Mértéktelenül szeretni

 Alex

A szombati konzultációs napon kiteszem a fiam az egyetem előtt. A parkolóban már ott áll Charissa kék autója. Amikor mellé parkolok akkor döbbenek rá, hogy még az autóban ül. Átnéz a pezsgőszín jaguárra. Aztán rájön, hogy én ülök benne. Kihúzom a slusszkulcsot és kiszállok. Megvárom, amíg ő is kiszáll. Lesimítja a szoknyáját és magához szorítja a hengeres rajztömbjét. Sötétkék bőrhatású mappa. Olyan mint a cipője. Még a rajztömbje is a kiegészítője. 

• Szia! - köszönök rá.

• Szia…

• Egy tea vagy kávé? Óra előtt, vagy után? - kérdezem.

• Tea és inkább óra után - feleli óvatosan. Együtt megyünk fel az emeletre még két hallgatóval. Csak a cipőink kopognak a folyosókon. Kevés körömcipős nő szokott itt sétálni. Charissa cipőhangja egészen elüt a normál egyetemi zajoktól. Mi férfiak hozzá képest szinte hangtalanul lépünk. Kinyitom nekik a teremajtót és én még a tanáriba megyek.

Tik-tak. Hosszúnak tűnnek az órák. Szokatlan nekem is a levelezősökkel szombaton az egyetemen lenni. Nem megy még csak az a szigorúság sem, ami a hétköznapokon annyira jellemez. Nem csak Charissa miatt. Hanem mert tudom, ez a néhány ember nem építész lesz itt valójában. Nekik csak a diploma kell. Nagyon furcsa felállás.

• Milyen érzés építésznek lenni? Áruld el! - kérdezi Charissa, miközben a teájában kavargatja a cukrot. Lazán a karját a karfán pihenteti.

• Érzés? - nevetek rá vissza.

• Igen, én sosem leszek építész, de kíváncsi vagyok mit él meg egy építészmérnök? Milyen építészmérnök vagy te?

• Lehet passzolnám a kérdést - mosolygok. - Ritkán gondolkodom magánépületekben, ha ez a kérdés. Jobban szeretek tervpályázatokon indulni. A megbízásokkal a cégtársam foglalkozik. Amikor építészt választanak akkor valahol szimpátia alapján választanak az emberek. 

• Szerintem szimpatikus vagy. Én építtetném veled a házam - mosolyog Charissa.

• Kösz. De ez túl nagy felelősség. Egy normál ember az életében csak egyszer építkezik. S az az épület az otthona lesz. Ez túl személyes. Intim.  

• Valójában nem szereted az intimitást - tapint rá Charissa.

• Azt hiszem igen, ez igaz.

• Ezért építesz inkább kilátókat, tereket és irodaházakat. Abban semmi személyes nincs. Semmi intim.

• Kegyetlen, de pontos  megállapítás. Ott a pont - nevetek.

• Szerintem te félévi projekt feladatnak még sosem adtál családiház tervezést - jegyzi meg Charissa. Esküszöm valami huncut fény villan a szemében. Fény, csintalan és komisz kis fény.

• Utána néztél az összes munkámnak? - kérdezek rá zavartan. - Tényleg tanítok már pár éve, de …. Családi házakat még sosem akartam tervezetetni a diákokkal. De lehet eddig túl unalmasnak tartottam. Nem vagyok egy családiházban gondolkodó építész.

• Pedig szerintem az építészek nagy százaléka nem városi középületeket fog építeni amikor dolgozik. 

• Azokat Sean csináltassa velük, ő folyton sorházakat és családi házakat húz fel egész lakónegyedek az övéi már itt Manchesterben.

• De te, Alex Goodwin vagy, nem fecsérled holmi otthonok építésére a drága idődet és… hümm… kreativitásodat - nevet Charissa.

• Kezdelek nem annyira kedvesnek találni, mint korábban - jegyzem meg. 

• Kedvesnek találsz? - szinte látom, ahogy megfeszül a mellkasa a levegővételtől. A mellei a blúzának feszülnek.

• Igen, kifejezetten. Kedvesnek.

• Miért nem szereted a családiházakat?

• Nincs bennük kihívás. Én versenyezni és versenyeztetni szeretek. Ez… a motivációm. Versenyben lenni és maradni.

• Aki sokat versenyez sokat veszít.

• De minden versenyben ott a győzelem lehetősége.

• Mi a győzelem?

• Hogy ott lesz a nevem. Tervezte: Alex Goodwin.

• Ambíció. 

• Egy igazi építész ezt akarja. Nyomot hagyni. Ki ne ismerné az Eiffel-tornyot a világon? A mérnökről kapta a nevét. Eiffel! Fent maradt a neve. Jelképe Párizsnak. 

• Ő a példaképed?

• Nem tudom. Csak, én is ilyen építészmérnök szeretnék lenni. Egyszer egy olyat megálmodni, amivel beírtam a nevem a maradandó nyomok közé a világba.

• Néha az is elég, hogy néhány ember szívében hagyjuk lenyomatként a nevünket.

• A csúcsokért vívott küzdelem maga is kitöltheti az ember szívét.

• De az nem szerelem és nem szeretet - Charissa elnéz a teája felett. Erre nem tudok mit felelni. Valóban kicsit úgy érzem soha nem szerettem. Igazán. Charissa, a szeretet pedig éppen erre világít rá. 

• Elnézést - lesütött szemmel mondja. De nem megbánással. 

• Nem bántódtam meg - köszörülöm a torkom.

• Talán mert csak mértékegységben érzel. Meg kellene ismerni azt is, ami mértéktelen.

• Mértéktelenül szeretni? - ez a két szó, idegenként hat még az én hangomon. Sosem használtam ezt a két szót egymás mellett.  Különös nekem is visszahallani.

• Lehetetlennek hangzik? - kérdez vissza Charissa. Megnedvesíti az ajkait és látom a nyelve hegyét és a fogait is.

• Téged ismerve… nem - esküszöm transzban mondtam. Sosem mondanék ki ilyesmit egy idegen nő társaságában. A szavaimra egy pillanatra mindketten megdermedünk. Hogy keveredtünk ide az építészettől? Komolyan fogalmam sincs, de amit mondtam, már nem szívhatom vissza. Elhangzott.

• Én...öhm…

• Nekem… - egyszerre kezdünk beszélni. Charissa a táskáját markolja. - … mennem kell. Alex… köszönöm a teát és a...beszélgetést - sietve áll fel és zavartan nézzük egymást. Talán levegőt sem veszünk. Nem akarok magyarázkodni, vagy csak értelmetlenül össze-vissza beszélni. Nincs értelme. El tudom képzelni, hogy ezt a nőt lehet mértéktelenül szeretni. Bár nem biztos, hogy én leszek az. Kinyitom neki az ajtót. 

• Minden jót, Charissa - utánanézek és nézem a fenekét abban a modern csúsztatott kockás tweed ceruzaszoknyában. Ahogy a liftre vár visszenéz a folyosó mentén és találkozik a tekintetünk. A hajamba túrok. Mértéktelenül szeretni... Charissa Dupint…

Liam

Már a harmadik pohár whisky ma estére.  Az irodámon túl nézem a sötét fenyőfák sziluettjét. Szürke az ég és kopár minden. Üdv újra, Insomnia. Az egyetlen társam az éjszakára. Vanessa elaludt a tévé előtt. Szinte folyton bonbonos dobozzal vonul az ágyba. Nem is velem.  Csak feszülten forgolódnék mellette. Külön alszunk. Szinte már mindig. Vagy ő a tévé előtt. Vagy én a kanapén, mikor hajnalban hazajövök egy álmatlan éjszaka után. Nem akarok már megint altatóval aludni. Máshogy meg nem nagyon megy.

Nem akarom ébren megvárni a hajnalt. Hajnal. Ez a Dawn is… kerülöm a kávézót? Egy nő miatt? Nevetséges vagyok. Nem túl férfias lépés megfutamodni. Magam is tudom. De alapvetően nem szeretem, ha egy nő irányít. Én sosem tűrtem a női vezetést. Márpedig megmondta a kávéházban ő diktál. Nem akarom, hogy diktáljon bármit is. Mostanában meg úgyis inkább tisztán iszom a whiskyt nem kávéval. Vanessa irányítás nélkül főzi le a kávémat. Ezért lett ő a feleségem.  Nem akar irányítani.  Azt hiszem mindig is ezért döntöttem mellette. Egy nő, aki lefőzi a kávémat szó nélkül.

Kim mezítláb botorkál a sötétben. Hallom a suhanó lépteit. Mint egy macska.

• Miért nem alszol már? - szólok ki neki.

• A sötétben whiskyzel? Már megint? - néz be Kim és az ajtófélfának dől. Rövid sort a pizsamaalsója és hozzá lenge váll nélküli fekete pólóban van. Valami art felirattal. - Megkínálsz? - kérdezi.

• Nem lenne túl felelős szülői magatartás részemről - veszek elő egy másik poharat és töltök neki egy ujjnyi whiskyt.

• Sosem arról voltál híres - jegyzi meg hidegen és a konyhából hoz egy kekszesdobozt. Leül velem szembe, oda ahova az ügyfeleim szoktak ülni. Felhúzza a simára borotvált lábait a székre és lassan elkezdi a kekszet mártogatni a whiskybe. 

• Ki kísért el folyton Walesbe és hozott haza totál részegen az osztálykirándulásról?

• Valakinek muszáj volt - ránt vállat. - Mesélj ,mit gubbasztassz itt a sötétben felélve a whisky készleteidet?

• Bonyolult. 

• Rajzoljak neked? Attól megnyugszol - vigyorog rám. - Csak azért mert megkínáltál a drága whiskydből - kacsint és az építész filcek közt válogat. Felkattintja a tervezői lámpát és skiccelve húzza a vonalakat. Szeretem nézni ahogy rajzol. Emlékszem, ahogy gyerekként mezítláb ült az asztalnál, csurkába fogott hajjal, és könyékíg vízfestékes volt és közben határozott komolysággal pingált. Öntudatosan magától vette elő mindig a rajzeszközöket. Nekiült festeni, csak úgy. Spontán.  Most kontúrakt is húz, szép üvegházat rajzol, kék filccel árnyalj az üvegfelületeket, szinte életre kel a papíron. Mindig van piszkozati tervezőlap az íróasztalon, ezekre firkálok minden félét, ha tele van, akkor letépem  a felső használt lapot és kukába dobom.  Most még egy tiszta lap volt. Becsatlakozom hozzá. Egy egész épületegyüttest rajzolunk ketten. Kim szinezi is. Fény van, hangulat, járókelők, és zöldellő fák. 

• Aludnod kellene neked is. Miért nem alszol?

• A művészek éjszaka dolgoznak - ropogtatja a fogai közt az alkoholos kekszet.

• Meg a kurvák is - felelem rá.

• Valahol az is egy művészeti ág - feleli nyugodtan. 

• Te ne légy az. Nem támogatott művészet itthon.

• Jól van - feleli.

• Ki volt az a srác, aki a múltkor hazahozott? Nem tetszik. Fura alak.

• Ki volt az a szám, aki felhívott és miután felvetted kinyomtad a telefont? - kérdez vissza. Túl okos. Túl éles a megfigyelése.

• Hümmm….

• Ugye, hogy nem is akarunk ilyen kínos kérdésekről csevegni - néz fel rám. Ki van húzva a szeme. Fiatal, gyönyörű és ezt tudja magáról. Ijesztő kombó.  Tudom, hogy tudja, hogy nő hívott. Azt nem tudja, hogy a számot nem én adtam meg a nőnek. Dawn mondta. A névjegykártyám ott maradt az asztalon. Veszélyes adatok. Egy  olyan nő kezében, aki nem fél kezdeményezni és lépni.

• Oké - teszem fel a kezem.

• El fogod veszíteni.

• Hah?

• A nőt. Aki hívogat. Ha folyton kinyomod.

• Talán el is akarom.

• Egy numerát? Egy pasi? Soha nem akar kihagyni.

• Honnan vannak ilyen bölcs megállapításaid? Remélem nem azt mondod, hogy rutin.

• Csak ismerem, hogy gondolkodik egy pasi. 

• De én az apád vagyok, nem egy pasi.

• Ha szexről van szó, minden fasz pasi ugyanúgy gondolkodik. Kivéve a puhapöcsök. Választhatsz melyik vagy. Fasz vagy pöcs? Na jó éjt!

Nem is tudom ki beszélgetett el kivel. Apám! Lecseszett a saját lányom? Kim visszadobja a filceket a tartóba és felszívódik a sötétben. Eltüntette a whiskyt a poharából. Ma este a pöcs verziót választom. Eleget ittam, rajzoltam, beveszem az altatómat és alszok.

Reggel  a kávé illata ébreszt. Vanessa már lefőzte a kávét. A kanapéhoz hozta. Komolyan fogalmam sincs milyen nap van, vagy hány óra. 

• Jó reggelt! Végre aludtál. Nem is mertünk felébreszteni.

• Bevettem egy altatót.

• Ó. Kár. Kimet elvittem a suliba.

• Kösz. Van ma tárgyalás?

• Nincs ütemezve semmi különös - feleli Vanessa. Ja persze, mindent átraktak a következő évre Alex-el. Persze. Hát akkor…

• Van kedved? - vigyorgok rá.

• Mi? Reggel van.

• Ja, de Kim suliba, én meg éppen most nem dolgozom - húzom a kanapéra. - Utána bemegyünk a városba, veszek neked valami szépet.

• Komoly?

• Aham, választhatsz bármit - kezdem kigombolni a blúzát és lehúzni a csípőjéről a szoknyáját.