Melankólia

 Természetesen Lord Delavalat faggatom legújabb ismerősömről. Kíváncsi vagyok, hogy Charles lovagnak tartja-e Mr. Knight-ot vagy erről a lehetőségről le kell tennem.

• Philip Knight? - Charles gyorsabban issza a kávéját, mint szokásos. - Véleményem szerint többre tartja bármelyik állatát, mint a nőket. De egyik birkáját, vagy marháját sem veheti feleségül, tehát Eliza lehet esélyed nála. 

• De Charles! - szól rá a nővérem. - Eliza, az a javaslatom, ha komolyan vennéd Philip Knight figyelmét, akkor mutass felé több érdeklődést a kelleténél.

• Mindenki felé kellő érdeklődést mutatok, aki esélyesen vagyonos és nőtlen - jegyzem meg.

• Kivéve, ha Picar de Noir a közeledben van - szúrja közbe Emily.

• Ez téves félreértelmezés részedről.

• Egyáltalán nem. Folyton eléri, hogy vele beszélj Eliza. Túlságosan is sokat foglalkozol vele, ezzel megtévesztve minden nőtlen férfit, aki csak megismer téged. Kétlem, ha Philip Knight nem így gondolja, már most. Rendkívül szerencsétlen eset, hogy éppen Picar de Noir ismertetett össze vele.

• Egyáltalában nem értem mi a bajotok Picarral. Fiatal, eszes, jó családi kapcsolatokkal, és jövedelmező új vállalkozással. A lóversenyek Angliában rendkívül népszerűek. Egy ló vagyonokat ér, nem kis nyerészkedést jelent, ráadásul rangban sem jelentős váltás Elizának. Ti nők, ha gazdag férfit láttok máris a házasságra gondoltok. Ellenben ha kevésbé vagyonost!

• Charles, mindannyiunk érdeke, hogy Eliza jól házasodjon.

• Csak annak a szerény megállapításnak adtam hangot, hogy Picar de Noir éppen olyan jó lehet, mint Dorser márkija, vagy Chesterfield birtokosa.

• Biztosíthatlak drágám, hogy feleannyira sem - csapja le Emily. - Igaz, Eliza?

• Több fiatalember is tetszik, ez természetes. Főleg az én koromban.

• Igaz. Biztosíthatlak Eliza, ugyanez igaz fordítva is - Charles gyorsan kiitta a kávéját. - A fiatalembereknek is több ifjú hölgy is tetszhet. De feleségül, csak egyet vesznek. Ahhoz pedig nem elég az, hogy tetszik valaki. A vonzalomhoz ennél több kell, és a házassághoz szerelem sem árt ha társul. Márpedig egy férfi mindig megteheti, hogy válogat. És csak válogatás után választ.

• De Charles! Ne vedd el Eliza kedvét!

• Nem a kedvét akarom szegni, csupán arra akartam utalni, hogy hiába mutat akármennyi érzelmet és nem létező szerelmet egy férfi felé, ha ez az illetőt csöppet sem érdekli. Mint Timothy Weymouth esetében is láthattuk - szúrja oda keményen Delaval.

• Ez igazán kegyetlen megjegyzés volt - hessegeti el Emily. Delaval sietősen itta a  kávéját, tehát távozik. Kettesben maradok a nővéremmel.

• Timothy Weymouth? Miért hozta fel? - kérdezek a sógorom után nézve.

• Semmi, hagyjuk most - rázza a fejét Emily.- Beszéljünk Philip Knightról! - mosolyog rám.

• A dorseti márki - nem tágítok a témától.

• Jól van. Bár… nem akartam még a tudomásodra hozni - fordul el Emily. - A múlt héten volt az eljegyzése.

• Az...eljegyzése? - mintha a padlásunkon heverő almák mind egyszerre zúdultak volna rám. Lehet összeroppanok.

• Igen. Londonban. Egy igencsak vagyonos ifjú hölggyel, még az udvarhoz is bejáratos. 

• Ó!

• Tekintve, hogy Mr. Weymouth is parlamenti tag… ez igazán nem rossz party számára.

• Igen, hát...ez igaz…

• Eliza, úgy sajnálom - fogja meg a kezem Emily. Kedvetlen lettem. Sokkolt a hír a márkiról. Nem is tudom, nem vagyok egy ájulós típus, de most kábé el tudnék ájulni.

• Egy kicsit lepihenek most Emily.

Chester főutcájára néző ablaknál állok. Nem is tudom miben reménykedtem. Természetesen tetszett a dorseti márki. A szépen varrt finom anyagú ruhái. De tudom, mennyire távol álltunk egymástól, nem csak jövedelem tekintetében. A könyvesbolt előtti találkozásunkra gondolok. Vergilius kötetet vett aznap a márki. Delaval könyvtárában csak egyetlen Vergilius kötet van, azt hoztam magammal a szobámba olvasni. “ Villan a villám és tanujuk nászukban a mennybolt.”

Timothy Weymouth, valaki mást vesz feleségül. Egy gazdag nőt. Érzékenyen érint a hír. Elhagy az erőm. A kedvem. Philip Knight vizitkártyáját használom könyvjelzőnek a Vergilius kötetben. Nem tudom rászánni magam a látogatásra Mr. Knightnál. Az új lovagnál. Nem úgy, hogy kedélyemet vesztettem, egy másik férfi miatt. Talán igaza volt Picarnak a jellemem leírásában. Túl könnyen adom át magam a hangulataimnak és egészen magukkal ragadnak. Mély melankólia. Katartikus lélekmorzsolás. Nem tudom feldolgozni ezt a belülről mardosó fájdalmat. Magamnak akartam Timothy Weymouth, de még csak el sem indulhattam a versenyen. Nem hogy a befutók közt lehettem volna. Igazán most még ez a lóversenyhasonlat is csak a földhöz vág. 

Hoztam magammal egy üveg fenyőszirupot arra az esetre, ha meghűlnék az úton. Remélem kedélyjavítónak is megteszi. Napi három kanál fenyőszirup javallott. Remélem nem ettem többet. Már nem emlékszem. Ragad a méztől az ujjam. De a fenyőszirupban nincs benne Picar életesszenciája. Az a vitalitás, amiből mindig átragad rám is valami. Magával tud húzni. Kihúzni a melankóliából, aminek folyton átadom magam. A fenyőszirup nem pótolja azokat a szurkáló megjegyzéseket, amikkel rendszeresen felpiszkál. Legalább annyira, hogy érezzem, még élek.

A harmadik nap már tényleg betegnek érzem magam. Próbálok kijutni a kertbe, és megnézni legalább a hortenziákat, de végül csak ülök a faragott kőpadon és bámulok magam elé, erőtlenül az ölembe ejtett karokkal. Ha Timothy Weymouth mást vett feleségül, akkor nincs értelme erőlködnöm. Megtévesztem önmagamat is bármilyen társaságba megyek. Egy vagyontalan nemes lány, senkinek sem kell. Még csak jól sem nézek ki, mint a nővérem, nem vagyok hozzá sem elég magas, sem elég csinos. Emily volt a befutó, egy lord felesége lehetett. Lady Delaval. Én maradok versenyen kívül az otthoni gazdaságban.

• Meddig akarod még emészteni magad a márki miatt? - kérdezi Emily, ahogy megáll mellettem a kerti pad szélénél.

• Nem tudom. Nem tudok felállni ebből a csapásból.

• Badarság. Sosem hitegetett.

• Tudom. De én hittem.

• Hittél a csodákban?

• Igen.

• Eliza, nem egy ír mondában élsz.

• Nem? - nézek fel bágyadtan.

• Nem. Túl sok mesét olvasol és túl kevés helyi hírt.

• A helyi hírek unalmasak.

• De pontosan kiolvashatod belőle a valóságot. A mitológia nem valóság.

• Pedig annak tűnt.

• Tündérekről, óriásokról és istenekről, meg hősökről? Eliza itt húsvér, halandó, hétköznapi emberek élnek körülötted.

• És mind unalmasak is…

• Mind?

• Jó, kivéve talán Picart.

• Akkor menj hozzá!

• Ez nem játszik.

• Miért nem?

• Nem fogja megkérni a kezem. Ő maga mondta: nem vagyok hozzá elég gazdag.

• Ezt mondta?

• Ezt.

• Vagy csak ezt akartad kihallani abból amit mond. Igazán szelektíven tudsz meghallani és értelmezni dolgokat.

• Akkor mi a javaslatod?

• Az, hogy tervezzük meg az utazásunkat Chesterfield felé.

• Biztos?

• Philip Knight nem egy márki. Nem érdekli sem a politika sem más vidék.

• Értem.

• Tetszik neked?

• Kellemes embernek tűnt.

• Az éppen elég egy boldog házassághoz. Nem igaz?

• Hááátt….

• Ha szerencséd van feleségül is vesz.

• Gúnyolódsz!

• Ó dehogy, én soha.

• Valójában Picar mellett voksolsz.

• Én valójában melletted voksolok Eliza. De az a megállapításom, hogy végtelenül boldogtalan lennél egy szerelem nélküli házasságban.

• Hát akkor nagyon meg kell válogatnom, hogy kibe leszek szerelmes.

• Látod ez milyen bölcs megállapítás volt?

• Jól van, nézzük meg Philip Knight -e a lovagom! - adom meg magam.

•  Kezdhetünk néhány váltás ruhát csomagolni! - húz fel magához Emily és egymásba karolva sétálunk vissza a házba.

A vesztes vigaszdíja

 Csodák nélkül ébredtem. Kellemetlenül esős az idő. A sár ellehetetlenít minden utazást. Ismét csak a magány szakadt ránk. A padláson szétterítve az alma. A hátsó udvaron a tyúkok kapirgálnak, nem lehet kiteregetni a mosott ruhákat, mert folyton esik. Bent se száradnak. Jobb nem mosni. Anyám helyett most a háztartásban egy csomó utasítást nekem kellett kiadnom a szolgáknak. Fel kellett volna seperni a padlást, és a feljárót is. Túl kicsi az épület. Persze anyámnak és nekem elég. Három alkalmazottunk van. Szeretnék egy saját szobalányt. De nincs rá pénzünk. Lehet csak társaságot keresek. Valakit, akihez szólhatok itt.

 A deszkákon állva megállapíthatom, hogy alig nagyobb a házunk egy itteni parasztháznál. Miért is akarna elvenni bárki feleségül? Nem vagyok gazdag. Nincs semmi hozományom. Nem lehetek tehát kívánatos egyetlen férfi számára sem.

Máris elképzelem magam, ahogy az anyámmal fogom leélni az életemet ebben a parasztházban. Egy almát kiválasztva beleharapok. Felhoztam magammal a Hódítások könyvét, amit még Írországban másoltam át, hogy legyen saját példányom. Igazán nem kelta hódításokra, hanem jelenkori hódításokra lenne szükségem. Mint ahogy Napóleon végighódította Európát. Én még csak Cheshire megyét sem tudom végighódítani. Tagadhatatlanul nem születtem hadvezérnek a hódítás terén. 

Danu istennő népéhez tartozom. A tudomány és druidaművészet leszármazottja vagyok, ír. Ők azt mondják a harcos ereje a fejében van. Minden fejben dől el. Annyi ésszel csinált házasságot láttam. Mi a gond? Miért tűnik úgy egyszerre, hogy mégsem? Hogy a házassághoz mégiscsak szerelem kell, talán csak nekem. És ahhoz nem ésszel kell szeretni, hanem szívvel. Talán valóban nem tudok harcos lenni. Nem tudom fejben végigcsinálni.

Danu népe sem anyagi, sem szellemi jegyek alapján választott királyt, hanem testi jegyek szerint. Egy idegen, gyönyörű harcost. Erre lenne szükség. Egy gyönyörű idegenre. 

De azért lehetne gazdag az az idegen…

Nagyot harapva az almába tovább lapozok...fel kell adnom. Vesztes vagyok. Minden csatában. Mint a fomoriaiak, a vesztes csata után csak ellopni tudom Daghda isten hárfáját. Ha hárfázok akkor azt jelenti vesztettem. És Daghda úgyis visszaszerzi a hárfáját. Elég csak nevén neveznie, és a hárfa visszamegy hozzá, mint egy hűséges öleb.

Lopott a hárfám. A vesztes vigaszdíja. Rajta a szomorú szerelmes dalával. A másik két húron Daghda játszik, a vidámság húrjával megnevetteti az óriásokat, a nyugalom húrjával örökre elaltatja őket, hogy a tengerbe borulva szigeteket alkossanak.

• Eliza! - anyám jött utánam a padlásra. Hideg van. Kellemetlen északi szél süvít. Fázom. Csak most ébredek rá, hogy hidegek az ujjaim is, amikkel az almacsutkát tartom és a könyvet az ölemben.

• Gyere a szalonba, hárfázz! - invitál.

• Nem hárfázom. Nem vagyok vesztes! - rázom a fejem.

• Persze, hogy nem vagy vesztes! Ki mondta ezt? - ráncolja a homlokát anyám.

• Nem kellek senkinek, mert nincs vagyonom. 

• Nem kellene hagynod, hogy úrrá legyen rajtad a csüggedés - jelenti ki anyám.

• Nem igazán látok egyéb lehetőséget, mint a csüggedést - egyenesedem fel a guggolásomból.

• Látogatód van - jelenti be anyám. Kinézek a padlásablakon. Utálatos esős idő, saras utak. A legjobb kocsi is elakadna valahol.

• Ki?

• Lovon jött. Picar az - megtörlöm az almától ragacsos ujjaimat a szoknyámba és követem anyámat a fűtött szalonba. Anyám is begyújtatott. Hideg van.  Formális köszöntést bonyolítunk le. Anyám szinte mindig tapintatosan visszavonul. Most is kimenti magát valamivel. 

Ketten maradunk. Nem számítottam ma látogatóra. Nem is vagyok hozzá hangulatban, hogy vendéget fogadjak. Nem akarok vesztesnek tűnni. Senki szemében. Különösen nem Picaréban. Sejtelmem sincs hogy tudnék lángot csiholni magamban. A lelkesedés és az élet minimális pislákolását. Erőtlennek és kedvetlennek érzem magam. Semmihez sincs kedvem. Főleg nem beszélgetni, kedélyesen, könnyedén, úgy, hogy közben kövek nehezednek a lelkemre. Nem megy. Elvesztettem az ifjonti lelkesedést magamban. Felöltözni se sok kedvem van reggelente.

 Picar némán néz. Nyugtalan a hangulatom én is érzem. De még mindig tetszik ez a szempár. Picar sötét szeme. Tetszenek a szemei. Akárhogy néz is.

• Hoztam egy kis fenyőszirupot, sosem árt, különösen ilyen időben - int az ablak felé Picar.

• A szerelem íze? Ilyen időben? -  fanyar a megjegyzés, még én is érzem.

• Gyógyír - teszi hozzá röviden Picar.

• Minden sebet begyógyít?

• A legtöbbet igen. Kivéve ha valaki a saját sebeit tépi fel folyton - teszi hozzá Picar erősebben.

• Önsanyargatás, igazán keresztényi cselekedet nem? - igazgatom a tálcán az üveget.

• Látogatóban Miss Emma Honeywoodnál?

• Miből feltételezed?

• Ilyen időben, lovon, csak a szerelem, vagy egy igen ígéretes házasság reménye ültet nyeregbe egy fiatal nőtlen férfit, hogy több mérföldet lovagoljon - jegyzem meg gúnyosan.

• Én hozzád jöttem Eliza - feleli szűkszavúan.

• Ingyen hárfamuzsikára vágytál? - kérdezem. 

• Éppen az sem esne rosszul - biccent rá.

• Nem vagyok a legjobb hangulatomban, hogy ne halálfájdalomról énekeljek éppen.

• Bármit játszhatsz.

• Jó - sóhajtok fel. - A fenyőszirupért, a fizetséged - nézek rá futólag, ahogy a hárfához ülök.

Csupa zavaros gondolatom van. Lehet csak improvizálok a hárfán is. Autentikus ír zene, még a történelem előtti időkből, a szigetek kialakulásáról, ki tudja. Az ír mitológia világából, a hárfa az istenek hangszere. Csak kölcsönben van nálunk. A vesztes lopott hangszere. Igen. Zongoráznom kellene, mint más tisztességes nemeslánynak. Az legalább nem egy lopott hangszer. A fájdalom húrjával. A fájdalomtól mindenki menekül. Olyan, mintha valaki folyton a betegségéről beszélne. Senki nem akar betegségről és fájdalomról panaszáradatot hallgatni.

Kivéve talán Picar. Megfejthetetlen mire gondol. Felváltva simítja át a pohara szélét, az állát, vagy a homlokát. Futólag néha engem néz, de többnyire igazán hallgat. A zenét hallgatja. Talán történetet akar hallani. Régi kelta nyelven. A lélek szavát. Beszéd az ujjaim alól, húrokon megszólaltva a hárfa keretébe foglalva.

Talán csak a vesztesek dalát akarja hallgatni. Valamit, amiben igazán azonosak vagyunk mi ketten. Másodszülöttek. 

• Köszönöm Picar, hogy végül… sosem akartál feleségül kérni - felpillantok rá. Egészen úgy fest, nem is akar válaszolni.

• Hümmm - végül csak ennyi választ kapok tőle. 

Nem igazán válasz. Nem is akart válaszolni. Csak valami hangot adott ki. Nem tudom besorolni a válaszát. Azt jelenti, hogy milyen igaz? Vagy azt akarta mondani, hogy nem kell köszönni? Vagy hogy ő is áldja érte az égieket? Nem akar érdemben válaszolni. Mintha nem is akarna beszélgetni. Nincs a közelében egy hárfán tudó sem? Hogy ide jött? Kiismerhetetlen indíték. Nem vall Picarra. Vagy csak én vagyok ma kevésbé összeszedett, hogy értelmezzem. Ez lehet. Ma nem tudom rendszerezni a gondolataimat.

• Ésszel állsz dolgokhoz ez tetszik. Egészen olyan, mint ahogy én gondolkodom.

Újabb hallgatást kapok. Picar ma szótlan, én meg összeszedetlen vagyok. Remek beszélgetőpartnerek vagyunk ma. Mi ketten ennyire összhang nélkül egymás mellett még sosem voltunk, ennyire más hullámhosszon, valami rezonancia van a levegőben, amit jelenleg nem tudok értelmezni.  Picar mély levegőt vesz. Végül kiböki:

• Szerintem ez az állítás rád nem igaz, Eliza.

• Nem?

• Nem. Csupa érzelem és labilitás vagy. Igazi hangulatember. Uralkodik rajtad a hangulatod és olyan könnyen át tudod adni magad a rossz hangulatodnak, hogy belebetegedsz. Nem hittem abban, hogy valaki ennyire lehet a szerelem betege, de téged látva már elhiszem. Erre csak a szerelem a gyógyír.

• Nem segít a fenyőszirup sem? Milyen kár! - mosolygok rá. Mintha felélednék, valahonnan a poraimból, mint egy főnixmadár.

• Még nem ért elég csalódás ahhoz, hogy értékeld, ami adódik - jelenti ki szárazon.

• Kegyetlen szavak. Különösen tőled Picar.

• A hízelgést jobban szereted igaz?

• Ki nem? - kérdezek vissza.

• Akkor ma csalódást kell okoznom, nem hízelegni jöttem és nem is áll szándékomban.

• A szerelemre a házasság a gyógyír azt mondják Monsiuer de Noir - emlékeztetem.

• Akkor lépésről lépésre kell haladni Eliza. Lesz egy lóversenyem! Egy riválisom is ott lesz. Chesterfieldben igen jelentős birtok tulajdonosa, ott edz versenylovakat. Kereszteztünk két versenylovat és együtt indítunk most egy telivért. Nézd meg a versenyt és ismerd meg Chesterfield birtokosát!

Fenyőszirup

 Azon az estén hazafelé a kocsiban anyám összeszidott. Az egész estét Picarral táncoltam végig a legerkölcstelenebb és legfelháborítóbb módon, ahogy táncolni lehet. Szinte magamnak sem merem bevallani, hogy hogyan viselkedtünk. De akkor olyan természetesnek és normálisnak tűnt. Tulajdonképpen most is annak tartom. Legfeljebb az erkölcscsősz társaság szerint nem volt megfelelő a viselkedésünk.

Nem érzek semmi rosszat abban, ahogy Picarral voltam aznap este.  És nem, kicsit sem törődtem semmivel, és senkivel. Remek táncpartnerem volt és jól éreztem magam. Egy férfival, aki engem akart. Egészen csak és kizárólag, engem. Végre egy este, amikor nem éreztem magam boldogtalannak. 

Bevallom kíváncsi vagyok mikor jelentkezik be Picar de Noir látogatásra. Ha szándékában áll még látni. 

A kertemben vadrózsát és orgonát ültetek. Az ösvény másik oldalára nyárfasort. A nővérem látogat meg minket. Megmutatom neki a kertünket. Ahogy végigsétálunk a frissen ültetett nyárfasoron akkor látom, hogy két nyárfám is kidőlt.

• Mi történhetett velük? - vizsgálgatom a bánatosan kidőlt fáimat.

• Bizonyára egy rangos férfi hiányát gyászolják ők is - jegyzi meg Emily.

• Micsoda gáláns elképzelés! - nevetek Emilyre. - Nekem eszembe nem jutott volna korábban ilyen párhuzam.  A nyárfasor végénél találkozunk Emma Honeywooddal.

• Nem fogod kitalálni mit szereztem neked! - lobogtat egy borítékot Emily felém már messziről a magasba. Előreszaladok és kapkodok a keze felé.

• Mi ez? - kíváncsiskodom.

• Szereztem neked meghívót a Chesteri bálra! Ott lesz ő is - súgja Emma.

• Ki? - kapom ki a kezéből a meghívót. 

• Dorset márkija - komolyan mintha leülne a hangulatom. - De partnerről nem tudok neked gondoskodni.

• Majd vele megyünk - nézi meg a nővérem is a meghívót.

Chesterben az újbóli jelenlétem nem kis csalódás számomra. A bálon valóban ott van Dorset márkija, de mindvégig a terem másik végében marad bizonyos társasággal. Csak egy újabb ostoba estély. Miss Woodward eljegyzéséről szól  az este és a társasági pletyka, egy vagyonban és zenei tehetségben dúskáló hölgyet jegyzett el egy igencsak gazdag úr.  Mintha a házasság csakis a vagyonosok privilégiuma lenne. Minden lány a csupasz vállait mutogatja, mindenki fehérben. A bálok egyszerre kezdenek unalmasnak tűnni. Kevés a tánc és kevés a partner. Igazán szomorú látni, hogy mennyi fiatal lány kénytelen álldogálni táncpartner nélkül. Köztük én is. Dorset márkija is alig táncol ezen az estén. Talán nincs kedvére való a táncpartnerek választásában. És Chesterben most nincs itt Picar de Noir, hogy néhány fordulóra lefoglaljon. Vagy akár egész estére. Aki északon maradt. Egyszerre érződni kezd számomra a hiánya.

Kárpótlásként Emily és a férje elvisznek a Macbeth előadásra. Ahogy reggel kinézek az ablakon úgy tűnik a pára a balzsamos észak felé emelkedik. Követnem kell. Vissza. Északra.

Öt hét telik el, mikor Picar de Noir bejelentkezik nálunk. Anyám gyomorpanaszokkal a szobájában marad, tehát Picar  és én kettesben teázunk.

• Miss Leinster - Picar halkan kavargatja a cukrot a teájában. A kanalat nézi. - Meséljen, kihez készül éppen férjhez menni? - provokatív kérdés és egyben huncut is. Picar tökéletes ebben. Pontosan tudja, az élethez és a tánchoz is kell egy kis huncutság. Tüntetőlegesen a számhoz emelem a teáscsészémet és kortyolok.

• Mint látható, nem tolonganak a kérők az ajtómnál, hogy sorba álljanak a kezemért - emelem fel a fejem ültömben, de lesütöm a szemem.

• Már bizonyára feltérképezte az egész körzetet partiképes jelölteket keresve. Tudom, hogy aki nem kerül fel a listájára esélye sincs az érdeklődési körébe kerülni.

• Picar de Noir, Ön is az érdeklődési körömben van, pedig biztosíthatom, hogy nem találom sem partiképesnek, sem általam listára jelöltnek.

• Üresedés volt azon a listán? Talán Dorset márkijának a helye? - kérdez rá.

• Minden botlásomra emlékeztetni fog életem végéig? - kérdezek rá villámló tekintettel. Picar félreteszi a teáscsészét és egyenesen rám néz.

• Ahhoz hogy életed végéig emlékeztesselek, elég közeli kapcsolatban kellene maradnunk. Tetszik, ahogy feltűzted a hajad. Nagyon tetszik - jegyzi meg és megköszörüli a torkát. Néhány tincs a tarkómra omlik, játékosan oldalról hátrarendezett tűzés a fejem teteje felé tűzve. Ma én is sikeresnek éreztem magam a hajtűkkel.

• Sétáljunk, olyan szép ma az idő! - szólítom fel.  Picar némán követ. 

A lenyugvó nap aranyló fénye lágyan melenget.  A környék legmagasabb pontjáig sétálok. Picar a tóvidéket nézi. Nincs füst, nincs fojtogató levegő, nincs köd. Napsütötte, tiszta idő.

• Öt hét. Milyen régen volt. Mi minden történt öt hét alatt Picar? Kártyaveszteségek? Lóversenyek? Szerelmi vallomások? 

• Fenyőszirup főzés - összegzi tömören.

• Ez… komoly? - kérdezem vissza.

• Szórakoznék veled Eliza?

• Ez keresztkérdés, folyton azt érzem, hogy szórakozunk - jegyzem meg a fejemet ingatva. - 

• Tényleg fenyőszirupot készítünk. Általában hat hét mire kiválik a fenyőrügyből a szirup. A jövőhéten megkóstolhatod. Ha… eljössz - meghívás? Ismételt belépőre a de Noir várba?

• Fenyőszirup?

• Ettél már?

• Még soha - rázom a fejem.

• Ezért köhögsz folyton - jelenti ki Picar. 

• Nem köhögök folyton - tiltakozom. - Csak ez a hülye levegő itt!

• Minden légúti panaszra tökéletes. Nézz rám, sosem köhögök - vigyorog.

• Mert egy fenyves közepében élsz - emlékeztetem.

• Kóstold meg! A legfrissebb főzetet.

• A szabadság íze? - huncutság a kérdés.

• Vagy… a szerelemé… ki tudja? - emeli meg a szemöldökét pajkosan Picar.

• Hát akkor ki nem hagyom.

A de Noir vár udvarán készítik a szirupot. Sosem láttam ennyi  mézet és ennyi fenyőrügyet együtt. Picar az ujjai közt forgatja a fenyőrügyet, miközben mutatja a szirupfőzés praktikáit.

• Tehát két ujjnyi fenyőrügy és rá két ujjnyi méz vagy cukor. Bármilyen fenyőrügy lehet, nekünk többnyire erdei és ezüstfenyőink vannak. Kóstold meg! - nyújtja át.

• Hogy? - nézek óvatosan a fenyőrügyre. Picar a szájába vesz egy fenyőrügyet és rágcsálni kezdi. 

• Így. Még zsengén kell szedni, ilyenkor tavasszal, legkésőbb kora nyáron. Ha már elkezd barnulni akkor nem jó, az már fás. Ezek már át vannak mosva és kicsit elősütve. Minden sort döngölünk. Ha elkezd oldódni a hajtások nedve, akkor összeesik, ilyenkor lehet még rá halmozni. Hat hétig áll, utána át kell szűrni. És a végeredmény - egy vastag üveget tart elém. Olyan, mintha méz lenne benne.- Megkóstolod? - egy kiskanalat nyújt át.

• Rendben - lépek közelebb és kiveszem a kezéből a kanalat és belemártom a szirupba. Állaga alapján is mézízre számítok. Enyhén savanykás fenyőízzel.

• Tetszik? - kérdezi, ahogy a kiskanalat még mindig a számban tartom.

• Ühüm.

• Remek, mert a ma esti szarvaspecsenye ezzel készül a vacsorához - veszi el a kiskanalat a kezemből Picar.

• A vacsorához? - nézek rá. Nem fogok hazaérni.

• Lovaglás a holdfényben? Vagy egy éjszaka a de Noir várban, ha én kérlek. Melyiket választod? - mindkét variáció csábító. Nem tudok dönteni.

• Muszáj választanom?

• Kizárt, hogy egyszerre megoldjuk a kettőt. Habár… miért ne? - ráncolja a homlokát Picar. - Majd lesz valahogy.

A de Noiroknál nagy asztaltársaság van a vacsoránál. A többség rokon. Vagy meghívottak, akárcsak én. Nem tudok számba venni mindenkit. Picar és Coeur között kapok helyet az asztalnál. A falak mentén fáklyák lobognak,  a hátunk mögött a kandalló ontja a meleget. Talán mindig fűtenek.  Hatalmas vas gyertyatartók ereszkednek le a mennyezetről, a fejünk fölé.  A szavaspecsenyét nyílt tűzön sütötték egész nap. A fenyősziruptól, puha és édes az íze. Minden falat egy kisebb mennyország belőle.  Picar szóviccekkel szórakoztatja a közel ülőket.  Tetszik a hangulatuk. Sokan vannak és zajosak. Közel sem olyan, mint a finom úri szalonok tucatja, amikben annyit forgolódunk a társasági érintkezéseink alatt. Csupa fárasztó csevegéssel olyanokkal, akikről nagyon keveset tudok. Itt nincs ilyen teher rajtam. Senki sem erőlködik azzal, hogy meg akarjon ismerni és én sem  akarom őket. Elfogadnak pusztán Picar asztaltársaként. Nincs megkérdőjelezve, hogy mit keresek itt. Nem irányul rám végtelen figyelem. Mint szinte az egyetlen lányra, aki nem túl finom ír vászonruhát visel.

• Este héttől nyolcig hárfamuzsika? - fordul felém Picar. Beleegyezően rámosolygok és biccentek. Egy kisebb teremben állították fel a hárfát. Coeur egy öblös fotelben helyezkedik el. Picar hozzám közelebb. Miközben hárfázok folyton magamon érzem kifürkészhetetlen tekintetét. Meg vagyok elégedve a sötét szemeivel. Bort kortyolgat. Vajon mire gondolhat? Annyi gondolatunk van egy nap. S ezek jelentős része aggodalom, szorongás, félelem. A múltról és a jövőről. Írországra gondol? Vagy arra, hogy hogyan tovább?  Olyan szép a szeme. Sötét.  Mindenki beszélget a terem különböző pontjain. Csak Picar figyel engem. Feláll és megkerül a hátam mögött kinéz az ablakon.

• Ne nézz! - szólok neki halkan.

• Mert?

• Mert zavarba hozol - nézek fel rá sötéten.

• Zavarba hozlak? - pislant rám Picar fanyar mosollyal. - Van a közelben egy utca, kandeláberrel kivilágítva. Ha akarod, ellovagolhatunk odáig. Kettesben a holdfényben, Picarral. Akarom? Igen… akarom.

• Igazi világítás az utcán? - szeretném megnézni. Tényleg. S beleegyezem. De Noir lovat kapok, valószínűleg Picar nevelte ló. Szelíd. Könnyed vágtával érünk el a kandeláberekig. Észak végtelen nyugalma és csendje vesz körbe minket. Mintha csak ketten lennénk az éjszakában itt északon. A hold ezüstösen ragyog be mindent. Már sötét van, de az utcai kövezetet megvilágítja a lámpássor fénye. Egy kis patakon vezet át az út. Leszállunk a lovakról. Alvó kisváros, fényekkel. 

• Milyen békés! Nagyon hangulatos - nézek Picarra, aki várja, hogy elinduljak a kandeláberek mentén. - Tetszik! - jelentem ki két kandeláber között a vízfolyást nézve a kőkorlátnak dőlve.

• Szép utca - ért egyet Picar.

• Ez a nyugalom. Ami erre van északon. Nem unalmas nyugalom. Pihentető és kikapcsoló. Nem akarsz tőle gondolkodni, nem akarsz beszélni, csak élvezni a csendet.

• Akkor ne beszélj! - nyomja az ajkait a számra. Megdermedünk, mint az éjszakai kandeláberek mellettünk az éjszakában. Egészen közelről érzem a légvételeit. A mellkasa vadul emelkedik és süllyed. A köpenyem egyszerre nagyon melegnek tűnik itt ezen az esti hűvös kis utcán. A lehunyt szemeimet a kandeláber fénye tompán világítja. Mintha érezném a fenyőszirup ízét Picar csókjában. 

• Errefelé azt mondják, ha elcsendesedsz akkor el tudod képzelni, hogy csodás dolgok történnek,  és ha el tudod képzelni, akkor el is kezdenek történni a csodák - súgja Picar az arcomat és a karomat simítva.

• Tényleg? - súgom vissza.

• Igen, ahogy a Hold beragyogja az éjszakai eget, a hely varázsereje miatt valóra válnak a csodák.