Alex és én

 Alex

Már megint itt vagyok. Az építészeti középiskola internetes oldalán. Charissa Dupin mosolyog rám kedvesen. Olyan kedvesen tud mosolyogni. Órákon át tudnám nézni, ahogy néztem is már. El-elkapott pár percekre. Elmélkedve a monitor előtt. Ha egyedül vagyok. Csak ülök a forgószékemben és túrom a hajam. Mit csináljak? Ott van az a néhány számjegy egymás mellett. A vonal végén pedig Charissa Dupin… ezt akarom? Mit? A hangját hallani? A héten tucatszor feljöttem erre az oldalra.  Számtalanszor beütöttem már ezt a néhány számot a telefonomba, aztán mégsem hívtam fel. Ha felhívom mi lesz? A tanára vagyok. Ha úgy alakul akkor éppen mondhatom, hogy a projektfeladat miatt  hívom? Ürügy? Menekülőút? Nem nagyon látom magam máshogy kijönni ebből a helyzetből, mint hogy hülyét csinálok magamból. De nagyobb a kísértés, hogy kiderítsem, mi lehet a vonal túlsó végén. Habozok. Aztán néhány ujjnyomással beütöm a tárcsázóba azokat a számokat. Nem vagyok normális. Kicseng. Bakker.

Fellököm magam a forgószékből és idegesen az ablakhoz lépek. Nézem kint az ablak előtt a fákat. Felveszik a vonal túlsó végén a hívást.

• Üdvözlöm, Charissa Dupin igazgatóhelyettes, tessék? - Úristen! Tisztán csengő a hangja. Kedves, lágy, dallamos. Teljesen leblokkoltam. Felvette! Meg kellene szólalnom. Ő az, tényleg ő az! Charissa Dupin hangja. Mit mondjak? Téves kapcsolás? Meg kellene szakítani a hívást. Kétségtelenül ez lenne a legokosabb lépés...

• Haló? Parancsoljon kérem, miben segíthetek? - a fejemet vakarom és a hajamat túrom. Én totál hülyét csinálok magamból. De megszólalok:

• Üdv, itt… Alex… köhm… Alex Goodwin… az egyetemről… - össze-vissza beszélek. Jézusom! Ezer éve nem voltam ilyen...szervezetlen. Pedig volt, aki mondta rám.

•  Alex… - hallom, ahogy kifújja a levegőt, meglepett a hangja, és cipőkopogást hallok. Aztán ajtócsukódást. - Miért…?  Ez az iskolai számom… - Bezárta az ajtót. Tehát most már ő is egyedül van, az igazgatói irodájában. 

• Én… nem tudtam a számodat...és...öhm… magam sem tudom, hogy miért hívlak...én… - hajamat túrom és idegesen járkálok az egyetemi szobámban.

• Alex… - úristen, teljes felindulás hallani, ahogy a nevemet mondja. Egészen a fülembe. - Én...nem tudom mit mondjak - csupa kapkodás ahogy beszél. Lebeg a hangja. Hallani a hangján ahogy kapkodja a levegőt.

• Én hívtalak, de én sem… tudom… - nincs értelme félrevinnem a beszélgetést, mert nem azért hívtam, mert a konzulens tanára vagyok. Nem ezért hívtam. Nem akarom ezt kihozni ebből.

• Én… hogyan értelmezzem ezt?

• Fogalmam sincs… - A homlokomat fogom. - Ezt nem fogom tudni jól elmagyarázni. Hogy nincs is okom hívni és mégis hívlak. Vagyis van okom rá, de semmi értelmes,vagy ésszerű. Sőt csupa ésszerűtlenség, talán legközelebb ahhoz a mértéktelenséghez áll. - totális zagyvaságokat hordok össze. Azt se tudom mit beszélek. Kész oda a nívó díjas komoly építész imázsom. - Meg ahhoz, hogy végre egyetemen kívülre akartam volna helyezni ezt az egészet. Nem mindig úgy beszélni mint a tanárod. De itt meg máshogy nem lehet. Erre most a munkahelyeden zaklatlak. Én tisztára hülye vagyok. Charissa, én ezt… nem tudom megmagyarázni.

• Alex...hát… húúú…. Fuh…. szóval… lehet, hogy nem is kell…- feleli csupa fuldokló kapkodás. 

• Nem? Én pedig azt hittem… kellene…

• Nem… én… ezt… én is éreztem.

Megfagy az ereimben a vér. Ez...teljesen felkészületlenül ér. Mármint… ahogy ezt mondta azzal egyszerre összezavarodok. Nem csak én vívódom itt? Hanem ketten vívódunk? Ha ő is érezte. Akkor biztosan. Néma csend marad a kijelentése után. Másodpercekig megszólalni sem tudok. Kiszárad a szám. Ő sem beszél. Talán nem mer. Ahogy én sem merek. Mert ez a beszélgetés kezd olyan mederben folyni, amit nem tudok kezelni. Mi lesz itt?

• Ez komoly? - úristen, le kell ülnöm. A fejemet fogom és a térdeimre könyökölök.  Az összekapcsolódás. Az együtt gondolkodás. Az építs a fényre. Egyszerre fázni kezdek. Már értem. Charissa Dupin fékeket próbált beállítani. Ezért nem indult a pályázaton. Tudta, hogy túl sok kapcsolódási pont lenne egy pályázaton velem konzultálnia.

• Igen.

• Ez… ez biztos? Én… - mintha csillagszórók robbantak volna a fejemben. Nem tudok rendet rakni a gondolataim közt. Nem látom át, hogy ez mit jelent vagy hogy akkor mit is kezdhetek ezzel az egész szituációval. Charissa Dupin színt vallott. Ahogy én is. Nem tudom miért hívtam fel, de most meg azt nem tudom mi legyen ezzel, hogy ezt tudjuk. Azt a furcsa kapcsolódást azt az érzést mindketten éreztük.

• Alex, azt hittem teljesen átlátszó volt, hogy szerdán bementem hozzád az egyetemre. Szerdán! Te jó ég! Mit kerestem én arra? Beadhattam volna szombaton is azt a félévi feladatot - Charissa hangja csupa zavart nevetés.

• Nekem ez… meg sem fordult a fejemben - nyögöm. Charissa szerdán jött be az egyetemre. Miért nem találtam kicsit sem furcsának? Nem akartam mögé gondolni semmit. Nem mertem volna. Charissa döntésképtelensége. Most már minden érthetőbb, mint eddig. 

• Miért hívtál Alex? - kérdezi egészen halkan. 

• Én…miért is? Azt hiszem hallani akartam… a hangod - ebben semmi értelem nincs. Itt véget ért a mérnöki tudomány. 

• És… most hogy hallottad… mi lesz? - letisztult kérdés. Teljesen érthető. Én hívtam fel. Léptem. Hogy mi lesz ezután?

• Most, hogy hallottam a hangod? Szeretnélek meghívni egy teára, de nem…. Nem a tanári szobámba. Lehet róla szó bármikor máshol is? - kérdezek rá megkönnyebbülten Kiengedtem. Felnőttek vagyunk. Nincs ebben semmi. Meginni egy teát végre nem úgy mint az egyetemen, hogy én a tanára vagyok, ő meg a levelezős hallgatóm. Igen. Ki kell vinni az egyetemről ezt az egészet.  Ha mint két felnőtt beszélgetünk egy tea mellett. Attól talán megnyugszunk mindketten. Ez a felállás sem nekem, sem Charissának nem kedvező.

• Persze. Hol?

• Van egy eldugott kis teázó. Kábé soha nem jár arra senki. Ott biztos nem találkozunk senkivel. Az Alpesi teaház a Fletcher Moss Parkban.

• Rendben.

• Mikor érsz rá?

• Azt hittem kettőnk közül te vagy az elfoglaltabb.

• Mindketten elfoglaltak vagyunk. De hozzád igazodom.

Liam

Forró kávé a Thomsons kávézóban. Páros kávézáshoz a másodikat ajándékba adjuk. Thomsons 

Nincsen semmiféle akció a Thomsonsnál. Én ezt pontosan jól tudom. Ez az üzenet nekem. Tőle jött. Semmi személyes. De én értem. Mindent értek az üzenetből.  Egyelőre nem akarok foglalkozni vele. Alex felnéz rám a laptopja felett.

Visszateszem a telefont az asztalra. Mostanában mindig képernyővel lefelé fordítva. Alex nem hülye. Észrevette az új szokást. De nem szól. Alex mostanában tőle nem megszokott módon hallgatag és figyelő. Az irodában vagyunk. Itt kevésbé lehet nyíltan beszélgetni.  Stefi kopog át hozzánk.

• Alex? - kérdezi a tervrajzot a kezében tartva.

• Mond szívem - néz rá Alex és átveszi tőle a rajzokat.

• Így jó lesz? Mit szeretnél? - kérdezi és közel hajolva lágyan hátrasimítja a hajfonatát.

• Nézd itt! A szokásos. Lépcsőfeljáró, mint világítóakna. Nyisd meg a tetőt. Úgy fény lesz a lépcsőnél is - rajzolja be filccel a tetőn az ablakvágásokat.

• Rendben. Kösz - Alex futólag kézcsókot hint Stefi kézfejére, aki már vissza is vonul a saját íróasztalához az irodába. 

Megemelem a telefont az asztalról. Néhány érintés és már töröltem is az üzenetet. Alex még mindig hátradől a székében és a laptopján gépel. Aztán ahogy felnézek rá megemeli a szemöldökét.

• Mond - fordulok vissza a gépem felé.

• Rájöttem Liam, mi ketten mindig is más léptékű építészek voltunk.

• Hah?

• Ott az elején emlékszel? Amikor majdnem kiléptem tőletek. Én a csarnokterveket csináltam. Te meg sorházat. 

• Aham.

• Aztán amikor én a nívódíjat csináltam a kilátóval, te lakóháztömböket húztál fel. És volt egy közös projektünk az irodaház.

• Most ezzel mit akarsz mondani? - ráncolom a homlokom.

• Csak azt. Hogy nekem most világított rá valaki, hogy valójában én tervpályázatokra készítettem a terveimet te meg megbízásokat vállaltál. Én mindig törekedtem nem személyeknek tervezni, ellenben te döntően ügyfelekkel tárgyaltál.

• Ja, mert így működött jól. Te mindig is utáltál tárgyalni. Te megálmodtál valamit. Beadtad mindenhova. Aztán ha nyert megcsináltuk. 

• Nekem ez eddig nem volt ennyire tudatosodott dolog.

• Alex kettőnk közül én a pénzre koncentráltam, ezért volt az enyém a cég. Te hoztad az ötleteket, amikkel nagyok lettünk. Én tárgyias voltam, te álmodozó. De kettőnk közül te lettél a nívódíjas. Szóval? Ez valami kinek nagyobb a pöcse játék? - kérdezek rá nyersen.

• Ki tudja? Lehet így motiváltuk egymást? Ki tudja felülmúlni a másikat? 

• Ez Alex maximum téged motivált. Engem csak az érdekelt, hogy a céghez mennyi pénz jön.

• Én meg képtelen voltam igazán személyes igényekkel foglalkozni.

• Mert egyedi és jó terveid voltak. Olyanok, amiket egy átlagember nem tud megálmodni. Ennyi. De ránéztél a terveimre és adtál valami olyan pluszt, amitől a személyes is egyedi lett. Ezért voltunk mindig is jók. Én megcsináltam a trágya munkákat is és te szárnyalhattál az ötleteiddel.

• Kösz.

• Nincs mit - morgom és a telefonomat forgatom az asztalon. Lehet jobban szeretem a szomorú szürke szemű nőket. Amibe én vihetek életet. Lehet nem tudok mit kezdeni a túl optimista szemekkel. Lehet, hogy egy pöcs voltam és nem hagytam Alexnek Vanessát. Lehet, hogy tényleg csak a verseny hajtott. Lehet, hogy Alex vágyakozása nélkül kevésbé lett volna érdekes számomra Vanessa is? Alfahím akartam lenni? Alex nélkül mi lett volna itt az irodával? A feleségem lett volna-e Vanessa? Akartam volna-e, ha Alex nem hajt rá annyira? Lehet kurvára beforgatom magamat ezzel a szarakodással. - Amúgy ezt most minek hoztad fel? - kérdezek rá Alexre.

• Nem tudom. Eszembe jutott. Charissa szerint nem tudok családi házakat építeni.

• Tudnál. Csak a tulaj nem tudná megfizetni. 

• Mert?

• Ott volt az a geotermikus hőgejzíres magánház, óriási ötlet volt. Családiháznak tűnt, de a tervek után kábé kiperkálta a fele vagyonát a pasi. Hatalmas ötlet volt és mekkora látvány az egész ház. De akkor is láttuk, hogy ezek a projektek neked  aprópénzek.

• Hümm… igaz.

• Mert építkezik, vagy mi fasz? A tanárával akarta megterveztetni a kecóját?

• Nem tudom. De biztos nem ötletelnék vele a fürdőszobája méretén és a hálószoba fekvésén - Alex közelebb hajol és átsúgja. - Elhívtam teázni. Egyetemen kívülre.

• Hú! És  a matricásalbumotokat is kicserélitek vagy mifasz?

• Mi bajod? - húzódik vissza sértődötten Alex.

• Teázni? Kurvára nyanyás! - fintorgom. - Legalább egy koktélozás. De a felnőttek kávézni szoktak.

• Mert te aztán sokat kávézol a Thomsonsban felnőttek módjára igaz? - húzza el a száját Alex.

• Képzeld én el tudom hívni kávézni!

• Tényleg? És miért nem tetted meg? Takarodót fújtak otthon kisfiú?- kérdezi Alex.

• Oké, nézd elhívom most! - morgom és bepötyögöm. “ Kávé, de nem a Thomsonsban. Holnap.” . mutatom Alexnek és átdobom az üzenetet.

Ahogy leteszem a telefonom és Alexre nézek rádöbbenek. Igen. Egymást húztuk. Alex és én. Mindig is. Vajon ki kezdte a versengést? Alex mindig is versengő típus volt. Én meg mindig belementem? Így volt? De a nagy versengő Alex folyton alul maradt. Itt van Vanessa de Noir, a feleségem, a legfőbb trófea a versengésünkben. Alex és én. Mindketten fújtatva nézünk egymásra. Remek. Elhívtam azt a nőt kávézni. Alex miatt. Bakker. Most logikailag ebből az jön, hogy elvettem feleségül Vanessát, Alex miatt. Ideje inni két ujjnyi whiskyt. Most.