felülmúlni a másikat? 

• Ez Alex maximum téged motivált. Engem csak az érdekelt, hogy a céghez mennyi pénz jön.

• Én meg képtelen voltam igazán személyes igényekkel foglalkozni.

• Mert egyedi és jó terveid voltak. Olyanok, amiket egy átlagember nem tud megálmodni. Ennyi. De ránéztél a terveimre és adtál valami olyan pluszt, amitől a személyes is egyedi lett. Ezért voltunk mindig is jók. Én megcsináltam a trágya munkákat is és te szárnyalhattál az ötleteiddel.

• Kösz.

• Nincs mit - morgom és a telefonomat forgatom az asztalon. Lehet jobban szeretem a szomorú szürke szemű nőket. Amibe én vihetek életet. Lehet nem tudok mit kezdeni a túl optimista szemekkel. Lehet, hogy egy pöcs voltam és nem hagytam Alexnek Vanessát. Lehet, hogy tényleg csak a verseny hajtott. Lehet, hogy Alex vágyakozása nélkül kevésbé lett volna érdekes számomra Vanessa is? Alfahím akartam lenni? Alex nélkül mi lett volna itt az irodával? A feleségem lett volna-e Vanessa? Akartam volna-e, ha Alex nem hajt rá annyira? Lehet kurvára beforgatom magamat ezzel a szarakodással. - Amúgy ezt most minek hoztad fel? - kérdezek rá Alexre.

• Nem tudom. Eszembe jutott. Charissa szerint nem tudok családi házakat építeni.

• Tudnál. Csak a tulaj nem tudná megfizetni. 

• Mert?

• Ott volt az a geotermikus hőgejzíres magánház, óriási ötlet volt. Családiháznak tűnt, de a tervek után kábé kiperkálta a fele vagyonát a pasi. Hatalmas ötlet volt és mekkora látvány az egész ház. De akkor is láttuk, hogy ezek a projektek neked  aprópénzek.

• Hümm… igaz.

• Mert építkezik, vagy mi fasz? A tanárával akarta megterveztetni a kecóját?

• Nem tudom. De biztos nem ötletelnék vele a fürdőszobája méretén és a hálószoba fekvésén - Alex közelebb hajol és átsúgja. - Elhívtam teázni. Egyetemen kívülre.

• Hú! És  a matricásalbumotokat is kicserélitek vagy mifasz?

• Mi bajod? - húzódik vissza sértődötten Alex.

• Teázni? Kurvára nyanyás! - fintorgom. - Legalább egy koktélozás. De a felnőttek kávézni szoktak.

• Mert te aztán sokat kávézol a Thomsonsban felnőttek módjára igaz? - húzza el a száját Alex.

• Képzeld én el tudom hívni kávézni!

• Tényleg? És miért nem tetted meg? Takarodót fújtak otthon kisfiú?- kérdezi Alex.

• Oké, nézd elhívom most! - morgom és bepötyögöm. “ Kávé, de nem a Thomsonsban. Holnap.” . mutatom Alexnek és átdobom az üzenetet.

Ahogy leteszem a telefonom és Alexre nézek rádöbbenek. Igen. Egymást húztuk. Alex és én. Mindig is. Vajon ki kezdte a versengést? Alex mindig is versengő típus volt. Én meg mindig belementem? Így volt? De a nagy versengő Alex folyton alul maradt. Itt van Vanessa de Noir, a feleségem, a legfőbb trófea a versengésünkben. Alex és én. Mindketten fújtatva nézünk egymásra. Remek. Elhívtam azt a nőt kávézni. Alex miatt. Bakker. Most logikailag ebből az jön, hogy elvettem feleségül Vanessát, Alex miatt. Ideje inni két ujjnyi whiskyt. Most.

Mértéktelenül szeretni

 Alex

A szombati konzultációs napon kiteszem a fiam az egyetem előtt. A parkolóban már ott áll Charissa kék autója. Amikor mellé parkolok akkor döbbenek rá, hogy még az autóban ül. Átnéz a pezsgőszín jaguárra. Aztán rájön, hogy én ülök benne. Kihúzom a slusszkulcsot és kiszállok. Megvárom, amíg ő is kiszáll. Lesimítja a szoknyáját és magához szorítja a hengeres rajztömbjét. Sötétkék bőrhatású mappa. Olyan mint a cipője. Még a rajztömbje is a kiegészítője. 

• Szia! - köszönök rá.

• Szia…

• Egy tea vagy kávé? Óra előtt, vagy után? - kérdezem.

• Tea és inkább óra után - feleli óvatosan. Együtt megyünk fel az emeletre még két hallgatóval. Csak a cipőink kopognak a folyosókon. Kevés körömcipős nő szokott itt sétálni. Charissa cipőhangja egészen elüt a normál egyetemi zajoktól. Mi férfiak hozzá képest szinte hangtalanul lépünk. Kinyitom nekik a teremajtót és én még a tanáriba megyek.

Tik-tak. Hosszúnak tűnnek az órák. Szokatlan nekem is a levelezősökkel szombaton az egyetemen lenni. Nem megy még csak az a szigorúság sem, ami a hétköznapokon annyira jellemez. Nem csak Charissa miatt. Hanem mert tudom, ez a néhány ember nem építész lesz itt valójában. Nekik csak a diploma kell. Nagyon furcsa felállás.

• Milyen érzés építésznek lenni? Áruld el! - kérdezi Charissa, miközben a teájában kavargatja a cukrot. Lazán a karját a karfán pihenteti.

• Érzés? - nevetek rá vissza.

• Igen, én sosem leszek építész, de kíváncsi vagyok mit él meg egy építészmérnök? Milyen építészmérnök vagy te?

• Lehet passzolnám a kérdést - mosolygok. - Ritkán gondolkodom magánépületekben, ha ez a kérdés. Jobban szeretek tervpályázatokon indulni. A megbízásokkal a cégtársam foglalkozik. Amikor építészt választanak akkor valahol szimpátia alapján választanak az emberek. 

• Szerintem szimpatikus vagy. Én építtetném veled a házam - mosolyog Charissa.

• Kösz. De ez túl nagy felelősség. Egy normál ember az életében csak egyszer építkezik. S az az épület az otthona lesz. Ez túl személyes. Intim.  

• Valójában nem szereted az intimitást - tapint rá Charissa.

• Azt hiszem igen, ez igaz.

• Ezért építesz inkább kilátókat, tereket és irodaházakat. Abban semmi személyes nincs. Semmi intim.

• Kegyetlen, de pontos  megállapítás. Ott a pont - nevetek.

• Szerintem te félévi projekt feladatnak még sosem adtál családiház tervezést - jegyzi meg Charissa. Esküszöm valami huncut fény villan a szemében. Fény, csintalan és komisz kis fény.

• Utána néztél az összes munkámnak? - kérdezek rá zavartan. - Tényleg tanítok már pár éve, de …. Családi házakat még sosem akartam tervezetetni a diákokkal. De lehet eddig túl unalmasnak tartottam. Nem vagyok egy családiházban gondolkodó építész.

• Pedig szerintem az építészek nagy százaléka nem városi középületeket fog építeni amikor dolgozik. 

• Azokat Sean csináltassa velük, ő folyton sorházakat és családi házakat húz fel egész lakónegyedek az övéi már itt Manchesterben.

• De te, Alex Goodwin vagy, nem fecsérled holmi otthonok építésére a drága idődet és… hümm… kreativitásodat - nevet Charissa.

• Kezdelek nem annyira kedvesnek találni, mint korábban - jegyzem meg. 

• Kedvesnek találsz? - szinte látom, ahogy megfeszül a mellkasa a levegővételtől. A mellei a blúzának feszülnek.

• Igen, kifejezetten. Kedvesnek.

• Miért nem szereted a családiházakat?

• Nincs bennük kihívás. Én versenyezni és versenyeztetni szeretek. Ez… a motivációm. Versenyben lenni és maradni.

• Aki sokat versenyez sokat veszít.

• De minden versenyben ott a győzelem lehetősége.

• Mi a győzelem?

• Hogy ott lesz a nevem. Tervezte: Alex Goodwin.

• Ambíció. 

• Egy igazi építész ezt akarja. Nyomot hagyni. Ki ne ismerné az Eiffel-tornyot a világon? A mérnökről kapta a nevét. Eiffel! Fent maradt a neve. Jelképe Párizsnak. 

• Ő a példaképed?

• Nem tudom. Csak, én is ilyen építészmérnök szeretnék lenni. Egyszer egy olyat megálmodni, amivel beírtam a nevem a maradandó nyomok közé a világba.

• Néha az is elég, hogy néhány ember szívében hagyjuk lenyomatként a nevünket.

• A csúcsokért vívott küzdelem maga is kitöltheti az ember szívét.

• De az nem szerelem és nem szeretet - Charissa elnéz a teája felett. Erre nem tudok mit felelni. Valóban kicsit úgy érzem soha nem szerettem. Igazán. Charissa, a szeretet pedig éppen erre világít rá. 

• Elnézést - lesütött szemmel mondja. De nem megbánással. 

• Nem bántódtam meg - köszörülöm a torkom.

• Talán mert csak mértékegységben érzel. Meg kellene ismerni azt is, ami mértéktelen.

• Mértéktelenül szeretni? - ez a két szó, idegenként hat még az én hangomon. Sosem használtam ezt a két szót egymás mellett.  Különös nekem is visszahallani.

• Lehetetlennek hangzik? - kérdez vissza Charissa. Megnedvesíti az ajkait és látom a nyelve hegyét és a fogait is.

• Téged ismerve… nem - esküszöm transzban mondtam. Sosem mondanék ki ilyesmit egy idegen nő társaságában. A szavaimra egy pillanatra mindketten megdermedünk. Hogy keveredtünk ide az építészettől? Komolyan fogalmam sincs, de amit mondtam, már nem szívhatom vissza. Elhangzott.

• Én...öhm…

• Nekem… - egyszerre kezdünk beszélni. Charissa a táskáját markolja. - … mennem kell. Alex… köszönöm a teát és a...beszélgetést - sietve áll fel és zavartan nézzük egymást. Talán levegőt sem veszünk. Nem akarok magyarázkodni, vagy csak értelmetlenül össze-vissza beszélni. Nincs értelme. El tudom képzelni, hogy ezt a nőt lehet mértéktelenül szeretni. Bár nem biztos, hogy én leszek az. Kinyitom neki az ajtót. 

• Minden jót, Charissa - utánanézek és nézem a fenekét abban a modern csúsztatott kockás tweed ceruzaszoknyában. Ahogy a liftre vár visszenéz a folyosó mentén és találkozik a tekintetünk. A hajamba túrok. Mértéktelenül szeretni... Charissa Dupint…

Liam

Már a harmadik pohár whisky ma estére.  Az irodámon túl nézem a sötét fenyőfák sziluettjét. Szürke az ég és kopár minden. Üdv újra, Insomnia. Az egyetlen társam az éjszakára. Vanessa elaludt a tévé előtt. Szinte folyton bonbonos dobozzal vonul az ágyba. Nem is velem.  Csak feszülten forgolódnék mellette. Külön alszunk. Szinte már mindig. Vagy ő a tévé előtt. Vagy én a kanapén, mikor hajnalban hazajövök egy álmatlan éjszaka után. Nem akarok már megint altatóval aludni. Máshogy meg nem nagyon megy.

Nem akarom ébren megvárni a hajnalt. Hajnal. Ez a Dawn is… kerülöm a kávézót? Egy nő miatt? Nevetséges vagyok. Nem túl férfias lépés megfutamodni. Magam is tudom. De alapvetően nem szeretem, ha egy nő irányít. Én sosem tűrtem a női vezetést. Márpedig megmondta a kávéházban ő diktál. Nem akarom, hogy diktáljon bármit is. Mostanában meg úgyis inkább tisztán iszom a whiskyt nem kávéval. Vanessa irányítás nélkül főzi le a kávémat. Ezért lett ő a feleségem.  Nem akar irányítani.  Azt hiszem mindig is ezért döntöttem mellette. Egy nő, aki lefőzi a kávémat szó nélkül.

Kim mezítláb botorkál a sötétben. Hallom a suhanó lépteit. Mint egy macska.

• Miért nem alszol már? - szólok ki neki.

• A sötétben whiskyzel? Már megint? - néz be Kim és az ajtófélfának dől. Rövid sort a pizsamaalsója és hozzá lenge váll nélküli fekete pólóban van. Valami art felirattal. - Megkínálsz? - kérdezi.

• Nem lenne túl felelős szülői magatartás részemről - veszek elő egy másik poharat és töltök neki egy ujjnyi whiskyt.

• Sosem arról voltál híres - jegyzi meg hidegen és a konyhából hoz egy kekszesdobozt. Leül velem szembe, oda ahova az ügyfeleim szoktak ülni. Felhúzza a simára borotvált lábait a székre és lassan elkezdi a kekszet mártogatni a whiskybe. 

• Ki kísért el folyton Walesbe és hozott haza totál részegen az osztálykirándulásról?

• Valakinek muszáj volt - ránt vállat. - Mesélj ,mit gubbasztassz itt a sötétben felélve a whisky készleteidet?

• Bonyolult. 

• Rajzoljak neked? Attól megnyugszol - vigyorog rám. - Csak azért mert megkínáltál a drága whiskydből - kacsint és az építész filcek közt válogat. Felkattintja a tervezői lámpát és skiccelve húzza a vonalakat. Szeretem nézni ahogy rajzol. Emlékszem, ahogy gyerekként mezítláb ült az asztalnál, csurkába fogott hajjal, és könyékíg vízfestékes volt és közben határozott komolysággal pingált. Öntudatosan magától vette elő mindig a rajzeszközöket. Nekiült festeni, csak úgy. Spontán.  Most kontúrakt is húz, szép üvegházat rajzol, kék filccel árnyalj az üvegfelületeket, szinte életre kel a papíron. Mindig van piszkozati tervezőlap az íróasztalon, ezekre firkálok minden félét, ha tele van, akkor letépem  a felső használt lapot és kukába dobom.  Most még egy tiszta lap volt. Becsatlakozom hozzá. Egy egész épületegyüttest rajzolunk ketten. Kim szinezi is. Fény van, hangulat, járókelők, és zöldellő fák. 

• Aludnod kellene neked is. Miért nem alszol?

• A művészek éjszaka dolgoznak - ropogtatja a fogai közt az alkoholos kekszet.

• Meg a kurvák is - felelem rá.

• Valahol az is egy művészeti ág - feleli nyugodtan. 

• Te ne légy az. Nem támogatott művészet itthon.

• Jól van - feleli.

• Ki volt az a srác, aki a múltkor hazahozott? Nem tetszik. Fura alak.

• Ki volt az a szám, aki felhívott és miután felvetted kinyomtad a telefont? - kérdez vissza. Túl okos. Túl éles a megfigyelése.

• Hümmm….

• Ugye, hogy nem is akarunk ilyen kínos kérdésekről csevegni - néz fel rám. Ki van húzva a szeme. Fiatal, gyönyörű és ezt tudja magáról. Ijesztő kombó.  Tudom, hogy tudja, hogy nő hívott. Azt nem tudja, hogy a számot nem én adtam meg a nőnek. Dawn mondta. A névjegykártyám ott maradt az asztalon. Veszélyes adatok. Egy  olyan nő kezében, aki nem fél kezdeményezni és lépni.

• Oké - teszem fel a kezem.

• El fogod veszíteni.

• Hah?

• A nőt. Aki hívogat. Ha folyton kinyomod.

• Talán el is akarom.

• Egy numerát? Egy pasi? Soha nem akar kihagyni.

• Honnan vannak ilyen bölcs megállapításaid? Remélem nem azt mondod, hogy rutin.

• Csak ismerem, hogy gondolkodik egy pasi. 

• De én az apád vagyok, nem egy pasi.

• Ha szexről van szó, minden fasz pasi ugyanúgy gondolkodik. Kivéve a puhapöcsök. Választhatsz melyik vagy. Fasz vagy pöcs? Na jó éjt!

Nem is tudom ki beszélgetett el kivel. Apám! Lecseszett a saját lányom? Kim visszadobja a filceket a tartóba és felszívódik a sötétben. Eltüntette a whiskyt a poharából. Ma este a pöcs verziót választom. Eleget ittam, rajzoltam, beveszem az altatómat és alszok.

Reggel  a kávé illata ébreszt. Vanessa már lefőzte a kávét. A kanapéhoz hozta. Komolyan fogalmam sincs milyen nap van, vagy hány óra. 

• Jó reggelt! Végre aludtál. Nem is mertünk felébreszteni.

• Bevettem egy altatót.

• Ó. Kár. Kimet elvittem a suliba.

• Kösz. Van ma tárgyalás?

• Nincs ütemezve semmi különös - feleli Vanessa. Ja persze, mindent átraktak a következő évre Alex-el. Persze. Hát akkor…

• Van kedved? - vigyorgok rá.

• Mi? Reggel van.

• Ja, de Kim suliba, én meg éppen most nem dolgozom - húzom a kanapéra. - Utána bemegyünk a városba, veszek neked valami szépet.

• Komoly?

• Aham, választhatsz bármit - kezdem kigombolni a blúzát és lehúzni a csípőjéről a szoknyáját.